Házunkban lakott Dubán Dezső dobkészítő, talán az egyetlen Budapesten vagy az országban, de bizonyosan a legjobb, leghíresebb. Volt, hogy hét végén este is betoppantak hozzá bajba jutott zenészek akiknek elromlott a dob felszerelése, és Dezső bácsi segített. Jól is ment a bolt, voltak segédei, a fia is értette a hangszerkészítés csínját-bínját, Dezsőnek volt szabadideje bőven. Naphosszat kinn állt a ház előtt, mindenkinek köszönt, mosolygott, de csak állt és nézelődött. Apám jó barátságban volt vele, gyakran szóba elegyedtek. (Volt, hogy a felesleges marhabőrt apámnak adta, aki festett a bőrre.) Egyszer aztán nem tudta megállni, hogy megkérdezze:

• Dezsőkém nem unod te itt magadat a ház előtt, órákon át csak állsz szótlanul, egy kávét nem iszol, se egy fröccsöt?
• Tiborkám, nem unatkozom, nézem az embereket, mindegyik arca mesél nekem. Tudod regényt írok fejben, ezért nézem őket.

Apámat meglepte a válasz, de rájött Dezsőnek igaza van, és ezután gyakran lement ő is a ház elé, és olykor ketten álltak szótlanul az utca két oldalán. Az egyik regényt írt fejben a másik meg rajzolt fejben. Jól el voltak csendesen egymás társaságában. Hogy mit gondolhattak róluk az arra sétálók azt nem tudom.

Történt egyszer, hogy apám hosszú fekete kabátjában fején fekete kalappal állt a ház előtt, és nézelődött. Még nem mondtam, hogy pár házzal mellettünk van a Rabbi képző. És mit tagadjam, apámnak voltak bizonyos előítéletei – hogy finoman fogalmazzak. Szóval amint apám ott álldogált, egy jólöltözött idős hölgy közeledett felé, láthatóan keresett valakit vagy valamit a tekintetével. Hóna alatt egy libát tartott. Barátságosan rámosolygott apámra és így szól:

• Bocsánat, hogy megszólítom, de meg tudná mondani, hogy hol van itt a közelben a sakter[i]?

Mivel apám tudta, megadta választ, elmagyarázta, hogy jut oda a téren át a legrövidebb úton.

• Köszönöm szépen, mindjárt láttam, hogy jó zsidó ember tetszik lenni – mondta neki az ismeretlen.

Ő maga mesélte nekem nevetve ezt a történetet, aznap délután.

[i] »A zsidó konyha csak olyan állat húsát használja fel, amely a Tóra által megállapított jelek alapján ehető és szabályosan lett vágva, szakképzett metsző által. Tradicionális kóser húst csak az arra hivatott szakképzett ember, a sakter vagy sajchet vághat. Magyarul "metsző" a közkeletű elnevezése. Héberül: משגיח sochét ubodék = „vágó és vizsgáló”.« Wikipédia

András Tibor festménye:Rákóczi téri Vásárcsarnok