Apám vézna kisfiú volt, aki sorra kapta el a gyerekbetegségeket, talán még az angolkórt is. Rossz étvágya volt. Finomabbnál finomabb étkeket hozott neki  Mózes nagyapó – az ő édesapja, aki mint mozgópostás minden jó hentest és kocsmát ismert az országban – de a kisfiú csak belekóstolt az ételbe, és már tolta is félre. Azt gondolta akkor a család, mint később az én szüleim is, hogy le kell küldeni a gyereket vidékre, ott a jó levegőn majd megerősödik, fölszed pár kilót. Így is lett, leküldték Margit mama rokonaihoz Máramarosszigetre, ahol nagy ház volt, háziállatokkal, kutyával, macskával, csirkékkel és veteményes kerttel. És a kert végében folyt a Tisza.

Tibike az Abonyi utcai bérház körfolyosója után, de még a Városliget fái után is idegenül sétált a nagy kertben. Nézte az állatokat, csodálta a kert végében folyó kis folyót, egész nap rajzolgatott és álmodozott.  Egyszer nagy zsíros kenyeret kapott tízóraira. Sétálgatott vele a kertben,  lassan majszolta. A nagykutya meglátta és felé indult. Tibike a háta mögé dugta, de a kutya egy villámgyors mozdulattal mögé került, és elszaladt a kenyérrel. Apám pityeregve szaladt be a háziakhoz, ott azonban először kinevették, majd jól összeszidták, hogy milyen egy nyámnyila fiú.

Máskor a nagyhangú Berta nénikéjét figyelte amint felássa a veteményes kertet. A föld ásása közben kövér giliszták kerültek elő, amit néhány élelmes csirke rögtön fölkapott, a többi ott tekergőzőtt tovább a földön. A kisfiú méla undorral és félelemmel szemlélte a csúnya állatokat. Berta néni ezen elcsodálkozott. Miért fél ez a buta pesti kisfiú a gilisztáktól, hiszen azok nem harapósak? Majd ő megneveli, milyen katona lesz az ilyen. Fölkapott a földről egy pár kövér gilisztát, és Tibike fejére tette, aki a rémülettől percekig mozdulni sem mert. Apám sokszor elmesélte ezt, és közel a nyolcvan felé is amikor idáig ért a mesélésben, az arcára olyan undor és rettegés ült ki, mintha most történt volna. A hízókúra nem sikerült, így a kisfiút visszaküldték, mint reménytelen esetet.

Történt egyszer, hogy valami gyomorbántalom támadta meg Tibikét. Semmi nem maradt meg benne. Először nem vették komolyan, biztak benne, hogy pár napos diéta segít. Majd látva, hogy nem javul, orvoshoz vitték.  Aztán egyik orvostól a másikhoz, de  semmi nem segített rajta. Nagyapó falusi öregasszonyoktól kért tanácsot, de azok teái sem értek semmit. Hiába fizették meg a legjobb orvosokat, a gyerek állapota kezdett kritikussá válni. Végül az egyik orvos jóindulatúan azt tanácsolta nagyanyámnak, hogy próbálja megkeresni a híres gyerekgyógyászt, aki – úgy mondták mogorva ember – már nyugdíba vonult és nem rendel. Margit nagyanyám másnap reggel gondosan felöltöztette Tibikét, és elment vele Bókay professzor úr lakására. Ott bekopogtatott a cselédek ajtaján, akiknek elmondta mi járatban van. Azok átvezették az előszobába és azt  mondták neki:  Kilenc óra tájban a nagyságos úr átjön az ebédlőbe reggelizni az előszobán keresztül.  Maga csak csendben üljön a széken, meg ne szólaljon, bízzon a jó szerencséjében.  Lassan múltak a percek. Kilenc óra előtt kinyílt az ajtó, és a tekintélyes öregúr komótosan kilépett és elindult az ebédlő felé. Úgy tűnt ügyet sem vet a széken ülő asszonyra és gyerekére. Amikor azonban melléjük ért, hirtelen feléjük fordult, hosszan az asszonyra  majd a gyerekere nézett, és ennyit mondott: Mutassa! Margit nagyanyám  kicsomagolta apámat, és válaszolt az orvos kérdéseire, aki nagyon alaposan kikérdezte. Kicsit elgondolkozott, majd ezt mondta: Egyetlen dolog segíthet most már, rizsnyákot kell adni a gyereknek, de azt is csak fokozatosan, kis lépésenként növelve a mennyiséget. Tudja maga hogyan kell rizsnyákot főzni? Mivel „nem” volt a válasz, részletesen elmagyarázta, majd a végén kikérdezte nagyanyámat a javasolt terápia minden csínjáról, binjáról.  Nagyanyám nem győzött hálálkodni, de amikor pénz akart adni, a professzor hidegen közölte vele, lejárt a vizitáció, nincs több ideje.  Nagymama fölnyalábolta Tibikét és távozott.

„Halló, halló, itt Quodlibet blogger, a huszonegyedik századból.” [i] hallja valaki odafönn a hangomat, van Internetetek ott a mennyekben? Kérem adják át az üzenetemet:  köszönöm Bókay János professzor úr, hogy csaknem száz évvel ezelőtt megmentette az apám életét.

[i] „Halló, halló, itt Karinthy Frigyes, költő, a huszadik századból.” rádió felvétel a korból.