Tegnap (2017.01.27) temettük Várnagy Zoltánt, másod unokatestvéremet, anyám nagynénje kisebbik fiát. Nyolcvanöt éves volt, két infarktus után, utolsó idejét már kórházban töltötte. Viszonylag későn találta meg élete párját, Gizit, akivel 2012-ig, Gizi betegsége ellenére is boldogan éltek, mert nem voltak egyedül. Sem neki, sem korábban eltávozott bátyjának nem voltak gyermekei, vele együtt kihalt a Várnagy család.  Nem hiszem, hogy Zoltánnak valaha is voltak ellenségei haragosai. Kiegyensúlyozott lelkű, szép arcú, arányos testű férfi volt, édesapjától örökölt már-már operai szintű hanggal. Mindig emlékezni fogunk rá és családjára valahányszor Balatonkenesére megyünk. Égész éjjel azon gondolkoztam, írjak-e többet, bensőbbet az életéről? Képzeletben magam elé idéztem Zoltánt, és megkérdeztem tőle, örülne-e neki? – Nem, Ferenc, az én életem maradjon az én titkom. Itten lenn együtt vagyok azokkal akiket szerettem, velük megbeszélem. Ami tanulság van benne, az nem mondható el diszkurzív nyelven, ami a te filozófusi műfajod. Had olvassam inkább amit korábban szüleimről írtál. – Legyen így.

*************************

Dáj mi vodú

Feleségem szerint nem kéne effajta történeteket mesélnem, ha valakinek ilyen volt a foglalkozása amiről most szó lesz, arról jobb hallgatni, szégyen az, csak megint fikázni fogják a családomat; meg különben is nagyon elfogult vagyok, és főleg hamis ez az én nosztalgiázásom a régi elsüllyedt világok iránt. Meglehet. Én csak azt írom amire emlékszem a régiek elbeszéléséből. Sem az nem biztos, hogy jól emlékszem, sem az hogy ők elfogulatlanul emlékeznek a múltra. A múltba révedés meg a gyerekkorból jön. Gyerekkoromban kizárólag katonást szerettünk játszani, mindenkit bevettem a csapatba, az ellenség a levegő volt. Időnként eljátszottuk Mohácsot azzal a kis különbséggel, hogy nem sodródtunk a török ágyúk elé, hanem egy gyors hadmozdulattal a lövegek mögé kerültünk, és az ágyúkat megfordítva győztünk. Világosnál sem tettük le a fegyvert, egy frászt. Szabad csapatokat szerveztem, föltaláltam a hátul töltős többlövetű puskát, és ripityára vertük az ellenséget. Viszont enni egyáltalán nem szerettem, nagyon sovány kisfiú voltam, ezért aztán nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy Prince Eugene sem volt egy katonás testalkat, és mégis mindenidők egyik legnagyobb hadvezére volt. Akkor előttem sincs akadály, gondoltam, és nem aggódtam. Szüleim viszont aggódtak, és kitalálták, hogy leküldenek anyukám egyik nagynénijéhez Balatonkenesére, hátha ő csodát tesz. Maca néninek és Sanyi bácsinak zsebkendőnyi telke volt. A telek még megvan, de évek óta senki sem jár oda, a piciny lugas is üres, a régi asztalt is eltűnt.

A lugasban ebédeltünk Sanyi bácsival, aki jókedvre derült tőlünk gyerekektől. Olyan régi dalokat énekelt, hogy „….kis kályhácskám, kis lámpácskám melegítsd be a szobácskám...” Ha megszomjazott mindig azt mondta: dáj mi vodú, és mosolygott amikor hűvös, friss vizet kapott. Örült a víznek. Nem értettem, hogy lehet örülni a víznek? Májustól szeptemberig voltak ottan, Maca néni hajnalban kelt, úszott egyet a Balatonban, utána vásárolni ment a vegyesboltba. Mire mi gyerekek fölébredtünk a lugasban terített asztal várt minden földi jóval. Mikor az utolsó napon anyám értem jött, csehgombóc volt az ebéd. (Az elnevezés tőlünk, gyerekektől származott.) Ez forró vízben kifőzött szilvalekvárral töltött kelt tészta gombóc, cukros dióval és olvasztott vajjal bőségesen leöntve. Nagyon finom. Tizenkét gombócot bevágtam, anyám nem hitt a szemének. De nem is erről akartam beszélni. Sanyi bácsi délceg férfi volt, gyönyörű hanggal, fiatal korában operaénekesnek készült. Kicsit másképp alakult az élete, katonatisztként ő lett a Markó utcai fogház gazdasági igazgatója. Tekintélyparancsoló termete folytán soha nem kellett neki kíséret, ha a rabok közé ment ellenőrizni. Maca nénivel ott laktak a dutyiban. A jó magaviseletű rabnők időnként följártak Maca nénihez krumplit hámozni vagy zoknit stoppolni. Ilyenkor Maca néni mesélt nekik a régi bálokról, akik a történeteket tátott szájjal hallgatták. Sanyi bácsi barátai ügyészek, bírók, ügyvédek és katonatisztek voltak, akik közül páran noszogatni kezdték. „Sanyikám, van nekünk a mostanában kialakított Csikvándi telepen nyaralónk, jó a társaság. Esténként azt játsszuk, hogy egyikünket az ügyész méltóságos úr megvádolja, az ügyvéd nagyságos úr védi, és bíró is van köztünk, aki elítéli. Csak egyvalaki hiányzik: nincs aki a bűnöst bekasztlizza. Sanyikám, vegyél te is telket ott, éppen van egy fél ház piciny telekkel eladó.” Így is történt, Maca néni a következő születésnapjára egy balatoni telket kapott ajándékba. Sanyi bácsi havi fizetése meg egy kis hitel elég volt a rá. Mire kifizették a tartozást fordult a történelem kereke, Sanyi bácsit elvitték egy távoli nagy országba, ahol az egykori börtönigazgatóból rab lett. Úgy mesélte nekünk, fogva tartóik nem sokkal éltek jobban náluk, és nem voltak rossz emberek az őrök, valahányszor csak kérte, dáj mi vodú, mindig adtak vizet.   

Egy télen aztán hirtelenen szedelőzködtek, itt hagytak bennünket. Azóta sem tudom, hogy odafönn a mennyországban Sanyi bácsinak mi a csuda lehet a foglalkozása, és ki segít Maca néninek stoppolni a zoknikat?