Egy hóbortos művész házaspár némi pénzhez jutott. Történt ugyanis, hogy a férj lefordította Dante Alighieri Isteni színjátékát. A fordítást némely távoli vidéken elolvasták, és úgy ítéltek, jutalmat érdemel. Kapott is némi pénzmagot a költő, melyből több szép ruhát is vehetett volna hitvesének, de nem. Tudnivaló, hogy az ilyen költő félék, meg a kivagyiságra hajlamos feleségeik – mely fehér személyekről lesz még szó a későbbiekben – csak a jambusokhoz értenek, a pénzről és a telkek értékéről fogalmuk sincsen. Ez a magyarázata annak, hogy a fejükbe vették, házikót vesznek ebből a pénzből Magyarország valamely kies tájékán. Különösen az ifi asszony „..erősködött, hogy nem kell ruha, ház kell! Magyaráztam nekik, hogy két-három ruha árából nem lehet házat venni, még kis vityillót sem. Nem tágítottak. Nekik ház kell! Majd még kerül talán valahonnan, mindenesetre el akarják kezdeni a gyűjtést. Tegyem el nekik a pénzt, úgy hogy ne romoljon. Akkor már mindenki tudott a pénzromlásról, még ők is. (!) Húzódoztam a kényes feladattól, de nem tágítottak, nem térhettem ki. Elvittem a pénzt a bank tőzsdeosztályának vezetőjéhez, megmagyaráztam neki, hogy kié, hogy az milyen szent pénz és hogy venni kellene valamit pénzromlás ellen. De a világért sem valami játékpapírt! Nem tőzsdézni akarunk, csak vegyen valamit, ami megőrzi a pénz értékét, már amennyire ez lehetséges. Jó, mondta, majd megveszi ezt meg ezt a papírt, keresni nem fog rajta, de nem is veszthet, meglesz a pénz. Csakhogy akkor nagyon bolond idők voltak!” Az én forrásaim szerint egészen másról volt szó. Mint mondottam valamely távoli vidéken olvasták a költő fordítását, amely elnyerte tetszésüket, és imigyen szólottak. „Menj le Gábriel oda a Duna partjára, abba szép fővárosba, aztán csinálj valamit, hadd legyen azért némi örömük az életben.” Így is lett. Az események a következőképpen alakultak. „Amint megvette a költő számára a tőzsde legszolidabb papírját az egyszerre megbolondult és olyan hosszt produkált ”kiugrott!" - mondta ámulva a tőzsdés, hogy két hét múlva a vételár dupláját érte. Persze módfelett idegesített bennünket a dolog ilyen fordulata. Nem tőzsdézni akarunk! -mondtam mérgesen az osztályvezetőnek. Jó, mondta, hát eladjuk a papírt, és veszünk neki dollárt. Megvette a dollárt, másnap a dollár ugrott ki – az eladott papír azonnal visszaesett, mihelyt a költő eladta, és újabb két héten belül már olyan összeget ért, hogy gondolni lehetett házvételre! Később a dollár is visszaesett, csak addig emelkedett, amíg nekik használhatott. Közben ők már javában kerestek, nézegettek házat. Olyan erős volt a vágyuk, hogy nem voltak hajlandók semmiféle józan okoskodásra. Majd lesz valahogy, meg kell lenni! Lett is valahogy.” (Az idézetet itt-ott átírtam.)
(Babist Mihály háza Esztergomban az Előhegyen, Babits Mihály utca 11.
Nyitvatartás:
Május 1 - Október 31: 11-17 óráig (hétfőn zárva) Június 13. Pünkösd hétfőn nyitva, 14-én kedden, zárva.)
Említettem korábban bizonyos fehér személyeket, akik akkoriban nem akartak szolgabíró vagy éppen református lelkész feleségek lenni, hanem csakis művész feleségek. Nem volt elég nekik, hogy így szólították őket abban a korban: nagyságos asszonyom. Nem és nem, fejükbe vették, hogy olyan ember társául szegődnek, kiket születésükkor egy angyal jelölt meg. Hohó, csakhogy beavatkozni az időnek folyásába nem veszélytelen! Még akkor sem, ha ezek az asszonyok maguk is kaptak a sorstól talentumot. Mert így szólt a történelem ura: „Látom asszonyok be akartok kerülni a történelembe. Jól van, de előtte tegyünk egy próbát.
Lássuk Böhm Aranka, Harmos Ilona és Tanner Ilona, mennyire lesztek jók mint betegápolók, mint nővérek egy nagyon beteg ember mellett. Gyógyíthatatlan betegséget küldök az uratokra. Sokat fognak szenvedni ők is és ti is mellettük. Aranka, te egy második próbán is megmérettetel, tudod jól miért.” Így is történt, és az asszonyok a próbát kiállták. Babits Mihály még a halála előtti utolsó napon is a kis hegyi házikóban feküdt, negyven kilóra lefogyva, ám az utolsó percig alkotva, mély hittel abban, hogy szenvedése nem lesz hiábavaló – bizonyítékot lásd alább. Ő is, Kosztolányi is, Karinthy is elmentek még az újabb nagy háború előtt, mikoron az Úr elfordította tekintetét a mi planétánkról, mert egy másik galaxis ügyeivel volt elfoglalva.
Babits Mihály: Ősz és tavasz között
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Egyéb érdekes webhelyek:
http://bezzeganya.postr.hu/csak-feleseg-vagyok-semmi-egyeb-torok-sophie-elete
http://szomorufuzike.freeblog.hu/categories/Torok_Sophie/
http://beszelo.c3.hu/cikkek/egy-ferfi-szerelmenek-fenyeben-es-arnyekaban-torok-sophie
