Igor Stravinsky szerint Vivaldi nem 500 versenyművet írt, hanem egyetlenegy versenyművet írt meg ötszázszor, Rachmaninoff-ot is leszólta, pedig egyik esetben sincs igaza. A legtöbb nagy zeneszerzőnek idővel kialakul valami sajátos, egyéni hangzása vagy stílusa, amiről fölismerjük, és ez alapján sokukat vádolhatnánk azzal, hogy csak ismétli önmagát. Ez részben igaz a képzőművészetre is, gondolj csak Pieter Bruegel-re (1525? – 1659) vagy Marc Chagallra. Stravinsky sokra tartotta Maurice Ravelt, például a Boléro kapcsán csodálta azt a technikai bravúrt, ahogyan egyetlen hosszú crescendo és ismétlődő motívum végig fenntartja a feszültséget. Különös módon nem így gondolta ezt maga Ravel. Híresen ambivalens — sőt, gyakran kifejezetten negatív — viszonyban volt a Boléro-jával: „Sajnálatos módon ez az egyetlen művem, amelynek nincs zenéje.” Úgy gondolta, a közönség félre értette, de vajon tévedhet-e a közönség ekkorát? Ez tette őt híressé, én is szeretem ezt az agyon játszott sláger darabot.
- április 26-án hallgattuk a Miskolci Szimfonikus Zenekart és Somodari Pétert. Ez volt a műsor:
- Debussy–Caplet: Pagodák
- Debussy–Ravel: Danse
- Debussy-Manoury: I. szvit – Rêve (Álom)
- Dohnányi: Konzertstück
- Poulenc: Les Animaux Modéles – szvit
- Ravel: Bolero
Török Levente széles, artisztikus mozdulatokkal vezényelt, jól szólt a zenekar, csak a Bolero végén felhangzó sajátos frázis szólt túl halkan – szerintem. A Dohnányi darab nagyon tetszett nekem, különösen a vége volt felemelő, Somodari Péter szépen csellózott. Valahogy Dohnányit nem ismerem föl, egyszerűen csak emlékszem néhány művére, de neki nincs olyan egyéni hangja, mint Bartóknak vagy Kodálynak. De ettől még nagy zeneszerző, ez a darabja erről győzött meg.
A zenében vagy egy sajátos kettősség, olykor kontraszt, vagy szembenállás a hangzás és a dallam között. A gregoriánban vagy pl. Bach Csellószvitjében a dallam képezi a zenei gondolat lényegét, a Boléro azonban a másik véglet, ott a hangzás nyűgöz le bennünket, miközben a dallam és a ritmus is elvarázsol. Sok mai könnyűzene, amit az autóban hallgatnak, vagy némelyik modern komolyzene is elsősorban hangzás, nem tudnád elfütyülni, eldúdolni, amit hallgatsz. A zene az, amit el tudsz énekelni. Kicsit leköt, de felszínes, ezért jó vezetés közben. És ami a hangzás a zenében, az a látvány, a dekorativitás a képzőművészetben, legyen szó akár festészetről, fotóról, vagy szobrászatról. A dallamnak az alkotás emberi üzenete felel meg, ami ott van egy tájképben is, gondolj csak Caspar David Friedrich vagy Csontváry rejtélyes hangulatú tájképeire. Ezek a tájképek az emberről szólnak, a magányról. Ezek a képek nem puszta dekorációk, misztikus kisugárzásuk van, talán zavarna, ha ott élnél velük a nappaliban.
Ami kissé aggodalommal tölt el, az a hangzás és dekorativitás nyomulása – szerintem a felszínesség fenyegeti a mélységet. (És ez újabban a tudományban is így van.)
