Nyolcan voltak testvérek, egy fiú és hét lány. A legfiatalabb, akiről most szó van, 1921-ben született. Akkoriban, a matyóknál az volt a szokás, hogy az ilyen nagy családoknál egy fiút papnak vagy egy leányt apácának adnak, úgy mondták „Istennek adnak”. Az egyetlen fiú a világháborúban megbetegedett, tüdőbajt kapott a lövészárokban, később meg is halt. A többi lányt szép sorjában férjhez adták, kivéve a legkisebbet, aki ugyancsak szemrevaló, élénk, jó eszű kislány volt, a szerzetesi élet a legkevésbé sem illett a természetéhez.

A gyereknek akkoriban nem volt apelláta, sem a párválasztásnál, sem hogy akar-e apáca lenni. Pannikát addig verték a síkálóval, amíg belenyugodott a sorsába, szerzetesnek adták. Az eskütételre a szülők és a legidősebb leány gyönyörű népviseletbe öltözve feljött Budapestre. Úgy mesélik megfordultak a lány után az utcán, ő volt a legszebb, a feleségem nagyanyja. Sok-sok évvel később próbáltam faggatni, hogy tetszett-e neki az ország fővárosa. (Tudnotok kell, hogy soha máskor nem hagyta el Mezőkövesd határát.) Csak ennyit mondott, „Nem láttam én bíz semmit a sok magas háztól.” De térjünk vissza a húgához. A háború után a rendet szétkergették, állás után kellett néznie a kedves nővéreknek, így a legkisebb lánynak is. Hiába számolt jól, hiába írt gyöngybetűkkel, mindenhonnan elküldték, míg végül egy banknál jelentkezett, ahol átment a többszörös válogatáson. Amikor beszélgetni kezdtek vele, ő szólt. A személyzetis elmagyarázta neki, hogy ne is próbálkozzon, osztályellenségként semmi esélye, viszont van esélye a vendéglátósoknál, ott fölvehetik a kétes egzisztenciákat is. Így is lett, a Zsóry-fürdő éttermében kapott állást. Egy idő után ő lett a fizető, mert benne megbíztak a többiek, később üzletvezető helyettes. Zárás előtt szigorúan ellenőrizte a raktárt, olykor a zsebeket is kiforgatta, elvette a lopott boros üveget, volt amikor éjszakára benn aludt, mindent nyilván tartott, számolt, föllelendült a bolt. A főnök később teljesen rábízta az irányítást. Jó híre volt a vendéglőnek, itt rendesen mérik a felest, és amit főznek abba minden van ami kell. Csak időnként volt baj a részegekkel, ezeket többnyire leteremtette a százhatvan centi magassághoz képest hihetetlen erős zengő hangjával, nem mert szembeszállni senki sem vele az ottaniak közül. Ha idegen volt a részeg, az első szó után megértette a rá szegeződő tekintettekből, hogy jobban jár, ha lecsendesedik.

Egyszer egy jólöltözött középkorú férfi jött több öltönyös ember társaságában. Ettek, ittak, a hangulat emelkedett, és elért egy pontot, amikor ő már figyelmeztetni szokta a kedves vendéget. Először csendesen szólt a kompánia vezetőjének, aki igencsak kapatos volt, nem bírta az italt. Az nyeglén visszaszólt neki, csakhogy erre fölment benne a pulykaméreg, teli tüdőből jó hangosan lehordta a sárga földig az öltönyös férfit. Síri csönd lett, a társaság sértődötten elment. „Tudod te mit csináltál, tudod ki volt ez? – szóltak neki a többiek. Ő a megyei párttitkár, neked véged.” Azért másnap még bejött. Ebéd után megjelent egy nagy fekete autó, hátul ült benne a tegnapi vendég. Beüzent a kíséretében lévő egyik férfival, hogy hívják ki. Mikor kijött, az öltönyös kiszállt az autóból, és mosolyogva egy nagy csokor virágot adott át neki. „Bocsásson meg, és csak továbbra is tartson rendet!” Mivel házat is örökölt Mezőkövesden, a pénzét mi másra költhette volna, megtanult vezetni és autót vett. Sokan csapták neki a szelet, és hogy leállítsa őket, férjhez ment, pedig már negyven éves elmúlt. Sajnos gyerekük nem született, a férje is hamar meghalt.

A rendszerváltozás után visszament a szerzetesrendbe, egyszer nálunk is járt, dicsérte feleségem főztjét. Most temettük, a századik évében hagyott itt bennünket, engem valamiért kedvelt.