Egy idő után már nem értette a számokat. Ötszáz vagy ötezer?  - nem fogta föl a különbséget. És ha valaki védtelen, azt kinézik a ragadozók. Akkor is, ha kisgyerek, és még inkább, ha idős, és időnként egyedül van.  Már régen nem kellett főznie, ebédet rendeltünk neki, igaz a felét kidobta, nem ízlett neki. A főzést tiltottuk, mivel a gáz veszélyes. Ügyeltünk arra is, hogy ne legyen nála soha sok pénz, de nem tudtuk lebeszélni arról, hogy fodrászhoz járjon. Kilencven évesen is ő egy nő volt, aki ad magára, rendben kell legyen a haja, és amíg fodrászhoz tud járni, addig vele minden rendben, önálló egzisztencia.  Ezzel nem is volt baj. A Gutenberg tér sarkán volt a kedvenc fodrásza, az aranyos fodrászkisasszony kérés nélkül haza kísérte, egészen a kapuig. Azt azonban nem tudta, hogy ki áll a kapun belül. És ott állt valaki, aki talán épp őrá várt. Egy fiatalember szólította meg, hogy segítheti-e a nénit fölmenni a lépcsőn.  Anyukám rámosolygott, persze, nagyon kedves. Amikor fölértek, megkérdezte, hogy tudna-e adni neki pár száz forintot, most éppen nincsen nála pénz, majd megadja. Már hozta is anyukám a pénztárcáját, és oda adta a benne lévő ötezer forintot. Nem is kellett kirabolni.  Nem szidtuk meg, mikor ezt megtudtuk, hanem eldöntöttük, hogy most már mindenképpen kihozzuk. Korábban is kihoztuk minden hét végén, ünnepnapokon, karácsonykor, de egy idő után mindig kérte, hogy vigyük haza, hiszen ő egy önálló nő, van nyugdíja, sok a dolga, rendet kell rakni a szobában, elmosogatni, vasalni, kimosni az ágyneműt, és persze fodrászhoz is kell menni, van neki egy jó fodrásza, csak abban bízik.

Cselhez folyamodtam.   Anyuka, majd a jövő héten viszlek haza, addig  maradj itt, mert kell a segítséged Borinak a főzésnél  - jó lesz? Persze, jó lesz, majd a jövő héten, csak mondjátok meg hogy mit csináljak,  segítek. És ez így ment hetekig, hónapokig, míg lassanként kezdte elfelejteni a József körúti lakást. De nem teljesen. Már kevesen éltek a rokonai közül, de testvére és sógornője még időnként hívta. Először a pesti lakáson, majd nálunk Pomázon, mert ott nem találták.

- Szervusz Júliám, hogy vagy, hívtalak, de nem vetted föl, megint kinn vagy Ferencéknél? Igen Mandikám, tudod sok a dolgom, hol itt vagyok, hol ott vagyok, most éppen diós kalácsot sütünk, itt vagyok Pomázon. Jó a levegő, segítek nekik. Mandikám, hogy is volt anyukánknak az a híres diós kalács receptje? Bár újabban panaszkodsz, hogy kirepednek a kalácsok, nem jók ezek a mai lisztek.

Aztán ritkultak a telefonok, és egy napon már nem volt senki aki hívja. Külön szobája volt az utca felőli oldalon, ahova besütött a nap. Saját tv-je, rádiója is volt. A rádiót azért szerette, mert közben lehetett nézelődni, és olvasni. Márai naplóját olvasta, de soha nem ért a végére, mert elfelejtette, hogy hol tart, és mindig újra kezdte.  A rádiója programozható volt. Volt rajta egy bekapcsoló gomb, és hat másik, melyek lenyomására különféle adók szólaltak meg. Soha életében nem értette, hogy miképpen működik a rádió. Találomra lenyomott egy gombot. Ekkor két eset történt: vagy megszólalt valami ami tetszett neki, vagy nem. Ha nem tetszett, akkor megpróbált találomra egy másik gombot megnyomni. De sajnos olyan ügyes volt, hogy gyakran valamiképp elhangolta az előre beállított adót, és ilyenkor erős sistergés hallatszott.

- Ferenc, gyere, megint zúg! És naponta legalább tízszer fölmenten beállítani a rádiót.

Havonta járt hozzá a körzeti orvos, ezt valahogy számon tartotta. Ilyenkor a legszebb blúzát kellett ráadni, és természetesen fodrász is jött, hogy a haja rendben legyen. Ekkor már ágyban fekvő volt, de az orvos kérdésére, hogy hogy van a néni, csak mosolygás volt a válasz: jól vagyok, semmim se fáj. És ez így is volt csaknem az utolsó embert próbáló évekig.

De ma reggel, amikor eszembe jutott a hangja, hogy „hol itt  vagyok, hol ott vagyok” mégsem a szomorúság fogott el, hanem a belenyugvás, hogy mind ott leszünk egykor.