Mácsai Csernovics Emília (Arad, 1819. november 19. – Budapest, 1909. november 30.) Damjanich János honvéd vezérőrnagy és aradi vértanú felesége

*** Akik előttünk éltek ***

„A nemesi származású mácsai Csernovics család sarja. Férjéhez hasonlóan szerb származású volt. Emília Aradon nevelkedett, mácsai Csernovics János (1787–1824) aradi főszolgabíró és balatoncsehi Bosnyák Jozefa (1788–1877) lánya volt. 1847. augusztus 30-án Aradon házasodott össze Damjanichcsal és annak kivégzéséig, mindössze két évig éltek együtt. Ennek ellenére – és néhai férje kérése ellenére – Damjanich halála után nem ment férjhez, haláláig, 60 éven át gyászolta hitvesét, de nem tétlenül, ahol tudott segített az özvegyeken és az árvákon, a szükséget szenvedőkön. 1861-ben egyesületet alapított, a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét, segítőtársai közt ott volt Batthyány Lajos özvegye Zichy Antónia grófnő, a Wenckheim család, stb.” [Wikipédia]

„Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél. Atyám, a csatákban és ütközetekben - Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Damjanich Emíliának vigasztalásul

Damjanich János”

"Arad után özvegyének jelentős vagyonát is elkobozták, amit büszkeségből egész életében nem kért vissza Ferenc Józseftől. Gyermeke nem lévén árva lányok támogatása mellett szintén elárvult unokahúga felnevelésében élte ki minden szeretetét, emellett kilencvenéves korában bekövetkezett haláláig ápolta hőn szeretett férje emlékét. Idővel aztán úgy hozta a sors, hogy napi sétája során rendszeresen összetalálkozott a klagenfurti száműzetéséből hazatért Görgei Artúrral, és korabeli feljegyzések szerint ezek az érintkezések igen különös módon estek meg az életben maradt tábornok és a halott hős özvegye között. Damjanichné érkezésekor a hadvezér megállt az utcán, vigyázzállásban szembe fordult az asszonnyal, korabeli katonai szóhasználattal frontot csinált és fővetéssel tisztelgett, amíg a hölgy elvonult előtte. Ő fejbólintással viszonozta a köszöntést és némán haladt tovább. Soha egy szót nem szóltak egymáshoz, és senki nem tudná megmondani, mit hordozhatott ez a két ember a lelkében."