Anyukámnak még házi varrónője is volt, egy alacsony, csaknem púpos hátú néni, Margit néninek hívtuk. Imádta a szilvalekvárral töltött, cukros dióval és olvasztott vajjal leöntött kelt gombócot, családi konyhánk egyik specialitását, azért aztán mindig ezt főztünk neki, amikor jött. Ennek mi gyerekek nagyon örültünk, mert mi is szerettük ezt a finom ételt. Vénkisasszony volt, egész életében családokhoz járt. Azért járt egész héten házakhoz, mert akkor otthon nem kellett fűteni, és még reggelit is kapott. Nálunk minden reggel, amikor jött, tejeskávét ivott, aztán kapott ebédet és uzsonnát is. Keresztanyáméknál reggelire lekváros buktát kapott, egy ültő helyben ötöt bevágott. Így telt el a napja, egy igazi tündér volt. Mindent megjavított, de ruhát is varrt, mi gyerekek még jobban szerettük őt, mint ő a mi gombócunkat. A hatvanas években ötven forintot kért egy napra az ennivalón kívül. A fiumei úton lakott egy ici-pici sötét, földszintes házban, de volt egy kicsiny virágos kertje is az udvaron.

Már a háború előtt naponta járt házakhoz, egymásnak ajánlották őt a nagyságos asszonyok. Varrt a háború alatt is, amíg lehetett, amíg csak hívták. Aztán jött a háború, jött az éhezés. Az ostrom után az oroszok a Fiumei utat is végig zabrálták, az ő házába is bejött egy mosolygós, szép arcú orosz katona, mindkét karján sok órával, de valamiféle rádiókat is cipelt magával. Kicsit meglepődött a töpörödött, enyhén púpos nőn, aki láthatóan nem félt tőle. A katona sem volt ellenséges, sőt, miután körbe nézett, és látta szomszéd házak lakóihoz képest nagy szegénységet, az egyik rádiót egy hirtelen mozdulattal lette az asztalra, neki adta, hogy neki is legyen valamije, majd odébb állt. Harminc év múlva Margit néni, amikor látta, hogy engem mennyire érdekelnek a rádiók, hogy folyton forrasztok, rádiót próbálok építeni, nekem adta ezt a régi rádiót ennek a történetnek a kíséretében.

Aztán egyszer üzent, hogy nem jön többet, mert fullad, nehéz neki a lépcsőmászás. És mégis egy nap feljött, ott állt az ajtónkban, bejött és dőlt belőle a panasz. Kiforgatták, kisemmizték, lebontották a házát és egy lyukat adtak cserébe! Miért tették ezt vele, kinek ártott ő? Elhittem neki, és elhatároztam utána járok, bemegyek a tanácshoz, ha kell, botrányt csinálok, nem hagyom annyiban a dolgot. Gondoltam azonban előtte meglátogatom az új helyen, hogy tudjam miről is beszélek. Elkértem a címét, egy Rákóczi úti lakás volt az új helye, második emelet, de lift volt a házban. Becsöngettem. Nem ő nyitott ajtót, hanem az egyik testvére, nála sok évvel fiatalabb, régen apáca volt. Elmondtam mi járatban vagyok. „Ó az a Margit!”, mondta szelíd mosollyal. Jöjjön be, nézzen körül. Gyönyörű háromszobás, teljesen felújított lakásban laktak ő és a testvérei, azért költöztek hozzá, hogy vigyázzanak rá. Mindenkinek saját szobája volt, tágas konyha, kamra, nagy, közös nappali, kényelmes előszoba. De Margit néni nem tudta megszokni, megszeretni az új helyet. Hiába néztek az ablakai a forgalmas Rákóczi útra, jobb szerette látni a régi kicsiny kertet, ahol ő ültette a virágokat. Szomorúan gubbasztott a szobájában, nem sokkal élte túl az én látogatásomat. Mindig sapka volt a fején, ezt gyerekként én rajzoltam róla. Bárcsak eszembe jutna a teljes neve.