A kézírás sok helyen nehezen olvasható és rosszul tagolt. Meghagytam az eredeti szöveg stiláris jellegzetességeit, az olvashatatlan részeket kipontozással, a bizonytalan olvasatot kérdőjellel jelöltem. Helyenként a jobb érthetőség kedvéért átfogalmaztam. A nagyapám volt, gyerek koromban, a minden nyári iskolai szünetben Somorján voltunk velük együtt.

***

Bevezetés

Családunk körében alkalmilag, de többször elbeszéltem életem folyásáról, annak mozzanatairól, bizonyos részleteket, ami most is az életemnek 76-ik évében élénkem emlékezetemben van, mert még a gyermekkoromra is jól vissza tudok emlékezni, talán azért is, mert többször foglalkoztam a megtörténtekkel avagy talán azért mert semmi eltitkolni való nem történt életemben. Élénk fiú voltam már kis koromban szorgalmas munkára is és becsületre pedig boldogult szüleimtől úgy lettem nevelve. Istenféléssel és buzgó törekvéssel a mai napig is mint családapa, honpolgár és az iparomban is megálltam a helyemet és családomnak is jó nevelést adva, bátram vallhatják magukat gyermekeinknek mert becsületes nevet hagyok magam után.

Ha már az érdeklődés az életemről a gyermekeim részéről oly kívánatos, hogy azt talán valamelyik megörökíteni óhajtja, jelen fogalmazványom annak kidolgozásába legyen útmutató, ha majd érdemesnek tartják azt formailag is feldolgozni.

Hasonlatosság kedvéért hasonlítom a családunkat egy nagy és terebélyes gyümölcsfához ismerjük meg honnét ered a családfa, hova lett ültetve és milyen gyümölcsöt adott és hová lett a sok gyümölcs, aminek magvából egy újabb élet kezdődött, amiben ma is élünk.

Régmúlt

Az elbeszélésemet az elődeinktől hallásból tudom, amire még jól emlékszem, mert szüleimtől többször hallottam.  Édesapánk atyja, Baráth János Nagy Megyerről származott, és körülbelül 1850-körül jött Somorjára. Valószínű, mint csizmadia segéd, de amikor megnősült, önálló lett, és a Kis utcába a Kastélyi féle házba (jelenleg Budai János féle ház) alapította meg a családi otthont.  Dióspataiból (Dióspatony, szlovákul Orechová Potôň) nősült, Gáll Esztert, aki nagyanyánk lett, vette feleségül körülbelül 1853-ban. Nagy családdal áldotta meg az Úr Isten őket, de az apa 1862-ben meghalt. Maradtak utódok a következők: Baráth Béni 1855, meghalt 1910; Éva, férjezett Kuszinszki(?) Györgyné, Mari, férjezett Tretjósler(?) Mátyásné, az ő lányok volt a Szeher Mihályné, Lajzi, … férjezett Hornyatsek Istvánné, Erzsébet, férjezett Kőszegi Istvánné, Barinba laktak. A második férje nagyanyánknak Dansits Lőrinc. A további utódok Lajos, ő maradt a szülői házban, a Magyar utcában. Lóri, férjezett Nagy Józsefné, Tini, férjezett Nagy Józsefné (második feleség), Ilka, lány korában 27 évesen meghalt. Béla, Bp-n vasúti főközt, volt, László, posta tisztviselő, Sándor …, Diczőfy Sándor a … és Bélát ismertük. A legfiatalabb lány, Terczi, de még egy fiút kihagytam, Lenci bácsit, volt vendéglős Somorján. Ő is fiatal éveiben, 1909-ben maghalt. Utódok maradtak, Gyula, Jenő, M…(?)   L…(?) … Gizi, a többi testvéreik a Lofocsik néven szerepelnek. Tehát öreg anyáméknak 14 gyereke volt, meghalt 1896-ban.

És most kezdem éltes szüleim történetét. Édesapám az édes apjánál tanult mint csizmadia, nagyon ügyes ember lehetett, fiatal korában valószínű igen tetszetős, szép csizmát tudott csinálni, amit a Patonyi gazdáknak csinált. Mert innen lehetett az ismertsége a B. édesanyánkkal mivel öreganyánk is innen származott. Tudniillik édesanyánk kis korában árva maradt, és a legidősebb bátyja, Sidó Zsigmond nevelte, és annak szomszédja Nagy Dezső szerezte B. édesatyámnak a szép Zsuzskát feleségnek, akik azután 1879-ben a Dióspatanyi templomban házasságot kötöttek. Úgy hallottam, amikor összekerültek egy darabig az öreg mamánál voltak, és rövid idő múlva megvették, a jelenleg is meglévő Kis utcai házat, 400 Ft-ért, de oly gyenge körülmények között lehettek, amit többször is hallottam tőlük, hogy két kanál, két tányéron kívül és egyszerű ruháin kívül semmi felszerelést nem vittek magukkal az otthonukba. Valószínű a ház vétel kiszereztette a megtakarított pénzecskéjüket, pedig úgy az olyan volument(?) mert szülei nem voltak szegények, de abban időben azt tartották, kezdők iparkodjatok, hogy legyen belőletek valami. A mama háza az szépen elúszott, közbe kaptak Zsiga bácsitól (későn keresztatyánk lett) évente valamit, egy-egy kocsi szalmát meg pelyvát, amikor már volt tehén a háznál, az atyai örökségből úgy tudom, öreganyáink halála után kaptak talán 2-300 Ft-ot, hát így állt a mi becses szüleinknek a sorsa, akiket újabban a nagy család gondja kötött le egész életükre, de nagyon szorgalmasak voltak, amit mi gyerekeik is eltanultunk, és szerencsére, hogy becses édesanyánk 82 éves koráig tudta a családot édesapánk halála után is már ezzel (a) kitartással is igen jó tanácsadással nevelni, mert bizony édesapánk 55 éves korában meghalt, mikor még a Dezső és Kata kis gyerekek voltak, de János bátyánk, mint legidősebb testvér, tovább vitte Laci segítségével az ipart, és Juliska pedig mint hajadon a mama segítőtársa míg felnevelték az árván maradt Zámpori Terkát is, kinek édesanyját 1923 évben a vonat elgázolt, és kilenced magával a Bözsike, legidősebb testvérükre hagyva, de azért a jó apjuk nevelése mellett mind szépen felnevelődtek. Az édesanyjuk itt nyugszik a Somorjai temetőben, az édesapjukat 1947-ben kitelepítették és Mosonmagyaróváron halt meg, ott van eltemetve.

Boldog békeidők

Most kellene kezdenem már az én élettörténetemet leírni. Amit talán majd holnap folytatok, mert már egyhuzamban 50-60 esztendőt átugorva kicsit kifáradt az agyam, s szeretném híven leríni mindazt amit tudok és ami eszembe jut. Hat éves korom óta, tehát koromtól el fogom kezdeni ott amikor édesanyám elkísért a Pápay tanító úrhoz, mint első éves deák 1890-ben. A felszerelés volt, 1 palatábla, aminek ára lehetett 8 krajcár, 1 grifli (palavessző) és a táblához a spárgára kötve 1 darab rongy, később pedig szivacs úgy, hogy az első osztály tanulóinak volt még egy olvasó könyve, s mind egy tarisznyába téve és a vállra akasztva volt az összes felszerelésem. 15-20 fiú 15-20 lány volt a diák, ezen idő alatt az elemi iskolában a jó tanulók között voltam, mert 4 év alatt, 5 osztályt végeztem, a számvetésben gyakran lefőztem a tőlem magasabb osztálybelieket. Nagyon szerettem tanulni, de csak este, mert nap közbe sok minden félére fel lettem használva, dajkálni a kisebb testvéreket, azután minden nap meg kellett csinálni egy pár csizmára a maradék bőrökből egy pár sarkot, úgy szereztünk Sopszlit(?), mert arra az inasnak vagy a segédnek nem volt ideje. De ezen felül a játszásból (is) kivettem a részt, magam varrtam bőr labdát, azt disznó szőrrel kitömve játszottuk a stukkot meg az öreget, hát bizony jó néhány ablak tábla áldozatára került, de ezen kívül még pénz szerzésre is kellett idő, ami abból állt, hogy kugli babákat állogattunk a kocsmában levő kugli pályán; azután eljártunk a szemét dombra törött üveg korsókat össze szedni, amit a fazekasoknak adtam el egy vessző kosár fehér üvegért kaptam négy krajcárt, ebből az üvegből készítették a zománcost a cserép fazekakra.

Körülöttünk voltak a fazekasok, név szerint is tudom, Kumeri(?) Antal, Csiba Antal, Mellári Jankó, Kijankú János, Fakel János, Fehér Jánosné ezekhez is eljártunk az agyagedényeket segíteni berakni a kemencébe s amikor ki volt égetve segítettük kiszedni és másolás után újra berakni és kiszedni, ez volt felváltva a szabadidőbe a kereset ami fedezte az iskolai kiadásokat és még spóroltam belőle az iskola perselybe ami azután jó volt a majálisra cukorkára vagy gyerek pezsgőre. Az elemi iskolai években egyszer voltam csupán büntetve, mert segítettem egy másik gyereknek kiszedni a fészekből a verébfiókákat. Elvégeztem jó minősítéssel az elemi iskolát, négy év alatt öt osztályt, akkor voltam tíz éves, de mivel a polgári iskolába oly kevés gyerek járt, hogy a tanárok már lesték a református elemi iskolai tanítványokat, mert ezekből volt a legjobb diák, így engemet is felszólított a szomszédban lakó Gróf József polgári iskolai tanító akinél gyakran megfordultam, s mondja, hogy már ötödik osztály után járhatok polgáriba, persze szívesem mentem, de szüleimnek nem igen tetszett, mert a polgáriban már több költség van több könyv s rajzpapír stb. Szóval azért mégis csak engedték és 1894-ben beléptem a polgáriba. Itt szintén „egy-kettő” számjegyeim voltak (Ezek voltak a legjobb jegyek). Különösen a mértan rajzot szerettem legjobban. Rajzaim ki voltak mindig rakva. Azt hiszem itt is csak egyszer voltam büntetve, mégpedig azért, mert a házi feladatot óra előtt az iskolában írtam meg, ezért ott kellett maradnom, míg leírtam kétszázszor, hogy házi feladatot óra előtt iskolában írni nem szabad. Amikor a második osztály év vége felé azt mondta a rajztanárunk, hogy a festékeknek szerezzünk valami dobozt, amibe szépen fel lehet ragasztani a festék lapokat. Elmentem a Gyuri ácsi asztalos műhelyébe, s ott egy inas megcsinálta nekem azt a bizonyos fedeles dobozt, amit élvezettel végig néztem, s azt mondja nekem, eljöhetnél hozzánk inasnak, és te is tudnál ilyet csinálni. Erre igen nagy kedvet kaptam, ez június közepén, és már július harmadikán, csütörtökön reggel 7 óra tájba édesapám elkísért a műhelybe és már délután kaptam zöld kötényt, amire büszke voltam, hogy én már asztalos leszek. Az az érdekes, hogy az iskolás koromban tanító, papa vagy kereskedő szerettem volna lenni. De ehhez bizony a szűkös körülmények között nemigen tudtam volna eljutni. Akkor voltam 126 cm magas a legények oda állítottak az ajtóhoz s zsírkrétával megmértek. Tudom jól Blazsek(?) Pál volt és … Mihály voltak ott segédek s azt mondták, te akarsz asztalos lenni, hisz egy deszkát teszünk a válladra, hát összerogysz. De azért csak arra a munkára ami akkor volt elég erős voltam, fél évig faszeget faragtattak velem, nomeg közbe a nyitott kémény lukban vas serpenyőben enyvet melegítettem és festéket őröltem, de a gyalupad magas volt. Tehát dobogót csináltam, hogy elérjem. Gyalulni, csak így tudtam, mert különben leütöttem a köszörűt. A műhely abban az időben jó hírben állt, jó munka készült az akkori időhöz és falusi viszonyokhoz mérten, de bizony másképpen is lehetett volna, ha a Gyuri bácsi mint mester jobb beosztást tartott volna szem előtt. Nagyon gyakran megtörtént, hogy nem volt egy deszka sem a háznál. Sokszor bizony fejen és vállon hoztunk egy-két szál deszkát Tejfaluról, ami bizony elég nehéz volt, sőt még ha egy órán belül nem fordultunk meg, még szidást is kaptunk. Tudom hogy legelőször egy ágyat csináltam, aminek a lábait fűzfa háncsokból kellett kifaragni. Ilyen ágynak az eladási ára volt 8 korona, a segédek fizetése volt heti 7-8 korona és koszt. Reggelire kaptak 10 Fillért, azért hoztam nekik 6 Fillérért szalonnát vagy 1 L tejet 4 Fillérért jó karéj kenyeret. Reggel 5-től este 7-ig volt a munkaidő. A forgácsot úgy ki kellett válogatni, hogy egy szöget se volt szabad a szemétbe hagyni.

A tanító mester jó ember volt, nagy baj volt az, hogy igen szeretett kocsmába járni, s a magaviselete egyébként olyan volt, amit nem illik papíron megörökíteni, ebből kifolyólag sok cifra dolog adta elő magát, amiből tanulva már abban a fiatal koromban, elhatároztam, hogy én józan életet választok magamnak. Így azután 1899. december elején három és fél évi tanonc idő után felszabadultam és a tanonc vizsgán egy puhafa szekrényt csiszoltam, akkor voltam tizenöt és fél éves … amit abban az időben még a régi céh szokás szerint, egy másik mester Rikker József nézett meg, s emlékszem rá jól, azt mondta jó van jó, tebelőled lesz még jó asztalos.

Felszabadulásom után fél évig még a tanítómesterem műhelyébe dolgoztam, de azért már magán szorgalmából berakott kazettát is tudtam csiszolni, s megtanítottak az idősebbek némileg politúrozni is. Fizetésem volt heti 3-4 korona is, koszt lakás.

Elhatároztam, hogy elmegyek most már az idegenbe, egész bátran nekibátorodtam és kőszegi sógorom eljuttatott(?) Bazinba(?) egy kis műhelybe, de igen ügyes mester (volt) ahol már szebb dolgokat tanultam, de ott is a mester iszákos volt, ami nekem nem tetszett, mert volt amikor magával vitt szerszámmal felpakolva, mintha dolgozni mennénk, és a vége az lett, hogy a rupasoknál(?) voltunk. Estéig jól befittyentve. De tanultam németül és szlovákul azon idő alatt ezután jutottam el Pozsonyba egyszerű asztalosnak(?) ott dolgoztam szintén szorgalmasan, és szép munkák voltak a műhelyben, itt már 14 korona heti fizetésem volt, persze koszt és lakás nélkül. Fél év eltelte után vágyakoztam Bécsbe, de a mesterem csak úgy engedett el, hogyha ott nem tetszik, jöjjek vissza, őhozzá.

Debizony énnekem nagyon megtetszett ám Bécs, oda meg úgy jutottam el, hogy volt egy ismerős földi, Fekete Géza kályhás mester Bécsben, ő beprotezsált engem segédnek Bécsbe (JW.Müller K K. Hofhliferant) nagy céghez ahol azután élveztem a sok szép munkát, és közben beiratkoztam a mester képző iparművészeti szakiskola esti tanfolyamára, amit három évig hűségesen látogattam és minden évben sikeresen levizsgáztam. Itt ismerkedtem meg Szilágyi M. barátaival, akivel még ma is a legjobb baráti kapcsolatban vagyunk. Időközben a gyárban sztrájk lett és elkerültem egy Tuft nevezetű asztalos üzembe ahol tizenhét éves koromban már mint előmunkás és közben rajzoló is voltam igen nagy megbecsülésben volt részem. Dolgoztam továbbá Taufer nevű műhely asztalosnál is egy évig, ahol már egész finom munkák jöttek kezem alá, még dolgoztam Honcik nevű műhely asztalosnál, rövid ideig, talán négy hónapig, de a mentor tüdőbajos volt, nem mertem vele egy műhelyben lenni.  Így miután összesen talán öt évet töltöttem Bécsben, megtanultam dolgozni és megtanultam a német nyelvet is mikor hozzá segített némi női ismeretség is akitől szívesen vettem a nyelvoktatást. Szolidan éltem, legnagyobb vágyam volt a tanulás, soha mulatni se jártam, néha közben a Práterbe a magyar csárdába ellátogattam, de ott drága volt a szórakozás. Így azután a nyári iskolai szünidő alatt a szabad kirándulás volt a legjobb szórakozásom.

Ezen idő alatt, míg Bécsben voltam, a zene városában, megkértem itthon lévő Limpár Pali barátomat, hogy csináljon nekem cimbalmot, amit készséggel meg is csinált, „pidró(?)” keretet rajz után én csináltam Bécsben és a pontos méret betartása mellett amikor Pali barátom személyesen fölhozta a cimbalmot, pontosan rá passzolt. A lábakat is és a … is ott csináltam, a lábakért fizettem feketére politúrozva anyaggal együtt öt Kr.-t az esztergályosnak. Így aztán megtanultam esténként cimbalmozni, amit az alattunk lakók nem szívesen hallgattak, mintha száz kalapáccsal verné valaki a padlót. Azután néha a magyar egylet helyiségébe többször muzsikálgattunk, ahova a zenész társak szívesen elhozták konflison a cimbalmot, erről van egy csoportképünk is.

Hogy a bécsi női ismeretség ne keltsen senkiben valami félreértést, hogy valami Nőről lenne szó, a nem helyes, hanem az onnét ered, időközben eljártam az Selbstbindungverein-be (önművelődési egyletbe) ahol a legnagyobb fegyelem betartása mellett tanítottak bennünket minden néven nevezendő illemre, többek között, nőkkel való puritán társalgásra, sőt udvarolni is kellett, szigorú utasítás és felügyelet mellett.  Magyar fiúk nem sokan voltunk, s amikor még a számuk nyolc volt akkor sok muri volt velünk az E és Lie szavakat sokszor elcseréltem mikor azt kellet mondani a kislánynak, hogy én magát szeretem az így hangzott: Ich Habe Ihnen Lieb Vagy azt hogy a mama megengedte magával táncolni, azt így mondtam: Ber Mutter Last Mit Jhnen Tance. Persze ezen a bécsiek mulattak, s azután választhattam magamnak párt a helyesebb lányok közül. … aki aztán óra alatt és óra után esetleg a parkban leckéztetett, amíg a mama érte nem jött, s akkor persze megint csak nevetés volt az elválás, mert rosszul mondtam, amit kellett volna. De azért igen humorosak voltak csak az esti tanfolyamok. Sőt még mentenem kellett magamat a gyakori találkákról, mert független akartam maradni. A bécsi lányok pedig nagyon élénkek, és sokszor lett volna alkalmam a mellékszobában a tanterem mellett egy édes puszit is kapni.

De mivel nagyon komoly fiú voltam a tanulás kedvesebb volt előttem az effajta városi szórakozásnál.

Mikor a harmadik iskola év végére jártunk, a vizsga után elhatároztuk Szilágyi barátommal, hogy elmegyünk Berlinbe. Hogy mire ott az iskola év elkezdődik, legyünk ott. Előbb ő ment el, addig én ott Bécsben voltam biztos kereseti viszonyok között munkában. Amikor már ő biztos munkában volt, írt nekem, hogy most már jöhetek, így egymás támogatására biztosítottuk magunkat, mert bizony, spórolt pénzünk sem igen volt, s kérni vagy kapni sem volt kitől.  Így azután aug. havában elindultam én is Bécsből, Prágán, Bodenbachon, Drezdán keresztül Berlinbe, ahol az állomáson Misi barátom várt. Elkísért ilyen átutazók részére szállásolásra, ami tisztaságnak örvendett, ott lehetett lakni, amíg az ember munkába lépett.   

Kaptam is mindjárt második napon munkát, egy iskolapad gyárban, de ez nem tetszett, s kiléptem, eljutottam egy igazi műbútorasztalos műhelybe, ahol a szemem-szám tátva maradt, hogy mi mindent lehet fából készíteni.

Talán Henike nevezetű volt a főnök, a mester, aki igazi mestere volt az asztalosságnak. Ott lehetett, de kellett is megtanulni, nem csak a munkában a pontosságot, de a megjelenésben, a munkába ideje korán való megérkezésre is. Ha valaki a 7 órai munkaidő kezdetekor érkezett, azt már szóvá tette, hogy már nem kezd hétkor dolgozni, mert már 5-10 percet mulaszt, a munka megkezdésénél. S ha ez többször előfordult, hát ha igen jó munkás volt, levont 1-2Márkát a heti fizetéséből ha pedig gyöngébb munkás volt, elbocsátotta a pontatlan és nem rendszerető embert nem tűrt a műhelyben. A gyalu padot pormentesen volt szabad elhagyni, és a munkában levő rajzot megkövetelte hogy az egy bizonyos helyem a gyalu padon legyen, hogy azt akármikor éjjel is esetleges változtatás végett megtalálhassa.

Ha ezt elmulasztotta szombaton egy Márka büntetést fizetett a szegény alap javára. Mindezeket a műhelynek ezt a rendjét élveztem számomra szolgált(?), hogy többször dicséretet is kaptam a pontos megjelenésemről és a rendszeretetért. Megemlítést érdemel az az eset amikor a munkaközvetítőn vártam az alkalmat mikor hirdetik ki az irodából  ki kér munkát és milyen munkára elcsodálkoztam, hogy már a Berlini viszonyokkal ismert emberek elkezdtek zúgolódni és nevetni amikor azt mondja az írnok, Henike műasztalos kér segédeket olyat, aki egyedül is tud de rajz után dolgozni. Kérdeztem, hogy mit nevetnek és miért zúgolódnak, azt mondták, ember legyen az aki ott kibírja, s hát kérdeztem miért hát elmondták azt amit már előbb megemlítettek, azt elismerték, hogy jól fizeti a munkást, de azt az akkurátusságot csak az bírja ki, aki megakarja tanulni mi az asztalos iparban műbútor, s mit sokan maguknak vindikálnak, hogy szebben hangozzék a foglalkozása, de itt aztán láttam milyen is a műbútor. Amikor Bécsbe vagy akkor máshol már lehetett elég szép hálót vagy ebédlőt kapni abban az időben 4-500 Koronáért. Akkor ő nála, 30-40-50.000 Márkán alul nem volt, sőt még drágább is volt nála kész bútor. (1 Márka = 1/8 Korona(?)) Azt sok volna mind leírni vagy talán most nem is érdekelne milyen finom stílszerű dolgok készültek.  Nekem jutott az a kiváló szalon garnitúra, amire ha vissza gondolok most is kedves emlék fűz hozzá mert az a Vilmos császár főadjutáns leányának készült, voltak is a műhelyben ezek a magas rangú előkelőségek, a műhelyben a munka alatt megnézni. Én éppen  csillagszerű berakást csiszoltam a kerek asztal lapjába, meg is nézték hogy rakom össze, amikor ott jártak a kaputól a második emeleti műhely ajtóig vastag perzsa szőnyeg volt fölrakva. Még emlékszem ezért a asztal munkájáért 140 Márka munkadíjat kaptam, ez megfelelt egy havi fizetésnek. Lehet elgondolkodni, milyen szépnek kellett annak lenni, de voltak a mesterünknek szeszélyei is, amit annak tulajdonítottam, hogy a sok gond meggyengítette az idegeit, pl. azt mondta a mai segédek nem tudnak semmit, hogy mindent megkapnak géppel kidolgozva, még gyalulni sem kell azon kívül azt mondta, azelőtt mennyivel másképpen volt a munkás ha bejött a műhelybe, elővette a gyalupad fiókból az inas könyvet és a munka megkezdése előtt imádkozott s most (ez volt 1906-ban) ott van az átkozott szakszervezeti könyv az imakönyv helyett, de azt csak el kellett hallgatni, mert nagy baj lett volna esetleg nem helyeselni az ő beszédét. És ez így ment  minden nap de azért boldog voltam, hogy ott dolgozhattam, mert talán azt sehol sem tanulhattam volna meg, amit ott tanultam. Korkép a jelenlegi viszonyok mellett nincs is szükség ilyen talentumra, jelenleg az iparban a művészet szünetel.

Ezen idő alatt Berlinben is hűségesen jártam, az iparművészeti szakiskolába, az esti tanfolyamokon, sok szép és okos dolgot tanultam, de közbe még francia nyelvtanra is jártam, mert szándékom volt eljutni Párizsba is dolgozni. A szakiskolánk szolgálta az énekkart a vasárnap reggeli istentisztelet alkalmából. Fél-nyolctól – fél-kilencig, akkor kezdődött az iskolában a tanítás fél-egyig, így teltek el a vasárnapok. Délután kirándulás volt a Spré folyó alatti villamoson Tropherba(?) ahol igen szép volt a nyári délutánt tölteni. Amikor oda Berlinbe kerültem, egy este szombaton elmentünk a főbb utcákon az akkor kezdődött esti világítás mellett, a kirakatok megvilágítása, hát bekerültünk egy igen hosszú utcába, ami hasonló lehet a  budapesti kőzúthoz, de az sokkal hosszabb, s amint nézegetjük egymás után a kirakatokat, hol az egyik utca soron nézegetjük, a kirakatok szépségét, hát eltévesztettük az irányt. Hárman voltunk jó barátok, csupa önbizalommal telve, nem akaródzott megkérdezni a rendőrtől, hogy jól megyünk-e délnyugatnak, mert a város így volt elnevezve. Mi a délnyugati negyedben laktunk, de amikor már több órán csak mentünk, büszke öntudattal, hogy majd hazaérünk, az egyikünk azt mondta, hisz már ezt vagy azt már láttuk. Tehát kell, hogy visszafelé tartson az utunk, de végtére megtört bennünk az önbizalom, mégis megkérdeztem egy poszton álló rendőrt, s amikor elmagyaráztam neki bécsi kiejtéssel hogy mi járatban vagyunk, hát elneveti magát és elkezdi magyarázni. Berlini kiejtéssel, hogy mi tévők legyünk, amit nehéz volt megérteni, hogy legjobb lesz itt nem messze van egy vasút állomás, és hozzá el is vezetett bennünket, mondja üljünk fel nyugodtan a vonatra, legalább egy órai út után hazaérkeztünk, éjfél után két óra tájban. Ez még mindig kedves emlék maradt egész életembe, mindig szeretettel gondolok vissza azokra a kedves élményekre, amiben részem volt az idegenbe, különösen az a barátság, ami a nagy németekben volt, egyhamar nem található máshol.

Bármennyire is vágyódtam a további képzésre, a sors úgy hozta, hogy talán két évi ottlétem után, hazajöttem, mert haza hívtak azért hogy a Kuzinszki(?) sógorok mind családtalanok szándékoznak az üzletet nekem átadni, ha haza jövök is és kisegítem őket, az üzlet vezetésében és munkával, mert már megöregedtek. Megfontoltam a dolgot, bár nagy keservesen elhatároztam haza jövök, hisz vagyonom nem volt, sőt semmi örökösi részesedésre nem volt kilátásom, gondoltam talán jó lesz, de bizony nem lett az, mint azt elképzeltem, nem hagytak rám semmit, mert nem volt, csak látszat volt ami volt. Egy csomó adósság és öreg szerszám, öreg ház, ott lett volna  még a két öreg is, akiről gondoskodni kellett volna.  Nomeg az éhes rokonok is irigyelték volna tőlem, ha átvettem volna az üzletet stb. tehát egy szép napon elhatároztam, hogy önálló leszek hisz már megismerték, hogy új erő van bennem, és ezt meg is tettem 1909. évben önállósítottam magamat és műhelyt nyitottam. Két gyalupaddal és szép új  szerszámokkal a temető utcában, a Matel(?) György féle házban. Béla öcsémet magam mellé fogtam mindjárt inasnak. Munka mindjárt volt bőven, koporsókat is csináltunk, ami persze a szaktársaknak nem igen tetszett, szerettek volna sokszor borsot törni az orrom alá, de azért mindezt átharcolva felküzdöttem magamat, hogy már műhelyt nagyítottam, s egy két segédet is alkalmaztam. De még mindig mint nőtlen, persze a lányos anyák szerettek rendelésekkel hozzám fordulni, hogy  kicsit körül tekintsenek, de én bizony vártam míg az üzem biztosabb megélhetést biztosítani tud a család számára, nehogy nagy nélkülözéssel kelljen küzdenem, amit láttam sokaknál s amitől féltem. Így azután 1911-ik évben elhoztam a Dunaszerdahely Menyasszony utca legszebb lányát, akit feleségül vettem 1911. VII. 1-én.

Túlélni a nagy háborút

Vele Isten jóvoltából a mai napig is áldásos és boldog családi életet éltem, de alig  erősödtem meg kicsit az iparban, vagyis már a forgalom javult, s némi fogótőkével is rendelkeztem, bekövetkezett a szerencsétlen 1914 es világháború, ami majd minden férfit magával rántott, így kerültem én is bele amit szerencsésen végig küzdöttem. A dolog ott kezdődött, hogy 1914. november 15-én mint népfelkelőt besoroztak, és 1915. február 15-én be kellet vonulnom a pozsonyi 13-as honvéd gyalogezredbe.

Ennél szomorúbb napom sohasem volt mint e-nap, amikor itt kellet hagynom drága kis családomat. Babi volt akkor nem egészen három éves, Mandó két éves talán, és Kató, mint aranyos baba három hónapos. Elgondolható milyen szívfájdalom volt az mindkettőnknek, amikor már láttuk itt is Somorján, rengeteg orosz hadifoglyot, hogy néztek ki mikor ide érkeztek, s miránk sem várhatott más, mint sebesülés, halál vagy hadifogság.

De amint a kaszárnyai élet más formát nyújtott is a haza iránti kötelességet belénk gyúrták, valahogyan megbátorodik az ember és önfeláldozásra kényszerül, persze a család édes otthont is kiverték a fejünkből, vagyis csak szerették volna. A mi eszünk és gondolatunk mégis csak az volt, hogy mi lesz a kis családdal, de  jóisten megsegített, és nem sok időt töltöttem a katonaságnál, a sors úgy hozta, hogy három heti csatár(?) kiképzés és három heti utász tanfolyam után kikerültem a harctérre 1915. április 6-án. Kiérve a harctérre valahol szinai(?) járásba szálltunk ki a vonatokból és 10-12 napi gyakorlatozás és őrség állás után, bevetettek bennünket a támadásba a mai elgondolásom és tapasztalatom szerint a legnagyobb meggondolás nélküli volt. Részletesen jegyeztem meg a következőket, hogy kidomborodjék az a lehetetlen harc ami ki volt tűzve, egy este épp letáboroztunk, fölütöttük a ástort és vacsorát kaptunk valami fekete kávét és bőséges rummal épp letelepedtünk a napi fáradtság után, megszólal a Riadó, az idősebbek már gyanították, hogy valami lesz az éjjel, mert már kaptunk rumos feketét. Tehát fel. Pakolni és sorakozni, útnak indulni. A csapatok(?) a hegy gerincén mindig feljebb és feljebb, a szerpentin utakon és vizeken keresztül este 9-től reggel fél-8-ig megállás nélkül. Elképzelhető az a fáradtság akkor meredeknek látszó magaslat aljánál fél óra pihenő, akkor szól a parancs, öt perc múlva a hegyre fel, mindenki adjon le háromszor öt lövést; és utána, szuronyrohamra föl a hegytetőn az oroszokat kiverni a fedezékből. Hát ez aztán nem ment, mert amint meghallották a trombita szót a rohamra, úgy jött a golyózápor, s a nagy fák mögött aki tudott bújni, egyik fától a másikhoz menve, csak följutott aki feljutott, én is feljutottam, de mire az orosz állástól kb. 50-100m-re lehettünk, bizony 3-400 emberből ott voltunk talán 10-en. Én, mint a legvakmerőbbek egyike egy nagy fa mögött, talán harmad magammal annyi lövést adtunk le, hogy az oroszok azt gondolták sokan vagyunk, s nem támadtak ránk. Ez tartott reggel 8-től délután 1-2 óráig, 2-3 puskát tönkre tettem a sok lövéssel, a közelembe eső halott katona társaim töltényeit mind felhasználtam, hogy honnét volt nekem ennyi bátorságom még magam sem tudom, ekkor hallom, egy új támadás indul utánunk szintén fel a hegyre rajtunk keresztül (persze a halottakon keresztül) ekkor a nagy kimerülésbe visszaszöktem egy fél km-re és elbújva a hóba, elnyomott a fáradság és az álom, de hallottam amint szaladtak vissza a sebesültek és ordítoztak a fájdalomtól, s reggel úgy 7-8 óra tájba lementem a völgybe ahol összejöttünk akik élve maradtunk a 3-400 közül valami 90-en. A többi nagyobb részt sebesült és halott volt. Ekkor este felé újra erősítést kaptunk a 102.13.72. gyalog ezredből, ezáltal nagy széles támadásba mentünk oda fel ahol előtte való nap próbálkoztunk, föl is jutottunk, igen ám de hogyan. A 102 román(?) csapat átszökött és mögénk engedte az oroszokat akik aztán bekerítettek bennünket elülről és hátukról lőttek ránk. Elölről nem volt veszedelmes, mert fönt voltunk a hegygerincen és előttünk óriási mélység volt hátulról talán 20-30 méterre voltak az oroszok. Éppen mondja strihor hadapród(?) ki lesz olyan bátor, menjen hátra, hogy ne lőjenek, mert azt hitte, hogy a mieink jönnek utánunk. Persze én mint bátor rögtön jelentkezek egy öreg káplárral, de abban a percben amint kilépünk a fedezékből mindketten megsebesültünk, s amint bekötjük vérző sebeinket nyakunkon voltak az oroszok százával és el voltunk fogva. A tiszta sötétségben éjjel lehetett úgy éjfél tájban persze mit volt mit tenni eldobáltuk a fegyvereinket és megadtuk magunkat. Az egyik orosz a kenyérzsákomból kirántott egy lizafomos(?) üveget azt kiitta addig tovább ugortam a sötétségbe ahol már elég sokan voltunk egy rakáson 2-300-an útnak lefelé és éppen Magyarország határán volt. Reggel mikor virradott épp láttuk a Galiciai és a Magyarország határ kövét, ez volt az uzsoki és duklu szoros között 1915 április 19-én.

Megkezdődött a menetelés a szép völgyben, mondtam is, sok pénzt megérne, ha azon a helyen, ahol hajtottak bennünket, önakaratból végig barangolhattunk volna. A Kárpátok minden gyönyörűségével találkoztunk, csak persze bánatosan az óriási aggodalomtól, mert tudtuk, Oroszország milyen nagy. Hazajutunk, haza kerülünk még valamikor?

De egymást vigasztalva napjába egy tál levessel és 5-6 kocka cukorral és kenyérrel voltunk ellátva élelemmel. Valahol Csizna? (talán Leshniv vagy Leszniów) községben lent a hegyek között a vöröskereszt kötöző helyén ahol a lábamat bekötözték, megkértem egy nővért aki tudott németül, nem tudna-e továbbítani nekem táviratot Somorjára. Meg is tette szívesen mert pár hét eltelte után idehaza megkapták, s mire július 14-én kaptam én is Kijevbe itthonról egy francia szövegű táviratot, ami azután megnyugtatott, hogy tudják itthon, hogy élek. Ugyan már közben levelet is kaptak tőlem, és így tudták meg a címemet, ami így szólt prizonerr duguese(?)

Ez a kényszer séta ami napi 20-30km is volt, eltartott talán két hétig, amíg végtére, Brodyba (Броди,) értünk, és onnét azután vonatra ülve koszt nélkül 1-2 nap alatt Kijevbe értünk.

Ilyen utat sokan megtettek, de csupán azért írom le, hogy milyen jó volt már akkor is a nyelvtudás a mindenütt található zsidókkal németül, az oroszokkal az ő anyanyelvükön valahogy megértettük egymást. Tehát odaérve az állomáson amint idéztünk egy német fogoly is velünk üldögélt a kerítés mellett, hát az oroszok ezt a német foglyot leköpték és szidalmazták. (Scyorberg german? valszeg. Scheiß-Berg German! azaz rohadt német) Minket nem bántottak, de a vörös nadrágos huszár bajtársainkat ugyan nem köpködték, de szidalmazás formában  azt mondogatták Szukkenscsin huszári, s még a vállát is megtapogatták, persze látták, hogy nem fél, s fegyver nélkül van. No ezután eljutottunk Kijevbe, ahol egy nagy kaszárnyába kerültünk elszállásolásra és vártuk hova visznek innen bennünket mert innét lettek a naponta érkező foglyok az ország minden részébe szétosztva munkára. Mi pedig ott maradtunk, azt mondták ott fogunk dolgozni, ezt szívesebben is vettük, már egy olyan szép nagyvárosban mégis van nagyobb lehetőség, különösen iparosok részére, mint pedig valahol a nagy országba, valahol a nyomorult falukba, s hát még igen maradott világ volt. Mikor megérkeztünk, csupán tíz koronám maradt ezt beváltották talán 4 Rubelra, ezzel elkezdtem kereskedni ott bent a táborban. Annak persze nagy keletje volt, amit árultam. Napjába háromszor hozattam be valamit eladni, úgy hogy pár hét alatt már pénzem is volt.

A hely ahová ki lettünk rendelve, földkubikolás volt, ez igen nagy szívfájdalmat okozott, de igazán mondhatom egy óráig tartott a föld hordás (voltunk cirka 300-an magyarok és osztrákok) eltörött valakinek a csákány nyele, mindjárt kiabál az őr, ki van itt ács vagy asztalos bognár? Őnáluk mind majdnem egy néven szerepel, úgy mondják, плотник (ács).[1] Erre persze rögtön jelentkeztem, és máris könnyebb dolgom lett, magam mellé vettem néhány társat és azt reperálgattam két hónapig. Ekkor bekerültem a kaszárnyába házi asztalosnak kinek szabad bejárása volt irodába, konyhába, már mindenbe előnybe részesültem, annyit ehettem amennyit akartam, de férgek bizony nagy kellemetlenséget okoztak. Annyi tetűnk volt mint a hajunk szála, hiába volt minden védekezés. Hat hónap múlva kaptuk az első fürdést és tiszta fehérneműt, addig bizony magunk mostuk hideg vízbe a fehérneműnket. Ekkor átkerültünk egy másik barakk laktanyájába, ott meg a bolháktól és a poloskáktól nem volt maradásunk, amíg valahogy kifertőtlenítették a helyünket. De mivel otthon tartózkodó voltam, dolgom itt-ott valami, tehát elkezdettem hangszereket készíteni, először minta után egy gitárt, ami véletlen nagyon jól sikerült, azután hegedűt és egy közép nagyságú bőgőt, így aztán esténként muzsikálgattak, s jobban telt az idő. Ez tartott így 1916. augusztusig, akkor kivitték (az) asztalosokat, azt hiszem 10-en voltak, egy gyárba épület munkát csinálni, itt már jó sorunk lett. Kint laktunk, saját szakácsunk volt, és némi fizetést is kaptunk. Tudni illik az embereink akik bent maradtak egy nagy temetőt építettek az öreg cárné sírboltjának, sőt bekerítették tégla fallal is, katakombás templomot is építettek benne a … ezt csinálta 600 ember azalatt a három év alatt, amíg ott voltunk, mi pedig az asztalos munkát szállítottuk hozzá.

Amikor befejeztük a műhelyben a munkát, vissza kellet menni a táborba, ez persze nekem aztán ám nem tetszett. Hanem egy szép vasárnap délután másod magammal kiszöktünk a táborból vissza a műhelybe ahol dolgoztunk, a mester persze szívesen fogadott. Mert már megismerte munkámat, és igen kért, hogy csak maradjak nyugodtan, majd ő bent az irodában elintézni, ami úgy volt, hogy időközönként, egy- egy üveg szíverősítő mindet elintézett. Nekem pedig nagy megbecsülésbe volt nála részem. Bennfentes(?) voltam, megbízott bennem, sőt még némelykor nagy pénzeket is rám bízott a bankba elvinni. Jó fizetésem volt, de nem sokáig tartott, mert jöttek már haza katonaszökevények, s nem engedtek foglyokat dolgozni. De azon is segített bejuttatott egy más műhelybe, ott is megbecsültek, privát háznál laktam. Pfinklatein(?) Izidor szabó mesternél a Zilinszkaja utcában 1917. karácsony este, a velük szembe lévő kávéházba ahol vacsorázni szoktam megrendeztem a karácsony esti vacsorát 100 személy részére, egy orosz kozák tiszt segítségével, ami fényesen sikerült, majd hozzá Gödöllői cigány zenekar is muzsikált még cimbalom is volt. Mindenki fizette a vacsoráját. (Magyar vacsora) A cigánynak pedig olyan jövedelme volt, hogy a hegedű tokja tele volt jó bankókkal, elhúzta a kedves nótájukat, oda dobott 50-100 Rubelt. Egy szakasz orosz katona őrizte a kávéházat, mert sarok kávéház volt, hogy senki ne háborgasson bennünket. Azt persze a kozák tiszt barátom rendezte úgy … a jó … amit csak én kaptam, mindet … mert szigorú szesz tilalom volt. Egy hétig ingyen vacsoráztam utána, örült a tulajdonos a jó jövedelemnek. De a novemberben félbe maradt forradalom, újra felélénkült úgy annyira, hogy irtó veszedelembe kerültünk bent a városban. Naponta raboltak a bankokat(?) utána utcán harcok is voltak. A kávéház ahol olyan jól mulattunk karácsony este pedig szomszédságunkba volt, bombát kapott. De azután már nem volt más tennivaló, mint menekülni, ahogy lehet, pedig már négy napig se kenyerünk se vizünk nem volt, ezért kénytelen voltam megpróbálni a muszkáktól legnagyobb veszedelem mellett sikerült kijutnom a városból, ami azután az Isten valóságos csodája(?) volt, hogy nem kaptam lövést. (Ehhez hasonló állapotot a Budapestiek is megpróbálhatták.) De a nagy veszedelem közepett kijutottam a város szélére, ahol már csendesebb volt a helyzet, de borzalmas volt a látszat, halottak rakásra rakva voltak, ott a barakk melletti kórház udvarán. Szóval vissza jutottam a többi hadifogoly társunkhoz, ahová tartoztam, itt is már minden felfordulva volt. Minden fegyelem és élelem nélkül ott aztán néhány csallóközi földiekkel összebeszéltünk, hogy kiszökünk a városból, sőt még azzal a szándékkal haza szökünk. Ennek volt egy titkos útja zsidók által, ott indulás előtt lefizettünk valami pénz, és kaptunk egy papír szeletet, aminek a másik fele, már kint volt a fronttól cirka 30 Korona egy másik zsidónál, a papír felmutatása után ott újabban valami pénzt fizettünk, és a rendelkezésünkre adott egy kocsit két lóval, egy kocsist, és néhány pokrócot 200 Rubelért, de ezt úgy adta, hogy kocsi lovakkal együtt a mienk lehet, csak a kocsist küldjük vissza, mielőtt a németek elfognak. Ez így is történt, de mi bizony odaajándékoztuk a kocsit lovakkal együtt a kocsisnak, aki bizony igen megörült ilyen ajándéknak. Mi Tarnopolnál (Ternopil, Ukrajna) találtuk a raj vonalat, német hadsereggel megszállva, mint bajtársak szívélyesen üdvözöltük egymást, de egy óra múlva már újból foglyok voltunk a németek karmai között. Egy-két nap minden élelem nélkül hajszoltak gyalog és vasúton Lembergbe. Ott agyon fázva siralmas órákat éltünk át amíg egy napon 39,6 fokos lázzal a kórházba kerültem. Ott is bizony minden kezelés nélkül és orvosság nélkül majdnem meghaltam, pedig amikor megérkeztem Tarnopolba, rögtön írtam haza egy lapot. Ez volt 1918. február 14-én, hogy fogságból megszöktem és pár nap múlva jövök, de bizony a betegség és a sok vizsgálaton és megfigyeléseken ameddig keresztül estem, eltelt bizony majd hat hét Lembergől, mert József napján, mint láz mentes a Miskolci kórházba szállítottak. ahol újabban lázam lett a jó répa főzeléktől, de azt már leküzdötte a szervezetem, egy két üveg jó vörös bor segített és megnyílt az alkalom a haza jövetelre. Értem is jött a boldogult öregapa és a hűséges élettársam (Anyuka=Hegyi Katalin és öregapa=Hegyi Péter) 1918. nagycsütörtökön, este 10 óra tájban.

Újra otthon

Nagy volt a boldogság a találkozásra, de bizony megijedtek, amikor megláttak, mert 42 kg voltam akkor. Pedig fogságban az utolsó hetek kivételével jól éltem, és azután és a falukban ahol keresztüljöttünk, a legnagyobb szeretettel fogadtak bennünket, éjjeli szálláson igen érdekes esetet kell még leírnom.

Valahol Karatin(?) város közelében egy faluban voltunk beszállásolva egy szegény kis családnál a szobában. Egyszer csak jön a szomszédból a szomszéd asszony, mert már tudta, hogy magyar hadifoglyok vannak ott. Azt mondja, az ő ura is Ausztriában van (mint orosz hadifogoly), mert ők nem tudták, hogy Magyarország külön állam, ezek szerint osztricinek neveztek engem, és kérdem tőle, vajon ír-e az ura (haza levelet)? Azt mondja igen, ezzel áthoz egy levelező lapot, egy tábori lapot. Amint meglátom, hát bizony elkezdtem sírni, mert a lap bélyegzőjén az állt: „hadifogoly tábor Somorja”. Gondolni való egymás nyakába borultunk, sírtunk, mert elhitte, hogy az én hazám a Somorja, meg is néztem a háza táját kis ? pontját, megígértem, ha haza érek, felkeresem a férjét, és mindent elmondok neki, amit láttam az ő otthonába. De mikor haza kerültem épp kint volt valahol távol munkára, és nem bírtam felkeresni.

Így kerültem aztán a Pozsony, Dunaszerdahely és újból a Pozsonyi kórházba, mint gyógyuló tüdőlobbal (tüdőgyulladás), amíg végre június hónapban megkaptam a hadifogság két hónapnyi szabadságot, ennek leteltével vissza kerültem Pozsonyba, a munkás csoporthoz, mert közben rokkantnak lettem nyilvánítva, és onnét jó közbenjárással kerültem Somorjára, az olaszok mellé az asztalos műhelybe, felügyelőnek. Harmad naponta haza jártam aludni, ez tartott talán két hónapig, amikor kitört a forradalom, és a tábor feloszlott. Én pedig megvettem a megmaradt faállományt, cirka egy vagon deszkát, üveget, szöget cirka 10 ezer koronáért, s ebből kezdtem el aztán újra dolgozni.

Ekkoriban nagy spanyolnátha járvány volt, sok volt a haláleset, sok koporsót csináltunk. Így indult meg újra az üzleti élet, de majdnem mi is áldozatai lettünk a járványnak. De ellenszerhez jutottunk. Naponta szeszes italt fogyasztottunk elég bőven, ez volt 1918 őszén.

1919 évben született Júliánk(1919-2016) (A szöveg szerkesztőjének édesanyja), amikor Anyuka (Hegyi Katalin) gyermekágyban feküdt, akkor vettük meg a házat, amiben (ma is) lakunk, 82.000 Koronáért. Amikor megmondtam anyukának, hogy megvettem és mennyiért, ha nem fekszik az ágyban, biztosan eldűlt volna ijedtében, hisz csak foglalóra volt 1000 koronánk. Igen ám, de akkor már a fa raktár meg volt rakva, ami azután a hirtelen áremelkedéssel minden nap többet ért, és így, a jó üzlet-menet mellett, és a fa árának emelkedésével, is szerencsés ?. Három év alatt ki is fizettük a ház vételi árát, sőt még 1919-22-ben 75.000 koronát be is építettünk az új házunkba. Azon felül még a műhely került 42.000 Koronába, és kaptam egy tölgy ebédlőt, egy körte hálót, és egy konyha berendezést Nagy Károly bácsitól, Erecsei Patonyból(?).

1922. évben, novemberben be is költöztünk a saját házunkba, Béni (a legkisebb gyermek) akkor volt másfél éves, amikor költözködtünk, ami egyébként nagy dolog volt Különösen mikor oly nehezen tudtuk a lakót a házból kimozdítani. De boldogok voltunk, hogy lett rendes lakásunk, mert addig bizony egy szobában laktunk és szoronkodtunk. Különösen a konyhának örültünk legjobban, mert előzőleg anyukának igen abajdos (=kevert, vegyes, különböző elemekből álló) konyhája volt. Közvetlen a műhely mellett (volt), még a tányérok is zörögtek, mikor a gép búgott. Amikor rendezgettünk, Béni ott állt a konyhában a kis sámlin, de Anyuka is szívfájdalommal hagyta ott a volt lakásunkat, amiben 12 évig laktunk boldog együtt létben. A gyerekeink is mind ott születtek, tehát kedves családi fészek volt az. Ezek után Isten segítségét kérve és remélve szorgalmasan dolgoztunk, és a kis családunkat Isten jóvoltából fölnevelgettük, amiről most már a gyerekek maguk referálhatnak, mert már megértették mi is az élet.

Most már még mielőtt befejezem a krónikámat, még azt akartam emlékbe hagyni, hogy mik is voltak a főbb mozzanatok, úgy az üzleti, mint a családi életünkben, amit nem dicsekedésből, de emlékezetbe tartsatok meg.

Az ifjú kori életemről már előzőleg bőven referáltam, de ezek után jött az idő, amikor próbára volt téve a tudás az erkölcs és a polgári becsület, úgy családi életben, valamint az iparban, és megmutatta az előre menetelt.

A család fejlődéséről és fejleményekről, már a gyerekek tudnak hírt mondani, de az üzleti dolgokról megemlítésre méltó az az előre haladás, amiben talán kevésnek van osztályrésze. Először is az, hogy a kiváló jó munkám után, nem csak a járásban, de fél országos viszonylatban is jó hírnevet szereztem. Személy szerint, valamint jó minőségű munkáim után megbecsülésben volt részem. Messze vidékről is felkerestek a rendelésekkel, amiből néhányat, fel szeretnék említeni. De a polgári életben is nagy megbecsülésben volt részem. Először is megemlítem az ipar társulatnak egyhuzamban húsz évig elnöke voltam, hétszer lettem megválasztva, még csak ellenjelöltem se volt, mondhatom nagyon megbecsültek, egyrészt a becsületet másrészt a szaktudást becsülték bennem. A községnél képviselő voltam, talán 15 évig. A tűzoltóságnál mint tiszt voltam, azt hiszem 35 évig (szolgáltam a közintézményt 55 évig) a zenekarnak hűséges tagja pedig szintén 55 évig.

Az egyháznál a mai napig 34 éve presbiter és most 13. éve gondnok. 10-15 éven át bírósági szakértő voltam. Adóügyben sok éven át mint szakértő. Emellett még a sok utána járás üzleti ügyben, úgyhogy mondhatom minden nap igen le voltam kötelezve. De azért legfőbbnek tartottam a családi gondokat, amiről meggyőződhettetek, milyen gondosan, anyukával egyetemben el tudtam intézni.

Ha voltak is többször nehéz problémák mindig meg tudtuk oldani, ami volt bizony elég gyakran, úgy a család körüli nagyobb kiadások, valamint az üzletben a sok hitelezés, bizony sokszor nagy gondot okozott, mert a haszonkulcs bizony a nagy konkurencia mellett igen alacsony volt. De azért amikor a 40 évi ? befejeződött. minden adósság nélkül egy szép és terjedelmes lakóházat, mint közösen szerzett tulajdont könyvelhettünk el. Ami bizony csak úgy volt elérhető, a fáradhatatlan szorgalom mindkettőnk részéről.

Hányszor volt, hogy Anyuka már régen lefeküdt (pedig nem feküdt le korán) én még a rajztáblánál zörögtem az íróasztalnál, mert nappal dolgoztam, és este számoltam, könyveltem és rajzoltam, csak így tudtuk magunkat felküzdeni, hogy rendes családi életet élhettünk, nélkülözések nélkül.

Abban az időben, 1909-ben, itt Somorján és környékén, nem volt bizony olyan asztalos, aki azzal a képesítéssel bírt volna mint én, tehát hamar rám akadtak, s sokszor olyan munkákkal kerestek fel, amire a környékben nem igen volt vállalkozó, s megtiszteltetésnek vettem, ha hozzám fordultak. És törekedtem mindig a megrendelőimet a megelégedésükre kiszolgálni, némelykor a leg minimálisabb haszon mellett kezdetben. Sokfelé ismertek a munkáim után és a tagtársaink is elismerték, hogy velem szemben minőségileg a versenyben elmaradtak. Még ma is sokan emlegetnek elismeréssel, hogy tisztességes versenytárs voltam, mert mindig drágábban dolgoztam, mint bárki, mert a minőség is más volt. Különösen amikor néhány műépítésszel(?) összeköttetésbe kerültem jutottam én magasabb zsánerű közönséggel kapcsolatban tekintélyes megrendelésekhez jutottam, de ezen kívül is, a magán felek is szívesen jöttek megrendeléseikkel.

Nem akarok tovább kérkedni mi voltam, de megnyugtat az a tudat, hogy mindenképpen becsülettel megálltam a helyemet az inas koromtól a nyugdíjba vonulásig, 60 évet dolgoztam. Tehát felsorolom azokat a nagyobb és tekintélyes megrendeléseket, amiket lebonyolítottam az utolsó időben már Béni segítségével.   

• Az első szép munka volt, egy szép ebédlő bútor
• Tatába a közjegyzőnek szép intarziás dolog volt 1910-ben
• Somorjai zsidó templom berendezés 1911
• Hitelintézet berendezés és ablakok 1911
• Finta István összes épület és bútorok készítése(?) 1907
• Szanák Nándor 3 szobabútor
• Szanák Gusztáv ebédlő bútor
• Szanák Miklós, két szoba, két laboratórium …
• Slosszer(?) gyógyszertár Pozsonyban
• Brodli Bodanszky gyógyszertár Pozsonyban
• Elizé Kolm … gyógyszertár Pozsonyban
• … Hel… gyógyszertár Pozsonyban
• Stürcer cukrászda Pozsonyban
• Negyedi(?) református templom ablakok, kórus meg… és az összes padok
• Zsidó templom berendezés Dunaszerdahely
• … négy szoba bútor és épületre ablak ajtók, Dr. Kaufman(?)
• Somorjai katolikus templom belső szélfogó ajtók, (saját terv)
• Somorjai község részére egy antik szekrény hasonmása
• Somorjai Első Takarék berendezés
• Komárom vármegyeház részére 12 db. íróasztal és …
• Somorja, Dunaszerdahely, Megyer, Komáromi járás, Tata részére zöld kereszt, berendezés, és több jegyzőség részére irodabútor
• … tüdőgondozó összes berendezés
• Somorjai református templom tölgyfa külső ajtók
• Somorján 1925-50 között az összes postallak(?)
• Dunaszerdahely bankfiók üzleti portál
• Dunaszerdahely bank berendezés
• De ezen felül még több lakberendezés is készült ezen idő alatt. Még Árva megyébe szép ebédlő, Dr. Kertészéknek(?)
• Stubnyai Biedermeier úri szoba bútor
• Gutára Molnár Jánosnak ebédlő bútor
• Stadnekker (?) lelkésznek úri és előszoba bútor
• Firelly Júlia hálószoba bútor
• Bittó Dénesnek három méter széles három félkör alakú és görbe ablak, és ugyanolyan hajlott kőfalba ajtók.

Samorin (Somorja) 1960. február – március 17.

***

Nem beszélt a Trianon után időkről, a visszacsatolásról – anyukám integetett a partról, a Dunán hajózó Horthynak, a Baráth lányokon piros-fehér-zöld szoknya volt, – a zsidók deportálásáról – a fát egy zsidó fakereskedőtől vette, aki a szomszédja volt, jóba voltak, a gyerekei többször csokit kaptak tőle. Nagyon sajnálta az elhurcolásukat. A hátsó kertjük végében futó vágányokon álltak a bevagonírozott zsidók egy ideig, anyukámat kiküldték, hogy dugjon be a kocsikba némi élelmet; nem beszélt a 2. vil. háború utáni kitelepítésekről, Kremenák Nándor (legidősebb lányuk férje) mentette meg őket a kitelepítéstől, ennek ellenére Mandika (keresztanyám) és anyám később átszöktek Magyarországra; arról sem, hogy elvették a műhelyét, és nagy „kegyesen” dolgozni engedték meg a saját műhelyében.

[1] Az asztalos oroszul: столяр

Meglehetősen rossz állapotban van mindkét rajz. Czakó nevű barátját, írót, újságírót vagy Képzőművészeti Főiskolai évfolyam társát ábrázolja apámnak. Teljes nevét nem tudom, fogalmam sincs, ki lehet. Amit el tudok olvasni az a következő:

Első rajz:

„1941. október havában rajzolta ezt(?) rólam András Tibor az új(?) magyar …festészet nagy reménysége. Lehet, hogy akkor ilyen voltam. Szeretettel Czakó.”

 Második rajz:

„Megszökött 1941. dec. 5-én … Barátai örökké siratják. Visszajött, még jobban siratják.”

Az „András” aláírás jól olvasható, de a mellette lévő jobb oldali szöveg nehezen.

Jobb sarok alul:

"Amit írok
magamnak az
így nektek is
legyen titok"

Az ferdén írt aláírás olvashatatlan.

 Ki lehetett ez a Czakó, és mi lett a sorsa?

Senki sem tudja, hogy meddig őrzi meg az internet a mindenkori jelen lenyomatait. Amikor a 90-es évek közepén elindult a honlapok világa, nagy lelkesen úgy gondoltam, hogy aki nincs fenn a neten, az nem is létezik. Ma már ebben korántsem vagyok biztos, de talán segít elodázni a felejtést egy régi fotó feltöltése, amit nemrégiben kaptam. A képen, a József kőrúti lakásunk utcára néző nagy-szobájában apámmal és nagyapámmal együtt ülök a szomszédokkal, talán három éves lehetek.

Akkoriban még összejártak az emberek, együtt ünnepeltek vagy éppen segítették egymást a bajban. Balról jobbra haladva, ők láthatók: Langer Rezső (én Rudinak hívtam) női szabó, a társbérlőnk, Baráth Benjamin asztalos, somorjai nagyapám, akinek elsőként volt villanymotoros fűrésze Somorján, András Mózes egykori mozgópostás, aki már hazafelé a kocsiban egy vas kályhán előkészítette a pörköltöt családja részére, éppen rám néz, mellette apám, András Tibor festőművész, aki mögött látható, az édesanyja, Tallián Margit, által festett másolata, Benczúr Gyula: II. Rákóczi Ferenc elfogása a Nagysárosi várban (1869) c. képének; apám előtt somorjai nagymamám, szül. Hegyi Katalin ül, náluk nyaraltunk minden nyáron, tőle jobbra Langer Rezsőné szül. Pintye Olga, aki gyönyörűen hímzett, bedolgozásból élt, és a jobbszélen talán Virág úr ül, a maszek kalapos, aki házunkban lakott a 3. emeleten, és boltja volt a ház kapuja mellett, aminek betört a kirakati üvege ’56-ban, de egész addig semmi nem tűnt el a kirakatból, amíg az oroszok be nem jöttek, és ki nem hajigáltak mindent a kirakatból az utcára, hogy filmre vegyék, amint az „ellenforradalmárok” fosztogatnak.

Egészen bizonyos hogy sem Rudiról sem Olgi néniről nincsen sehol semmi nyom a neten egy korábbi posztomon kívül, amit kettejük életéről írtam. Rudinak és Olgi néninek már a sírja sincsen meg az Újköztemetőben -  tíz évvel ezelőtt Rudiét még megtaláltam. Én ezzel a kis írással emlékezem meg róluk, akik szeretetének sokat köszönhetek.

Megy a vita arról, hogy mit is akar a Tisza párt az adókkal és egyebekkel. És senki nem kezd el kiabálni, üvölteni, pedig azt kéne: hívjátok be őket a köztévébe és majd ők maguk elmondják, ez lenne a hiteles forrás. Lehet vitatkozni álkérdéseken, ennyire le vannak butítva a népek.

Majd áprilisban lesznek választási műsorok, ahol minden ellenzéki párt kap 5 percet. 5 percet kap a DK, a Kutyák, a Mihazánk, talán még több párt is lesz, és a Tisza is 5 percet kap, amelyik milliókat képvisel, szemben a törpe pártokkal. Mindenki unni fogja a jelentéktelen pártok vircsaftját, unalomba fullad az egész. A Fidesz persze nem 5 percet kap, a Fidesz 15 éve nyomja minden hullámhosszon a propagandáját. A 15 év kb. 7 889 760 perc, ha a 4 szökő évet is bele számítjuk. Ezek az arányok: 5 a 7 889 760 hoz. És Dobrev Klára és a többi kis párt majd jól elszívja azt a kevés levegőt is a TV-ben a Tisza elől, ami még jut neki. Mert ők demokraták, úgymond. (Naggyon azok, gratulálok…) Az agymosó propaganda, a királyi TV, helyi újságok, rádió, mindent visz. Itt valójában egypártrendszer, egyszemélyi uralom van, hazug, gyűlöletkeltő propagandával, amelyik minket férgeknek tart. Egy posztmodern fasiszta rendszerben élünk, nemzetvezetővel, vezérlő ideológiával, csak éppen lágerek nincsenek. Persze Horthy, Szálasi vagy Kádár nem lopott, mint ezek, és nem köpött szotyolát a padlóra. A szerencsétlen nép milliói elbutítva, elkábítva, olvassák a mai Der Stürmert. Akkor a torzképpel ábrázolt zsidót gúnyolták, gyalázták, most minket gyaláznak, nekik mi nem vagyunk magyarok. A rádió-tv okádja magából Orbán vezér szózatát. Amíg nem csavarjuk ki a kezükből a propaganda fegyverét, addig ez egy nagyon egyenlőtlen küzdelem.

Nem írom le mit kéne tenni.

A fotó 1986 júliusában Mezőkövesden készült a kertben, a háttérben az új ház látszik, amelyik a 70-es években épült, és akkoriban még négy Borbála volt körülöttünk, dédnagymama, nagymama, feleségem és lányom. Hová lett a múlt, ami az igazságalkotója a fotónak? 

„Csoda, csoda, mert egységbe forrt megannyi különböző ember. A szabadság erei patakokba, a patakok folyókba, a szabadság mindent elsöprő erejű folyójába torkolltak. A Duna fölött aznap párába burkolózott a város. A fákon már csak néhány levél sápadtan kapaszkodott, de azon a napon Budapest és az ország levegője más volt. Feszültséggel, reménnyel és valami kimondhatatlan várakozással telt meg. Eleinte csak bátortalanul súgtak össze néhányan, menjünk a Műegyetemre, tüntetés lesz. Délutánra már hömpölygött a tömeg Budapest utcáin. Fiatalok ezrei vonultak a város szívébe. Kezükben nem fegyver, hanem a lyukas zászló, szívükben nem gyűlölet, hanem a vágy, a szabadság vágyakozása. A pesti srácok és a lányok elindultak, mentek a Bem szoborhoz, vitték a nemzeti színű zászlót, és mikor kivágták belőle az idegen hatalom jelképét, a történelem is fellélegzett. Az a lobogó a közepén a lyukkal, a világ egyik legerősebb szimbólumává vált.

Este a hazug rádióépületénél gyülekezett a tömeg. Adják le a követeléseinket!- kiáltották. A fények pislákoltak, a levegő sűrű volt, mint a vihar előtti csend. Aztán eldördült az első lövés. Egy pillanatra megállt az idő, majd kitört a forradalom. A világtörténelem talán legtisztább forradalma. A pesti utcákon diákok, munkások, orvosok, tanárok együtt álltak sorfalat. A srácok Molotov-koktélt kevertek az üvegekbe. A lányok kötszert és élelmiszert vittek. Valaki zsebrádiót fogott, a másik pedig plakátot írt Ruszkik haza! felirattal.

A város egyszerre lett harctér és közösség, fájdalom és hit, vér és remény. A házak ablakából zászlók lengtek, a romos utcákon gyerekek szaladgáltak. Még ők is tudták, hogy valami rendkívüli nagy dolog történik. A tűz és a füst mögött ott égett egy nemzet szíve, amely nem akart többé térdre rogyni, és a világ elismerően figyelt. Párizsban megálltak a villamosok. Londonban gyertyák gyúltak az ablakokban, Rómában harangok szóltak a magyarokért. New Yorkban emberek ezrei gyűltek össze, és azt skandálták Freedom Por Hungary, szabadságot Magyarországnak. A világ megtanulta újra kimondani a nevünket, nem lenézéssel, hanem újra tisztelettel. Ezt a tiszteletet nem hatalomvágyó politikusok, hanem egy büszke nemzet egyszerű polgárainak összefogása vívta ki, mert azon az októberi napon egy magáért kiálló, büszke nemzet megmutatta, hogy a szabadságot nem lehet tankokkal eltiporni, hogy egy zászló, egy szó, egy bátor tekintet többet ér, mint egy hadsereg. A pesti srácok és lányok nem kértek többet, csak hogy szabadon élhessenek a saját hazájukban.

És bár november 4-e után úgy tűnt, hogy a forradalom elbukott, de a lélek, a magyar lélek győzött, mert a szabadság lángját, amit '56-os elődeink gyújtottak meg, azóta sem tudták eloltani. Az a láng tovább égett és ég minden magyar szívében, az emigrációban, a börtönök mélyén, az iskolák padjaiban, a családi vacsorák csendjében. És ma, amikor ismét összegyűlünk, hogy fejet hajtsunk előttük, nem csak a hősökre emlékezünk, hanem arra a pillanatra, amikor a magyar nép fiatalok, nők, férfiak, diákok, munkások egyszerre mondták ki, hogy elég volt.

Kedves, kedves honfitársaim! Ma arra a napra emlékezünk, amikor a világ szíve Magyarországon dobogott. A hőseink adták meg nekünk azt a példát, amely azóta is utat mutat, hogy nincs szabadságától megfosztott nép, ha van bátorság. Nincs elveszett ügy, ha van hit, és nincs elnémított nemzet, ha vannak bátor hősei, akik kimondják az igazat. Október 23 nem csak a múlt, hanem a magyar jövő üzenete is, hogy mindig lesznek, akik ki mernek állni, akik hisznek a szabadságban, és akik újra és újra újra felgyújtják azt a lángot, amit a pesti srácok és a pesti lányok gyújtottak meg 1956 októberében. Október 23-a, október 23-a minden évben a szabadság napja kellene, hogy legyen. Annak a bátor pillanatnak az ünnepe, amikor a magyarok újra kimondták nem kérnek sem a megszállókból, sem a diktatúrából. 1956 szelleme 1989-ben újraéledt ezen a téren, amikor egy fiatal férfi kiállt a Műcsarnok lépcsőjére, és kimondta sokunk vágyát. Így fogalmazott Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának. Az a fiatal férfi Orbán Viktor volt. 36 év telt el azóta, és ma már nehéz nem észrevenni a tragikus iróniát. Az a politikus, aki egykor az orosz csapatok kivonását követelte, ma a Kreml leglojálisabb szövetségese.

Aki azt mondta anno, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek, mára maga épített ki egy rendszert, amely a hatalmat összpontosítja, a sajtót ellenőrzi és irányítja, és félelemmel irányítja a hazáját.

Orbán Viktor 1989-ben azt is mondta itt a Hősök terén, én akkor 8 évesen voltam itt. Nem tartozunk hálával azért, hogy 31 év után eltemethetjük a halottainkat, akkor ő még a hatalom hazugságát leplezte le, ma viszont ő az, aki évek óta hazudik a saját népének, és közben elvárja a hálát mindenért, nyugdíjprémiumért, rezsicsökkentésért vagy támogatásért. Mindeközben az ország fiataljai ismét külföldre menekülnek, és sokan úgy érzik, hogy az elhíresült hatodik koporsóban már a saját jövőjük fekszik. 1989-ben a szónok hitt abban, hogy a pártállam magától nem fog megváltozni. Ma is igaza lenne. Csak éppen a pártállam most az ő vezetésével épült újjá. Az akkori hatalmon lévők féltek a kérdésektől, elhallgatták a kritikát, és fizettek az emberek lojalitásáért. Ugyanez történik most is. Három és fél évtizeddel később a hatalom ismét fél, és újra aljas eszközökhöz nyúl, hogy pénzért megvásárolja a csendet.

Október 23-án nem a kormányt, hanem az országot kell ünnepelnünk. Azokat az embereket, akik hisznek a szabad Magyarországban, abban, amit '56 hősei és 89 fiataljai követeltek tisztességet, felelősséget és szabadságot. Ma, kedves barátaim, ma újra elhangozhatna ugyanaz a mondat, amellyel Orbán Viktor 1989-es beszéde befejeződött. Ha van bennünk elég mersz, hogy mindazt akarjuk, de csak akkor beteljesíthetjük forradalmunk akaratát. A kérdés ma is az, hogy mi, az ország polgárai készen állunk-e arra, hogy újra kimondjuk ezt, és hogy lesz-e elég mersz.

Ma, október 23-án, a történelmünk egyik legfényesebb napján gyűltünk össze. Azon a napon, amikor egy nép kimondta, elég volt a félelemből. Amikor a magyarok százezrei vagy talán milliói megmutatták a világnak, hogy van, amit nem lehet eltiporni, a szabadság iránti vágyat, a becsületet és a hitet egy szebb jövőben. A városok utcáin, a gyárak udvarain, az egyetemek folyosóin egyszerre zendült fel a mondat, amelyet addig csak suttogni mertek. Elég volt, vége van elvtársak, tovarisi konyec, tovarisi konyec.

A nép felegyenesedett, és kiderült, hogy a szabadság nem kér engedélyt. De!

De 1956-ban Kádár apró dögei szovjet tankokkal támadtak a saját nemzetükre. Így fojtották el a forradalmunkat. A szabadság népét idegen vas és magyar árulás tiporta el. Később munkásőrökkel, besúgókkal, provokátorokkal próbálták meg elhallgattatni, ellenforradalommá hazudni a világtörténelem legszebb forradalmát. A hazugsággyár, mint ma, éjt nappallá téve dolgozott, de hiába. Rettegtek, mert tudták, hogy a forradalom tüzét nem lehet kioltani. A parázs nem alszik ki, és valóban a parázs ott izzott minden magyar család történetében, minden súgott imában, minden elnémított dalban, és Kádár öregkorában saját démonaival küzdve, utolsó megszólalásában Nagy Imréről beszélt, mert tudta, hogy ő küldte a halálba a forradalom miniszterelnökét. Kádár is tudta, hogy a történelem nem felejt, a történelem csak vár. Minden meghasonlott, és a népével szembefordult vezetőnek eljön a kádári pillanata, és mind és mind maga dönti el, hogy ezt időben félreállva, a saját dolgozószobája magányába éli át, vagy megszégyenülve a nyilvánosság előtt. A magyarok a magyarok többsége tudja és érzi, hogy 36 évvel 1989 után jobb lenne nem egy újabb nemzeti sorstragédiáig húzni azt, amikor a lelkünket méreganyaggal kínzó új kádár a lelkiismeretével elszámol majd. Azzal, hogy egy ország nagyobbik felét nem tartja a haza részének. Csak mert nem követik őt hűségesen azzal, hogy eltaposandó rovarnak nevezi azokat, akik egy szabadon működő európai országban szeretnének élni.

Azzal, hogy bűnös embereknek hívja azon honfitársait, akik egy boldog országot szeretnének. Azzal, hogy a kormányzása végén járva ma a magyarok döntő többsége érzi, hogy hátráltatja az életét a magas infláció, a megélhetés nehézsége, és hogy a kivételezett kevesek országa lettünk.

Honfitársaim! Honfitársaim, az elmúlt hónapokban 80 nap alatt újra bejártuk Magyarországot. Nyár közepén indultunk, nyár közepén indultunk Tokajból, eljutottunk minden vidéki választókerületbe 158 településre majdnem 1600 kérdést válaszoltam meg. Amerre jártunk, mindenütt arcok, sorsok, kérdések, kérések és remény vártak ránk.

Köszönöm, köszönöm a magyar vidéknek, hogy oly nagy szeretettel, nyitottsággal fogadtak bennünket, és köszönöm, és köszönöm, hogy ezekkel a találkozásokkal együtt építhetjük a hazánkat olyannak, amilyennek megálmodtuk, amelyben odafigyelünk egymásra, párbeszédet folytatunk és megoldásokat keresünk közösen.

Személyesen is megérintettek az emberi sorsok, a személyes nehézségek, családi tragédiák és a csodálatos magyar vidék segélykiáltása. A jövőben a mindennapjaink döntéseit is meghatározzák majd, hogy ezeken a találkozásokon keresztül nem csak értjük, hanem érezzük is, hogy mit vár el az ország a saját vezetőitől. Szolnokon, Szolnokon egy 10 éves kisfiú. Zolika kérdezett Mit lehetne tenni, hogy egy ember egy munkahelyen, egy munkahelyből, egy munkabérből meg tudjon élni, hogy ne legyenek mindig kimerültek és idegesek a felnőttek. Egy gyerek kérdése volt ez, de a felnőttek szíve is belesajdult. Zolika nem magáról beszélt, hanem a másod és harmadállásba kényszerített kényszerében élő szüleiről, a túlórákról, az időről, ami elfogy a család elől. Arról, hogy figyelemre vágyik, és arról a szeretetről, ami benne volt. Nem haragszik, köszönettel tartozik, de félti a saját életét és a szüleit a rabszolgasorstól. Ebben a kérdésben benne volt az is, hogy ma már a magyar jövő kérdez. A mi dolgunk, hogy válaszoljunk, és a mi felelősségünk, hogy megoldásokat keressünk, mert a tisztességes munka becsülete nem csak vágy, hanem jog, és nekünk a kötelességünk olyan országot építeni, ahol egy fizetésből is meg lehet élni.

Mezőkövesden, Mezőkövesden egy asszony csendesen csak ennyit mondott: nulla forintból élek, félmillió forint tartozással betegen, ellátás nélkül. A hangja nem vádolt, csak fáradt volt. A beteg asszony drámájára megmozdult a Tisza-szigetek közössége, és néhány nap alatt összegyűjtötték a pénzt, amivel a hölgy megszabadulhatott a tartozásától. Köszönjük!

Ezért is él bennünk a hit, hogyha nem segít a hatalom, akkor itt van a magyar szív, az összefogás és az emberség. Ezért vagyunk biztosak abban is, hogyha a mi közösségünk alakítja majd az ország sorsát, akkor Magyarország odafigyelőbb és emberségesebb lesz. 80 nap alatt nemcsak a városokat és községeket, hanem a lelkeket is bejártuk. Ma október 23-án azok előtt is fejet hajtunk, akiknek a bátorsága a mindennapokban él tovább. A munkás előtt, aki két vagy három állást vállal. A tanár előtt, aki marad. Az ápoló, aki továbbra is mosdatja a magatehetetlen betegeket. A gyermek előtt, aki kérdezni mer, és az idős előtt, aki még mindig hisz. Ne feledjük, 1956 nem csak nemzeti és szabadság iránti forradalom volt, hanem egy szociális lázadás is. Munkások és diákok együtt követelték a mindennapi élet méltóságát, a tisztességes bért, az emberi munkafeltételeket, a lakhatást, a megfizethető és egészséges élelmiszereket, a kivételezés végét, olyan országot, ahol a kenyér és a szabadság ugyanannak az igazságnak a két oldala. 56 hősei! Kedves barátaim, sokfelől jöttek. Szociáldemokraták, kisgazdák, kereszténydemokraták, demokraták, magyarok. Sokfélék voltak, de egyet akartak szabad és emberséges Magyarországot. A nemzeti szimbólumaik helyreállítását, a Sztálin-szobor eltávolítását, általános és titkos választásokat, a bűnös országvezetők bíróság elé állítását, a szólásszabadság helyreállítását, sztrájkjogot, a nemzeti vagyon védelmét, és mindenekelőtt a legjobban azt, hogy ruszkik haza!

Ebben a két szóban sűrűsödött össze minden, amit éreztek. A düh, a megaláztatás és a remény. Honfitársaim! 56 forró ősze nem Budapesten kezdődött, és nem is Budapesten ért véget. Szegeden már október 16-án fellobbant a forradalom lángja. Miskolcon 22-én már nem volt tanítás a nehézipari egyetemen. Debrecenben október 23-án reggel már az utcára vonultak a diákok. A forradalom nem budapesti volt, a forradalom maga Magyarország volt. És amikor a gyilkos szovjet talpasok már bevonultak Budapestre, a Mecsekben még százak harcoltak a hazájukért. Ők nem kérdeztek semmit, csak tudták, a szabadságért mindig érdemes küzdeni. És amíg van az, aki kimondja az igazat, amíg van, aki felemeli a zászlót, addig a parázs nem alszik el, addig a forradalom örök. Emlékezzünk a nevekre, kedves honfitársaim, emlékezzünk a nevekre, akik arcot adtak a bátorságnak. Maléter Pál, Tóth Ilona, Mansfeld Péter, Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Rusznyai Árpád, Angyal István, Pálinkás-Pallavicini Antal, Szeles Erika, Rajki Márton és az a sok ezer hős, akik életüket, egzisztenciájukat, szabadságukat kockáztatták szeretett hazánkért.

Ők voltak a szabadság őrzői egy korban, amikor a hazugság volt a törvény, a hallgatás pedig a túlélés záloga.

Köszönettel és tisztelettel tartozunk nekik. A forradalom gyermekei azt is megmutatták és megtanulhatták, hogy a világpolitika nem a szolidaritásra és nem az önzetlen segítségre épül. Hogy milyen tehetetlenül viselni azt, amikor Washington és Moszkva a fejünk felett kacsint össze.

Vessünk egy pillantást a Hősök tere másik oldalára. Ott áll a babocsai villa. Az egykori jugoszláv, ma szerb nagykövetség épülete. Ott áll az a ház, amely néma tanúja és mementója a magyar történelem egyik szomorú pillanatának, amikor 1956 novemberében a szovjet tankok már zúgtak a városban, Nagy Imre miniszterelnök és a társai abban a házban kerestek menedéket. Politikusként, magyarként hitték, hogy a testvériség, a diplomácia, a menedékjog szavai védelmet nyújtanak az erőszak ellen. De a falakon túl akkor már megszületett a döntés. A béketárgyalások üres díszletek voltak, a menedék és a garancia csupán átmeneti illúzió volt. Onnan, abból a házból vitték el őket a szovjetek Romániába, majd a bitófához, ahol menedéket kerestek, ott árulták el őket, ott hunyt ki a forradalom utolsó lobbanása. Nekünk, magyaroknak, kedves barátaim, ebből a tragédiából született meg a legfontosabb tanulság, hogy a béke, a szó, az ígéret csak addig él, amíg van, aki azt megtartja, mert a béke nem papírokon születik, hanem az emberi becsületben, a nemzetek hűségében, a vezetők tartásában. Nagy Imre és társai megtanították nekünk, hogy a szabadságot nem lehet alkuról, alkuról tovább örökíteni, csak kiállással, csak igazsággal, csak bátorsággal. Bátran kell szembemenni a túlerővel is, akár ha a magyar magyar ellen próbál használni oroszt, törököt, kínait vagy amerikait is, csak hogy mentse a hatalmát. Ez az épület nem csak a múlt árnyéka, figyelmeztetés is, hogy ma, amikor békéről beszélünk, tudjuk, a béke csak akkor ér valamit, ha hűek is vagyunk hozzá.

A forradalmat leverte a Szovjetunió. Páncélozott szörnyetegek és idegen parancsok dúlták fel újra szent hazánkat. 200 ezer honfitársunk kényszerült elhagyni az otthonát, új nyelveket és szakmát tanulni, de bárhova is sodorta őket a világ, magyarul álmodtak, a szabad Magyarországot.

A forradalmat ugyan elárulták Orbán Balázs példaképei, de a szabadság lángját, de a szabadság lángját, de a szabadság lángját nem tudták kioltani, ott ég ma is bennünk.

56 hősei nem voltak hibátlanok, és nem mind születtek forradalmárnak. Sokan féltek, sokan hallgattak, volt, aki kiegyezett a hatalommal. De amikor a történelem kopogtatott az ajtón, felismerték, a haza szeretete többet ér minden korábbi döntésnél. Ez az üzenet ma is érvényes. A szabadság ott születik, ahol megszűnik a félelem, és mi ma már nem félünk, nem félünk kimondani az igazat, kiállni egymásért és szembenézni a reszkető hatalom gonoszságával. Mi ma már nem félünk.

Tisztelt ünneplők, tisztelt ünneplők! Ma nem fideszesek vagy tisztások vagyunk. Nem jobb vagy baloldaliak. Ma magyarok vagyunk. Akkor is, ha a nemzeti meneten és akkor is, ha a Békemeneten voltunk, akkor is, ha otthon a családunkkal emlékezünk, vagy ha csendben egyedül mind magyarok vagyunk.

Összeköt bennünket valami, ami minden hatalomnál erősebb, a szeretet a hazánk iránt. Hiszünk benne, hogy a haza többet ér, mint a hatalom. Az igazság többet ér, mint a propaganda. A szabadság többet ér, mint bármilyen érdekből más nemzet csatlósává válni. Piros, fehér, zöld. Nekünk ezek a szent színeink. Nem tűrhetjük magunk között azokat, akiknek a színe csak a fehér, az önfeledt megadás, a harc nélküli kapituláció színe, akiknek drágább rongy életük, mint a haza becsülete. Piros, fehér, zöld. Magyarország színei a mi színeink. Azé a népé, amely nem hajt fejet sem az orosz medve, sem a török császár előtt. Egy olyan nemzet színei, amelynek polgárai ma is felteszik 1956 kérdéseit. Szabadon tudunk-e beszélni? Szabadon el tudjuk-e mondani gondolatainkat? Véleményünkért érhett-e bennünket hátrány. A közbeszéd mentes a fojtogató állampárti propagandától? Egy szűk elit csoport helyett valóban a nép birtokolja a hatalmat? Ha bármelyik kérdésre nemleges választ adunk, akkor fontos feladatok állnak előttünk. A rendszerváltás reményt hozott, de lelki és az erkölcsi megújulás elmaradt. Szabadság lett, de közbizalom nem. A hatalom a kevesek játéka maradt, a társadalom szétesett, a remény kiüresedett. Most 2025-ben újra történelmi pillanathoz érkeztünk. Nem bosszúra és nem dühre épülő változásra van szükség, hanem építésre, derűs, bátor, határozott, de emberséges rendszerváltásra.

A jókedv, a jókedv nem könnyelműség, hanem erő. Mosolyogni a mocsár közepén, kitartani a legkeményebb támadások alatt, hinni az emberségben, amikor minden az ellen szól. Ez ma a forradalmi tett. Először is mondjuk ki a haza, a magyar haza nem a politikusoké. Nem is az oligarcháké, és nem is a pártoké. A haza a magyar embereké, azoké, akik dolgoznak, nevelnek, tanítanak, gyógyítanak, akik a gyermekeikről és a szüleikről gondoskodnak.

Azoké, akik nem kérnek sokat, csak egy működő országot. És mi ezt a hazát most visszakérjük. Az országot, amelyet ez a hatalom az önmaga képére akart torzítani, aki azt hiszi kedves barátaim, hogy elég többen lenni, az téved, aki azt hiszi, hogy önmagától összeomlik az, ami erkölcsileg megbukott, az téved. A munka most kezdődik. Településről településre, iskoláról kórházig, egyetemistától a nyugdíjasig. Mindannyiunknak döntenie kell a félelem oldalán állunk, vagy a szabadságért. A propaganda oldalán állunk, vagy az igazságért, a hatalom oldalán állunk, vagy a magyar népén. Szabadnak lenni, szabadnak lenni azt jelenti, hogy a tanár taníthat. Az orvos gyógyíthat, a vállalkozó dolgozhat, és a gyerek itthon nőhet fel, mert működik az ország, és emberség van benne. Szabadnak lenni azt jelenti, hogy nem hajlunk meg, nem hajtjuk meg a fejünket a hazugság előtt, hogy nem tűrjük, hogy nem tűrjük, hogy becsületes embereket lejárassanak. Nem engedjük, hogy közpénz milliárdokból hazugságokat gyártsanak, miközben családok napról napra a túlélésért küzdenek, és szabadnak lenni azt is jelenti, hogy nem adjuk el a hazánkat sem keletre csatlósként, sem nyugatra kiszolgálóként.

A Karmelitában azt hihetik, hogy Magyarország jövőjét majd a hatalom propagandája és a lejárató gépezete dönti el. Üzenjük onnan, ahonnan 1956-ban is elindult minden, ahol a nép ledöntötte a diktátor szobrát. Üzenjük, a történelem nem kastélyokban és nem uradalmi birtokokon dől el, nem magánrepülőkön és nem jachtokon. A magyar emberek sorsáról nem dönthetnek Brüsszelben, de Washingtonban és Moszkvában sem. A történelmet magyar emberek írják, magyar emberek a magyar tereken és a magyar utcákban, amikor a félelem helyett a reményt választják, és egymásba kapaszkodva elindulnak. Kedves barátaim, a magyar nemzet akkor lehet szabad és független, vagy divatos szóval élve szuverén, ha az országunk felelős vezetői nem más nemzetek irányítójától pitiznek újabb koncokért, vagy egy kép propaganda fotóért. Ha mélyen magunkba nézünk, beláthatjuk. Az elmúlt két évtizedben október 23-a mostoha ünnep volt, mert hazánk vezetői szemlesütve, kizárólag saját híveik előtt próbáltak hamis párhuzamokat vonni. Hogy tudott volna őszintén beszélni a forradalomról az, aki családilag ellenforradalomként élte meg 1956-ot. És hogy lenne őszinte az ünnepi beszéde annak, aki 1989-ben forradalmi szavakkal parádézott, miközben mára kiderült, hogy az első rendszerrel, az előző rendszerrel kizárólag az volt a baja, hogy azt nem ő irányította. Hogy tudtak volna ők büszkén ünnepelni, amikor arra az egyszerű kérdésre sem tudnak választ adni, amire minden 56-os hős egy hangon válaszol. Mit jelent ez az ország annak, aki igazán szereti. A fiatal Orbán Viktort, a végnapjait élő hatalom a végnapjait élő diktatúra felengedte a Műcsarnok lépcsőjére, hogy Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén elmondhassa a beszédét. 36 évvel később annyira rettegnek, odáig süllyedtek, hogy megtiltották, hogy ez a mai beszéd, emlékezve a rendszerváltásra, a Műcsarnok lépcsőjén hangozzék el.

Pedig, akik itt vagyunk, mi mind 1956 örökösei vagyunk, ahogy akkor októberben is összefogott kisgazdától a szociáldemokratáig sok százezer, vagy éppen millió magyar, ugyanez történik most is velünk. Példát mutatunk együtt. Nekünk nincsenek jobb vagy baloldali mártírjaink. Csak mártírjaink vannak. Maléter Pál, Tóth Ilona, Mansfeld Péter, Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Brusznyai Árpád, Angyal István, Pálinkás-Pallavicini Antal, Szeles Erika, Rajki Márton, magyarok, akik a hazáért és a szabadságért adták az életüket. Mi, akik ezen a napon itt a Hősök terén összejöttünk, azt a sorsot kaptuk, hogy méltó örökösei legyünk '56 szellemiségének. Nekünk jut a feladat, hogy összekapaszkodva, egymás felé fordulva újra egyesítsük ezt a nemzetet. Ezért most kérem, hogy mindannyian fogjátok meg egymás kezét, hajtsuk meg a fejünket, hajtsuk meg a fejünket, és 56 másodpercen keresztül néma csendben, néma csendben emlékezzünk a forradalom hőseire, egyben legyen ez a pillanat az új nemzeti megbékélés kezdete is.

Tisztelt emlékező magyarok!

Ez 1956 lényege. Minden megosztási kísérlet ellenére, minden megosztási kísérlet ellenére sem lehetett megtörni bennünk a szabadság iránti vágyat. '56 örököseinként mi sem esünk ebbe a hibába. Tudjuk, hogy csak együtt sikerülhet, és együtt sikerülni is fog. Nem ülünk fel a megosztó provokációnak. Átlátunk a gyűlölet szitáján. Nem engedjük, hogy mérgezzenek bennünket. Így egymás kezét fogva, egymást támogatva maradunk együtt a következő hat hónapban különösen. Kedves honfitársaim! A politika ma Magyarországon a kifárasztásról szól. A hatalom erkölcsi gátlást és korlátlan pénzügyi forrást nem kímélve azon dolgozik, hogy kifárassza a magyar nemzetet. A gyűlölet karmesterei sötét időket idézően hergelnek magyart a magyar ellen. A hazugság terjesztésével egy nemzetet próbálnak megfosztani az igazságtól. Én arra hívok mindenkit, én arra hívok mindenkit, hogy együtt, összekapaszkodva bírjuk ki ezt a hat keserves hónapot. Utána pedig nyújtsunk közösen kezet azoknak is, akik ma egy másik rendezvényen gyűltek össze. Ma a 69. évfordulón olyan jövőt képzeljünk el együtt, amelyben a következő év október 23-án nem két egymást esetleg megvető tömeg áll egymással szemben, hanem egy összetartó, ünneplő és egymásra mosolygó nemzet.

Képzeljük el azt a napot, amikor a zászló alatt nem az elválasztás, hanem a közös emlékezés, az összetartozás születik. Ez a jövő feltételezi, hogy megszabadulunk mindattól, ami mesterségesen szítja a gyűlöletet a hamisított képektől, a megtévesztő hangoktól és azoktól az érdekektől, amelyek hasznot húznak a jelenlegi megosztottságból. Legyen célunk, hogy a közbeszédet visszahozzuk a tisztesség, a tények és az egymás iránti tisztelet medrébe, hogy többé ne legyen tér a manipulációnak és a félelemkeltésnek. Tisztelettel kérem, tisztelettel kérem minden jóérzésű honfitársunkat, figyeljünk jobban egymásra. Kérem a nagyszülőket, hogy hallgassák meg gyakrabban az unokákat, amikor a jövőjükről beszélnek. Hívjuk össze a családokat, a barátokat, a szomszédokat, hogy üljenek le és beszélgessenek egymással békében, emberi kíváncsisággal, a szobaajtón kívül hagyva a ránk ömlő gátlástalan propagandát. Ha így teszünk, akkor 2026. október 23-a, a forradalom 70. évfordulója nem csupán emlékezés lesz, hanem a nemzet újraegyesülésének az ünnepe is. Legyen ez a remény napja, amikor a múlt sebei gyógyulni kezdenek, és a jövő közös vállalásává válik, hogy Magyarország egyszerre tud élni a szabadság dicsőségével és a megbocsátás erejével.

Április 12-én hivatalosan is lezárunk egy 20 éves korszakot, a Gyurcsány-Orbán rendszert, amely cinizmusra, félelemre és hazugságra épült. És másnap, és másnap egy új országban ébredünk. Egy szabad és emberséges Magyarországon, ahol bebizonyítjuk, hogy a politika valóban lehet szép, igazságos, őszinte és hasznos. Az új országgyűlés, az új országgyűlés alakuló ülésének első napján pedig a leendő Tisza-kormány visszaállítja. Orvost kérünk szépen a tarnazsadányi táblához ide velem szemben balra a sajtódobogó elé. Az új Országgyűlés alakuló ülésének első napján pedig a leendő Tisza-kormány visszaállítja a nyomozó hatóságok és az igazságszolgáltatás függetlenségét.

Magyarország csatlakozik az Európai Ügyészséghez, létrehozni a nemzeti vagyon visszaszerzési és védelmi hivatalt.

A Tisza-kormány megnyitja az ügynökaktákat.

Ugyanakkor ezzel egy időben benyújtja a nemzeti megbékélési törvényt is, hogy azonnal megkezdjük az egymásnak okozott sebek begyógyítását, a bizalom helyreállítását, hiszen nem magyarok állnak magyarokkal szemben, hanem ha 3-4 ezer politikus, bűnöző, vagy éppen oligarcha ejtette túszul a hazánkat, és próbál minket egymás ellen uszítani. Utána pedig jöhet a működő Magyarország programja. Jöhet az új gyermekvédelmi törvény!

Jöhet és jönni fog az EU és NATO-tagságunk megerősítésének kinyilatkoztatása.

Jön a határvédelem és a valódi közbiztonság garantálása. És ezek után megkezdjük az adócsökkentési és nyugdíjemelési javaslataink végrehajtását, ha tetszik, ha nem!

Ha tetszik, ha nem, bevezetjük a milliárdosok vagyonadóját.

Leállításra kerülnek az állami hirdetések a propagandában, és visszaadjuk a közmédia függetlenségét.

Ezek nem csak szavak, ezek konkrét vállalások. A cél egyszerű, de egyben nagy, egy működő és emberséges ország. Olyan haza, ahol a gyengét felemelik, a tehetséget elismerik és támogatják, ahol az igazság erősebb a félelemnél, a szeretet hangosabb a gyűlöletnél, ahol a különbözőség nem ok a gyűlöletre, hanem éppen híd egymás felé.

Ha valaki megkérdezi, hogy ez tényleg sikerülhet-e, akkor azt feleljük, hogy ezt már el is kezdtük. Elkezdődött bennünk a csendes, de megállíthatatlan változás, amikor az ember megrázza magát, felemeli a fejét, és egyenesen néz a világra. Ez az új Magyarország nem térképen rajzolt, nem pártirodákban méricskélt, hanem emberségből, bátorságból és szeretetből születik.

Honfitársaim! A történelem mindig, mindig elérkezik egy ponthoz, amikor már nem elég emlékezni és nem elég álmodni, tenni is kell. Ez a pillanat most van. Nem holnap, nem a következő nemzedék idején, most. Mi, akik itt állunk, örökösei vagyunk annak a népnek, amely 1956-ban megmutatta, Magyarország is lehet erős, ha van bátorsága, ha hisz az igazságban, és nem adja föl. Mi vagyunk ma ez a nép. Nézzetek körbe!

Nézzetek körbe, hány százezren vagyunk! Itt állunk együtt! Itt állunk együtt az Oktogonig, a remény oldalán. Egy ország, kedves barátaim, akkor születik újjá, amikor az emberek újra hisznek egymásban. Higgyünk benne, hogy ez a haza képes felemelkedni, képes gyógyulni, és hogy a gyerekeink már egy szabadabb, tisztább, emberségesebb Magyarországon nőnek fel. De most jön a legfontosabb, de most jön a legfontosabb. Ne csak ünnepeljünk, és ne csak higgyünk, hanem cselekedjünk. Ma este menjetek haza, szerveződjetek, keressétek egymást, a Tisza-szigeteket, ahol újjáéled a remény. Álljatok össze, vegyünk egy nagy levegőt, és végezzük el a feladatot, ami elrendeltetett. Eljött az idő, és tudom, hogy mi közösen el fogjuk végezni a ránk szabott feladatot hittel, méltósággal együtt. Tudom, és ti is tudjátok, hogy az egri várvédők esküje ma is iránymutatással szolgál a hazánknak. Esküszöm az egy élő Istenre, hogy véremet és életemet Magyarország védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély, meg nem félemlít, sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve, sem a váron belül, sem a váron kívül, meg nem adom. Isten engem úgy segéljen!

Mi itt a téren nem nézői, hanem főszereplői és alakítói vagyunk a változásnak. Közösen írjuk Magyarország történelmét. Ne bennem higgyetek, higgyetek önmagatokban, higgyetek abban, hogy részesei vagytok a történelemnek, mert nincs az a hatalmát féltő rendszer, amelyik erősebb annál, amit most érzünk, a hazánk szeretetét, a közösség erejét, a szabadság hangját. És amikor majd újra egy szabad, működő, emberséges országban ünnepeljük október 23-át, tudni fogjuk, tudni fogjuk akkor, minden könnycsepp, minden csend, minden kimondott elég volt, ezért a pillanatért kellett. De addig se feledjétek, a szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem, és mi ma már nem félünk.

Köszönöm nektek, akik itt vagytok ma, több százezren, és megmutattátok a hazánknak és a nagyvilágnak, hogy milyen a Tisza jókedvű, mosolygós, derűs áradása.

Köszönöm, hogy eljöttetek Zalabaksától Záhonyig, Győrszentivántól Battonyáig, Székelyudvarhelytől Kisasszonyfáig. Köszönöm, köszönöm, hogy lélekben velünk vagytok mindenhonnan, ahol az emberek magyarul álmodnak. Köszönöm, hogy a magyar nemzet ma megmutatta, hogy méltóak vagyunk 1956 örökségéhez.

Honfitársaim! Magyarok! Kevesebb, mint 6 hónap múlva választ az ország. Nem a török császár, nem a digitális harcosok, nem avatarok, nem közpénzen készített hologramok, nem Brüsszel, nem Moszkva, és még csak nem is Washington fog dönteni, hanem a magyar nép fog válaszolni, a magyar nép fog válaszolni ezekre a kérdésekre.

A magyar nép fog válaszolni ezekre a kérdésekre.

• Kelet vagy Nyugat?
• Korrupció, vagy becsület?
• Türk Tanács, vagy Európa?
• Propaganda vagy igazság?
• Embertelenség vagy emberség?
• Gyarmat vagy szabad Magyarország?
• Fidesz vagy Tisza?

(A tömeg minden esetben a második opciót választotta)

Ahhoz, hogy egy olyan országot tudjunk építeni, amiért az őseink az életüket és a vérüket adták, 2026-ban meg kell nyernünk a választást.

És igen, ti is tudjátok, ti is tudjátok, és a rettegő hatalom is tudja, hogy ezt a választást az emberséges Magyarország és a Tisza meg fogja nyerni. Nem kicsit, hanem nagyon!

De ahhoz, hogy ez a győzelem akkora legyen, hogy az Brüsszelből, Moszkvából és Washingtonból is látszódjon, mindenkire szükség lesz. Minden szóra, minden beszélgetésre, minden ölelésre, minden imára, minden kihordott tiszta hangra szükség lesz. Mind a 3155 magyar településen ott kell lennünk újra, és az utolsó falusi kisházba is el kell és el is fogunk jutni.

Mi komolyan gondoljuk, hogy nincs jobb, nincs bal, csak magyar!

Honfitársaim! Honfitársaim, a valódi rendszerváltás a szívekben történik. Egy működő és emberséges ország felépítéséhez mindenkire szükség lesz. Tiszásra, fiatalra, idősre, anyaországira és a külhoni testvéreinkre is. Ahhoz, hogy mindez megvalósulhasson, arra hívlak benneteket, hogy bármilyen uszítás, gyűlölet, fenyegetés és hazugság fog ránk zúdulni a következő hónapokban, ti mindig maradjatok békések és derűsek, és mutassátok meg Magyarország szebbik és emberségesebb arcát!

Kedves honfitársaim, magyarok! Alig több mint 170 nap múlva egy szabad és mosolygós országban fogunk ébredni. Ahhoz, hogy ez így legyen, ahhoz, hogy ez így legyen, szükségünk lesz alázatra, emberségre, kőkemény munkára és egy nagy adag hazaszeretetre. November 4-ig minden magyar a világ legtisztább forradalmárainak hőseire emlékezik. Másnap, november 5-én pedig elindítjuk az eddigi leghosszabb és legfontosabb országjárást. Eljutunk mindenhova és mindenkihez. Indul az út a győzelembe! [forrás:444.hu]

A teljesség igénye nélkül.

Év Csata / Ütközet Ellenfél Jelleg / Jelentőség

899 Brenta / Itáliai király Lambert Kalandozások fényes győzelme.

907 Pozsony / Bajorok A magyar államiság megszilárdulása.910 Rednitz / Frank–szász had A nyugati hatalmak visszaszorítása.

1285 Második tatárjárás / Talabuga és Nogáj, IV. László király legyőzi őket

1456 Nándorfehérvár / Oszmán Birodalom Hunyadi János győzelme; Európa védelme.

1476 Szabács Oszmánok / Mátyás király diadala.

1479 Kenyérmező / Török–havasalföldi sereg Kinizsi és Báthory győzelme, országvédő siker.

1523 Szentpéter / Oszmán hadtest Tomori Pál győzelme.

1552 Eger / Oszmán Birodalom Dobó István diadala.

1704 Nagyszombat / Habsburg csapatok Kuruc győzelem.

1705 Nagyszeben / Császári had Rákóczi-sereg sikere Erdélyben.

1710 Romhány / Császári had Utolsó kuruc győzelem.

1848 Pákozd / Jellasics A szabadságharc kezdő győzelme.

1849 Isaszeg / Császári csapatok A tavaszi hadjárat döntő fordulata.

1849 Nagysalló / Császári had Fényes magyar haditett.

1914 Limanovai győzelem / Az orosz előretörést sikerült megállítani, a front stabilizálódott – a Monarchia egyik ritka korai sikere

Apám András Tibor, 1944. október 10-én, Kremenec/Kremenchuk mellett (apám mindig Kremjanec-nek mondta), szovjet-orosz fogságba esett. Ez egy ideiglenes fogolytábor volt, később tovább szállították a foglyokat. Volt a tábor mellett egy kisebb falu, ahol már egyáltalán nem voltak férfiak. Vagy meghaltak, vagy katonaként, vagy partizánként harcoltak. Közeledett a tél, bár még viszonylag jó idő volt apám emlékei szerint. A faluból asszonyok jöttek a táborparancsnokhoz, hogy kölcsönözne nekik néhány foglyot, mert a téli munka előkészületeihez szükség van a férfierőre. A tíz kiválasztott fogoly között volt apám is. Egy hétig jártak ki segédkezni, reggeltől délutánig. Hogy pontosan mit csináltak azt nem tudom, apám csak annyit mesélt, hogy amikor egy patakban fürödtek meztelenül, akkor az ukrán nők kinevették őt, ahogy didereg. Többet nem mondott. Az utolsó napon amikor a csapat visszaindult a táborba, intettek neki a nők, hogy várjon egy kicsit, mondanának neki valamit. Ezt mondták – így mesélte apám.

­– Tibor, nem menjél vissza a táborba, mert titeket elvisznek Szibériába, és onnan nem szoktak hazajönni. Szökjél meg! Adunk neked kenyeret, megmondjuk, merre menjél. Nappal bújj el, mindig éjjel menjél.

Így is lett, apám megszökött, nem tudom keresték-e vagy nem, erről nem beszélt. Nem voltak messze a magyar harcvonalak, néhány nap után jelentkezett szolgálattételre. Utána végig menekült a csapatával egészen az osztrák határig, ahonnan ismét megszökött, de az is lehet, hogy szélnek eresztették őket. Utolsó parancsnoka Pásztor Lajos főhadnagy volt. A fegyverét nem, csak a vázlat könyvét és rajz mappát, vitte megával. A katonai vázlatkönyv ma is meg van, benne a rajzokkal.

A bajtársak aláírásai vannak a fedlapon

A Dráva-Mura közben a Lackovega Odreda nevű szlovén partizán alakulathoz keveredett, vagy inkább elfogták. Volt egy magyar nyelvű alegysége a partizánoknak, valószínűleg azok fogták el. Kinevették a partizánok a vézna katonát a rajzeszközeivel. Elbeszélése szerint a partizánokról kisebb rajzokat, vázlatokat készített, akik ennek nagyon örültek. Egyszerű paraszt fiúk voltak, akiket soha nem rajzolt le senki, valószínűleg később sem. Nem egész két hét után azzal az igazolással bocsátották szabadon, hogy bátran harcolt a németek ellen. (Ma is meg van az igazolás) 1945 májusában érkezett vissza Budapestre.

Én időnként arra gondolok, hogy lehet, hogy Ukrajnában van nekem egy féltestvérem?

Az alábbi táblázat olyan (nem teljes) névsor, akik Putyin rendszerének prominens kritikusai vagy kényes ügyeinek szereplői voltak, és erőszakos vagy erősen gyanús körülmények között haltak meg. Természetesen a gyilkosok tagadnak, maszatolnak, terelnek, és a támogatóik erre hivatkoznak.

Megjegyzések és források (válogatás)

• Litvinyenko: a 2016-os brit közjogi vizsgálat megállapításai („valószínű” elnöki jóváhagyás), valamint az EJEB 2021-es ítélete az orosz állam felelősségéről. (GOV.UK, GOV.UK, Hansard)
• Politkovszkaja: életrajzi/haláleseti összefoglaló. (GOV.UK)
• Nyemcov: beszámolók a gyilkosságról és az elítélésekről. (HUDOC)
• Magnyickij: halála és a körülmények nemzetközi visszhangja. (GOV.UK)
• Esztemirova: elrablás és kivégzés.
• Markelov & Baburova: a 2009-es kettős gyilkosság és a 2015-ös ítéletek. (Wikipedia)
• Leszin: washingtoni halottkémi jelentés szerint tompa erőhatás okozta halál.
• Voronyenkov: volt duma-képviselő lelövése Kijevben. (Wikipedia)
• Gluskov: londoni rendőrségi nyomozás gyilkosság ügyében.
• Perepilicsnij: a brit eljárásokban felmerült mérgezés-szál. (Reuters)
• Borogyin: vitatott „erkélyesés” esete.
• Maganov: Lukoil-elnök halála „ablakból esés” körülményei közt.
• Prigozsin: genetikai azonosítás; nyugati értékelések szándékos robbanásról; a Kreml tagad. (Reuters, AP News)
• Navalnij: hivatalos közlés és nemzetközi reakciók (ENSZ-jogvédő, EU-felhívás szankciókra). (Reuters)

Több olyan eset is ismert, amikor Putyin rendszerének kritikusai túlélték a gyilkossági kísérletet vagy a mérgezést, de a körülmények erősen gyanúsak. Alább egy válogatás a legismertebbek közül:

Ezekben az esetekben a nyugati hírszerzések, bírósági eljárások vagy független vizsgálatok gyakran orosz állami szervek (FSZB, GRU) részvételét állapították meg vagy valószínűsítették, a Kreml természetesen mindent tagadott.

Akkor öregszünk meg, amikor már csak a régi nótát fújjuk, azt ismételgetjük, amit fiatal korunkban tanultunk, miközben annak a nagy része mára már elavult. Amikor már fejlődésképtelenek vagyunk, leálltunk, leszálló ágba kerültünk. Ez jutott eszembe, amikor olvastam az ÉS 2024/51-52 számában Bokros Lajos írását: 1514-1541; 1914-1941. Magyar tragédiák nemzetközi és hazai tényezői címmel. Az utóbbi kb. 30 évben sok érdekes új kutatást, értekezést olvastam pl. a Dózsa féle keresztes lázadásról, a Mohácsi vészről, annak belső és külső összefüggéseiről. Mindezeknek a lényege az, hogy az egykori marxista történettudomány tudatosan meghamisította a történelmet, igyekezett az egykori uralkodó eliteket minél sötétebb színben feltüntetni. Csak egy példa: Nem igaz, hogy a lázadás leverése után a jobbágyokat röghöz kötötték. El kellet volna olvasni Werbőczy hármas könyvét, amit egyébként a király nem is szentesített! Ezt írják a történész szerzők:

„…ahogy azt a kijelentést is nehéz értelmezni, hogy a lázadás leverésével és a megtorlással a „szűk nemesi nemzet elfordult a nyugati fejlődéstől”. Ahogy a polgárháborúk, úgy az alávetett néprétegek felkelései is végigkísérték az európai fejlődést, és ezeket az uralkodó elitek mindig, mindenhol véres, a magyarországinál sok esetben nagyságrendekkel véresebb kegyetlenséggel verték le anélkül hogy bármilyen irányba fordultak volna. Bokros írása hamis információkon és bizonyítatlan előfeltevéseken alapul, ami természetesen csak részben a szerző hibája, hiszen ezeket egytől egyig az általa használt munkákból vette;”

Ezért örültem, hogy az ÉS mostani számában, a Visszhang rovatban négy történész helyre teszi, az általam egyébként nagyon tisztelt Bokros Lajost: jó közgazdász, de dilettáns történész, nem ért ahhoz, amiről írt. (ÉS 2025.január 24. „Vitacikk helyett” – Visszhang rovat, C. Tóth Norbert, Horvát Richárd, Neumann Tibor, Nógrády Árdád, Pálosfalvi Tamás, Varga Szabolcs történészek) Mint írják:

„Mindig divatban volt, de talán a 2010-es években vált igazán markánssá, hogy már nem csak a focihoz … ért mindenki, hanem a történelemhez is.”

Országunk tele van hagymázos lázálmokat hirdető amatőr történészekkel, akik azon siránkoznak, hogy a magyar történettudomány nem süllyedt le a szomszéd államok nacionalista történelemszemléletének a szintjére –  bár a mostani kormányzat mindenben támogatja ezt a bolondériát. Egyfelől tovább élnek a marxizmus hazugságai, de még ennél is jobban fölvirágoztak a Horthy rendszer ellenkező irányú hazugságai. Csak éppen a szegény sokszínű, bonyolult igazság hervadozik a sötétben, alig figyel rá valaki.

2024 szilvesztere az újévi beszédek sokaságát hozta. A teljesség igénye nélkül alább lehet választani.

Magyar Péter beszéde 11:53-tól indul:
https://www.youtube.com/watch?v=najk3UR_YFc&t=655s

Karácsony Gergely:
https://www.youtube.com/watch?v=wkyL458LWoY

Menczer Tamás:
https://www.blikk.hu/politika/magyar-politika/menczer-tamas-ujev-beszed-magyar-peter/ejmbp5f

TV1:
https://www.youtube.com/watch?v=2mliZzffj04

Sulyok Tamás:
https://www.youtube.com/watch?v=8tnp-fsERsg

Ellensulyok Tamás:
https://www.youtube.com/watch?v=meKmvEaXU1U

A Novaja Zemlja szigetcsoport az egyik legintenzívebben bombázott hely bolygónkon. Oroszország északi partjainál, a Jeges-tengeren, úgy lóg ki ez a földrész, mint egy fájó hüvelykujj. Ez egy olyan hely, amelyet biztosan észrevettél, ha valaha is ránéztél Oroszország térképére. És mégis, ez egy olyan hely, amelyről a legtöbb ember csak nagyon keveset tud. Ugyanakkor a Novaja Zemlja tökéletes hely abból a szempontból, hogy Oroszország modern nukleáris arzenáljáról gondolkozzunk, mivel ez a szigetcsoport éles kontrasztot mutat a Szovjetunió nukleáris képességei és a modern Oroszország jelenlegi lehetőségei között. Ez pedig segít megválaszolni a talán legkritikusabb kérdést: vajon Oroszország modern atomfegyverei valóban olyan ijesztőek-e, mint amilyennek látszanak? Olyan ijesztőek-e, mint amilyennek a propagandájuk mutatja?

Novaja Zemlja nagyon sötét múltra tekint vissza. Ha ellátogatnánk a szigetekre, többnyire havat, jeget, sziklákat és rengeteg nukleáris sugárzásmaradványt találnánk, amelyek többnyire nagy gleccserekben rejtőznek, amelyek most gyorsan beleolvadnak a Jeges-tengerbe. De találnánk valami mást is – egy régóta elhagyott, majd nemrégiben helyreállított szovjet atomkísérleti telepet, amelynek elhagyása és helyreállítása igen fontos, ha figyelembe vesszük az ukrajnai háborúval kapcsolatos orosz nukleáris fenyegetések gyakoriságát.

Az évek során ennek a nukleáris létesítménynek működése következtében ez a szigetcsoportot több mint 220 különböző nukleáris robbanásból származó nukleáris sugárzás borította be, amelyek 265 megatonna TNT-nek megfelelő energiát szabadítottak fel. Ez rengeteg robbanóanyag. Összehasonlításképpen, a második világháborúban az összes felhasznált robbanóanyag, még ha a Hirosima és Nagaszaki felett felrobbantott két amerikai atombomba robbanását is beleszámítjuk, összesen csak két-öt megatonnát tett ki – ami több mint százszor kevesebb, mint amit csak ezen a távoli orosz szigetcsoporton felrobbantottak. És ebből a Novaja Zemlja feletti robbanóerőből 50 megatonna, azaz közel egyötöd származott egyetlen bombából – a hírhedt „Cár” bombából, amely a történelem legnagyobb, ember által okozott robbanását okozta. A Cár bomba a történelem egyik legnagyobb félelemkeltő, gonosz propagandakampánya eszköze volt, amely majdnem pontosan egy évvel később hozzájárult a kubai rakétaválsághoz. Ha megnézzük a részleteket, könnyen megérthetjük, hogy az emberek miért rettegtek annyira ettől és más szovjet atombombáktól. A „Cár” bomba gombafelhője körülbelül 40 mérföld magas volt, hétszer magasabb, mint a Mount Everest. A felhő tetején a szélessége 59 mérföld volt – az alján pedig 25 mérföld –, ami felfoghatatlan méretet jelent. A „Cár” Bomba fényvillanása olyan erős volt, hogy több mint 1000 kilométer távolságból is látszott, és harmadfokú égési sérüléseket okozhatott volna minden embernek vagy állatnak 100 kilométeres távolságon belül. Több mint 160 km távolságban lévő faházak teljesen a földdel váltak egyenlővé, és az ablakok 1000 km távolságban is betörtek a lökéshullámtól, mivel a bomba egyidejűleg egy 5-ös erősségű földrengésnek megfelelő szeizmikus rengést is létrehozott. A rengés még akkor is érzékelhető volt, amikor a bomba hatása háromszor megkerülte a Földet. Ez az egyetlen szovjet bomba 1570-szer erősebb volt, mint az Egyesült Államok által Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák együttes hatóereje, és legalább 10-szer erősebb, mint a II. világháborúban felrobbantott összes hagyományos fegyver együttvéve. Ha egy ilyen fegyver valaha is felrobbanna egy nagy amerikai város, például New York, Chicago, San Francisco vagy Washington D.C. felett, akkor ezek a városok, valamint a külterületeik szinte biztosan teljesen elpusztulnának, és az élet minden fajtája eltűnne. Ez a robbantás a Szovjetunió számára egy jelentős propagandagyőzelmet jelentett. A félelem, amit a Cár Bomba keltett, nyomasztó volt, és hozzájárult a félelem és a rettegés érzéséhez, amely legalább fél évszázadon át áthatotta a világ nagy részét, és amely egyszerre határozta meg a modern geopolitikát és a disztópikus fantasy műfaját. De van valami döntő fontosságú a Cár Bombával kapcsolatban, amit a közvélemény soha nem vett igazán figyelembe, nem fogott fel.

A valóságban, ha racionálisan vizsgáljuk, a Cár Bomba, bármennyire is borzalmasan erős volt, gyakorlati értelemben teljesen haszontalan volt azon túl, hogy képes volt félelmet kelteni. Ugyanaz a hatalmas méret, amely lehetővé tette, hogy a Cár Bomba ilyen erős legyen, azt is jelentette, hogy túl nehéz és nehézkes volt ahhoz, hogy valaha is ténylegesen egy külföldi célpontra juttassák. Nem lehetett ballisztikus rakétára szerelni, ezért egy hatalmas repülőgépnek kellett szállítania, és ez azt jelentette, hogy könnyen le lehetett volna lőni, mielőtt még az ellenséges terület közelébe ért volna – esetleg már akkor, amikor a szovjet légtér felett repült. Ironikus módon ez azt jelentette, hogy a bomba létezése sokkal nagyobb veszélyt jelentett a magára szovjet népre, mint bármely más idegen hatalomra, a balesetek vagy szabotázsok lehetősége miatt. Ez a tendencia túlmutat a Cár bombán, és valójában inkább a Szovjetunió, és különösen a modern Oroszország nukleáris programjával kapcsolatos.

A modern Oroszország a mai napig a régi, szovjet korszakbeli nukleáris kísérletekre támaszkodik, mint az egyik legfontosabb geopolitikai eszközére. Például, amikor Ukrajna lerohanására készültek, Oroszország gondoskodott arról, hogy eddig még soha nem látott felvételeket tegyen közzé a Cár Bomba felrobbanásáról, csak hogy a globális rettegés a lehető legnagyobb mértékű legyen, mintha Oroszország ma ugyanezt a terrort tetszés szerint rá tudná szabadítani a világra. Az ukrajnai inváziót követően Oroszország egyre inkább a nukleáris fenyegetésekre támaszkodott, kifejezetten azért, hogy a fő ellenfeleit, például az Egyesült Államokat elijessze, elérje, hogy maradjanak ki a konfliktusból, és csak korlátozottan támogassák Ukrajnát. Az utóbbi időben Vlagyimir Putyin olyan gyakran fenyegetőzik nukleáris háborúval, amilyen gyakran csak tud, bármikor, amikor nem éri el pontosan azt, amit akar a nemzetközi színtéren. Az orosz propagandatévé is kiveszi a részét a dologból, és folyamatosan azzal ijesztget, hogy Oroszország valamiért atomot vet más országokra, különösen Lengyelországra. Ezek az állandó fenyegetések azonban mára már azt eredményezik, hogy Putyinra nem úgy tekintenek, mint a világ egyik legerősebb, fenyegetőző vezetőjére, hanem mint a farkast kiáltó fiúra. Putyin fenyegetőzései olyannyira „komolyak”, hogy már legalább 40 különböző alkalommal fenyegetett atomháborúval, így nehéz, sőt szinte lehetetlen elhinni, hogy vannak olyanok, akik még mindig nem látják benne az ukrajnai konfliktus valódi provokátorát. (Ilyen agyhalottak azért Magyarországon bőven akadnak.) Putyin világmegsemmisítéssel való fenyegetései olyan gyakoriak, hogy egyes szakértők, például a Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézetének munkatársai szerint ezek a gyakori fenyegetések valójában azt bizonyítják, hogy Oroszország nem tekinti nukleáris arzenálját valódi taktikai lehetőségnek, mivel minden egyes alkalommal, amikor ilyen fenyegetést fogalmazott meg és azt nem követte semmi, a fenyegetés ereje gyengült. Más szóval, ha Oroszország valóban úgy gondolná, hogy atomfegyverei életképes opciót jelentenek, akkor nem fenyegetőznének ennyiszer a bevetésükkel. És akárcsak a Cár bomba, amelyet Putyin megpróbált feltámasztani, Oroszország modern atomfegyverei is inkább a pszichológiai hadviselésről szólnak, mint a gyakorlati tényekről. Ezeknek a belátásoknak komoly jelentősége van, mivel Putyin soha nem váltotta valóra több mint 40 nukleáris fenyegetése egyikét sem. Mindezt annak ellenére, hogy Oroszország saját nyilatkozatai szerint számos különböző esetben meg kellett volna tennie. Ha most visszatekintünk a Novaja Zemljára és annak robbanásveszélyes történetére, akkor talán az a legmeglepőbb, hogy Putyin nemcsak hogy soha nem robbantott atomfegyvert geopolitikai ellenfeleire, de valójában soha nem is robbantott egyetlen egyet sem, és ez a lényeg! Ez egyesek számára meglepő lehet. De minden blöffölése és harsánysága ellenére Oroszország a Szovjetunió több mint 30 évvel ezelőtti utolsó nukleáris kísérlete óta nem mutatta be a világnak, hogy rendelkezik működőképes atombombával. Ezt olyan kísérlettel, amelyet olyan rakétákkal kellet volna végrehajtania, amelyek már régen túlhaladták azt a pontot, amikor átfogó karbantartásra volna szükségük ahhoz, hogy ma is működőképesek maradjanak. Ne értsenek félre. Ez nem jelenti azt, hogy Oroszországnak nincsenek működő atomfegyverei. Ez egy téves feltételezés lenne, és nem ezt akarom mondani. Bár Oroszország nukleáris teszteinek hiánya nem jelenti azt, hogy nincsenek működő atomfegyvereik, de valamit sugall a tesztek hiánya, mivel ezek a tények nem légüres térben lebegnek.

Amikor a Szovjetunió több mint 30 évvel ezelőtt összeomlott, drasztikusan megváltoztatta az ország határait, vezetését és hatalmi struktúráját, és azóta Oroszország nukleáris programja finoman szólva is sok változáson ment keresztül. E változások némelyike számos elemzőt egy meglehetősen érdekes meggyőződéshez vezetett – ahhoz a meggyőződéshez, hogy hatalmas szakadék tátong a közvéleménynek az orosz atomfegyverekről alkotott elképzelése – amely még mindig nagyrészt a több évtizedes szovjet korszak propagandájából táplálkozik – és Oroszország jelenlegi nukleáris felkészültségének tényleges valósága között. A Szovjetunió összeomlását követő legnyilvánvalóbb változás a Szovjetunió nukleáris képességének kezdeti és azonnali összeomlása volt. Amikor ez a monolitikus unió több különböző független államra szakadt szét, a korábbi nukleáris arzenál nagy része kikerült Oroszország ellenőrzése alól, ami a világ nagy részét fokozott aggodalommal töltötte el. Ez idő alatt Oroszország elvesztette nukleáris kapacitásának nagy részét, és azt soha többé nem nyerte vissza. Ez nem csak a robbanófejek számát tekintve igaz, hanem a szakértelem tekintetében is.  A szovjet agyelszívás valóságos jelenség volt, mivel a legképzettebb szakemberek közül sokan elhagyták az országot, amint ez biztonságosan megtehető volt. Az biztos, hogy ez egy vadnyugati korszak volt. Ha például megnézték a Netflix „Fordulópont” című dokumentumfilmjét, talán értesültek a „Zafír projekt” nevű dologról, amely egy kétségbeesett kísérlet volt a dúsított urán visszaszerzésére Kazahsztánból, amelyet a helyiek szó szerint nyitott vödrökből árultak, miután az ország kikerült a szovjet ellenőrzés alól. És még sok hasonló őrült történetet lehetne mesélni a korszakból. A teljes káosz elkerülése érdekében ebben az időszakban az USA és Európa nagy szerepet vállalt az orosz atomfegyverek megfigyelésében és karbantartásában, amíg az ország elég stabil nem lett ahhoz, hogy saját maga kezelje azokat. És érdekes módon, miközben Oroszország most azt állítja, hogy részben azért szállták meg Ukrajnát, mert az Egyesült Államok atomfegyvereket akart elhelyezni ukrán területen, az igazság valójában ennek éppen az ellenkezője. Az USA az akkori politika részeként ebben az időszakban valójában meggyőzte Ukrajnát, hogy adja át atomfegyvereit Oroszországnak, amit Ukrajna biztonsági garanciákért cserébe meg is tett! Azóta, hogy az atomfegyvereket visszaadta Oroszországnak, ami a Nyugat Oroszországgal szembeni tényleges jóindulatának jele volt, a világ figyelte és látta, hogy Oroszország nagyon keveset tett ezekkel az atomfegyverekkel a további karbantartás és fejlesztés tekintetében. A Szovjetunió összeomlása óta Oroszország nukleáris készletei drasztikusan csökkentek, és ami megmaradt, az gyorsan öregedett, és számos jelentés szerint Oroszország állítólag modernnek mondott készletei valójában nagyrészt a szovjet korszakból származó, régebbi, valószínűleg nem működő robbanófejekkel vannak feltöltve. Ez a felismerés nem kellene, hogy meglepő legyen, hiszen pontosan ugyanezt tette Oroszország az ukrajnai frontvonalon lévő tankokkal és páncélozott járművekkel is – ahol kezdetben azt mondták a világnak, hogy sokkal nagyobb számban rendelkeznek fegyverekkel, mint amennyivel valójában rendelkeztek, majd amikor elfogytak a ténylegesen működő modern felszerelések, a régi, szovjet korszakból származó felszereléseket elővették a raktárból, mint egyfajta szükségmegoldást. Ezt a helyzetet rendkívül jól dokumentálták, többek között ezen a YouTube csatornán is. De honnan tudjuk, hogy ez hasonlóan érvényes Oroszország nukleáris arzenáljára? Nos, rengeteg adat támasztja alá ezt a feltevést. Vegyük például a modern nukleáris arzenál fenntartásának költségeit. Oroszország a hivatalos adatok szerint meglehetősen nagy arzenállal rendelkezik. A nukleáris arzenáljuk állítólag körülbelül 5600 robbanófejet tartalmaz, ami több mint az Egyesült Államoké, amelynek nukleáris arzenálja körülbelül 5000 robbanófej körül mozog. Az elképzelés azonban, hogy Oroszország valóban több működő robbanófejjel rendelkezik, mint az Egyesült Államok, enyhén szólva is megkérdőjelezhető. Csak egy adat: 2021-ben, az Oroszország ukrajnai inváziója előtti évben az Egyesült Államok körülbelül 50 milliárd dollárt költött csak az 5000 nukleáris robbanófej fenntartására. Ugyanebben az évben Oroszország 60 milliárd dollárt, azaz mindössze 10 milliárd dollárral többet költött, de nem csak az 5600 nukleáris robbanófej karbantartására, hanem a teljes katonai kiadásaira, beleértve a légierőt, a haditengerészetet, a hadsereget, a kutatást és fejlesztést, a gyártást, a logisztikát, a humán erőforrásokat és még sok-sok mást. Összehasonlításképpen, mindezek finanszírozására 2021-ben az USA 753 milliárd dollárt költött. Szóval, itt nyilvánvaló az aránytalanság. Még rosszabb, hogy mint az Oroszország ukrajnai inváziója során kiderült, a katonai költségvetésük nagy részét valójában el sem költötték, hanem elsikkasztották olyan dolgok megvásárlására, mint a jachtok, villák és dizájnerruhák. Mennyi a tényleges költségvetés, amelyet végül a tervezett katonai célokra költöttek? Ezt senki sem tudja. De nyilvánvaló, hogy Oroszország közel sem költött eleget ahhoz, hogy közel akkora nukleáris arzenált tartson fenn, mint amekkorát állítólag birtokol. 

Oroszországot már rajtakapták több ellenőrizhető hazugságon a nukleáris képességeivel kapcsolatban. És mit teszel, ha tudod, hogy valaki hazudik? Nem hiszel neki. És ez különösen igaz akkor, ha nyilvánvalóan további megtévesztésre törekszik. Ha egyszer becsapnak, szégyelled magad. Kétszer becsapnak.. érted a lényeget. Oroszország elégtelen költségvetése nem csak Oroszország meglévő arzenáljának állapotára van hatással, de ami talán a legfontosabb, a modernizációját is megnehezíti, mivel egy olyan nukleáris erő, amely még a meglévő arzenál fenntartására sem képes, biztosan nem tekinthető úgy, hogy képes lenne a jövőre nézve megfelelően méretezni és lépést tartani a versenytársakkal. De pontosan mennyire rossz a helyzet? Nos, sokkal rosszabbak lehet, mint azt sokan gondolnák. Az egyik első videónk, amit ezen a csatornán készítettünk, azt vizsgálta, hogy mennyire kiterjedt a korrupció az orosz hadseregben. Abban a videóban azt mutattuk be, hogy a hadsereg különböző területein a katonákat hamisított felszereléssel látták el, amit aztán magukkal vittek a csatába, ami előre látható katasztrofális eredményeket okozott. Ez a hamis felszerelés egy alapvető okból volt ennyire elterjedt: a valódi felszerelés előállításához szükséges pénzt ellopták, mert azt hitték, hogy egy valódi háborúra soha nem kerül sor, és ezért a hadviseléshez szükséges felszerelésre valójában soha nem lesz szükség. Ez tévedés volt. De az illetékesek úgy gondolták, hogy csak annyi valódi fegyverre van szükség, hogy elegendő valódi fegyvert tartsanak fenn elrettentő célokra, vagy hogy demonstrációs célokra, például kiképzéseken és felvonulásokon használják őket. Amikor tehát a háború tényleges sokkhatása elérte az ellátási láncot, a hadsereg minden szinten szembesült azzal, hogy közel sem volt elég valódi, működőképes felszerelésük ahhoz, hogy hatékonyan végezzék a feladatukat. Ez viszont azt okozta, hogy Oroszország kezdeti ukrajnai inváziója közel sem volt olyan hatékony, mint ahogyan azt tervezték, és most itt vagyunk, 2 és fél évvel azután, hogy elkezdődött az, aminek egy legfeljebb 3 hetes különleges katonai műveletnek kellett volna lennie. De képzeljék el, ha ugyanez történik akkor, amikor az önök nemzete nukleáris háborút indít. Ha mindez viszonylag jelentéktelen felszerelésekkel, például lőfegyverekkel, gumiabroncsokkal vagy robbanóanyagokkal történt, akkor csak elképzelni tudjuk, hogy ezt a logikát hogyan lehet alkalmazni Oroszország nukleáris arzenáljára is – ahol az elköltött pénzmennyiségek valóban hatalmasak. Ahogyan a világ tanúja volt az orosz haditechnikai eszközök szinte minden más kategóriájában történteknek, nagyon is elképzelhető, hogy valahol Oroszországban van egy parancsnok, aki úgy döntött, hogy elegendő, ha az atombombák egy kis részét jó állapotban tartja, hogy kiképzési vagy propagandacélokra használja. Az összes többi atombombára szánt pénzt aztán vagy eltüntették, vagy eleve nem is osztották ki – egy kifejezetten orosz stratégia részeként, amely arra irányult, hogy erősnek tűnjenek anélkül, hogy a tényleges erősséghez szükséges hatalmas beruházásokat megtegyék. Valószínűleg nem ez lenne az első alkalom, amikor Oroszország így tett. A hidegháború után több jelentés is napvilágot látott arról, hogy Oroszország szándékosan túlbecsülte nukleáris arzenálját, hogy az Egyesült Államokat arra kényszerítse, hogy túlságosan sokat fektessen be az ellene való küzdelembe. A Netflix nemrégiben bemutatott „Fordulópont” című dokumentumfilmje ezt az elméletet mutatja be. Más jelentések szerint a szovjet felvonulásokon bemutatott nukleáris rakéták valójában nem is voltak nukleárisak, sőt, rakéták sem voltak, hanem egyszerű, demonstrációs célokra használt lövedékek, amelyeket újra és újra körbevontattak a háztömbök körül, miután eltűntek a szemünk elől, hogy a végtelenül nagy arzenál látszatát keltsék. Ezek jelentéseket persze nehéz ellenőrizni. Azt azonban nem nehéz ellenőrizni, hogy a nukleáris arzenál rendszerében sok olyan hely van, ahol korrupció és vesztegetés potenciálisan előfordulhat. Az egyik példa erre a tríciumnak nevezett valaminek a cseréje, amelyet 5-10 évente újra kell hasznosítani, és amely csak egy darabja egy bonyolult nukleáris rakétának. Legalább tízévente minden egyes tríciumot használó orosz atomerőműben 100 000 dollárba kerül kicserélni ezt az anyagot. Egy orosz katonai szakember számára nagyon csábító lenne, ha megtalálná a módját, hogy ezt a pénzt zsebre tegye, tekintve, hogy a háború előtti orosz hadnagyok átlagos fizetése alig 11 000 dollár volt évente. A trícium csak egy az ezernyi alkatrész közül egy nukleáris rakétában. Elég nagy a lehetősége annak, hogy bármelyik alkatrész a sok közül olyan károsodásnak legyen kitéve, amely veszélyezteti a fegyver működését, de amelyet nehéz észrevenni, amíg a fegyvert ténylegesen ki nem lőtték és ki nem próbálták.... És mivel Oroszország több mint 30 éve nem tudott nukleáris robbanást tesztelni a nukleáris tesztek betiltásáról szóló szerződések miatt, kezdjük érteni, miért olyan fontos ügy ez. Könnyen lehet, hogy Oroszország nukleáris készletei lecsupaszítva és kimerülve ülnek, és ezt még az orosz kormány sem fogja teljesen átlátni, amíg meg nem nyomják a végzetes gombot – pontosan ez történt a hagyományos hadseregükkel is, amikor megszállták Ukrajnát. És ebben a helyzetben Oroszország lényegében nem bízhat abban, hogy az atomfegyvereik valóban működni fognak olyan mértékben, hogy használni tudják azokat. Valójában, tekintve, hogy a katonai korrupciójuk milyen széleskörűen lelepleződött, amikor megszállták Ukrajnát, valószínűleg pontosan ettől az eredménytől rettegnek.

Most ez az a pont ebben a gondolatmenetben, ahol a legtöbb ember azt fogja mondani, hogy „Ez mind igaz lehet, de elég egyetlen atombomba egy város elpusztításához, szóval még mindig eléggé félnünk kell Oroszország képességeitől”. Néhányan azt mondják, hogy ha Oroszország atombombáinak csak 10%-a működik, az még mindig nagy probléma, mert 5600-ból 10% még mindig elég sok nagyváros kiiktatását teszi lehetővé. És technikailag ez igaz is, és nem hibáztatom az embereket, hogy így gondolkodnak. Végül is elég egy „hoppá” ahhoz, hogy New York, London vagy Washington D.C. teljesen eltűnjön a föld színéről, örökre. És ez potenciálisan több tízmillió emberéletet jelent. De mélyebb elemzéssel ez a nézet... nem egészen helyes. Hogy megértsük, miért, lépjünk vissza egy kicsit. A hidegháború idején, talán emlékeznek rá, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok hatalmas nukleáris fegyverkezési versenybe kezdett, minél több nukleáris rakétát felhalmozva, hogy szükség esetén mindig legyen egy működőképes, redundáns készletük – ez a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” néven vált ismertté. A csúcsponton az USA-nak több mint 31 000 nukleáris robbanófejből álló, abszolút masszív készlete volt, ami hatszor nagyobb, mint a mai, míg a Szovjetunió később közel 45 000 nukleáris robbanófejből álló készletet ért el – legalábbis papíron ezt állították. Akkoriban ezt jónak tűnő okkal tették.

Tudnunk kell, hogy amikor nukleáris háborúról van szó, széles körben elfogadott, hogy nem lehet csak egy atombombával kezdeni, vagy akár csak néhányat kilőni. A nagyszabású nukleáris megtorlás bizonyossága miatt, ha atomot akarsz kilőni, akkor valójában egy nagy csomó atomot kell kilőnöd, egyszerre. Az ötlet lényege, hogy biztosnak kell lenned abban, hogy ki tudod irtani az ellenséged nukleáris készletét, mielőtt ők kiirtanák a tiédet – különben az egész országodra csapást mérnek a megtorlás során, és az egész vállalkozás sokkal több lesz, mint egyszerű pazarlás. Egy vagy néhány atombomba kilövése – szóviccnek szánva – biztos módja annak, hogy az egész országot égni lássa, és ugyanakkor nagyon kevés eredményt tudjon elérni. Más szóval, egyszerűen nem éri meg – már ha egyáltalán érdemesnek tartod a nukleáris háborút. A hidegháború alatt persze a világ végül úgy döntött, hogy a nukleáris háború nem éri meg, így nem került rá sor. És ha a világ már eldöntötte, hogy a nukleáris háborúnak nincs értelme a kölcsönösen biztosított megsemmisítés körülményei között, akkor hogyan lenne értelme, ha Oroszország legfeljebb ellenfelei részleges megsemmisítésben reménykedhetne, miközben teljes mértékben bizonyos önmaga megsemmisülésében? Oroszország számára, függetlenül a geopolitikai helyzettől, egyszerűen nincs olyan előny, amit néhány nagyváros bombázásával nyerhetne, ha a végeredmény az, hogy egész Oroszország teljesen megsemmisül, míg az ellenfelei egy még mindig nagyon szörnyű, de jól behatárolt katasztrófával néznek szembe, amely lehetővé teszi számukra, hogy tovább támadjanak. Tehát ha Oroszország atomtámadást indítana, az Oroszországra nézve nagyobb fenyegetést jelentene, mint bárki másra, és biztos vagyok benne, hogy ezt Oroszország vezetői is tudják – mindenki másnál jobban.

Házunkban lakott egy maszek kalapos, Virág kalaposnak hívták. Neki még autója is volt, ha jól emlékszem, egy Skoda. A harmadikon laktak. A harcok idején együtt voltunk velük a pincében. Virág bácsinak a József krt. 21. ház kapujától balra volt a boltja, ott volt a kirakata is. 1956-ban a forradalom idején a légnyomás kitörte a kirakatüveget, de láss csodát, nem tűnt el a kiállított kalapokból semmi. Aztán bejöttek az oroszok. Délelőtt volt, apám lement volna kenyérért, de a kapuban visszahőkölt, oroszok álltak a közelben a járdán, az egyik kezében filmfelvevő kamera volt. Apám, ahogy a kapuban állt, annyit látott, hogy kalapok repülnek ki a takarásból, a kapu mellől. Az oroszok odaengedtek, odatereltek pár embert, hogy szedjék össze a leesett kalapokat, amit ők dobáltak ki. Közben az egészet filmezték, lefilmezték, ahogy az „ellenforradalmárok” fosztogatnak.  Később, amint ennek vége lett, és apám kilépett az utcára, látta, hogy a kirakat üres. Tőle hallottam ezt a történetet.

András Tibor: Népnevelés a kőrúton

Mácsai Csernovics Emília (Arad, 1819. november 19. – Budapest, 1909. november 30.) Damjanich János honvéd vezérőrnagy és aradi vértanú felesége

*** Akik előttünk éltek ***

„A nemesi származású mácsai Csernovics család sarja. Férjéhez hasonlóan szerb származású volt. Emília Aradon nevelkedett, mácsai Csernovics János (1787–1824) aradi főszolgabíró és balatoncsehi Bosnyák Jozefa (1788–1877) lánya volt. 1847. augusztus 30-án Aradon házasodott össze Damjanichcsal és annak kivégzéséig, mindössze két évig éltek együtt. Ennek ellenére – és néhai férje kérése ellenére – Damjanich halála után nem ment férjhez, haláláig, 60 éven át gyászolta hitvesét, de nem tétlenül, ahol tudott segített az özvegyeken és az árvákon, a szükséget szenvedőkön. 1861-ben egyesületet alapított, a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét, segítőtársai közt ott volt Batthyány Lajos özvegye Zichy Antónia grófnő, a Wenckheim család, stb.” [Wikipédia]

„Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél. Atyám, a csatákban és ütközetekben - Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Damjanich Emíliának vigasztalásul

Damjanich János”

"Arad után özvegyének jelentős vagyonát is elkobozták, amit büszkeségből egész életében nem kért vissza Ferenc Józseftől. Gyermeke nem lévén árva lányok támogatása mellett szintén elárvult unokahúga felnevelésében élte ki minden szeretetét, emellett kilencvenéves korában bekövetkezett haláláig ápolta hőn szeretett férje emlékét. Idővel aztán úgy hozta a sors, hogy napi sétája során rendszeresen összetalálkozott a klagenfurti száműzetéséből hazatért Görgei Artúrral, és korabeli feljegyzések szerint ezek az érintkezések igen különös módon estek meg az életben maradt tábornok és a halott hős özvegye között. Damjanichné érkezésekor a hadvezér megállt az utcán, vigyázzállásban szembe fordult az asszonnyal, korabeli katonai szóhasználattal frontot csinált és fővetéssel tisztelgett, amíg a hölgy elvonult előtte. Ő fejbólintással viszonozta a köszöntést és némán haladt tovább. Soha egy szót nem szóltak egymáshoz, és senki nem tudná megmondani, mit hordozhatott ez a két ember a lelkében."

Apám jól érezte magát tanártársai körében, talán csak az igazgatóval nem jött ki jól. Akkoriban gyakran voltak tanítás után sakkozások, névnapi-születésnapi ünneplések és hasonlók. Ilyenkor egy két fröccs után apám gyakran énekelt, szavalt, de sajnos olykor olyan is kiszaladt a száján, ami helytelen volt. Megesett, hogy még az örök-és-megbonthatatlant is kétségbe vonta. (Fiatalabbak kedvéért: ezzel a jelzővel illették anno a szovjet-magyar barátságot.) Szóval időnként mondott olyan dolgokat, hogy tanártársai megijedtek, mi lesz ebből. Ekkor azonban közbe lépett Bodnár Feri, az ének tanár, apám sakkpartnere, fröccsöző társa, jó barátja. Feri volt a párttitkár az iskolában. Betuszkolta apámat a másik szobába, rácsukta az ajtót, visszajött, és hosszasan elmagyarázta, hogy a Tibor ezt nem úgy gondolja, hanem emígy. Így aztán mindenki megnyugodott, nincsen semmi baj, hiszen Tibor ezt nem „úgy” gondolja. –– nem is tudom, hogy miért jutott eszembe mindez :-)

András Tibor rajza: Bodnár Ferenc, a Bp. IX. József Attila ált. iskola ének tanára

Házunkban lakott Dubán Dezső dobkészítő, talán az egyetlen Budapesten vagy az országban, de bizonyosan a legjobb, leghíresebb. Volt, hogy hét végén este is betoppantak hozzá bajba jutott zenészek akiknek elromlott a dob felszerelése, és Dezső bácsi segített. Jól is ment a bolt, voltak segédei, a fia is értette a hangszerkészítés csínját-bínját, Dezsőnek volt szabadideje bőven. Naphosszat kinn állt a ház előtt, mindenkinek köszönt, mosolygott, de csak állt és nézelődött. Apám jó barátságban volt vele, gyakran szóba elegyedtek. (Volt, hogy a felesleges marhabőrt apámnak adta, aki festett a bőrre.) Egyszer aztán nem tudta megállni, hogy megkérdezze:

• Dezsőkém nem unod te itt magadat a ház előtt, órákon át csak állsz szótlanul, egy kávét nem iszol, se egy fröccsöt?
• Tiborkám, nem unatkozom, nézem az embereket, mindegyik arca mesél nekem. Tudod regényt írok fejben, ezért nézem őket.

Apámat meglepte a válasz, de rájött Dezsőnek igaza van, és ezután gyakran lement ő is a ház elé, és olykor ketten álltak szótlanul az utca két oldalán. Az egyik regényt írt fejben a másik meg rajzolt fejben. Jól el voltak csendesen egymás társaságában. Hogy mit gondolhattak róluk az arra sétálók azt nem tudom.

Történt egyszer, hogy apám hosszú fekete kabátjában fején fekete kalappal állt a ház előtt, és nézelődött. Még nem mondtam, hogy pár házzal mellettünk van a Rabbi képző. És mit tagadjam, apámnak voltak bizonyos előítéletei – hogy finoman fogalmazzak. Szóval amint apám ott álldogált, egy jólöltözött idős hölgy közeledett felé, láthatóan keresett valakit vagy valamit a tekintetével. Hóna alatt egy libát tartott. Barátságosan rámosolygott apámra és így szól:

• Bocsánat, hogy megszólítom, de meg tudná mondani, hogy hol van itt a közelben a sakter[i]?

Mivel apám tudta, megadta választ, elmagyarázta, hogy jut oda a téren át a legrövidebb úton.

• Köszönöm szépen, mindjárt láttam, hogy jó zsidó ember tetszik lenni – mondta neki az ismeretlen.

Ő maga mesélte nekem nevetve ezt a történetet, aznap délután.

[i] »A zsidó konyha csak olyan állat húsát használja fel, amely a Tóra által megállapított jelek alapján ehető és szabályosan lett vágva, szakképzett metsző által. Tradicionális kóser húst csak az arra hivatott szakképzett ember, a sakter vagy sajchet vághat. Magyarul "metsző" a közkeletű elnevezése. Héberül: משגיח sochét ubodék = „vágó és vizsgáló”.« Wikipédia

András Tibor festménye:Rákóczi téri Vásárcsarnok 

Gellai Tibor jól kioszt bennünket egy Facebook posztban (2024.07.28.), hogy nem ismerjük eléggé a művészettörténetet, idézvén "A referencia egyáltalán nem Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája. Ez az Istenek ünnepe Jan Harmensz van Biljert által, 1635 körül festett és a dijoni Magnin Múzeumban őrzött. Thetisz és Péleusz házasságát ünneplik az Olümposz istenei; az asztal közepén nem Krisztus áll, hanem Apolló koronázása. Bacchus-Dionüszosz fekszik az előtérben. Bigottoknak és más kritizáló hamis imádóknak nincs klasszikus kultúrájuk..."

Tibornak csak éppen a nyilvánvaló nem szúrja ki a szemét: valamiért csaknem mindenkinek az ’Utolsó vacsora’ jutott az eszébe, Leonardo freskója, ami szintén része a művészettörténetnek. Mi következik ebből? G.T. valószínűleg nem olvasta Umberto Eco „Nyitott mű” c. könyvét, vagy nem hallott Wittgenstein jelentés elméletéről, máskülönben el kellett volna gondolkoznia azon, hogy ha a nézők többségének egy műről A-jut az eszébe, és  nem B, akkor bizony az a mű A-t jelenti, és nem B-t, bármi is volt a performance alkotóinak a szándéka. A mű jelentése a nézővel együtt jön létre, az alkotók szándéka csak egy vélemény. G.T. –nak az sem nem jut eszébe, hogy a performance alkotóinak gondolnia kellett volna arra is, ami történt, hiszen ez előre látható volt: sokak vallási érzékenységét sérti ez a preformance. Ezeknek az embereknek az érzékenysége nem számít, nem kell rá tekintettel lenni? Miért nem? Hiszen ez a látvány nem egy vicclapban jelent meg, ott semmi probléma nem lett volna vele, az belefér a szólásszabadság hatókörébe.

Nekem egyébként ez a látvány semmilyen értelmezésben sem tetszik, szerintem önmagában csúnya, és ha létezne Zeusz, bizonyára villámokat szórna a fejükre.

>>Báthory István (lengyelül: Stefan Batory, litvánul: Steponas Batoras; Szilágysomlyó, Keleti Magyar Királyság, 1533. szeptember 27. – Grodno, Lengyel–Litván Nemzetközösség, 1586. december 12.), magyar főnemes, magyar költő, erdélyi fejedelem 1571-től, valamint választott lengyel király és litván nagyfejedelem 1575-től hitvese, Anna lengyel királynő mellett saját, 1586-os haláláig. A Báthoryak somlyai ágának tagja, Báthory István vajda legidősebb fia.

Szapolyai János Zsigmond fejedelem 1571-es halálát követően a rendek Bekes Gáspárral szemben Báthoryt választották az Erdélyi Fejedelemség élére. Bekes később II. Miksa német-római császár támogatásával Báthory ellen vonult, ám ő a kerelőszentpáli csatában vereséget tudott mérni Bekesre. 1576-ban a királyválasztó országgyűlés a Lengyel–Litván Nemzetközösség uralkodójává választotta, és még ezen évben feleségül vette I. Zsigmond lengyel király leányát, Jagelló Annát, aki társuralkodói rangra lépett mellette, ám házasságukból nem születtek utódok.

Egy évtizedes uralkodását a lengyel történelem egyik legsikeresebb időszakának tartják, különösen hadtörténeti szempontból. Győztes hadjáratot vezetett Oroszország ellen a livóniai háborúban, amelyben visszaszerezte a korábban elfoglalt területeket és továbbiakkal bővítette a Nemzetközösséget, valamint az országa számára kedvező békeszerződést kötött Jam Zapolszkijban. Sírhelye Krakkóban, a waweli székesegyházban található.

1533. szeptember 27-én Somlyón született, apja Báthory István (1477–1534) – aki 1530–1534 között János király erdélyi vajdája volt – és Telegdi Katalin (1492–1547) fiaként. Az akkoriban Erdélyhez tartozó Partiumban családja birtokolta a somlyói mellett a szatmári és szinéri uradalmat is. Fivérei Báthory András (†1563), Báthory Kristóf, erdélyi vajda, Báthory Zsófia, akinek az első férje kőrösszeghi Csáky Demeter, majd a második Dóczy Kelemen, Báthory Anna, akinek az első férje bélteki Drágfi Gáspár, a második homonnai Drugeth Antal, a harmadik ecsedi Báthory György, valamint Báthory Erzsébetet (1528–1562), akinek az első férje Pekry Lajos, a király szlavóniai lovaskapitánya és a második férje báró kányaföld Kerecsényi László (†1567), Somogy, majd Békés vármegye főispánja, Szigetvár és Gyula várának kapitánya.

Apja néhány hónappal születése után, 1534. március 17-én elhunyt, ezért Várdai Pál esztergomi érsek vállalta nevelését, majd az 1540-es években I. Ferdinánd bécsi udvarában apródoskodott. Humanista műveltséget szerzett, ám Padovában sosem tanult. Az ottani egyetemre unokaöccse, a későbbi Báthory Gábor fejedelem apja járt. A reformáció terjedése idején is megőrizte katolikus hitét. Hazatért az akkor éppen Habsburg uralom alatt álló Erdélybe, majd az 1556-ban visszatért Izabella és János Zsigmond híve lett: a rendek nevében már ő köszöntötte, és kísérte Kolozsvárra a hazatérő királynét. 1556-ban megkapta Erdély legjelentősebb katonai pozícióját, a váradi kapitányságot.

Izabella egykori tiszántúli főkapitánya, Balassa Menyhért 1561-ben átpártolt Ferdinándhoz, ami a Habsburg-Szapolyai küzdelmek újabb felvonásához vezetett. Báthory 1562-ben vereséget szenvedett Hadadnál vívott csatában Balassa seregétől, 1563-ban pedig követként járt Ferdinándnál (eredménytelenül), hogy feleségül kérje annak egyik lányát János Zsigmond számára. 1564-ben Balassa hibáját kihasználva előbb egykori családi birtokát, Szatmárt, majd Nagybányát foglalta el, amit a hadjáratot tovább folytató János Zsigmond fejedelem sikerei követtek. Az új császár és király, Miksa azonban 1565-ben a Németalföldről hazahívott Schwendi Lázárt, újdonsült magyarországi fővezérét küldte Erdély ellen. Schwendi és Balassa sikerei miatt János Zsigmond Báthoryt bízta meg, hogy tárgyaljon a békefeltételekről. A Szatmárban kötött ideiglenes megállapodást azonban a fejedelem a vele szövetséges törökök támadása miatt nem tartotta be, aminek következtében az erdélyi követként éppen Bécsben tárgyaló Báthoryt Miksa két és fél évre fogságba vetette. Távollétében János Zsigmond Bekes Gáspár befolyása alá került, így a hazatérő Báthory kiszorult a fejedelmi udvarból. A Bekes által letárgyalt 1570-es speyeri egyezmény úgy rendezte a két uralkodó viszonyát, hogy János Zsigmond lemondott magyar királyi címéről, Miksa pedig elismerte őt erdélyi fejedelemnek, azzal a feltétellel, hogy magvaszakadtával Erdély is a Habsburgoké lesz.

János Zsigmond halála után a speyeri egyezmény értelmében Erdélynek Miksa uralma alá kellett volna kerülnie (ebben az esetben Bekes Gáspár lehetett volna a vajda), ugyanakkor II. Szelim szultán is kiállította azt az okmányt (athnáme), amely megnevezte az új fejedelmet. Az erdélyi rendek a kritikus helyzetben gyűlést hívtak össze, és 1571. május 25-én a gyulafehérvári országgyűlés egyhangúlag fejedelemmé választotta az ország leghatalmasabb főurát, Báthory Istvánt. Az athnámét csak ezután hirdették ki (ott is az ő neve szerepelt…), ugyanakkor a fejedelem – mint erdélyi vajda – titokban hűséget esküdött Miksának is. A törököket csak az érdekelte, hogy a Királyi Magyarország és Erdély ne kerüljön egy kézbe, ezért volt nekik jobb jelölt Báthory, mint a Habsburg-párti Bekes, és ezért járultak hozzá 1572-ben Báthory fejedelemségének örökletessé tételéhez. Miksa ugyan szívesen elfoglalta volna Erdélyt, de emiatt, három évvel a drinápolyi béke után, nem kockáztathatott meg egy törökellenes háborút, így jó képet vágott Báthoryhoz, sőt úgy tett, mintha örülne is, hogy egy unitárius után egy katolikus lett a fejedelem.

A jó viszony azonban nem tartott sokáig; Miksa támogatta Bekes 1573-as Báthory-ellenes szervezkedését. A fejedelem azonban leszámolt ellenfeleivel: Bekes kénytelen volt Magyarországra menekülni, vára, Fogaras pedig családjával együtt Báthory kezébe került. Bekes azonban nem nyugodott, a Királyi Magyarország területéről hadsereget gyűjtött, Erdélyben pedig a székelyeket és a szászokat igyekezett fellázítani. Miksa a megüresedett lengyel trónra vágyott, amire Báthory is jelölt volt. Hogy kiüsse ellenfelét, Miksa támogatta Bekes erdélyi akcióját. A fejedelem végül 1575. július 9-én a kerelőszentpáli csatában végleg legyőzte ellenfelét, aki (miután Miksa persze megtagadta őt!) kénytelen volt Lengyelországba menekülni. A Bekes elleni háborúban tűnt ki Székely Mózes, aki a radnóti és a kerelőszentpáli csatákban olyan vitézül harcolt, hogy a fejedelem megtette őt a fejedelmi testőrség parancsnokának. A fejedelem még a csatamezőn felakasztatott öt elfogott főurat, egy hónap múlva pedig országgyűlési jóváhagyással még 43 Bekes-pártit (köztük hét főurat) végeztetett ki. A csatában került fogságba a költő Balassi Bálint is, akit a fejedelem 1577-ig az udvarában tartott. A győzelemmel megszilárdul Báthory uralma (bár III. Murád török szultán Erdély éves adóját 10 000-ről 15 000 frt.-ra emelte), és a stabil Erdéllyel a háta mögött javult az esélye a lengyel trónra is.

Belpolitikájában a fejedelmi hatalom megerősítésére törekedett: felülvizsgálta a korábbi fejedelmi birtokadományokat, számba vette az állami jövedelmeket, fejlesztette a kereskedelmet és a bányászatot. Az erdélyi vallási türelmet ő sem bolygatta (ugyanakkor megtiltotta a további újításokat), bár célja a katolicizmus erősítése volt a többségében protestáns fejedelemségben. 1579-ben Kolozsvárra telepítette a jezsuitákat, és mint vallási újítót, a dévai várbörtönbe záratta Dávid Ferenc unitárius püspököt. 1581-ben jezsuita kollégiumot alapított Kolozsváron, amely a mai Szegedi Tudományegyetem jogelődje. Udvarában, Páduában végzett értelmiségiekkel vette körül magát, innen indult például a Wesselényiek és a Bethlenek felemelkedése is. Maga a fejedelem is kiváló politikai író volt, levelei stílusremekek. Érzékeny lélek lehetett, hiszen a zongora egyik ősén, virginálon játszott, amit saját szobájában tartott. Uralma idején volt az Erdélyi Fejedelemség első virágkora.

Lengyelország a Jagellók kihalása után (1572) szabad királyválasztó országgá lett. 1573-ban Valois Henriket, a francia király öccsét választották királyukká, akivel aláíratták az uralkodói hatalmat jelentősen meggyengítő, ún. Articuli Henricianit. Az új király azonban bátyja halála után elhagyta Lengyelországot, hogy elfoglalja a francia trónt. Újból megindult a küzdelem az üresen maradt lengyel trónért.

A legesélyesebb jelölt Habsburg Miksa császár és király volt, de jelentkezett az orosz Rettegett Iván is, míg a törökök Báthory István erdélyi fejedelmet ajánlották a lengyelek figyelmébe. Az orosz cár területi engedményekért cserébe visszalépett Miksa javára, akit a pápa is támogatott. Az 1569-es lublini unióval szorosan összekapcsolt lengyelek és litvánok attól tarthattak, hogy a németek és az oroszok felosztják országukat, miközben török támadással kell számolniuk. Hiába választotta meg a főurakból és főpapokból álló szenátus Miksát, a köznemesség 1575. december 12-én Báthory mellett foglalt állást. Végül a gyorsaság döntött: a késlekedő Miksával szemben az erdélyi ügyeket elrendező fejedelem elfogadta a lengyel rendek feltételeit, és feleségül vette a nála 10 évvel idősebb Jagelló Annát, az utolsó Jagelló-házi lengyel király, II. Zsigmond Ágost húgát. A gyorsan Lengyelországba érkező Báthoryt 1576. május 1-jén Krakkóban, a waweli székesegyházban királlyá koronázták. Szerencséjére a dolgok ilyetén alakulásába belenyugodni nem akaró Miksa még abban az évben meghalt, így már csak az ellenálló Gdańsk városával kellett elismertetnie uralmát.

Erdély trónjáról sem mondott le, előbb vajdaként bátyja, Báthory Kristóf kormányozta a fejedelemséget, majd ennek halála után, 1581-ben Kristóf fia, Zsigmond lett a vajda. Az ő kiskorúságának idejére kormányzótanácsot, majd három helytartóból álló triumvirátust állított fel, a fontosabb ügyekben azonban a Krakkóban székelő erdélyi kancellária útján maga intézkedett. 1585-ben a Királyi Magyarországtól visszaszerezte Nagybányát, a három helytartó helyett pedig egyet nevezett ki: Ghiczy János váradi kapitányt. Lengyelországban is igyekezett erősíteni a központi hatalmat, rendbe tette a gazdaságot (fogyasztási adók), a rendektől független zsoldoshadseregében pedig szívesen alkalmazott erdélyieket (volt, hogy ötezren is harcoltak seregében!). A lovasság parancsnokává tette például a korábban ellene harcoló, de később bocsánatát elnyert Bekes Gáspárt, és az Egert védő Bornemissza Gergely János nevű fia is az oldalán harcolt.

Számos székely harcolt Báthory lengyel király oldalán, akik közül ki lehet emelni Székely Mózest, a későbbi sófalvi sókamarást és erdélyi fejedelmet. Kancellárja, a Padovában tanult köznemes, Jan Zamoyski volt legfőbb támasza, akihez Kristóf bátyja Griseldis nevű lányát is feleségül adta. 1584-ben még a korábban őt támogató Zborowski fivérek összeesküvését is felgöngyölítette, egyiküket ki is végeztette. 1579-ben ő alapította meg a Vilnói (Vilniusi) Egyetemet.

A lengyel rendek azt kívánták tőle, hogy szerezze vissza a livóniai háborúban Rettegett Iván cárral szemben elvesztett területeket, miközben maguk nem akarták a háború terheit viselni. Mivel a lengyel és litván hűbéresektől katonát nem kapott, maga állított fel zsoldossereget: magyar hajdúkból és könnyűlovasokból, székelyekből, lengyel zsoldosokból, németekből és részben csehekből, románokból álló seregével Báthory megfelelt az elvárásoknak. 1579–81 között három hadjáratban győzte le az oroszokat. Előbb Polock várát foglalta vissza, majd Velikije Lukit ostromolta sikerrel, végül pedig Pszkov ellen vonult. A cár a pápát azzal hitegette, hogy katolizál, és segít a törökök Európából való kiűzésében, így Báthory Antonio Possevino, itáliai jezsuita szerzetes közvetítésével végül 1582-ben Jam Zapolszkijban fegyverszünetet kötött az oroszokkal. A siker így is jelentős volt, hiszen ezzel Lengyelország visszaszerezte az eredeti területéhez képest megnagyobbodott Livóniát és a Litvániához tartozó belorusz (fehéroroszországi) területeket, amivel előnyre tett szert a Balti-tengeri uralomért vívott hatalmi vetélkedésben. Báthory a cár 1584-es halála után foglalkozott Oroszország meghódításának tervével is, de a lengyel rendek továbbra sem voltak hajlandóak vállalni egy ilyen nagyszabású vállalkozás terheit.

Távolabbi politikai tervét – Lengyelország, Magyarország és Erdély államszövetségét, mely egyaránt szolgálta volna a Habsburgok és a török visszaszorítását – nem tudta megvalósítani. 1586. december 12-én váratlanul halt meg a litvániai Grodnóban. Mivel utóda nem született, a lengyel trónon feleségének unokaöccse, a svéd III. Zsigmond követte. A krakkói waweli székesegyház kriptájában temették el. A lengyelek egyik legnagyobb királyukat tisztelik benne, annak ellenére, hogy élete végéig megmaradt magyarnak, és velük is csak latinul érintkezett. A későbbi erdélyi fejedelmek őt mint a Hunyadi Mátyás óta legsikeresebb magyar politikust tekintették példaképüknek, követték azon koncepcióját, hogy Magyarországot Erdélyből kiindulva is lehet egyesíteni.<<[forrás: Wikipédia]

„Aschner Lipót (Assakürt, 1872. január 27. – Budapest, 1952. január 18.) üzletember, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. felvirágoztatója, a Tungsram névadója, az Újpesti Torna Egylet elnöke és mecénása, „a magyar világítástechnika Mechwartja”. Édesapja, Aschner Ármin (1834–1904) vegyeskereskedő volt, s mivel többre nem futotta, fiával csupán a négy polgárit végeztette el – így az ifjú Aschner kereskedősegéd lett. Budapestre kerülve 1896-ban belépett az Egger Béla és Tsa. Huszár utcai cégéhez, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. elődjéhez. A szorgalmas, több nyelvet beszélő fiatalember kistisztviselőként kezdte, 1904-ben aligazgató, néhány év múlva lámpaértékesítési igazgató, 1918-ban kereskedelmi igazgató, majd 1921-ben a cég első vezérigazgatója lett. Nevéhez fűződik a Tungsram márkanév létrehozása a volfrám angol és a német nevének (tungsten + Wolfram) egyesítéséből, illetve a budapesti és közép-európai Tungsram gyárak létesítése. 1921-ben létrehozta az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumát, ahol kitűnő, nemzetközi tekintélyű fiatal tudósokat alkalmazott Pfeifer Ignác műegyetemi professzor vezetése mellett. Bródy Imre, Selényi Pál, Bay Zoltán, Simonyi Károly, Millner Tivadar, Winter Ernő és mások munkássága számos szabadalom és találmány forrása lett.

Az általa bevezetett munkamódszereknek köszönhetően a cég modern nemzetközi nagyvállalattá fejlődött. Tungsram néven része lett egy, a világot behálózó kartellnek, amelyhez a legnagyobb, izzólámpát gyártó cégek csatlakoztak: az amerikai General Electric, a hollandiai Philips, a német Osram és a francia Compagnie des Lampes. 1901-ben Újpesten, a Külső Váci úton laboratóriumok egész sorát hozta létre, ezekben fejlesztették ki a korszak legkorszerűbb fémszálas izzólámpáit. A fejlesztés során megjelent az ozmium, tantál, Nernst-lámpa. Mindegyik előrelépést jelentett, de nem voltak tökéletesek. Nagy áttörést a dr. Just Sándor és Hanaman Ferenc (Franjo Hanaman) volfrámszálas izzója hozott. A gyár azonnal megvásárolta a kizárólagos gyártási és értékesítési jogát. Itt valósult meg Bródy Imre óriási jelentőségű találmánya, a kriptontöltésű izzólámpa, a xerox sokszorosító technika, a televízió őse a lokátortechnika, hogy csak a legismertebbeket említsük. Itt kísérleteztette ki Aschner a világszínvonalú rádiócsőgyártást, s itt alapozta meg a későbbi televízióképcső-gyártást is, de a gyár laboratóriumában érte el Bay Zoltán is első rádiólokátoros Hold-visszhang távolság mérés eredményeit.

1936-ban közel 20 millió izzólámpát, valamint 2,5 millió elektroncsövet gyártottak. A Tungsram megvalósította a kutatás és gyártás egységét: az alkatrészelőállítás, a termékfejlesztés, a végtermékgyártás és az értékesítés egy kézben működött. Aschner felismerte, hogy a 20. század fejlődésének egyik alappillére a szakembernevelés, amelyet, ha szükséges, anyagilag is támogatni kell. 1935-ben Hóman Bálint kultuszminiszternek évi 2500 pengőt ajánlott fel erre a célra, ragaszkodva az anonimitáshoz. A magyar királyi József Nádor Műegyetemen egy atomfizikai tanszék felállítására 300 000 pengő összegű alapítványt tett.

Aschner távol tartotta magát a napi politikától, de ízig-vérig közéleti ember volt. Mikor a gyár Újpestre költözött, újpesti lett, és már 1907-ben a városi tanács képviselője lett. Anyagilag is támogatta városát, mert szívügyének tartotta, hogy a gyárral együtt fejlődjön az annak otthont adó település is. Életében a sport volt a hobbi, ezért vállalta el Újpesti Torna Egylet (UTE) elnöki tisztét is. Erős volt a szociális érzékenysége is. Munkáslakásokat építtetett, uszodát, hétvégi üdülőbázist, kultúrházat. Tagja volt a gyár részvénytöbbségét kezében tartó Pesti Magyar Kereskedelmi Bank felügyelő bizottságának. Igazgatósági tagja több más iparvállalatnak és a Gyáriparosok Országos Szövetségenek (GYOSZ), alelnöke a Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesületének. Nemzetközi tekintélyét mutatja, hogy 1931-ben, a világ izzólámpagyárainak 90–95%-át tömörítő, 1924-ben alakult világkartell elnökének választották.

1944. március 19-én a Gestapo Mauthausenbe hurcolta. A Tungsram Rt. tulajdonosai 100 ezer frankos váltságdíjjal kiszabadították. 1945-ben Genfbe került, ahol továbbra is foglalkozott a gyár ügyeivel. Szovjet garanciával 1947 júniusában tért haza. Ezt követően a vállalat ügyvezető igazgatója volt. Egyre súlyosbodó betegsége ellenére szinte minden nap az újpesti gyárban tartózkodott, egészen haláláig, 1952-ig.

Házastársa Czettel Anna (1882–1952) volt, akivel 1901. szeptember 25-én kötött házasságot Budapesten, a Terézvárosban.” [forrás: Wikipédia] 

"Feleségével, Czettel Jolánnal 51 évig éltek harmonikus házasságban és - leveleik szerint - nagy szerelemben. Tíz évvel fiatalabb felesége azonban csak néhány hónappal élte túl őt. Két fiuk született. Endre 12 éves korában korán meghalt, míg az 1908-ban született Pál túlélte a nagy veszélyek időszakát, és 1945 után is segítette apját. Ő 1956-ban Kanadába emigrált, és ott halt meg 1998-ban. Aschner Pál kiváló teniszező volt, a Davis-kupa csapatban is játszott. Az UTE "jégkorongcsapatának" sztárja volt, és igazolt labdarúgó játékvezető."
[forrás: Lipót Aschner - Zsidó Kiválóságok Háza (zsidokivalosagok.hu)]

 Ungváry Krisztián sok érdekes részletet mesél el a történetéről, érdemes meghallgatni.

„Magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814. június 12. – Pusztakamarás, 1875. december 22.) magyar író, publicista, politikus a magyar romantikus regényirodalom Jókai Mór melletti legnagyobb alakja. 1867-től haláláig a Kisfaludy Társaság második elnöke.

Édesapja, Kemény Sámuel (1758–1823. december)[1] nagymúltú erdélyi családból származó birtokos második házasságából született, édesanyja Csóka Rozália (1780–1855) volt. 1820-ban betegeskedése miatt levegőváltozásra Zalatnára küldték, ahol 1823-ig nagybátyjánál, ikafalvi Barók Dániel bányatörvényszéki elnöknél lakott, és az ottani római katolikus elemi iskolába járt. Édesapja 1823-ban bekövetkezett halála után az első házasságból származó gyermekek pert indítottak az özvegy édesanya ellen; az 1827-ig tartó, botrányokkal kísért per – melynek során édesanyját karhatalommal lakoltatták ki Pusztakamarásról, ahova a zaklatások elől költözött – beárnyékolta a születésétől fogva melankolikus gyermek kedélyét. 1823-ban felvették a nagyenyedi kollégium harmadik osztályába. Eleinte a család hagyományainak megfelelően nem a kollégiumban, hanem rokonainál a Kemény-kastélyban lakott, de miután megromlott velük viszonya, 1826–27 körül annak ellenére átköltözött a bentlakásba, hogy ennek anyagi fedezetét édesanyja elég nehezen tudta előteremteni. Tizenegy évet töltött Nagyenyeden: hét évig a gimnáziumban, majd két-két évig bölcsészetet illetve jogot tanult. Az alsóbb osztályokból a klasszikus irodalom alapos ismeretét és nyelvtudását vitte magával; felsőbb tanulmányai során nagy hatással voltak rá az őt írói pályára buzdító Szász Károly, illetve a bölcseletet előadó Köteles Sámuel. Egy fegyelmi ügyet követően 1834 kora tavaszán félbehagyta tanulmányait, és Kolozsvárra költözött. Az 1848-as forradalom előtt 1834–35-ben hallgatóként részt vett a kolozsvári országgyűlésen, és annak Alsó-Fehér megyei közgyűlésein. Kolozsváron 1835 elején barátságot kötött Wesselényi Miklóssal, Kovács Lajossal, Bölöni Farkas Sándorral és Szentiváni Mihállyal. Miután az országgyűlést 1835. február 6-án katonai erővel feloszlatták, és az ellenzéki vezetők ellen per indult, 1835 tavaszán Kapudra költözött édesanyjához, és itt 1837 elejéig vezette a gazdaságot. Emellett irodalmi, történelmi és jogi tanulmányokkal foglalkozott; ekkor született Históriai töredék című tanulmánya (1835–1836), és itt kezdte el írni Izabella királyné és a remete című első regényét is. 1837-ben a marosvásárhelyi királyi táblánál kancellistaként végzett joggyakorlatot, egyben Dósa Elek jogi előadásait hallgatta. Első cikkei 1837 decemberében jelentek meg a Nemzeti Társalkodóban Gondolatok illetve Két levél a bajviadalról címmel. Gyakori vendég volt báró Kemény Pálnál Malomfalván, ahol beleszeretett Kemény Pólikába, a lány azonban nem viszonozta érzelmeit. Kemény Zsigmond 1838 májusában ügyvédi vizsgát akart tenni, de a királyi tábla elnöke ragaszkodott az előírt két évnyi gyakorlathoz, és nem engedte vizsgázni. Ezt követően folyamodott a kolozsvári főkormányszékhez írnoki állásra, ahol aztán június 20-án esküdt fel. Történelmi érdeklődéséhez számos anyagot talált a levéltárban, a város irodalmi és színházi élete is élményt nyújtott számára, de maga a hivatali munka és karrierlehetőség nem elégítette ki. Terveire, hogy Bécsbe költözik, valószínűleg döntő hatást gyakorolt az a hír, hogy Kemény Póli eljegyezte magát Gyárfás Domokossal. 1839–1840 között a bécsi egyetemen beiratkozás nélkül orvostudományi előadásokat hallgatott. Bécsben megismerkedett a kortárs francia és német irodalommal, folytatta Kapudon elkezdett regényének írását, és behatóan tanulmányozta Goethe és Schiller életművét.

1840 őszén tért vissza Kolozsvárra, ahol 1841–től az Erdélyi Híradó, az erdélyi alkotmányos ellenzék lapjának munkatársa lett. Ezzel párhuzamosan részt vett a kor politikai mozgalmaiban is; szónokként nem aratott sikert, de a párttanácskozásokon jelentős befolyásra tett szert. Irodalmi tevékenységét éjszakánként folytatta; 1841-ben kezdte el Balassa Bálint című regényét, melynek kézirata nem maradt fenn, 1842-ben pedig Élet és ábránd című regényét. 1842. január 1-től ez Erdélyi Híradó szerkesztője lett Kovács Lajossal; meghonosítva a vezércikk műfaját, kifejtette az erdélyi liberális reform elvi alapjait. Reformprogramjának elemei a jobbágyok terheinek fokozatos megszüntetése, az adórendszer reformja, modern polgári jogrend bevezetése, közigazgatási reform, sajtószabadság; a magyar nyelv államnyelvként való elismertetése, toleráns nemzetiségi politika és unió voltak. A lap ellen 1843. júniusban hivatalos vizsgálat indult, ezért Kemény és Kovács visszaléptek a szerkesztéstől. 1843 júliusa és novembere között Korteskedés és ellenszerei című röpiratán dolgozott, amelynek azonban csak első két része jelent meg. A röpirat, amelyben a megyerendszer megtartása, de a választási rendszer reformja mellett érvelt, vegyes fogadtatásra talált: a Pesti Hírlapban Kazinczy Gábor támadta, saját pártja sem volt elégedett vele, ugyanakkor az írás felkeltette Széchenyi István érdeklődését a szerző iránt, és a Magyar Tudományos Akadémia 1843. október 7-én levelező tagjává választotta.  1843 második felétől gróf Wass Györgyné kolozsvári házát látogatta, ahol kölcsönösen megszerették egymást Wass Ottíliával; a lány anyja azonban nem járult hozzá házasságukhoz, így a kapcsolat megszakadt.

A politika területén szerzett tapasztalatait írta le 1844-1845-ben A hírlapszerkesztő naplója című regényében, amely befejezetlen maradt. 1845 januártól kezdve tervezte, hogy Pestre költözik; közben elkezdte első nagy regényét, a Gyulai Pált, amely aztán 1847-ben jelent meg. 1846-ban Magyarországra utazott, és a politikai és irodalmi élet számos jelentős személyiségével találkozott. Kossuth eszméitől idegenkedett, Széchenyiről viszont az volt a véleménye, hogy „ő a legirtóztatóbb zsarnok és a legkellemesebb ember;” a legközelebb a centralisták álltak hozzá. Széchenyi szerkesztőnek hívta, de ez ellenkezett volna elveivel, így 1846. novemberétől a Pesti Hírlapba írt cikkeket. 1847 elején Pestre költözött; az újságírás azonban annyira megterhelte idegrendszerét, hogy ősszel Velencébe utazott pihenni. Olaszországi élményeit utóbb A szív örvényei és Férj és nő című regényeiben használta fel.

Noha 1848 elején még a centralistákkal együtt Széchenyivel akart összefogni Kossuth megbuktatására, március 3-án azonban már a „Pesti Hírlap tanainak apostola“-ként méltatta Kossuthot. A márciusi törvényeket helyénvalónak találta, de félt a forradalom következményeitől; ez a kétféle hozzáállás jellemezte egész 1848-as tevékenységét. Május 16-tól Csengery Antallal együtt szerkesztette a Pesti Hírlapot, melyben kiállt a Batthyány-kormány mellett, és rendszeresen cikkezett a radikálisok ellen. 1848. június 22-én Kővárvidék remetei kerületének képviselője lett, de a parlamenti munkában kevésbé vett részt. 1848 őszétől a Békepárt törekvéseivel rokonszenvezett az egyre inkább balra tolódó Kossuth ellenében. December 31-én Csengeryvel együtt visszavonult a Pesti Hírlap szerkesztésétől. Az országgyűlés 1849. április 13-i zárt ülésén többek mellett ő is ellenezte a függetlenségi nyilatkozat azonnali kibocsátását. Részt vett a Madarász László elleni szervezkedésben, és a Szemere-kormányt támogatta. Május 9-én Szemere belügyminisztériumi tanácsossá nevezte ki. Júniusban követte a kormányt Szegedre és Aradra.

A világosi fegyverletétel után egy ideig Szatmár megyében bujdosott, majd decemberben a kormány felszólítására jelentkezett a haditörvényszék előtt. Lojális magatartását Széchenyi titkára, Tasner Antal igazolta. 1850 júliusában végül felmentették.

Ekkor keletkeztek a Forradalom után, majd 1851-ben a Még egy szó a forradalom után című röpiratai, amelyekben kemény szavakkal bírálta a bukott forradalmat, Kossuth végzetesnek tartott politikáját. Az 1851 és 1855 közötti időszakban egy időre a regényíró kerekedett felül benne, ekkor írott munkái (A szív örvényei, Férj és nő, Ködképek a kedély láthatárán, Két boldog) még bizonyos elemeikben a romantika hagyományait követik, de már a realizmus felé mutatnak. Ugyanekkor több jelentős tanulmányt is írt, az Élet és irodalom és a Szellemi tér című cikksorozataiban a nyelvújítás és a népiesség után a polgárosult irodalom megteremtését látta időszerűnek. 1855-től kisebb megszakításokkal a Pesti Napló szerkesztője volt, s publicisztikai írásaival Deák Ferenc programjának kifejtését, a kiegyezés előkészítését szolgálta. „Egy híres tudós állítja, hogy az országok polgárosodásának mérfoka a lenfogyasztás és a fehérneműek általánosan elterjedt tisztasága. E nézet vitatás alá jöhet ugyan, de előttem legalább annyi kétségtelen, miként a testünkhez közelebb eső kelmék tisztasága, ha nem is az agy civilisatiojárúl, de a szív gyöngédsége és az érzület míveltsége felől tanúsít, s a mindig mocskos ing rajtunk szorosabb összefüggésben van az erkölcsök cynismusával, mint első tekintetre látszik.” (Kemény Zsigmond: Gyulai Pál) 1855 és 1862 között a közéleti munka mellett megírta a XIX. század legjelentősebb lélektani-történelmi regényeit, az Özvegy és leányát, A rajongókat és a Zord időt, emellett kitűnő jellemrajzot a két Wesselényiről, Széchenyi Istvánról és id. Szász Károlyról. Részt vett az Akadémia munkájában is, 1867 és 1873 között a Kisfaludy Társaság elnöke, 1865-ben Lipótváros országgyűlési képviselője volt. A kiegyezést követően a politikai életben egyre inkább háttérbe szorult, anyagi nehézségei, kicsapongó, szertelen életmódja, a túlfeszített munka felőrölték egészségét, elméje elborult. 1873-ban lemondott minden tisztségéről, s öccse pusztakamarási birtokára húzódott vissza. Itt is halt meg 1875. december 22-én.

Keményt olvasni nem könnyű feladat, nem véletlen, hogy regényei sohasem váltak az olvasók és a kritikusok kedvenceivé. Aki mégis veszi a fáradságot és leemeli a polcról bármelyik munkáját, nem fog csalódni: sötét, komor tónusú képeket, vívódó, töprengő hősöket, nehéz helyzeteket, súlyos érzelmeket és gondolatokat, de igazán elmélyült, komoly és értékálló irodalmat kap.”[forrás: Wikipédia, Cultura Magazin] A festmény Barabás Miklós alkotása

Az eredményt már tudjuk, de én arra voltam kíváncsi, mit lehet még kiolvasni a számokból.

1. Milyen az egyes pártok támogatottsága?
2. A pártok szimpatizánsai milyen arányban támogatták az egyes polgármester jelölteket?
3. A megyei listára honnan, hová történtek az átszavazások?
4. A Tisza Pártra szavazók mely pártokból „álltak át”, és milyen mértékben?

 Milyen az egyes pártok támogatottsága?

Az EP választás eredménye mutatja ezt, hisz itt minden párt indulhatott, nem volt átszavazási kényszer sem. Itt volt a legnagyobb választási részvétel is. 9157 fő. A polgármester választásra 94 fővel szavaztak ennél kevesebben, a megyei listára pedig 279 fő nem szavazott a választók közül.

2. A pártok szimpatizánsai milyen arányban támogatták az egyes polgármester jelölteket?

A legegyszerűbb megállapítani, hogy a Fidesz szavazói Nagyné Farkas Annamáriára voksoltak. De nem teljesen! 3492 főből 3020 fő szavazott rá. A többi 472 fő átszavazott Leidinger Istvánra.

A Mi Hazánk szavazói Sarkadi Attilára és Leidinger Istvánra szavaztak. (Valószínűleg nem szavaztak a fideszes jelöltre, és nem szavaztak Hardi Péterre sem.) No, de milyen arányban?

A megyei listán a Mi Hazánkra 1316 fő szavazott. Mivel az EP listán 577fő voksolt rájuk, a különbözet vélhetően Tisza pártra szavazók átszavazásából adódik. Sarkadi Attilára 1272 fő szavazat érkezett, ami ebből az 1316 főből került ki. Marad itt 44 szavazat, ami Leidinger István eredményét növelte.

A többi párt, a DK összefogás, Momentum és a Kutyapárt szimpatizánsai nagy valószínűséggel Leidinger Istvánra, és Hardi Péterre szavaztak. Hogy melyik milyen arányban, azt itt lehetetlen volt megmondani. Ezért a rájuk adott szavazatokat összevontan kezeltem.

EP lista alapján:

A polgármester választás eredménye:

3. A megyei listára honnan, hová történtek az átszavazások?

 A megyei listára nem szavazott 279fő. Vélhetően a nagy részük Tisza szavazó volt, ezért tőlük vontam le mind. Ez minimálisan torzítja csak az eredményt. A megyei listán nem lehetett szavazni a Tisza Pártra, a Kutyapártra, és az 1% alatti apró pártokra. Az alábbi táblázatból azt látni, hogy a Tisza szimpatizánsok közül 188 fő szavazott a Fidesz listára, 739fő a Mi Hazánk listára, 833 fő a DK összefog. listára, és 1249 fő a Momentum listájára. A Momentumra nem csak a Tiszások szavaztak át, hanem a Kutyapárt szavazói is őket választották. Az 1% alatti kis pártok átszavazásával nem foglalkoztam, a Tiszás átszavazók közé kerültek. Ami torzít kicsit, de szerintem nem jelentőset, 1-2%-ot jelenthet az egyes pártoknál. Az átszavazás azt jelenti, hogy  a szavazók ezekhez a pártokhoz állnak legközelebb, vélhetően korábban ezekre a pártokra szavaztak.

Összességében tehát elmondható, hogy a Tisza Párt szavazóinak kb. 6%-a a Fideszből jött, 24%-a a Mi Hazánkból, 27%-a DK összefogás pártjaiból, és kb 41%-a a Momentumból és a Kutyapártból.  Nagyon érdekes átrendeződések ezek, és valószínűleg ez még csak a kezdet. A változás mindenesetre elkezdődött.

Apám és nagynéném rendszeresen átjártak Erdélybe a rokonokhoz. Vittek magukkal ezt-azt, amit átengedtek a határon. Néhányszor én is apámmal tartottam. Jól emlékszem a román határőrök ellenséges tekintetére, ahogy mindent fölforgattak, könyvet, kazettát, hanglemezt kerestek, minden tilos volt. Nagyapám soha nem ment velük, hiába hívták. „Majd akkor megyek haza, ha nem kell útlevél!” válaszolta mindig. 1971-ben meghalt, nem élte meg 2004. május 1-et, Magyarország csatlakozását az Európai Unióhoz, és azt, hogy 2007. január 1-óta, útlevél nélkül lehet menni Romániába. Most már vihetünk könyveket, lemezetek, még az „István a király”-t is. Anno a csatlakozás ellen agitált a MIÉP: „Majd betiltják a mákos tésztát és a disznóvágást”. Hasonlóan beszélt egykoron Csurka az EU-ról, mint manapság Orbán Brüsszelről. Nézem a „Mi Hazánk” párt videóját, tüntetésre hív minket Ukrajna nagykövetsége elé, mondván, Ukrajnában sértik meg legjobban a magyar nemzetiségű polgárok emberi jogait, pl. a nyelvhasználatot.

Érdekes ez. Egy szélsőjobboldali párt liberális alapértékre hivatkozik, teszi ezt úgy, hogy nem nevezi néven a gyereket. A nemzeti önazonossághoz való jog ugyanis az egyik legrégebbi liberális alapérték, lásd a magyar reformkort. Vajon mit gondol a képviselő úr, miképpen lehetne javítani az Ukrajnában élő magyar kisebbség helyzetén? Tüntetéssel, politikai nyomásgyakorlással?  Netán fegyveres fenyegetéssel, Novák Előd képviselő úr talán vissza szeretné foglalni Kárpátalját, hogy aztán a ruszinok és ukránok nemzetiségi jogai kerüljenek veszélybe? Sajnos képviselő úr és a Fidesz nem tesz föl magának egy kényes kérdést. Mikor kap a kárpátaljai magyar kisebbség több jogot az anyanyelv használatra, a szabad magyar oktatásra? Ha Ukrajnát bekebelezi Oroszország, vagy ha Ukrajna csatlakozik az Európai Közösséghez? Jó-e a kárpátaljai magyarságnak Ukrajna EU tagsága, igen vagy nem? Ez a kérdés, válasszatok! Erre gondoljatok amikor EU képviselőt választotok!

A képen András Mózes nagyapám, mint székely határőr

Megnéztem az M1-en a mai két órás TV műsort az EU-választáson induló pártok listavezetőivel. (2024. május 30. esete 8 óra. Ha nem láttad, sok mindent nem fogsz érteni a következőkből.) Elmondom mit gondolok úgy általában a vitáról, mit gondolok a megjelentek szerepléséről és mit gondolok Deutsch Tamás egyik megjegyzéséről. A végén kezdem.

Deutsch egyfolytában ismételgette a Fidesz mocskolódását az un. dollár baloldalról. Mi ezzel a baj?

Ő is tudja, hogy a Fidesz ellenzéke sokszínű, egyszerűn nem igaz, hogy valamennyien baloldaliak. A baloldaliság az ő szájából egyfajta szitokszó, egyfajta anyázás vagy burkolt zsidózás. Másrészt, azt állítja, hogy ez ellenzéket Soros pénzeli. Gondoljuk ezt végig. Soros György feltehetően támogatja a civil szervezeteket és a szabad sajtót – köszönet érte – de vajon azért is fizet, hogy az ellenzéki politikusok vagy a független sajtó tollforgatói azt mondják, amit mondnak?  Deutsch úr valóban úgy gondolja, hogy XY politikus csak azért támadja Orbánt és a NER-t, mert megfizetik? Deutsch úr valóban úgy gondolja, hogy mondjuk Donáth Anna, ha nem fizetnék meg, akkor Fidesz hívő lenne? Fizetni kell neki azért, hogy a Fideszben való hitét megtagadja, és támadja O.V. politikáját jobb meggyőződése ellenére? Soros György fizet azért, amit ők fizetség nélkül is csinálnak? Ezek költői kérdések. Deutsch úr nyilván maga sem hiszi el ezeket, nagyon jól tudja, hogy a NER ellenzéke jelentős részben konzervatív, keresztény világnézetű politikusokból áll, akik nem pénzért vállalnak föl egy szerepet, hanem belső, őszinte meggyőződésből. Amikor te a vitapartneredről nem feltételezed, hogy őszintén, belső meggyőződésből mondja, amit mond, amit hirdet, akkor ottan vita nem lehetséges, legfeljebb veszekedés, vagdalkozás.

Akkor miért ismételgette Deutsch ezt a  „dollár-baloldal” nevű szitokszót, megbélyegzést, ami teljes képtelenség, belsőleg is ellentmondásos? Azért mondta ezt, mert úgy gondolja, az ő híveiknek ez a szintje, az ő hívei még ilyen képtelen hazugságot is elhisznek. Már bocsánat, de Deutsch úr csekély értelműnek nézi a választóit. Miképpen lehetne vita egy debilis közösség adekvát képviselője és értelmiségiek között? Attól tartok Deutsch úr alábecsüli a saját híveit, és a jól ismert propaganda szólamok ezért egyre inkább kontraproduktívak.

A vitáról. Magyar Péter nem emelkedett ki a mezőnyből, de nem is szerepelt rosszul. A végére belejött, de többet vártam tőle, mivel láttam már élőben. Kicsit hadart, de a témaválasztása jó volt. Donáth Anna is hadart, és fölösleges volt felemlegetnie Karsai Dániel eutanázia ügyét. Kár volt erre vesztegetnie a drága időt, ami jelen esetben irreleváns és mérsékelt érdeklődésre tart számot. Ráadásul, szerintem összeegyeztethetetlen az orvosi hivatással a halálba segítés, ilyet egy orvos nem tehet. A fájdalmat enyhítheti minden rendelkezésére álló eszközzel, de nem ölhet. Nem lenne jó erről népszavazást tartani, épp úgy, mint a halálbüntetésről sem lenne jó népszavazást tartani. Ez nem olyan kérdés, amit helyes lenne többségi elven eldönteni. Szerintem Anna a többi témában sem volt elég jó – mondom ezt a személyes szimpátiám ellenére. Szerintem a legjobb Dobrev Klára volt, mind tartalmilag, mind beszédtechnikailag – mondom ezt a személyes ellenszenvem ellenére. Dobrev, Donáth és Magyar között volt néhány odamondogatás, amivel csak az a baj, hogy félő, az átlagos M1-néző ebből semmit nem értett, észre sem vette a szurkálást, mert tájékozatlan. Mindegyik szereplő jól végig gondolta, hogy miről beszél, talán csak a Kutyapárt képviselője improvizált. Szerintem az ő választása ártott a pártjának, hiszen azt igazolta, hogy ez egy viccpárt, nem lehet komoly dolgot rájuk bízni. Ezt még azzal fokozta, hogy dehonesztáló megjegyzéseket tett többször is az M1 nézőire, azokra, akikhez beszél.

Dobrev és mások emlegették a politikai vitát, mint egy politikustól elvárható minimális teljesítményt. Kételyeim vannak. Szerintem vita csak olyan résztvevők között lehetséges, akik valamennyire tisztelik, elfogadják egymást, és a vita szabályain kívül bizonyos alapvető tényekben megegyeznek. A Fidesz propagandája nem ilyen, nehezen képzelhető el velük értelmes vita. Gúnyolódás, odamondogatás persze igen, de ez nem fog senkit sem meggyőzni. Dobrev és Magyar között elvben elképzelhető vita, ha mindketten visszavesznek az arcukból, és átváltanak az angol understatement stílusra. Ez az országnak is jót tenne. Viszont ez Magyar Péternek nem érdeke, hiszen őt a propaganda össze akarja Gyurcsányozni, amit igyekszik kivédeni. Ha támadja a DK, az jót tesz neki. Ezért nem akar vitázni velük. Nekem úgy tűnik, értelmes vita, egy ideig még semelyik relációban nem lehetséges.

[Kocsiné András Gizella (1918-2017) akvarellje]

A játszótéren egy nagyfiú ütni kezd egy kisebbet egy sodrófával, és közben röhög. Mi a helyes ilyenkor? Én három álláspontot látok körvonalazódni a neten aktív magyar közönség körében:
1. Vujity Tvrtko, Puzsér Róbert és mások véleménye: az a hibás aki összeugrasztotta őket.
2. Dúró Dóra és Orbán Viktor álláspontja: az a lényeg, hogy a távolban maradjunk, különben mi is kapunk a fejünkre.
3. Békepárti Fb vélemény: küldjünk majd a kisfiúnak sebtapaszt, de sodrófát semmiképp, mert ellenezzük a verekedést. Legjobb lenne, ha a kisfiú bocsánatot kérne, akkor kevésbé ütnék.
4. A nagyfiú rokonai és barátai: nem unjátok, hogy mindent az én fiamra fogtok, a ti gyerekeitek is verekedtek tavaly nyáron. Különben is, nagyon egyoldalúan látjátok ezt a bonyolult kérdést.

Széchenyi Ödön György István Károly (Pozsony, 1839. december 14. – Isztambul, 1922. március 24.) magyar származású oszmán pasa, Széchenyi István ifjabb fia. Az állami tűzoltóság megszervezője, irányítója Magyarországon és az Oszmán Birodalomban. Elsőként jutott el hazánkból Párizsba kizárólag vízi úton.

A „legnagyobb magyar”, Széchenyi István kisebbik fia, Széchenyi Ödön Pozsonyban született 1839. december 14-én. A nyughatatlan, vállalkozó természetű ifjú huszonegy éves volt, amikor apja halála után Pestre költözött. A közlekedés minden ága érdekelte, sokat utazott és igyekezett összegyűjteni az itthon is alkalmazható újításokat. Az 1862-es londoni világkiállításra látogatva keltette fel figyelmét a világ első, a brit fővárosban működő hivatásos tűzoltósága. (Az 1666-os nagy londoni tűzvész után a biztosítótársaságok az általuk biztosított épületek védelmére állítottak fel kisebb tűzoltó egységeket, ezek együttműködéséből született meg 1833-ban a Fire Brigade.) Széchenyi két évvel korábban részt vett egy nagycenki tűz oltásában, de hiába tett tanúságot személyes bátorságról, nyolc ház égett le, mire a tűzvészt sikerült megfékezni. Széchenyi Ödön számára nyilvánvaló volt, hogy az oltást a szervezetlenség, a kapkodás és a hozzá nem értés hátráltatta, ezért határozta el egy hazai, hatékony, gyakorlott és szervezett tűzoltóság létrehozását. Tapasztalatszerzés céljából a kiállítás után Londonban maradt és jelentkezett a tűzoltóknál. Minden munkában részt vett a laktanya takarításától a tömlők cipelésén és karbantartásán át a tűzoltásig, így nemcsak elméleti tudásra tett szert, hanem testközelből megismerte a tűzoltók életét is.

Hazatérve, 1863-ban megalakította a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Egyletet, majd a lakosság biztonsága érdekében indítványozta a hivatásos tűzoltóság létrehozását is. A 12 tagú szervezet 1870. február 1-jén szintén az ő főparancsnoksága alatt kezdte meg működését. Közben evezős versenyeket szervezett, részt vett a Budapesti Hajósegylet munkájában, megszervezte az Első Magyar Utazási Társaságot, bekapcsolódott az Első Magyar Gőzhajózási Társulat létrehozására indított mozgalomba, támogatta a Balatoni Yacht Egylet létrejöttét. A Dunagőzhajózási Társaság hajóin önkéntes szolgálatot teljesített, a Hildegard és a Franz Josef gőzösökön háromszor tette meg oda-vissza a Budapest-Galac hajóutat, hogy csiszolja gépészeti, vízrajzi és kormányosi ismereteit. Hajóskapitányi vizsgájának letétele után hatalmas nemzetközi feltűnést keltve Hableány nevű gőzösével Budapestről a Duna, Majna, Rajna, Marne, Szajna folyókon keresztül hajózott Párizsba, az 1867-es világkiállításra, ahol Verne Gyula fogadta. A 43 nap alatt megtett, kétezer kilométeres út híre eljutott III. Napóleon francia császárig, aki Eugénia császárnéval maga is tett egy utat Széchenyi gőzösén. Hajója megkapta a világkiállítás aranyérmét, a gróf pedig a kontinens áthajózásáért a francia Becsületrendet. A „tűzpasaként” tisztelt Széchenyi Ödönt Európa-szerte és Törökországban számos magas kitüntetésben részesítették, míg Magyarországon szinte alig ismerték érdemeit.

A következő években sok keserűség is érte, mert számtalan terve bukott meg érdektelenség, értetlenség miatt. Egyik kedves álma volt a Pest és Buda között megnövekedett forgalom enyhítésére szánt gőzkomp, melynek kivitelezésére még társaságot is alapított, de a vállalkozás ellehetetlenült. Megvalósult viszont az „emelőgép”, vagyis a Buda-vári gőzsikló, amelynek ötletét a párizsi világkiállításról hozta magával, a siklót 1870-ben adták át. Tőle származik a Sváb-hegyre vezető fogaskerekű vasút, a munkásszálló, a magántávirda, az utcai hirdetőtáblák ötlete, valamint a sínfektetés nehézségeit kiküszöbölő gőzkocsi terve a lóvasút helyett. A török hatóságok 1874-ben nemzetközi diplomáciai nyomásra kérték az akkor már Európa-szerte ismert Széchenyi Ödön segítségét tűzoltóságuk felállításához, miután Isztambulban négy évvel korábban egy hatalmas tűzvészben leégett a brit követség, az amerikai és a portugál konzulátus is. A megbízást az oroszok is szerették volna elnyerni, ezért a szultán előtt nemcsak a pest-budai, hanem az orosz tűzoltók is nagyszabású gyakorlatot mutattak be. Az uralkodó a magyarok fegyelmét, szakértelemről és csapatszellemről tanúskodó összehangolt, pontos munkáját látva Széchenyit bízta meg azzal, hogy szervezze meg a konstantinápolyi tűzoltóságot.

A rendkívül sok erőfeszítést igénylő munka olyannyira elhúzódott, hogy Széchenyi végül letelepedett Konstantinápolyban, és első felesége halála után itt alapított újra családot. Az egymást követő szultánok megbecsülték munkáját, több kitüntetésben részesült, ő volt az első keresztény, aki úgy kapta meg a pasa címet, hogy nem kellett hitét elhagynia. A „tűzpasa” a legmagasabb rangú tábornokok közé tartozott, az tűzoltásokat még idős korában is személyesen irányította. Hazájával nem szakadt meg kapcsolata, időnként hazalátogatott és őt is gyakran keresték fel tűzoltóküldöttségek Magyarországról.

Széchenyi Ödön 1922. március 4-én halt meg, temetésén a török szultán képviselői is jelen voltak. Isztambulban a Tűzoltó Múzeum az ő nevét viseli, sírját rendszeresen felkeresik a török lánglovagok. [forrás: Wikipédia]