Ezt kisfiam kérdezte egyszer, amikor mentünk valahova. Arról jutott ez eszembe, hogy a napokban több szomorú, vagy szerencsés kimenetelű történetet olvashattunk az interneten magára hagyott gyerekekről. Ilyenkor én is, más is fölháborodik, hogy lehettek a szülők ilyen felelőtlenek. Aztán eszembe jutott a saját történetem.

Talán másfél éves lehetett az első gyerekünk, szőke kisfiú, mindannyiunk szeme fénye. Már tudott járni, föl alá szaladgált a lakásban. Apám egyfolytában rajzolta, mesélt neki olyan meséket, amit a gyerek tátott szájjal hallgatott, de a történetből semmit nem értett. Mi együtt laktunk szüleimmel. Miénk volt a kisszoba, apámék a nagyszobában laktak, amely műterem gyanánt is szolgált. Szép koranyári nap volt, a nap besütött a nagy ablakokon.  Apám jó kedvű volt, egy olajképen dolgozott jó ideje. A munkának ebben a fázisában már csak néhány ecsetvonás hiányzott, de ezek annál fontosabbak voltak. Tudnotok kell miképpen alkot egy festő. A kép festőállványon a szem középmagasságában, vagy egy kicsit följebb van elhelyezve. A művész palettája a kezében, a festékek, kikevert színek, olajok több méterre a képtől egy kis széken voltak elhelyezve, úgy, hogy a hosszú ecsettel álló helyzetben éppen elérje a kívánt színt. Apám megállt két-három méterre a képe előtt, hosszan nézte, aztán a palettájára vagy a kisszékre nézett, keresve az alkalmas színt. Ha megtalálta odament a képhez, húzott egy leheletnyi vonást, majd visszatért a kiinduló helyzetbe. És ez így ment órákon át. Hosszas nézés, gondolkozás, színkeverés, séta a képhez, egy javítás a képen, majd vissza a hokedlihez. Előre, hátra, festék keverés, és így tovább vég nélkül, amíg a kép el nem készült.

Egyik délelőtt feleségemnek el kellett mennie valahova, ahova nem vihette magával a gyereket. Én munkában voltam, csak a nagypapa volt otthon. Ki másra hagyhatta volna a gyereket, mint a nagyapapára, aki örömmel válaszolta: menj csak nyugodtan, majd én vigyázok Petikére. Így is lett. A kisfiú el nem mozdult volna a nagyapja mellől, akit csodálattal nézett. Egy idő után ő is a nagyapjával együtt sétált oda-vissza a kép és a hokedli között. Apám időnként ránézett, és boldogan mosolygott.  A maga módján figyelt ő a gyerekre, csak egy volt a bibi, ott volt a kép is. Namost amikor apám alkotott, akkor csak látszólag volt itt közöttünk a való világban, valójában valamilyen másik dimenzióba került át, a művészet földön kívüli dimenziójába, ahova nem ér el a valóság. Így hogy mi történik közvetlenül mellette azt egyáltalán nem érzékelte, nem is látta. A következő történt. Kisfiam vele együtt odatotyogott a képhez, majd amikor apám visszatért a festékekhez, ő is vissza-hátrált. De neki nem volt ecsete, márpedig valamit neki is csinálni kellett. Ő azt választotta, hogy miután apám egy színt kikevert, ujjacskájával ő is odanyúlt az olajfestékekhez, egy kicsit fölvett, és jóízűen megette.  Mindig ugyanazt az egy színt érte el, ami a legközelebb volt hozzá. 

Nemsokára feleségem hazatért, és rémülten látta, hogy a gyerek arca, keze, ruhája, tiszta kék. Rohant a telefonhoz és engem hívott a munkahelyemen, én meg a gyermekkórházat.

-- Kedves apuka, először is próbáljon megnyugodni, nem minden festék veszélyes, persze van ami igen. Milyen színt evett a gyerek?

-- Kéket.

-- Ó az finom, egészségére, nem lesz baj, akkor lenne baj, ha cinóbert eszik.

És igazuk lett a jó doktoroknak, Peti még hetekig kéket kakilt, minden ruhája kék lett, de egyéb baj nem történt. Leszámítva, hogy apám miután elmúlt az ijedtsége, jól összeszidta feleségemet, a történtek miatt.