1997-óta, azaz 27 éve élünk Pomázon. A mienké volt az egyik első ház az utcánkban, ami akkor még nem is volt utca, csak egy ösvény, amelyik sártengerré változott esőben. Én intéztem el, hogy hozasson köveket az utcába az önkormányzat, és a saját költségemen aszfaltoztattam le a házam előtti részt. A köveket az önkormányzatnál Mózes úrnak köszönhettem, azóta is hálásak vagyunk érte. Akkoriban nem volt víz, csatorna, gáz, nagy nehezen tudták fölhozni a teherautók az építő anyagot. A szomszédok megmosolyogtak, hogy én itten házat akarok építeni a Trabantommal és három kis gyerekemmel, sem ők, de még a rokonok sem hitték hogy valaha elkészül. Elég jó project manager voltam, a ház két év alatt fölépült.

Az első tizenöt évben nem sokat tudtam a helyi politikáról, miközben az országos politikában meglehetősen tájékozott voltam. Az utcából ismertem néhány lakót, de barátaim a régiek maradtak.  2014-ben feleségem önkormányzati képviselő lett az ellenzéki oldalon, és ezzel egy csapásra megváltozott a helyzet. Feleségem belecsöppent a helyi politikai sárdobálás közepébe és ezzel egyúttal sok ismerősünk, barátunk, de ellenségünk is lett. És most ugorjunk egy nagyot.

2019-ben a népharag elsöpörte a korábbi korrupt, pökhendi, szoknyapecér városvezetést – nem részletezném. Leidinger István 2/3-al nyert, jól emlékszem a felemelő hangulatú ünneplésre. Ahogy azonban lenni szokott a mézeshetek után jöttek a szürke hétköznapok, gondok, konfliktusok. Üres kasszát kapott az új önkormányzat, pontosabban, mínuszosat, kifizetetlen számlák tömegét. Az önkormányzati dolgozók jó része ilyen-olyan okból fölmondott, még a jegyző is elment, egyre jobban csikorogtak a kerekek, az ellendrukkerek azt jósolták, Leidinger és a civilek belebuknak, új választást kell kiírni. Azt jósolták fél évig sem tartunk ki. Többször rezgett a léc. Ugyanis a bajokat tetézte, hogy a 2/3-os többség elolvadt, mert a mi oldalunkról három képviselő kivált, és egyre gyakrabban szavazott együtt a Fideszes ellenzékkel. Sok mindennek keresztbe tettek, egy alkalommal, amikor a Covid utáni beszámoló elfogadása volt soron, még a korábbi polgármester is eljött a testültei ülésre, hogy lássa a bukást. De nem volt szerencséje, mert a kilépők egyik tagja meggondolta magát, és így a beszámolót elfogadta a testület. Miért történt ez a szakítás?

Már az elején intő jel volt, hogy miközben a jórészt környezetvédőkből álló civilek lelkesen támogatták Leidinger Istvánt, István nem lépett be a civilek közé, eleve fenntartásokkal kezelte a csapatát. Később sem érezte a magáénak, nem fogta össze a képviselőket, úgy érezte, fontoskodnak, akadékoskodnak. A civil szférából érkezett képviselők ugyanis meg akartak felelni annak a választási ígéretüknek, hogy – olykor hangosan – tolmácsolják a választók kéréseit, panaszait az önkormányzat felé. Nem fogták fel, hogy most már nem ellenzéki képviselők, hanem ők kormányoznak, ők irányítanak, és az önkormányzat korlátozott képességeire, az ott dolgozók túlterhelésére is tekintettel kell lenni, nem lehet minden választói igénynek megfelelni! Az átlag választó érdeklődése ugyanis gyakran csak a saját utcája határáig terjed, nem fogja fel, hogy a Fidesz kormányzat egyre több megszorító intézkedéssel sújtja az önkormányzatokat, nem csak anyagi erőforrásokat von el tőlük, hanem jogköröket is. A másik baj, hogy a civilek civilek. Nem viselkednek pártszerűen, nem állnak ki egymás mellett, miközben a Fidesz frakció szorosan összezár. A kiválás oka egyes képviselők túlzott hübriszén túl az volt, hogy úgy érezték az új polgármester semmibe veszi a javaslataikat, gyakorlatilag egyszemélyi vezetéssel irányítja a várost. És ebben volt némi igazság, a képviselő testület nem tűzoltóság, el kell viselni a vitatkozást, az olykor önfényező okoskodást, még akkor is, ha nincs mögötte szakértelem. Bármilyen fárasztó, magyarázni, érvelni kell. Ennél persze sokkal rosszabb volt a korábbi városvezetés, amelyik az érvek hiányát agresszív ordenáré stílussal pótolta. De nem ez az a szint, aminél jobbnak kell lenni!

A polgármester és az alpolgármester közötti viszony megromlott, elillant az egymás iránti bizalom, hogy ezért melyikük milyen mértékben felelős nem tudom eldönteni, mert nem láttam közelről a történéseket, és mindkét oldalnak meg van a maga igazsága. Pár dologban azonban biztos vagyok.

Leidinger István nem hibátlan, de ő az eddigi legjobb polgármester Pomázon. Csődhelyzetben vette át az önkormányzatot, de rendbe hozta a költségvetést. Túlélte a covidos periódust, a testület szétesését, kezelni tudta a kormányzati megszorításokat, és most tele kasszával adja át a várost az utódjának. Senki nem ismeri Pomázt  a helyi politikusok közül olyan alaposan, mint ő, senki nem rendelkezik olyan műszaki ismeretekkel, és project vezető tapasztalatokkal mint ő. Nem igazi politikus, de ért az emberek nyelvén. Sajnos azonban a megosztottság oda vezethet, hogy ismét visszatér a mutyizás, a hatalom szolgalelkű kiszolgálása, a felfelé nyalok lefelé taposok világ.  De a polgárok hozhatnak jó döntést! Csak a Közösen a Városunkért egyesület jelöltjeivel juthat győzelemre, a többiek előbb-utóbb meg fogják buktatni. Rajtunk múlik, hogy mi lesz!