Nagyapám, aki megjárta az első világháborút, mikor 1944 októberében megtudta, hogy fia életben maradt csapatával együtt fogságba esett, megértette, hogy ezt a háborút a németek nem tudják megnyeri, és mi velük együtt vesztettünk. Mondta is nagyanyámnak, aki azonban nem hitt neki, nem hitt neki, a katonaviselt férjének. Aztán apám csodával határos módon megszökött a fogságból még mielőtt Szibériába szállították volna őket, és Budapest ostroma előtt meglátogatta a szüleit. Mondta is anyámnak, hogy ezt a háborút a németek elvesztették. De nagyanyám nem hitt a katona fiának sem, bízott a csodafegyverben, rendíthetetlenül hitt a németek győzelmében. Bízott abban, hogy a győzelemmel visszatérhet a máramarosszigeti szülői házba, lesz újra vidámság, jó élet, eszem-iszom, és gyönyörű tájképeket fog festeni a Tisza parton. Pár évvel élte túl szegény a vereséget. Az utolsó percig hitt valamiben, lázálmokban, csodákban.

Itt van előttem a háború alatt írt Tábori újság, benne apám rajzai. Csak győzelmekről, sikerekről tudósít, még humoros karikatúrák is vannak a hátlapján.  Az egyik írás szerzője Szabó Sándor volt, apám készített hozzá illusztrációt, és ez volt a címe: Érik a jövő, pajtás! Vajon miféle jövőre gondoltak, miben bíztak a vég előtt? Az újság 1944. április 20-i száma a jelenről tudósított: „vitéz Endre László dr. belügyi államtitkár nyilatkozata szerint a budapesti zsidókat gyárépületek, pályaudvarok közelében, - ahol ellenséges repülők terrortámadásaira számítani lehet – zárt lakónegyedekben tömörítik össze.”  Most, 2020. márciusában egy szomszéd országban ismét háború dúl. A mostani hivatalos sajtónak, a királyi TV-nek mennyire hihetünk? Némelyek szerint nincs is igazság, csak vélemények vannak, nézőpontok, nem tudhatjuk ki a jó és ki a rossz, minden relatív. Így azt sem tudhatjuk ki a mai Endre László, talán már itt jár közöttünk.