Amikor még kicsik voltak a gyerekeink, a lefektetés nem volt egyszerű. A szokásos esti mesék után mindegyik a kiságyában feküdt egy szobában, mi pedig addig, amíg elaludtak kimenekültünk a konyhába, vagy a másik szobába – már amikor volt másik szoba. Nem sokkal ezután megszólalt egy háromtagú kórus: kérünk vizecskét! Az előadás crescendo formában történt, amikor már nagyon hangos volt, megjelent a melléktéma: kérünk vizecskét, igen, de limi legyen! Nem sokáig bírtuk, egy idő után, amelyikünk kevésbé volt fáradt, elindult az ajtó felé. A gyerek ezt különös, „telepatikus” érzékkel megérezték – fölismerték a járásunkat – és a kórus vezér szólistása bekiáltott: Csak a Mici (=mama) jöjjön! Jól tudták, kivel lehet alkudni, újabb meséért, és ki az aki hajthatatlan.

Azóta a gyerekek felnőttek, már unokáink vannak, de itt maradtak a cicák. Két eset van: vagy nyitva hagyjuk éjjelre a hálószoba ajtót, vagy nem. Ha nem, akkor éktelen dörömbölés ébreszt föl hajnalban. Ha én megyek megnézni, hogy mi a csuda van odakinn, akkor elszaladnak. Ha feleségem, akkor berontanak a szobába és hangos nyávogásba kezdenek: azonnal adjál enni, mert éhen halunk! Ha viszont óvatlanul nyitva marad az ajtó, akkor kora hajnalban beosonnak, óvatosan megkerülik az ágyat, majd feleségemet bökögetni kezdik, ha az nem hat, a takaróra is fölugranak, és hajat húzogatnak.  Velem még véletlenül sem próbálkoznak. Én legfeljebb ajtó nyitogatónak vagyok jó.