"Júlia néni két öreg hölgyet hívott meg, és attól fél, hogy elfelejti megkínálni őket kávéval. Várakozás közben ismételgeti: „Megkínálom őket kávéval, megkínálom őket kávéval”. És íme, a két hölgy megérkezik, megkínálja őket kávéval. De feledékenységében egyfolytában ismételgeti: „Megkínálom őket kávéval” – és valóban – másodszor, harmadszor, negyedszer is hozza a kávét. Távozáskor kávés csészék tornyosulnak az asztalon. Ám a két hölgy közül az egyik így szól a másikhoz, miután eljöttek Júliától: „Micsoda vendéglátás! Ez a Júlia még egy csésze kávéval sem kínált meg bennünket!” Mire a másik megkérdi: „És ki az a Júlia?” (Örkény István,  1978)

Az én Júlia nénim 95 éves lesz az ősszel. Éjszaka van, hangokat hallok a szobájából, „sicc, sicc ki, nem mész ki!” Várok, hátha abbahagyja és elalszik, de nem, nem, monoton ismételgeti, sicc, sicc. Nincs mese, fölbotorkálok az emeletre, „Anyuka, mi baj van, bejött a macska?” " Igen, ott van az asztal alatt, zavard ki, tudod, hogy félek a macskáktól." Benézek az asztal alá, de nem látok semmit. Fölkapcsolom a nagy villanyt, fél térdre ereszkedem, de semmi. „Anya, nincs itt semmiféle macska!” „Dehogy is nincs, ott van az asztal alatt, miért mondod, hogy nem látod?” „Anya képzelődsz, nincs ott semmi.” „Dehogy képzelődöm, zavard ki.” – mondja már szinte könyörgő hangon. Felültetem az ágy szélére, hátha onnan jobban lát. „Biztos elbújt, nézz körül, kergesd el!” Magam is elbizonytalanodom, valóban gyakran beszöknek a lábam között a macskák, különösen a fiatalabb, Frici, aki nagyon ügyes. Minden széket kihúzok, asztalokat félretolok, szekrényeket mozgatok, úgy tűnik ez megnyugtatja, visszamegyek aludni, fél három van, még lehetne fél hétig. Majdnem elalszom, amikor újra hangzik: „Sicc, sicc, Ferenc, gyere, zavard el, itt van megint!” Feleségem sem bírja tovább, fölmegy, de mielőtt benyitna, eszébe jut, hogy Fircikét kizárta az erkélyre még kora este. Benyit fiam szobájába, onnan nyílik az erkély, de a macska már ott van a szoba közepén, szemrehányón nyávog rá, bezártál! Követi, amint visszamegy anyukámhoz, aki a macskát meglátva diadalittasan fölkiált: "Na ugye megmondtam, hogy itt van a macska, szólj Ferencnek, mert nem hitte el!" Feleségem fölemeli az aranyos cicát, megmutatja anyukámnak, hogy most kiviszi, és becsukja háta mögött az ajtót.

Csend lesz, tán van még remény, lassan megérkezik hajnal, én kimenekülök a nappaliba, szeretem a nagy tereket, rossz alvó vagyok, hátha. De nemsokára újra fölhangzik: „Sicc, sicc, sicc ki!” Feleségem újra fölmegy, „anyuka, nem tetszett látni, kivittem az előbb?” „Igen, de itt van egy másik.” Le vagyunk forrázva, vesztettünk, és akkor eszébe jut a megoldás: talán keveset itattuk ma, itatni kell, magától elfelejt inni, csak ritkán szól. Sikerül belé diktálni egy nagy pohár gyümölcslevet, és láss csodát, reggelre jobban lesz, nem ijesztik már a macskák, szépen alszik. Nyugodtan mehetek munkába.