Senki sem tudja, hogy meddig őrzi meg az internet a mindenkori jelen lenyomatait. Amikor a 90-es évek közepén elindult a honlapok világa, nagy lelkesen úgy gondoltam, hogy aki nincs fenn a neten, az nem is létezik. Ma már ebben korántsem vagyok biztos, de talán segít elodázni a felejtést egy régi fotó feltöltése, amit nemrégiben kaptam. A képen, a József kőrúti lakásunk utcára néző nagy-szobájában apámmal és nagyapámmal együtt ülök a szomszédokkal, talán három éves lehetek.

Akkoriban még összejártak az emberek, együtt ünnepeltek vagy éppen segítették egymást a bajban. Balról jobbra haladva, ők láthatók: Langer Rezső (én Rudinak hívtam) női szabó, a társbérlőnk, Baráth Benjamin asztalos, somorjai nagyapám, akinek elsőként volt villanymotoros fűrésze Somorján, András Mózes egykori mozgópostás, aki már hazafelé a kocsiban egy vas kályhán előkészítette a pörköltöt családja részére, éppen rám néz, mellette apám, András Tibor festőművész, aki mögött látható, az édesanyja, Tallián Margit, által festett másolata, Benczúr Gyula: II. Rákóczi Ferenc elfogása a Nagysárosi várban (1869) c. képének; apám előtt somorjai nagymamám, szül. Hegyi Katalin ül, náluk nyaraltunk minden nyáron, tőle jobbra Langer Rezsőné szül. Pintye Olga, aki gyönyörűen hímzett, bedolgozásból élt, és a jobbszélen talán Virág úr ül, a maszek kalapos, aki házunkban lakott a 3. emeleten, és boltja volt a ház kapuja mellett, aminek betört a kirakati üvege ’56-ban, de egész addig semmi nem tűnt el a kirakatból, amíg az oroszok be nem jöttek, és ki nem hajigáltak mindent a kirakatból az utcára, hogy filmre vegyék, amint az „ellenforradalmárok” fosztogatnak.

Egészen bizonyos hogy sem Rudiról sem Olgi néniről nincsen sehol semmi nyom a neten egy korábbi posztomon kívül, amit kettejük életéről írtam. Rudinak és Olgi néninek már a sírja sincsen meg az Újköztemetőben -  tíz évvel ezelőtt Rudiét még megtaláltam. Én ezzel a kis írással emlékezem meg róluk, akik szeretetének sokat köszönhetek.