Ez a történet az első csavartól az utolsó forrasztásig igaz. Akkoriban (nyolcvanas évek) az egyik országos szerviz hálózattal rendelkező vállalatnál dolgoztam a műszaki osztályon. Jól felkészült, nagy gyakorlattal rendelkező mérnök kollégáim voltak, kiterjedt kapcsolatrendszerrel. Szinte minden lehetséges és lehetetlen alkatrészt be tudtak szerezni, szinte minden hibával találkoztak már legalább egyszer. Így is volt ez rendjén, hiszen többek között az is volt a dolgunk, hogy segítsünk egy kollégának, ha valamelyik készülék javításával nem boldogul. Kollégáink a szervizekben javítással keresték a kenyerüket, ezért ha túl sok időbe telt egy hiba behatárolása vagy kijavítása, arra nem volt idejük. Nehéz pálya ez a javító-szerelő munka, ha tisztességesen csinálod, könnyen éhen halsz. Elég jól fölszerelt laborunk volt, ha nem is voltak a legdrágább műszereink, de jól karban voltak tartva, ismertük a korlátaikat és lehetőségeiket, és néhány olyan fogást – mérési eljárást – amivel a rafináltabb hibákat is fülön lehetett csípni.

Tudnotok kell, hogy egy szerelő munkája sokban hasonlít az orvoséhoz – bocsánat a profán párhuzamért. Bejön a beteg, akarom a mondani egy ügyfél. Elmondja a maga módján, hogy mi a baj a géppel, majd mi a szakértők, kérdések sorozatával próbáljuk kihámozni abból amit elmondott, hogy valójában mi lehet a baj. (A jó orvos is ilyen.) A lényeges különbség, hogy az orvos nem mondhatja, sőt eszébe sem juthat az gondolni, ezzel a beteggel nem érdemes vesződni, fájjon neki tovább, ha nagyon fáj, majd levágjuk. A javító szerelők világában ez másképp fest. Az nem szívesen pocsékolja az idejét egy régi, ócska vacak javítására, amikor ott sorakoznak előtte a javításra váró drága és bonyolult készülékek.

Jó hírünk volt, bár mi magunk nem szerviz voltunk, hanem inkább egyfajta tanácsadó szolgálhat, ahova a zűrös, vitás ügyek is befutottak. Azért a környékről sokan be-benéztek hozzánk kisebb gondjukkal, bajukkal, pl. a Patrona Hungariae gimnázium apácáinak rádióit, TV-it ingyen javítottuk, meg egy fiatal papét – Lajos atyának hívták, fiatalon meghalt agydaganatban, türelemmel viselt szörnyű fájdalmak között – és egy nagyon idős papét, Laci bácsiét, akinek az arany miséje hangfelvétele elkészítésében is segítettünk. Jut eszembe, Laci bácsi szeretett nálunk üldögélni, ilyenkor megtisztelt azzal, hogy elmondta min gondolkozik, mi lesz az arany mise témája. Előfordult abban a gondolatmenetben a „szubsztancia” szó, amit szeretett volna valahogy magyar szóval helyettesíteni, „Mit mondanál helyette” nézett rám, és én nem tudtam segíteni, pedig akkoriban végeztem a filozófia szakot. Vajon mi lett vele?

Történt egyszer, hogy péntek délelőtt egy meglehetősen szakadt kinézetű öregúr nyitott be hozzánk. Látásból mintha ismerős lett volna, de mindegy, nem volt szokásunk elküldeni az embereket. Az ajtóban megállt, és így szólt: András urat keresem! Azt hallottam András úr mindent meg tud javítani, András úrnak minden csak egy forrasztás!

Fölkaptam a fejem, félretettem az asztalomon lévő méreg drága HIFI kütyüt, odamentem hozzá. „Köszönöm a bizalmat, tessék mutatni a hibás gépet.” Erre elővett egy hattranzisztoros zsebrádiót, és így szólt: „időnként recseg, már több helyen is próbálták megjavítani, de nem sikerült. Magát ajánlották.” „Köszönöm, délután megnézem, biztos valami érintkezési probléma, tessék visszajönni négy óra körül, addig van a munkaidőnk.” Ebéd után szétszedtem a kisrádiót, megtisztítottam a kapcsolókat és érintkezőket, átnéztem a NYÁK lapot, hogy nincs-e rajta forrasztási hiba vagy törés, de semmi hibát nem láttam. Összeraktam, bekapcsoltam, öt perc múlva előjött a recsegés. Újra szétszedtem, elővettem a legerősebb nagyítónkat, de mivel azzal sem láttam semmit, megpróbáltam mérőjelet adni a bemenetére, és különféle műszerekkel detektálni a recsegést. Nem segített. Ekkor odajött hozzám a szemben ülő kollégám, hogy segítsen. Elkezdtünk kicserélni pár gyanús alkatrészt, ami nem volt könnyű, föl kellett túrjuk a láda fiát egyforma alkatrészt találandó. Miután a hiba ezek után sem szűnt meg a másik két kollégám is odajött, immáron a teljes műszaki osztály a kisrádiót javította. Közben lejárt a munkaidőnk, a bácsi is visszajött a rádiójáért. „Még nincs kész, tessék benézni hétfőn.” „De akkor én mit hallgatok a hét végén?” Volt az elszontyolodott válasz. „Jó, tessék leülni, megkínálhatjuk egy teával?” Akinek volt telefonja az hazaszólt, hogy „szívecském, később megyek haza, valami bonyolult problémába ütköztem.” Tudnotok kell, hogy egy ilyen zsebrádió egyszerű jószág, ha álmomból fölkeltenek, akkor is föl tudom rajzolni egy ilyen átlagos szerkezet kapcsolási rajzát. A kisrádióban semmilyen szokatlan megoldás nem volt, így elkezdtük az összes lehetséges alkatrészt kicserélni benne egy újra. A bácsi elszunyókált, öreg esete lett mire végre győztünk, a kiszerelt alkatrészeket sűrű átkok közepette gyorsan a kukába dobtuk. A bácsi fölébredt és így szólt: „Köszönöm szépen, tudtam én jól, hogy András úrnak, csak egy forrasztás.”