Velem nem történnek különös dolgok, soha nem voltak misztikus élményeim, látomásaim, kivéve talán néhány érdekes esetet. Ezek közül mesélek el hármat.

A lopótök

Szüleim József kőrúti lakása sok különös tárggyal volt tele pakolva. Ott laktunk egy szobában két gyerekkel. Többek között a falon, kisfiam ágyával szemben lógott egy szépen kifestett lopótök. Valahogy izgatta a fantáziáját, folyton nyúzott minket, hogy azzal szeretne játszani. Nem adtuk a kezébe nehogy megrongálja vagy elkenje a kifestést. Történt egyszer, hogy a gyerekekkel sétálni mentünk a Köztársaság térre. Szépen együtt jöttek velünk hazafelé, míg hirtelen az egyik Népszínház utcai kapu előtt megállt a kisfiam, ahogy mondani szokták a földbe gyökerezett a lába. Egy pillanat, és beszaladt a sötét kapualjba. Utána rohanok. Kisfiam ragyogó arccal áll egy kuka előtt, amit nem ér fel, és a tetejére mutat: azt kérem! Megdörzsölöm a szemem, hogy jól látok-e. Teljesen ép, sérülésmentes, a mienkével azonos méretű lopótök van gondosan odatéve a kuka tetejére.  

Terepasztal

Olykor saját költésű esti mesét mondtam a gyerekeknek. Az egyikben kisvonat is szerepelt, talán ezért, vagy mert a nekem is volt terepasztalom gyerek koromban, amiről tudtak a gyerekek, ők is szerettek volna egy terepasztalt. Erre persze semmi esély nem volt. „A terepasztalhoz először is kéne egy nagy falap, amire építhetem a sínpályát meg a kis házakat, nincs nekem időm ilyennek utána járni” – mondtam nekik.  De csak nem hagytak nyugton, ha nekem volt, akkor nekik miért nincs? Telt múlt az idő, míg egy nyári napon sógorom hív, hogy egy ismerőse házában valaki ki akar dobni egy terepasztalt, kell-e?

Képek

Apám (András Tibor festőművész) kapott valamikor ajándékba a hetvenes években egy idős tisztelőjétől két XVIII. századi olajképet. A képek vadállatokat ábrázoltak a sötét erdőben egy barlang előtt. Úgynevezett zsánerképek voltak, tisztességesen kidolgozva, de különösebb tehetség nélkül, és az alkotójuk ismeretlen volt, nem voltak aláírva. Nem kedveltem ezt a két képet, nyomasztottak a sötét tónusú színek, és apám se tartotta sokra őket, de azért, mindkettőt gondosan megőrizte, még a restaurálásukra is költött. Pár évvel a halála előtt arra kért, hogy vigyem el egy antikváriumba, hátha beveszik. A Margit híd közelében lévő antikvárium bevette bizományba, azzal, hogy talán talál rá vevőt. Mindkét képért 250.000Ft-ot tartottak reális értéknek, ami akkoriban elég jó pénz volt. Apám arra kért, hogy a képek árát majd a temetésére fordítsuk. Teltek, múltak az évek, a képek ott pihentek a boltban, mi teljesen elfeledkeztünk róluk, már Pomázon laktunk. Az ezredfordulón egy februári napon anyám hív, hogy jöjjek gyorsan, rosszul van apám. Látom, fekszik az ágyon és arca elárulja, hogy nagy a baj. Ismerős orvos rokonunkhoz visszük a kórházba, másnap meglátogatjuk, de következő reggel telefont kapok tőle, apám hajnalban meghalt. Pár nap múlva üzenetet kapok az antikváriumból, eladták a két képet. Kérdezem a becsüst, hogy mikor és ki vette meg. Azt ő nem tudja, megjelent egy vevő, egyenesen a két képhez ment, hogy ezeket megvenné. Nem alkudott, készpénzzel fizetett. Mikor történt? - kérdezem. Február 19-én – válaszolta. Aznap halt meg apám.