Sündisznóállásban

Világnézet, politika, emlékek

Már fel sem tűnik, megszoktuk

2017. március 10. 21:09 - quodlibet

Az ember fia csak beleolvas Pomáz város hivatalos, honlapjába, és mire döbben rá: arra, hogy ő nemzetietlen, arra, hogy ő nem része a magyarságnak, mert egyesek jogot formálnak arra, hogy kirekesszék a nekik nem tetszőket a nemzet testéből. Tessék csak ide figyelni:

„8 igen, 2 nem és 0 tartózkodás mellett elfogadták a 2017-es városi költségvetést a 2017. március 8-i képviselő-testületi ülésen. A nemzeti oldal pártjai, a Fidesz és a Jobbik képviselői idén is igennel szavaztak. Az ülésen Vicsi László polgármester a nemzetközi nőnap alkalmából a jelenlévő hölgyeket virággal ajándékozta meg.”

http://www.pomaz.hu/hirek/2145/pomaz_varos_kepviselo_testulete_elfogadta_a_2017_es_koltsegvetest

A pomázi polgármester eszmei irányítását követő honlap nemzetietlennek nevezi az ellenzéki képviselőket. Az ellenzékiek nem részei a nemzetnek, bezzeg ők igen. Vajon miért? Talán származási alapon, vagy tetteik alapján? Vajon mit és kit szolgálnak az ellenzéki képviselők? Nézzük a származást, nézzük a tetteket! Megmondom mi van: nemzetietlennek nevezi őket, mert akadályozzák a köz javainak ellopását, legjobb esetben is pazarló felhasználást. Ehhez tapsol az antiszemita jobboldali képviselők nagyobbik része – tisztelet a kivételnek – és nemzetietlennek nevezi az ellenzéki képviselőket. Nagy szerencséje van, hogy az én szelíd feleségem ült ott vele szemben. Mert én bizony ráborítottam volna az asztalt, engem ne merészeljen nemzetietlennek nevezni! Jut eszembe. Volt már itt olyan világ, amikor némelyek egyeseket kirekesztettek a haza, a nemzet köréből. Itt vannak az utódaik közöttünk, a gúnyosan mosolygók, a Sorosozók, a liberálisozók, a „tudjuk kik”-ozók. Egy példa: "Korunk pestise a liberalizmus , az egyre agresszívabbá váló liberálisok.
Ezek  az egész kultúránkat, a nemzetàllami létünket fenyegetik. Az màs kérdés, hogy a két izmusnak egy a fészke......" (Sarkadi Attila, a pomázi Jobbik vezetője Fb oldaláról. Ez még egy visszafogott megjegyzés, a hívei többet szeretnének...) Én emlékszem a múltbéli cselekedeteikre. Lenne rá igény most is. Mi is történt az egykori nagyon nemzeti oldal lelkes asszisztálásával:

„Pomázon a 19. század elején telepedtek meg a zsidók, zömük Morvaországból érkezett. 1819-ben házat béreltek imaháznak a mai Hősök tere és a Lupa Vidor utca kereszteződésénél. 1880-ra lélekszámuk már elérte a 176-ot, 1895-ben felépült zsinagógájuk. A település életében fontos szerepet játszottak, zsidó alapítású volt a szeszfőzde, az ecetüzem és a sportszergyár is.

1941-ben Pomáz 142 (2,3 százalék) izraelita és 10 (0,2 százalék) keresztény lakosa minősült zsidónak. Az ortodox irányzatú hitközség létszáma 1944 áprilisában 146 volt, élén Groszmann Dezső kereskedő állt, az anyakönyvvezető rabbi feladatát Grósz Nándor látta el. A Szentendrei járáshoz tartozó Pomáz lakóit először a békásmegyeri (csillaghegyi) gettóba, majd június végén, július elején a budakalászi gyűjtőtáborba szállították, ahonnan július 6-a és 8-a között szállították őket Auschwitz-Birkenauba.

A vészkorszakból 23 pomázi zsidó tért vissza. Az 1945 után újjászerveződő hitközség a kultúrházban bérelt szobát az istentiszteletek megtartására. A zsinagógát 1961-ben rombolták le, helyén ma lakóház áll.    in. Randolph L. Braham, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája, II. kötet. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010, pp. 807-889, Vági Zoltán Végső István”

http://pest.zsidomult.hu/index.php/jarasok-telepuelesek/pilis/szentendrei-jaras/pomaz

Nekik nincsen emléktáblájuk, a halálukon inkább örvendeznek egyesek – tudom kik.

Szólj hozzá!

Várnagy Zoltán emlékére

2017. január 28. 10:00 - quodlibet

Részben újraközlés, eredetileg más nevekkel 2011 őszén jelent meg a Népszabis blogomon.

Tegnap (2017.01.27) temettük Várnagy Zoltánt, másod unokatestvéremet, anyám nagynénje kisebbik fiát. Nyolcvanöt éves volt, két infarktus után, utolsó idejét már kórházban töltötte. Viszonylag későn találta meg élete párját, Gizit, akivel 2012-ig, Gizi betegsége ellenére is boldogan éltek, mert nem voltak egyedül. Sem neki, sem korábban eltávozott bátyjának nem voltak gyermekei, vele együtt kihalt a Várnagy család.  Nem hiszem, hogy Zoltánnak valaha is voltak ellenségei haragosai. Kiegyensúlyozott lelkű, szép arcú, arányos testű férfi volt, édesapjától örökölt már-már operai szintű hanggal. Mindig emlékezni fogunk rá és családjára valahányszor Balatonkenesére megyünk. Égész éjjel azon gondolkoztam, írjak-e többet, bensőbbet az életéről? Képzeletben magam elé idéztem Zoltánt, és megkérdeztem tőle, örülne-e neki? – Nem, Ferenc, az én életem maradjon az én titkom. Itten lenn együtt vagyok azokkal akiket szerettem, velük megbeszélem. Ami tanulság van benne, az nem mondható el diszkurzív nyelven, ami a te filozófusi műfajod. Had olvassam inkább amit korábban szüleimről írtál. – Legyen így.

*************************

Dáj mi vodú

 

Feleségem szerint nem kéne effajta történeteket mesélnem, ha valakinek ilyen volt a foglalkozása amiről most szó lesz, arról jobb hallgatni, szégyen az, csak megint fikázni fogják a családomat; meg különben is nagyon elfogult vagyok, és főleg hamis ez az én nosztalgiázásom a régi elsüllyedt világok iránt. Meglehet. Én csak azt írom amire emlékszem a régiek elbeszéléséből. Sem az nem biztos, hogy jól emlékszem, sem az hogy ők elfogulatlanul emlékeznek a múltra. A múltba révedés meg a gyerekkorból jön. Gyerekkoromban kizárólag katonást szerettünk játszani, mindenkit bevettem a csapatba, az ellenség a levegő volt. Időnként eljátszottuk Mohácsot azzal a kis különbséggel, hogy nem sodródtunk a török ágyúk elé, hanem egy gyors hadmozdulattal a lövegek mögé kerültünk, és az ágyúkat megfordítva győztünk. Világosnál sem tettük le a fegyvert, egy frászt. Szabad csapatokat szerveztem, föltaláltam a hátul töltős többlövetű puskát, és ripityára vertük az ellenséget. Viszont enni egyáltalán nem szerettem, nagyon sovány kisfiú voltam, ezért aztán nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy Prince Eugene sem volt egy katonás testalkat, és mégis mindenidők egyik legnagyobb hadvezére volt. Akkor előttem sincs akadály, gondoltam, és nem aggódtam. Szüleim viszont aggódtak, és kitalálták, hogy leküldenek anyukám egyik nagynénijéhez Balatonkenesére, hátha ő csodát tesz. Maca néninek és Sanyi bácsinak zsebkendőnyi telke volt. A telek még megvan, de évek óta senki sem jár oda, a piciny lugas is üres, a régi asztalt is eltűnt.

kenese-maca-neni-telke.jpg

A lugasban ebédeltünk Sanyi bácsival, aki jókedvre derült tőlünk gyerekektől. Olyan régi dalokat énekelt, hogy „….kis kályhácskám, kis lámpácskám melegítsd be a szobácskám...” Ha megszomjazott mindig azt mondta: dáj mi vodú, és mosolygott amikor hűvös, friss vizet kapott. Örült a víznek. Nem értettem, hogy lehet örülni a víznek? Májustól szeptemberig voltak ottan, Maca néni hajnalban kelt, úszott egyet a Balatonban, utána vásárolni ment a vegyesboltba. Mire mi gyerekek fölébredtünk a lugasban terített asztal várt minden földi jóval. Mikor az utolsó napon anyám értem jött, csehgombóc volt az ebéd. (Az elnevezés tőlünk, gyerekektől származott.) Ez forró vízben kifőzött szilvalekvárral töltött kelt tészta gombóc, cukros dióval és olvasztott vajjal bőségesen leöntve. Nagyon finom. Tizenkét gombócot bevágtam, anyám nem hitt a szemének. De nem is erről akartam beszélni. Sanyi bácsi délceg férfi volt, gyönyörű hanggal, fiatal korában operaénekesnek készült. Kicsit másképp alakult az élete, katonatisztként ő lett a Markó utcai fogház gazdasági igazgatója. Tekintélyparancsoló termete folytán soha nem kellett neki kíséret, ha a rabok közé ment ellenőrizni. Maca nénivel ott laktak a dutyiban. A jó magaviseletű rabnők időnként följártak Maca nénihez krumplit hámozni vagy zoknit stoppolni. Ilyenkor Maca néni mesélt nekik a régi bálokról, akik a történeteket tátott szájjal hallgatták. Sanyi bácsi barátai ügyészek, bírók, ügyvédek és katonatisztek voltak, akik közül páran noszogatni kezdték. „Sanyikám, van nekünk a mostanában kialakított Csikvándi telepen nyaralónk, jó a társaság. Esténként azt játsszuk, hogy egyikünket az ügyész méltóságos úr megvádolja, az ügyvéd nagyságos úr védi, és bíró is van köztünk, aki elítéli. Csak egyvalaki hiányzik: nincs aki a bűnöst bekasztlizza. Sanyikám, vegyél te is telket ott, éppen van egy fél ház piciny telekkel eladó.” Így is történt, Maca néni a következő születésnapjára egy balatoni telket kapott ajándékba. Sanyi bácsi havi fizetése meg egy kis hitel elég volt a rá. Mire kifizették a tartozást fordult a történelem kereke, Sanyi bácsit elvitték egy távoli nagy országba, ahol az egykori börtönigazgatóból rab lett. Úgy mesélte nekünk, fogva tartóik nem sokkal éltek jobban náluk, és nem voltak rossz emberek az őrök, valahányszor csak kérte, dáj mi vodú, mindig adtak vizet.   

Egy télen aztán hirtelenen szedelőzködtek, itt hagytak bennünket. Azóta sem tudom, hogy odafönn a mennyországban Sanyi bácsinak mi a csuda lehet a foglalkozása, és ki segít Maca néninek stoppolni a zoknikat?

Szólj hozzá!
Címkék: emlékek

ifj. Bókay János (1858–1937) gyermekgyógyász emlékére

2016. november 12. 18:13 - quodlibet

Nolblog - újraközlés

Apám vézna kisfiú volt, aki sorra kapta el a gyerekbetegségeket, talán még az angolkórt is. Rossz étvágya volt. Finomabbnál finomabb étkeket hozott neki  Mózes nagyapó – az ő édesapja, aki mint mozgópostás minden jó hentest és kocsmát ismert az országban – de a kisfiú csak belekóstolt az ételbe, és már tolta is félre. Azt gondolta akkor a család, mint később az én szüleim is, hogy le kell küldeni a gyereket vidékre, ott a jó levegőn majd megerősödik, fölszed pár kilót. Így is lett, leküldték Margit mama rokonaihoz Máramarosszigetre, ahol nagy ház volt, háziállatokkal, kutyával, macskával, csirkékkel és veteményes kerttel. És a kert végében folyt a Tisza.

Tibike az Abonyi utcai bérház körfolyosója után, de még a Városliget fái után is idegenül sétált a nagy kertben. Nézte az állatokat, csodálta a kert végében folyó kis folyót, egész nap rajzolgatott és álmodozott.  Egyszer nagy zsíros kenyeret kapott tízóraira. Sétálgatott vele a kertben,  lassan majszolta. A nagykutya meglátta és felé indult. Tibike a háta mögé dugta, de a kutya egy villámgyors mozdulattal mögé került, és elszaladt a kenyérrel. Apám pityeregve szaladt be a háziakhoz, ott azonban először kinevették, majd jól összeszidták, hogy milyen egy nyámnyila fiú.

Máskor a nagyhangú Berta nénikéjét figyelte amint felássa a veteményes kertet. A föld ásása közben kövér giliszták kerültek elő, amit néhány élelmes csirke rögtön fölkapott, a többi ott tekergőzőtt tovább a földön. A kisfiú méla undorral és félelemmel szemlélte a csúnya állatokat. Berta néni ezen elcsodálkozott. Miért fél ez a buta pesti kisfiú a gilisztáktól, hiszen azok nem harapósak? Majd ő megneveli, milyen katona lesz az ilyen. Fölkapott a földről egy pár kövér gilisztát, és Tibike fejére tette, aki a rémülettől percekig mozdulni sem mert. Apám sokszor elmesélte ezt, és közel a nyolcvan felé is amikor idáig ért a mesélésben, az arcára olyan undor és rettegés ült ki, mintha most történt volna. A hízókúra nem sikerült, így a kisfiút visszaküldték, mint reménytelen esetet.

Történt egyszer, hogy valami gyomorbántalom támadta meg Tibikét. Semmi nem maradt meg benne. Először nem vették komolyan, biztak benne, hogy pár napos diéta segít. Majd látva, hogy nem javul, orvoshoz vitték.  Aztán egyik orvostól a másikhoz, de  semmi nem segített rajta. Nagyapó falusi öregasszonyoktól kért tanácsot, de azok teái sem értek semmit. Hiába fizették meg a legjobb orvosokat, a gyerek állapota kezdett kritikussá válni. Végül az egyik orvos jóindulatúan azt tanácsolta nagyanyámnak, hogy próbálja megkeresni a híres gyerekgyógyászt, aki – úgy mondták mogorva ember – már nyugdíba vonult és nem rendel. Margit nagyanyám másnap reggel gondosan felöltöztette Tibikét, és elment vele Bókay professzor úr lakására. Ott bekopogtatott a cselédek ajtaján, akiknek elmondta mi járatban van. Azok átvezették az előszobába és azt  mondták neki:  Kilenc óra tájban a nagyságos úr átjön az ebédlőbe reggelizni az előszobán keresztül.  Maga csak csendben üljön a széken, meg ne szólaljon, bízzon a jó szerencséjében.  Lassan múltak a percek. Kilenc óra előtt kinyílt az ajtó, és a tekintélyes öregúr komótosan kilépett és elindult az ebédlő felé. Úgy tűnt ügyet sem vet a széken ülő asszonyra és gyerekére. Amikor azonban melléjük ért, hirtelen feléjük fordult, hosszan az asszonyra  majd a gyerekere nézett, és ennyit mondott: Mutassa! Margit nagyanyám  kicsomagolta apámat, és válaszolt az orvos kérdéseire, aki nagyon alaposan kikérdezte. Kicsit elgondolkozott, majd ezt mondta: Egyetlen dolog segíthet most már, rizsnyákot kell adni a gyereknek, de azt is csak fokozatosan, kis lépésenként növelve a mennyiséget. Tudja maga hogyan kell rizsnyákot főzni? Mivel „nem” volt a válasz, részletesen elmagyarázta, majd a végén kikérdezte nagyanyámat a javasolt terápia minden csínjáról, binjáról.  Nagyanyám nem győzött hálálkodni, de amikor pénz akart adni, a professzor hidegen közölte vele, lejárt a vizitáció, nincs több ideje.  Nagymama fölnyalábolta Tibikét és távozott.

„Halló, halló, itt Quodlibet blogger, a huszonegyedik századból.” [i] hallja valaki odafönn a hangomat, van Internetetek ott a mennyekben? Kérem adják át az üzenetemet:  köszönöm Bókay János professzor úr, hogy csaknem száz évvel ezelőtt megmentette az apám életét.

 

[i] „Halló, halló, itt Karinthy Frigyes, költő, a huszadik századból.” rádió felvétel a korból.

1 komment

Csak műveljük kertjeinket

2016. augusztus 20. 20:59 - quodlibet

Nagyon jó posztot jelentetett meg HaFr a PKP párthoz kötődő blog oldalon. Tökéletesen pontos a helyzetelemzése. A jelenlegi magyar társadalom bármennyire is megosztott a felszínen, a mélyben a többség antikapitalista, utálja a verseny, viszont imádja az atyáskodó államot. Minél többet akar a közös fazékból, de önmaga nem akar változni, teljesen begyepesedett.  Ha a saját életéről van szó a kis stiklik, a bliccelések világában él, és nem látja át, hogy odafönn ugyanez történik, csak nagyobb mértetekben.  Elmondok egy jellemző példát.

Az egyik Fb ismerősöm megosztott egy indulatos, felháborodott posztot, hogy milyen alacsonya a minimál bér, hogy abból nem lehet megélni. Leközöl egy számítást, hogy szinte semmire sem elég – ami persze igaz. És az a vicc, hogy föl sem merül benne, hogy az államnak nem a minimál bér osztogatása a dolga, és hogy talán azért ilyen alacsony, mert ez az ország ennyire képes. Eszébe nem jut, hogy ezen csak újabb kölcsönökkel vagy adóemeléssel lehetne segíteni, vagy egyfajta jövedelem nivellálással amivel az előző rendszer próbálkozott. Mikor ezt elmondom neki megbántódik. Nem érti, hogy miért mondom, hogy a kommunizmus egyszer már megbukott. Gondolj bele, ő a tipikus ellenzéke Orbánnak. Jézus!

Két ideológia van amire a mai magyarság vevő: bal vagy jobboldali antikapitalizmus és romantikus-misztikus nacionalizmus, ami maga a halál, a dögrovás és pusztulás, de mégis szeretik. Idióta antiszemiták szajkózzák, hogy hány Nobel díjasunk volt, miközben ezeket a zseniket apáik üldözték világgá. Egyre terjednek az antiszemita és USA ellenes konteók, tovább élnek a politikai térfél mindkét oldalán a régi reflexek, valójában az emberek mai vallása a politikai hitvallás. De a bal oldal sem jobb. A fő baj a liberális baloldallal, hogy nem hajlandók szembenézni a valósággal, legyen szó akár a cigány kérdésről, akár a muszlim bevándorlókról. A politikai tabuk és ellentabuk következtében a valóság kimondhatatlan, és félelmetes. A politikai térben süketek párbeszéde folyik, a teljes félremagyarázása másik oldalnak. Pl. a kormány rasszista. Mert persze nagyon ostoba és káros a kormányzat menekültek elleni propaganda hadjárata, de marhaság arról beszélni, hogy rasszista volna. Ráadásul a lényegben még igazuk is van: Európa már az eddigi bevándorolt muszlim népességet sem képes integrálni, nem hogy azt a tömeget, ami még jönni akar. De hagyjuk, reménytelen. Csak műveljük kertjeinket.

Szólj hozzá!

Két írás egy tragikus döntésről

2016. június 28. 08:42 - quodlibet

Természetesen tragikus döntés volt a magyar háborúba lépés, több ember marad életben, ha Horthy tovább húzza. Érzelmi alapon döntött, ami nagy hiba. Az orosz gépek tévedésből bombázták Kassát. Nem volt ritka akkoriban a rossz navigáció. Az olaszok, románok, finnek nálunk korábban léptek hadba a Szovjetunió ellen. A románok és a finnek döntése érthető volt, nekünk viszont semmi okunk, érdekünk nem fűződött a támadáshoz.

Érdemes azonban összevetni az alábbi két írást. A Nol-os cikk nagyon gyönge, számos fontos részletről hallgat. Sötétebbre festi a múltat mint amilyen volt.

http://nol.hu/belfold/a-tulekedo-csatlos-1621247

Mindaz amivel Horthy ijesztgetett a háború idején a Szovjetunióval kapcsolatban megvalósult, kezdve a kolhozosítástól, a padlás söprésen át a vallásüldözésig és az internáló táborokig, besúgó rendszerig, az „egyenlőség” megvalósulásáig. És amint a Horthy rendszer idején az akkori katonai vezetés hazaáruló módon a német érdekeket szolgált a magyar helyett, a háború utáni katonai vezetés pedig teljesen orosz érzelmű volt. Tömve voltunk atomfegyverekkel. Csöbörből vödörbe kerültünk. Ezzel viszont egyetértek:

http://www.origo.hu/tudomany/tortenelem/20160625-masodik-vilaghaboru-kassai-bombazas-bardossy-laszlo-karpat-csoport-hadba-lepes-vjacseszlav.html

Érdemes ezt is elolvasni, bár ismert dolgok vannak benne:

http://tudasbazis.sulinet.hu/hu/tarsadalomtudomanyok/tortenelem/az-i-vilaghaborutol-a-ketpolusu-vilag-felbomlasaig/magyarorszag-a-ii-vilaghaboruban/magyarorszag-belepese-a-ii-vilaghaboruba

A másik véglet persze a jobboldal náci szimpatizáns része, amiből Pomáznak is jutott bőven. Ez még rosszabb, hányingerem van tőlük.  De régebben a Pomázi polgár c. helyi lapban megjelenhetett a nácizmust elitélő vélemény is. Ide másolom egy korábbi nekik írt levelemet, amit annak idején leközöltek, bár nem látták be tévedésüket.

„Nyílt levél a Pomázi  Polgár Szerkesztőségének!

Mint pomázi lakos én is rendszeresen megkapom a város önkormányzatának lapját. Nem csak ezért van közöm ahhoz ami az én adó forintomon az általam is választott önkormányzat lapjában megjelenik, hanem azért is mert mint gondolkodó magyar nem örülök ha bárki bármilyen szándékkal és bármilyen irányban meghamisítja történelmünket. Hazudni úgy is lehet, hogy valaki egyoldalúan leegyszerűsítve mutatja be azt. Pontosan ezt teszik a 2009. áprilisi „Felmagasztalt bűnösök” c. írásukkal. Idézek egy jellemző részt: „Magyarország a bolsevizmus elleni küzdelemben 420 ezer honvédet veszített el. Ebből 120 ezer a Szovjetunió haláltáboraiban (sic!) pusztult el. Ezen túlmenően még 300 ezer polgárt hurcoltak el.” A cikk a sorok között azt sugallja, hogy a Második világháborúban volt egyértelműen jó oldal, és hazám a jó oldalon állt. Az már csak hab a tortán, hogy az írás azt is sugallja, hogy csak az oroszok voltak felelősek százezrek haláláért, mi magyarok és a németek nem. A cikk írója vagy nem hallott Szerb Antalról, Radnóti Milósról, a Hideg napokról, az ukrajnai megszállásról (ahol a magyar csapatok rendfenntartó feladatokat láttak el), vagy tudja az igazat, és éppúgy hazudik, mint az MSZMP egykori propagandistái. Az írás pontosan úgy állítja be a világháború célját és erkölcsi alapját, ahogy a Horthy rendszer tette annak idején. Honnan tudom én ezt? Apám haditudósító volt a Második világháborúban. Ott volt Ukrajnában is, megvannak a fényképei, rajzai, birtokomban vannak akkori hivatalos propaganda kiadványok. Nagyapám – aki erdélyi menekült volt – megjárta az Első világháború poklát, és talán ezért vett részt számos két világháború közötti szélsőjobboldali politikai mozgalomban. Rajtuk keresztül jól ismerem az akkori idők szellemiségét, és megdöbbenek azon, hogy halottnak hitt szörnyek támadnak fel újra. Mindkettőjüket üldözték az orosz hódoltság ideje alatt. Mégis mindkettőjüknek volt erkölcsi bátorsága öreg fejjel újragondolni mindazt amiben fiatalon hittek, végiggondolni mindazt amiben részt vettek. Ha még élnének, elszomorodnának látva, hogy V. úr – a cikk írója – semmit nem értett meg a magyar történelem tanulságaiból.”

Megyek főzök egy angol teát.

3 komment

Rejt/Jel/Képek '56 – A forradalom titkos művészete

2016. június 26. 07:58 - quodlibet

A Magyar Nemzeti Múzeumban Rejt/Jel/Képek '56 – A forradalom titkos művészete címmel az 1956-os forradalom ihlette korabeli és kortárs alkotásokat, történeti installációkat bemutató kiállítás nyílt.

A bemutatott alkotásokat alkotóik sokáig rejtegették, így volt ezzel apám is, András Tibor. Tőle két festmény és négy grafika szerepel a kiállításon. Mi is kaptunk meghívót a megnyitóra, feleségemmel és lányommal mentünk el. Mikor a bejárat közelébe értem, a neves svéd fotóművész, Anders Engman által készített nagyméretű képen egy kilőtt páncélos előtt kis tábori széken ülő fiatal művészt láttam, amint elmélyülten rajzol.(1)

fenykep-elott-allva1.jpg

 

A forradalom alatt az utcán rajzoló művész jelképe is a kiállításnak, de rejtély is, hiszen nem tudták kit ábrázol a fotó. Valahogy úgy, amire a kiállítás címe utal.

Mikor megláttam, földbe gyökerezett a lábam és hangosan fölkiáltottam: hiszen ez apa! Nem tudtunk erről a képről, köszönet érte. Kár, hogy nem élte meg, csak mi, az utódok. Nagyon fölkavaró volt ez számunkra, napokig erről beszéltünk.

Anyám két kisgyerekkel volt otthon a harcok alatt, az egyik ágyúlövés detonációja megrepesztette a folyosói szoba ajtaját. Nem akarta kiengedni apámat, bezárta az ajtót. De ő kiugrott a körfolyosóra az ablakon, úgy szaladt el. Egy haditudósító még akkor sem maradhat otthon a harcok idején, ha fiatal apa. A nyári cipője van rajta, zubbonya jobb felső zsebében mintha ott lenne az összecsukható Leica fényképező gépe - ő is fényképezett - különös módon ujján ott az egyik gyűrűje, kedvenc kis székén ül, amin olykor én is ültem. Szokatlan a kalap a fején. Vajon mit rajzolhat, hol készülhetett a kép?

A kiállítás nagyon szép, több történeti dimenzióban mutatja be a korszakot, és annak képzőművészeti reflexióit. A kiállító tér egyes szekciói felelgetnek, vitatkoznak egymással. Érdemes megnézni. Kerüli a lapos közhelyeket, amit apám ki nem állhatott.
(1) A fényképet Sümegi György művészettörténész találta meg a történeti fényképtárban.

 

3 komment

Sándor Mária Pomázon

2016. május 30. 15:58 - quodlibet

Most pénteken jön hozzánk Sándor Mária, a "fekete ruhás névér", a Pomázi Művelődési házba, (Huszár utca 3.) du. 6-ra. Gyere el, nincs messze a HÉV megállótól, előre kell menni a kis hídig, elhagyod a patikát, és még a körforgalom előtt balra befordulsz a Huszár utcába. Onnan már látszik az épület. Én ott leszek, tudunk beszélgetni, biztosan megismerjük egymást, még akkor is ha sohasem láttuk egymást korábban. Üdv. Quod.

sandor-maria.jpg

Szólj hozzá!
Címkék: politika Pomáz

Sicc!

2016. május 16. 20:30 - quodlibet

Újra közlés / NOLblog 2014 - anyukám emlékére, akit 2016. május 13-án temettünk.

"Júlia néni két öreg hölgyet hívott meg, és attól fél, hogy elfelejti megkínálni őket kávéval. Várakozás közben ismételgeti: „Megkínálom őket kávéval, megkínálom őket kávéval”. És íme, a két hölgy megérkezik, megkínálja őket kávéval. De feledékenységében egyfolytában ismételgeti: „Megkínálom őket kávéval” – és valóban – másodszor, harmadszor, negyedszer is hozza a kávét. Távozáskor kávés csészék tornyosulnak az asztalon. Ám a két hölgy közül az egyik így szól a másikhoz, miután eljöttek Júliától: „Micsoda vendéglátás! Ez a Júlia még egy csésze kávéval sem kínált meg bennünket!” Mire a másik megkérdi: „És ki az a Júlia?” (Örkény István,  1978)

Az én Júlia nénim 95 éves lesz az ősszel. Éjszaka van, hangokat hallok a szobájából, „sicc, sicc ki, nem mész ki!” Várok, hátha abbahagyja és elalszik, de nem, nem, monoton ismételgeti, sicc, sicc. Nincs mese, fölbotorkálok az emeletre, „Anyuka, mi baj van, bejött a macska?” " Igen, ott van az asztal alatt, zavard ki, tudod, hogy félek a macskáktól." Benézek az asztal alá, de nem látok 2014_okt_19_95_eves_1.JPGsemmit. Fölkapcsolom a nagy villanyt, fél térdre ereszkedem, de semmi. „Anya, nincs itt semmiféle macska!” „Dehogy is nincs, ott van az asztal alatt, miért mondod, hogy nem látod?” „Anya képzelődsz, nincs ott semmi.” „Dehogy képzelődöm, zavard ki.” – mondja már szinte könyörgő hangon. Felültetem az ágy szélére, hátha onnan jobban lát. „Biztos elbújt, nézz körül, kergesd el!” Magam is elbizonytalanodom, valóban gyakran beszöknek a lábam között a macskák, különösen a fiatalabb, Frici, aki nagyon ügyes. Minden széket kihúzok, asztalokat félretolok, szekrényeket mozgatok, úgy tűnik ez megnyugtatja, visszamegyek aludni, fél három van, még lehetne fél hétig. Majdnem elalszom, amikor újra hangzik: „Sicc, sicc, Ferenc, gyere, zavard el, itt van megint!” Feleségem sem bírja tovább, fölmegy, de mielőtt benyitna, eszébe jut, hogy Fircikét kizárta az erkélyre még kora este. Benyit fiam szobájába, onnan nyílik az erkély, de a macska már ott van a szoba közepén, szemrehányón nyávog rá, bezártál! Követi, amint visszamegy anyukámhoz, aki a macskát meglátva diadalittasan fölkiált: "Na ugye megmondtam, hogy itt van a macska, szólj Ferencnek, mert nem hitte el!" Feleségem fölemeli az aranyos cicát, megmutatja anyukámnak, hogy most kiviszi, és becsukja háta mögött az ajtót.

Csend lesz, tán van még remény, lassan megérkezik hajnal, én kimenekülök a nappaliba, szeretem a nagy tereket, rossz alvó vagyok, hátha. De nemsokára újra fölhangzik: „Sicc, sicc, sicc ki!” Feleségem újra fölmegy, „anyuka, nem tetszett látni, kivittem az előbb?” „Igen, de itt van egy másik.” Le vagyunk forrázva, vesztettünk, és akkor eszébe jut a megoldás: talán keveset itattuk ma, itatni kell, magától elfelejt inni, csak ritkán szól. Sikerül belé diktálni egy nagy pohár gyümölcslevet, és láss csodát, reggelre jobban lesz, nem ijesztik már a macskák, szépen alszik. Nyugodtan mehetek munkába.

4 komment

Apám emlékkiállítása

2016. március 24. 20:44 - quodlibet

Május 14-ig megnézhetitek apám, András Tibor „Történelem és művészet” c. retrospektív kiállítását a Szent István bazilika lovag termében. Érdemes lifttel fölmenni a harmadik emeletre, mert gyalog a mozgólépcső elég fárasztó. A képei előtte a honlapján is megnézhetők: http://tibor.andrasek.hu

kersztrol-levetel.jpg

Keresztről levétel - 1987, akvarell, papír

Természetesen művei csak egy részét állítottuk ki. Nem vidámak apám képei, de én ezek mellett nőttem föl, így rám másképp hatnak. Pár rajzát már a korábbi NolBlogos posztjaim között is láthattátok, itt most meg lehet nézni élőben. A kiállítás megszervezése nem az én érdemem, hanem lelkes tanítványaié – bár én is sokat dolgoztam azon, hogy minden sikerüljön.

57e34e27acd779ec2cae87046615bdc5.jpg

Ökrök Csölösztőn, 1961, olaj, vászon. Csölösztő a Duna egy Somorja közeli kis szakasza volt amit azóta eltüntetett a vízlépcső.

Van már némi sajtó visszhangja is: http://nepszava.hu/cikk/1089014-kepre-vitt-forradalom Illetve a nyomtatott HVG 2016. március 26. száma Stílus rovatában egy rövid ismertető, valamint a 168 Óra, 2016. március 24-is száma, Kultúra rovat, Kései gyöngyhalászat címmel, Jolsvai András írása.

Különben jól vagyok, sziasztok.

5 komment
Címkék: festészet

A stílus maga az ember

2016. február 19. 15:47 - quodlibet

Az utóbbi időben egyes pomázi kormánypárti és kvázi kormánypárti képviselők durva, alpári hangon beszélnek a testület két ellenzéki képviselőjével. Nem mind, és szerencsére nem a többség. A durva hangnem oka, hogy zavarja őket, hogy az ellenzéki képviselők teszik a dolgukat, utánanéznek a döntések hátterének. A két ellenzéki képviselő megpróbálja hatékonyabb, takarékosabb működésre bírni a döntéshozókat, akik felhasználják a kormányzattól nagyvonalúan kapott közpénzeket. A két ellenzéki képviselő érzékeny a környezetvédelem problémáira, érzékeny a kisemberek gondjaira, meghallja a csendesek, a szerények szavát. A kormánypárti képviselők egy kisebb része képtelen elfogadni, hogy különbözőek vagyunk, és senki sincs birtokában a bölcsek kövének, és azért oda kéne figyelni a kritikai hangokra, a kérdésekre. Az érdemi, konstruktív válasz és párbeszéd helyett sajnos gyakran – szerencsére nem mindig – ad hominem válaszok születnek. Sőt. Valójában rosszabb a helyzet. Egy kis kitérőt kell tegyek.

Az ok nem azonos az indokkal. Semmi baj azzal, ha valaki csípős, szellemes megjegyzéssel vág vissza vitapartnerének. Csakhogy egyrészt ezt akkor oda-vissza el kell fogadni, nem pedig olyan módon, hogy a vitapartneremtől okkal - ok nélkül megvonom a szót, nehogy válaszolni tudjon. Ehhez kell bizonyos emelkedettség, úgy is mondhatnám, lovagiasság. (Mi magyarok szeretjük lovagias nemzetnek látni önmagunkat.) Másrészt egy dolog a humor, és egy másik dolog a gorombaság, az útszéli stílus. Aki nem érzi-érti a kettő között a világos különbséget, azzal sincs baj, csak maradjon a hivatalokban elvárható kötelező udvarias stílusnál. Sajnos ez gyakran nem valósul meg a pomázi testületi, bizottsági ülések vitáin, különösen akkor nem, ha nincs jelen a TV.

Szerintem ennek a hangnemnek az eltűréséért a polgármester a felelős, aki nem hogy megfeddi az ilyen hangnem használóit, hanem olykor maga is így beszél. Ezzel rossz példát mutat. Erre nincs mentség. Ami itt megvalósul, azt úgy hívják, verbális agresszió. Visszaélés a másik ember szelídségével, halk szavával. Javaslom ezt a három embert a vak komondor díjra.

5 komment
Címkék: Pomáz

Ike és Tina Turner

2016. február 18. 18:39 - quodlibet

Sokat lehet olvasni kettejük kapcsolatáról a neten, néhány morzsát ebből én is fölszedtem, de valójában értetlenül állok. Hogy lehet bántani, és nem imádni egy nőt aki így tud szeretni:

Valakit aki ilyen csodálatosan énekel:

Ugyanez másképp, szerintem ez a jobb:

Miért bántod azt, aki téged így szeret? Nézzétek meg a szemeket, a mosolyokat, valamennyi között ez a régi felvétel a legjobb.

Hogy lehet, hogy két ember akit a sors egymásnak rendelt nem együtt élte le az életét?

 

 

2 komment

Az új Nolblog – első benyomások

2016. február 02. 14:44 - quodlibet

Öröm, hogy a pszichopata, egyszerre Orbán és Sztalin hívő, Che-Guevara imádó (aki közönséges gyilkos volt), Konteóval fertőzőtt elméjű – aki még az amerikaiak Holdra szállásában sem hitt – nem írom le a nevét blogger – eltűnt, de vele együtt ment sok olyan blogger is, akit kedveltem. Ki maradt, kit vett át a Népszabi? FSP, Vargag, PUPU, Déana bloggerket.  Nem jut eszembe, hogy kivel is azonos Déana bloggerina. Érdekes módon Pupu bloggernek nagyon sok posztját kitették. Sok sikert nekik!

Ezen az új felületen nem lehet hozzászólni – én legalábbis nem találtam erre módot, és vajon mi olvasható ki abból ami történt?

Szerintem egyfajta balra át történt, amit Pupu blogger átvétele mutat. Csak pár idézet az „Éljen November hetedike” c. posztjából: „Az évfordulón fő és alsenkik próbálják a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelentőségét eltagadni. Pedig ez az első - de nem az utolsó - kísérlet volt arra, hogy a társadalmak sok ezer éves szerkezetét megváltoztassák, hogy az közeledjen ahhoz a felettébb kívánatos állapothoz, melyben az embert képességei és munkája minősíti. … Szilárd meggyőződésem, hogy Lenin eleinte demokratikus szocializmust akart … A kapitalista társadalmak ugyanis semmit nem tesznek a társadalmi feszültségek enyhítéséért, mióta a szocialista világrendszer összeomlott, még annyit se, mint amikor volt bizonyos verseny közöttük. Mióta győztesnek érzik magukat, azóta elpofátlanodtak, a legnagyobbtól a legkisebbig. Megszűnt az ellensúly, ahol kisebb volt a gazdagság, nagyobb a létbiztonság, a társadalmi mobilitás. A világ ma nagyban olyan, mint Magyarország kicsiben.” Amit a mai nyugati demokráciákról ír, meg az egykori szovjet blokk országok hatásáról, az a vicc kategóriájába tartozik, hagyjuk, spongyát rá. (Már a szavak is árulkodóak, ahogy "Kapitalista társadalmak"-ról meg "Szocialista világrendszerről" beszél a régi világ hazug, újbeszél nyelvén.) Maradjunk a címbeli témánál. Pupu bloggernek fogalma sincs arról, hogy a hivatalos nyugati történetírás, ennek részeként a magyar történészek java, mit gondol ama „Nagy októberiről”. (Most Krausz Tamás elvtársat hagyjuk ki a sorból.) Lelke rajta, joga van a régi nótát fújni. Valójában történeti katasztrófa volt a bolsevik hatalomátvétel, és annak fennmaradása, különösen fájdalmas, szomorú fordulat volt ez Oroszország népei szempontjából. Az új rendszer nem hogy csökkentette, hanem fokozta a nyomort, és úgy pusztította el a régi arisztokráciát, hogy helyébe a plebs és bűnözők uralmát ültette. Kicsit ellentmondásos nekem amit a blogger írt. Én azt olvasom ki a soraiból, hogy Pupu blogger szerint a társadalom kísérleti terep, és a hivatásos forradalmárok szimpatikus emberek voltak. Talán nem olvasta Bibó István munkáit, vagy legalábbis nem hatott rá. Leninről is számos újabb tanulmány jelent meg, hogy demokráciát akart volna bármikor, az legalábbis kétséges – az első átnevelő táborok Lenin döntése alapján kezdtek el épülni, nem tudom Pupu mit olvasott erről – a demokratikus szocializmust meg ismerjük, fából vaskarika. Szóval Pupu blogger szemlélete távol áll tőlem, de nem baj, így kerek a világ.

Neki is sok sikert kívánok, nyilván lesznek olvasók, akiknek megfelel. Legalább senki sem vitathatja, hogy a Népszabi egy igazai újbalos orgánum.

2 komment

A hó fehér.

2016. január 24. 12:11 - quodlibet

Szeretem a havas tájat, pedig van benne valami szomorú. De én a szomorú zenéket is szeretem, csuda tudja miért. És ha megnézed a madarakat, talán nem is olyan szomorú itt minden. wp_20160124_015.jpg

 És a hó a tisztaság jele is, itt nálunk olykor márciusig itt marad a szép fehér hó, nincs rajta korom, nincs rajta szennyeződés. Az pedig, hogy a hó fehér, mint biztos pont, mint cáfolhatatlan igazság, a kortárs filozófusok kedvenc példamondata.

wp_20160124_006.jpg

Menjetek szánkózni! (Feleségem képei.)

 

 

Szólj hozzá!

Arról, hogy miről legyen szó?

2016. január 10. 20:14 - quodlibet

Most, hogy bezár a NolBlog.hu áthoztam ebbe a környezetbe a megmaradásra méltó posztjaimat. Volt ottan nekem egy sorozatom „Mi a logika?” címmel, annak elemeit ebbe a blogba mozgattam át. Azon gondolkozom, hogy újra elolvasom, újragondolom amiket akkoriban írtam, és kissé átalakítva megjelentetem itten újra. Az mindenképpen zavaró volt a korábbi blogolásomban, hogy egyszerre nagyon különböző nehézségű szövegeket írtam, nem gondoltam jól végig, hogy kik is lesznek az én olvasóim. Másoknak tetszettek az ilyen-olyan politikai beszólásaim, olykor dühöngéseim, és megint másoknak, amikor személyes emlékekről írok, megint másoknak, mikor filozofálok vagy zenéket ajánlok. Most megpróbálom kétfelé bontani a szövegeimet. Ezek a tervek, aztán, hogy mi valósul meg belőle, azt még nem tudom.

Szólj hozzá!