Nagyobbik unokám még nincs három éves, Németországban él a szüleivel. Édesanyja magyarul, édesapja németül beszél hozzá. A bölcsődében természetesen német meséket, német dalokat tanul, és valahogy érzékeli is a csöppség, hogy milyen nyelvű az a környezet ahol van. A gyerek mindent ért magyarul, de mostanáig alig szólalt meg az anyanyelvén, pár szót mondott csupán. Hozzánk is németül beszélt, ha nem értettük, akkor türelmesen, lassan megismételte amit mondott. Mi a helyzetből próbáltuk kitalálni, hogy mire gondolhat, és persze mivel ért magyarul, tudunk kérdezni: – a kisautót kéred? – hintázzuk?
Most karácsony környékén hosszabb ideig voltak nálunk. Nagymama könyvekből mesél, nagypapa fejből. Az egyik mesekönyvben a képen búzamező látszik, szép kalászokkal, a távolban hegyekkel, kék az ég, süt a nap a képen. A kép közepén egy madárijesztő áll, amit nem ért gyerek, nem tudja mi az. Nagymama először is elmagyarázza, hogy mi köze van a búzamezőnek a kenyérhez, amit megeszünk, hogyan lesz a búzaszemekből liszt, és abból kenyér vagy sütemény. A madárkák azonban fölcsipegetik a magokat, és akkor nem lesz, amiből lisztet őrölnek, nem kerül kenyér az asztalra. A madárijesztő egy emberhez hasonló figura, amitől félnek a kismadarak, és elkerülik a búzamezőt. Elijeszti a madarakat, hogy nekünk legyen kenyerünk, ételünk. A gyerek nagyon figyel, mindent megért, bólogat, igen, a kismadarak fölcsipegetik a szemeket, ezért van ott a madárijesztő, hogy ne egyék meg, nekünk jusson, ne nekik. Bólogat, majd megáll, elgondolkodik. És akkor hirtelen megszólal magyarul: – „Nem lesz az így jó!” És rámutat a képen a távoli hegyekre: „Oda kell tenni a madárijesztőt!” De nincsenek is a képen kismadarak – mondja a nagyanyja. „Akkor rajzolni kell!”
Édesapja érdeklődve figyelni a gyereket, megkérdezi tőle németül, hogy miről beszélgetnek a nagyival. Erre a gyerek elkezdi magyarázni a madárijesztőt az apjának magyarul. Szerencsére a papa sokat ért már magyarul, csak a mi németünk nem akar fejlődni.
