Jobb szeretem a meghitt, kis baráti társaságokat, mint a versengő csapatokat. Vezetői ambícióm sem volt soha, mégis úgy hozta az élet, hogy nyugdíjazásomig középvezető voltam. Szerencsém volt, mert nagyon jó kollégáim voltak, többnyire közös gondolkozással oldottuk meg a problémákat, az időnként fölmerülő ellentéteket pedig sikerült elsimítanom. A cég többi középvezetője is szimpatikus ember volt, így a hivatal egészen az utolsó évekig jól működött. Az ilyen nemzetközi cégeknél azonban az volt az elvárás, hogy egy vezetői csapat soha sem elég jó, azért időnként csapatépítő tréningeket szerveztek, hogy fejlődjünk. Ezek közül mesélek el egyet.

Valahol a hegyekben jártunk, ott voltak kialakítva a próba pályák, melyeknek meg kellett felelni. Ezek kezdetben könnyűek voltak, gyaloglás, kötélhúzás, nem túl magas pallón való átjárás. Akkor se volt baj, ha mellé léptél, leszédültél, visszamásztál és folytattad. Lehetett kötélen himbálózni, létrára mászni, ezek nem okoztak nehézséget. Csakhogy a próbák egyre nehezedtek, és végül elértünk az utolsó próbához.      

Egy kis tó két partján magas, széles törzsű fák állottak. Azok két teteje között volt kifeszítve egy kötél, amelyik a közepén erősen belógott a víz felszíne fölé. A fák tetejére korláttal ellátott létra segítségévek lehetett fölmászni, ottan bekötöztek, biztosító kötéllel is elláttak, majd a kötélen csüngve át kellett jutni a tó egyik partjáról a másikra. A másik parton a másik magas fa tetejére érkeztél meg. Fiatalabb kollégáim lelkesen, hangos kiabálás, kacarászás közben sorra átjutottak a tó felett. Volt, aki gyorsabban, volt aki lassabban, végül már csak hárman maradtunk, két ötven fölötti férfi és egy hasonló korú nő. Toporogtunk, vajon melyikünknek lesz bátorsága megindulni, de miközben ezen gondolkoztunk, hölgy kollégánk megindult a létra felé, és lassan, nagyon óvatosan mászni kezdett fölfelé. Tudnotok kell, hogy sok-sok dioptriás szemüvege volt, valószínűleg nem látta át a helyzetet, a magasságot. Végre fölért, óvatosan kiegyenesedett, és akkor lenézett a mélységbe. Hatalmasat sikoltott: Jézus, azonnal vigyetek le innen, szédülök! Amint leért, én elszántam nekiindultam, semmivel sem törődve fölmásztam. Ottan bekötöztek, majd elmagyarázták, hogy legjobb, ha mindig csak a következő mozdulatra figyelek, és nem állok le, folyamatosan haladok. Lesz, ami lesz, gondoltam, mivel ki voltam kötve nagy bátran megindultam lefelé. Csak az eget néztem, és egy ideig nem is volt semmi baj, jól haladtam. Amikor azonban közeledtem a tó közepe felé, egyre jobban éreztem, hogy ez a buta kötél kileng, hol jobbra, hol balra, és az hagyján, hogy kileng, de én is rajta vagyok. Szédülni kezdtem, megálltam, hogy hátha a kötél is megáll. De az a buta kötél, talán a szél miatt, vagy, mert én magam is mozogtam, nem állt meg, hintázott velem. Gondolkozni kezdtem, talán próbáljak meg visszafelé mászni. A partról hangos kiabálást hallottam: „Feri ne add föl, már a felénél vagy, menj tovább!” Végül már nem is tudom hogyan, de átjutottam a túlsó partra, a fa tetejére. Mikor lemásztam, és visszamentem a kiindulási pontra, szembe találtam magam japán kollégámmal, ő maradt utolsónak. Fal fehéren nézett rám, majd megindult a létra felé.