Nem vagyok én olyan bátor vagy erős, csak indulatos.  Elmondok egy történetet a 80-as évekből. A Nyóckerben, a József körúton laktunk, tipikus körfolyosós házban. Akkoriban még átjártak az emberek egymáshoz, mi is jóban voltunk az új lakókkal, Robiékkal. Lakatos gyerek volt, alacsony, majdnem olyan széles vállal, mint amilyen magas volt, a keze meg mint a satu. Nem is félt soha senkitől, fütyörészve sétált a sötét mellékutcákban. Nem tűrte azt sem ha beszóltak neki, visszaszólt keményen, látták hogy nem viccel, általában egy rövid mérlegelés után odébb álltak. Kivéve, amikor nem. Az egyik este, amikor vagy öten hatan kötöttek bele, Robi megint visszaszólt, aztán lökdösődés következett, ilyenkor persze mindenki elfordul. Robi úgy látta, ez így nem jó, inkább hazaszalad, nem volt már messze. Csakhogy azok utána futottak, egészen a kapuig, sőt azon is bejöttek. Nem volt buta gyerek ez a Robi, amikor a lengő ajtón átment, gyorsan megfordult, és megfogta a lengőajtó mindkét szárnyát. Öten rángatták, teljes erőből húzták, Rudi meg csak röhögött. Éppen a folyosói konyhában vacsoráztunk, meghallottam a zajt a földszintről, fölismertem Robi hangját. Futni kezdtem ahogy csak bírtam, közben kiabáltam, hogy jövök Robi. Tudnotok kell, hogy a lépcsőházunk nagyon visszhangos és nekem fapapucson volt. Na az úgy szólt, mint a géppuska, de a támadók csak későn kapcsoltak. Rudi hirtelen elengedte az lengőajtót, és öt fiú kicsi a rakást játszva hátra esett. Én is pont odaértem, és megláttam, hogy a leghátsó gyerek farzsebéből kiáll a személyi. Nosza, rávetettem magam, megpróbáltam elvenni tőle. Nem sikerült, valamennyien elszaladtak. Másnap megyek feleségemmel vásárolni a Rákóczi téri csarnokba. Észreveszem, hogy egy kamasz gyerek figyel, majd amikor a közelbe érek, ijedten elhúzódik a tér távolabbi részébe a barátaihoz, onnan néz vissza. A farzsebéből most is kilátszott valami. Vidáman értünk haza.