A Novaja Zemlja szigetcsoport az egyik legintenzívebben bombázott hely bolygónkon. Oroszország északi partjainál, a Jeges-tengeren, úgy lóg ki ez a földrész, mint egy fájó hüvelykujj. Ez egy olyan hely, amelyet biztosan észrevettél, ha valaha is ránéztél Oroszország térképére. És mégis, ez egy olyan hely, amelyről a legtöbb ember csak nagyon keveset tud. Ugyanakkor a Novaja Zemlja tökéletes hely abból a szempontból, hogy Oroszország modern nukleáris arzenáljáról gondolkozzunk, mivel ez a szigetcsoport éles kontrasztot mutat a Szovjetunió nukleáris képességei és a modern Oroszország jelenlegi lehetőségei között. Ez pedig segít megválaszolni a talán legkritikusabb kérdést: vajon Oroszország modern atomfegyverei valóban olyan ijesztőek-e, mint amilyennek látszanak? Olyan ijesztőek-e, mint amilyennek a propagandájuk mutatja?

Novaja Zemlja nagyon sötét múltra tekint vissza. Ha ellátogatnánk a szigetekre, többnyire havat, jeget, sziklákat és rengeteg nukleáris sugárzásmaradványt találnánk, amelyek többnyire nagy gleccserekben rejtőznek, amelyek most gyorsan beleolvadnak a Jeges-tengerbe. De találnánk valami mást is – egy régóta elhagyott, majd nemrégiben helyreállított szovjet atomkísérleti telepet, amelynek elhagyása és helyreállítása igen fontos, ha figyelembe vesszük az ukrajnai háborúval kapcsolatos orosz nukleáris fenyegetések gyakoriságát.

Az évek során ennek a nukleáris létesítménynek működése következtében ez a szigetcsoportot több mint 220 különböző nukleáris robbanásból származó nukleáris sugárzás borította be, amelyek 265 megatonna TNT-nek megfelelő energiát szabadítottak fel. Ez rengeteg robbanóanyag. Összehasonlításképpen, a második világháborúban az összes felhasznált robbanóanyag, még ha a Hirosima és Nagaszaki felett felrobbantott két amerikai atombomba robbanását is beleszámítjuk, összesen csak két-öt megatonnát tett ki – ami több mint százszor kevesebb, mint amit csak ezen a távoli orosz szigetcsoporton felrobbantottak. És ebből a Novaja Zemlja feletti robbanóerőből 50 megatonna, azaz közel egyötöd származott egyetlen bombából – a hírhedt „Cár” bombából, amely a történelem legnagyobb, ember által okozott robbanását okozta. A Cár bomba a történelem egyik legnagyobb félelemkeltő, gonosz propagandakampánya eszköze volt, amely majdnem pontosan egy évvel később hozzájárult a kubai rakétaválsághoz. Ha megnézzük a részleteket, könnyen megérthetjük, hogy az emberek miért rettegtek annyira ettől és más szovjet atombombáktól. A „Cár” bomba gombafelhője körülbelül 40 mérföld magas volt, hétszer magasabb, mint a Mount Everest. A felhő tetején a szélessége 59 mérföld volt – az alján pedig 25 mérföld –, ami felfoghatatlan méretet jelent. A „Cár” Bomba fényvillanása olyan erős volt, hogy több mint 1000 kilométer távolságból is látszott, és harmadfokú égési sérüléseket okozhatott volna minden embernek vagy állatnak 100 kilométeres távolságon belül. Több mint 160 km távolságban lévő faházak teljesen a földdel váltak egyenlővé, és az ablakok 1000 km távolságban is betörtek a lökéshullámtól, mivel a bomba egyidejűleg egy 5-ös erősségű földrengésnek megfelelő szeizmikus rengést is létrehozott. A rengés még akkor is érzékelhető volt, amikor a bomba hatása háromszor megkerülte a Földet. Ez az egyetlen szovjet bomba 1570-szer erősebb volt, mint az Egyesült Államok által Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák együttes hatóereje, és legalább 10-szer erősebb, mint a II. világháborúban felrobbantott összes hagyományos fegyver együttvéve. Ha egy ilyen fegyver valaha is felrobbanna egy nagy amerikai város, például New York, Chicago, San Francisco vagy Washington D.C. felett, akkor ezek a városok, valamint a külterületeik szinte biztosan teljesen elpusztulnának, és az élet minden fajtája eltűnne. Ez a robbantás a Szovjetunió számára egy jelentős propagandagyőzelmet jelentett. A félelem, amit a Cár Bomba keltett, nyomasztó volt, és hozzájárult a félelem és a rettegés érzéséhez, amely legalább fél évszázadon át áthatotta a világ nagy részét, és amely egyszerre határozta meg a modern geopolitikát és a disztópikus fantasy műfaját. De van valami döntő fontosságú a Cár Bombával kapcsolatban, amit a közvélemény soha nem vett igazán figyelembe, nem fogott fel.

A valóságban, ha racionálisan vizsgáljuk, a Cár Bomba, bármennyire is borzalmasan erős volt, gyakorlati értelemben teljesen haszontalan volt azon túl, hogy képes volt félelmet kelteni. Ugyanaz a hatalmas méret, amely lehetővé tette, hogy a Cár Bomba ilyen erős legyen, azt is jelentette, hogy túl nehéz és nehézkes volt ahhoz, hogy valaha is ténylegesen egy külföldi célpontra juttassák. Nem lehetett ballisztikus rakétára szerelni, ezért egy hatalmas repülőgépnek kellett szállítania, és ez azt jelentette, hogy könnyen le lehetett volna lőni, mielőtt még az ellenséges terület közelébe ért volna – esetleg már akkor, amikor a szovjet légtér felett repült. Ironikus módon ez azt jelentette, hogy a bomba létezése sokkal nagyobb veszélyt jelentett a magára szovjet népre, mint bármely más idegen hatalomra, a balesetek vagy szabotázsok lehetősége miatt. Ez a tendencia túlmutat a Cár bombán, és valójában inkább a Szovjetunió, és különösen a modern Oroszország nukleáris programjával kapcsolatos.

A modern Oroszország a mai napig a régi, szovjet korszakbeli nukleáris kísérletekre támaszkodik, mint az egyik legfontosabb geopolitikai eszközére. Például, amikor Ukrajna lerohanására készültek, Oroszország gondoskodott arról, hogy eddig még soha nem látott felvételeket tegyen közzé a Cár Bomba felrobbanásáról, csak hogy a globális rettegés a lehető legnagyobb mértékű legyen, mintha Oroszország ma ugyanezt a terrort tetszés szerint rá tudná szabadítani a világra. Az ukrajnai inváziót követően Oroszország egyre inkább a nukleáris fenyegetésekre támaszkodott, kifejezetten azért, hogy a fő ellenfeleit, például az Egyesült Államokat elijessze, elérje, hogy maradjanak ki a konfliktusból, és csak korlátozottan támogassák Ukrajnát. Az utóbbi időben Vlagyimir Putyin olyan gyakran fenyegetőzik nukleáris háborúval, amilyen gyakran csak tud, bármikor, amikor nem éri el pontosan azt, amit akar a nemzetközi színtéren. Az orosz propagandatévé is kiveszi a részét a dologból, és folyamatosan azzal ijesztget, hogy Oroszország valamiért atomot vet más országokra, különösen Lengyelországra. Ezek az állandó fenyegetések azonban mára már azt eredményezik, hogy Putyinra nem úgy tekintenek, mint a világ egyik legerősebb, fenyegetőző vezetőjére, hanem mint a farkast kiáltó fiúra. Putyin fenyegetőzései olyannyira „komolyak”, hogy már legalább 40 különböző alkalommal fenyegetett atomháborúval, így nehéz, sőt szinte lehetetlen elhinni, hogy vannak olyanok, akik még mindig nem látják benne az ukrajnai konfliktus valódi provokátorát. (Ilyen agyhalottak azért Magyarországon bőven akadnak.) Putyin világmegsemmisítéssel való fenyegetései olyan gyakoriak, hogy egyes szakértők, például a Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézetének munkatársai szerint ezek a gyakori fenyegetések valójában azt bizonyítják, hogy Oroszország nem tekinti nukleáris arzenálját valódi taktikai lehetőségnek, mivel minden egyes alkalommal, amikor ilyen fenyegetést fogalmazott meg és azt nem követte semmi, a fenyegetés ereje gyengült. Más szóval, ha Oroszország valóban úgy gondolná, hogy atomfegyverei életképes opciót jelentenek, akkor nem fenyegetőznének ennyiszer a bevetésükkel. És akárcsak a Cár bomba, amelyet Putyin megpróbált feltámasztani, Oroszország modern atomfegyverei is inkább a pszichológiai hadviselésről szólnak, mint a gyakorlati tényekről. Ezeknek a belátásoknak komoly jelentősége van, mivel Putyin soha nem váltotta valóra több mint 40 nukleáris fenyegetése egyikét sem. Mindezt annak ellenére, hogy Oroszország saját nyilatkozatai szerint számos különböző esetben meg kellett volna tennie. Ha most visszatekintünk a Novaja Zemljára és annak robbanásveszélyes történetére, akkor talán az a legmeglepőbb, hogy Putyin nemcsak hogy soha nem robbantott atomfegyvert geopolitikai ellenfeleire, de valójában soha nem is robbantott egyetlen egyet sem, és ez a lényeg! Ez egyesek számára meglepő lehet. De minden blöffölése és harsánysága ellenére Oroszország a Szovjetunió több mint 30 évvel ezelőtti utolsó nukleáris kísérlete óta nem mutatta be a világnak, hogy rendelkezik működőképes atombombával. Ezt olyan kísérlettel, amelyet olyan rakétákkal kellet volna végrehajtania, amelyek már régen túlhaladták azt a pontot, amikor átfogó karbantartásra volna szükségük ahhoz, hogy ma is működőképesek maradjanak. Ne értsenek félre. Ez nem jelenti azt, hogy Oroszországnak nincsenek működő atomfegyverei. Ez egy téves feltételezés lenne, és nem ezt akarom mondani. Bár Oroszország nukleáris teszteinek hiánya nem jelenti azt, hogy nincsenek működő atomfegyvereik, de valamit sugall a tesztek hiánya, mivel ezek a tények nem légüres térben lebegnek.

Amikor a Szovjetunió több mint 30 évvel ezelőtt összeomlott, drasztikusan megváltoztatta az ország határait, vezetését és hatalmi struktúráját, és azóta Oroszország nukleáris programja finoman szólva is sok változáson ment keresztül. E változások némelyike számos elemzőt egy meglehetősen érdekes meggyőződéshez vezetett – ahhoz a meggyőződéshez, hogy hatalmas szakadék tátong a közvéleménynek az orosz atomfegyverekről alkotott elképzelése – amely még mindig nagyrészt a több évtizedes szovjet korszak propagandájából táplálkozik – és Oroszország jelenlegi nukleáris felkészültségének tényleges valósága között. A Szovjetunió összeomlását követő legnyilvánvalóbb változás a Szovjetunió nukleáris képességének kezdeti és azonnali összeomlása volt. Amikor ez a monolitikus unió több különböző független államra szakadt szét, a korábbi nukleáris arzenál nagy része kikerült Oroszország ellenőrzése alól, ami a világ nagy részét fokozott aggodalommal töltötte el. Ez idő alatt Oroszország elvesztette nukleáris kapacitásának nagy részét, és azt soha többé nem nyerte vissza. Ez nem csak a robbanófejek számát tekintve igaz, hanem a szakértelem tekintetében is.  A szovjet agyelszívás valóságos jelenség volt, mivel a legképzettebb szakemberek közül sokan elhagyták az országot, amint ez biztonságosan megtehető volt. Az biztos, hogy ez egy vadnyugati korszak volt. Ha például megnézték a Netflix „Fordulópont” című dokumentumfilmjét, talán értesültek a „Zafír projekt” nevű dologról, amely egy kétségbeesett kísérlet volt a dúsított urán visszaszerzésére Kazahsztánból, amelyet a helyiek szó szerint nyitott vödrökből árultak, miután az ország kikerült a szovjet ellenőrzés alól. És még sok hasonló őrült történetet lehetne mesélni a korszakból. A teljes káosz elkerülése érdekében ebben az időszakban az USA és Európa nagy szerepet vállalt az orosz atomfegyverek megfigyelésében és karbantartásában, amíg az ország elég stabil nem lett ahhoz, hogy saját maga kezelje azokat. És érdekes módon, miközben Oroszország most azt állítja, hogy részben azért szállták meg Ukrajnát, mert az Egyesült Államok atomfegyvereket akart elhelyezni ukrán területen, az igazság valójában ennek éppen az ellenkezője. Az USA az akkori politika részeként ebben az időszakban valójában meggyőzte Ukrajnát, hogy adja át atomfegyvereit Oroszországnak, amit Ukrajna biztonsági garanciákért cserébe meg is tett! Azóta, hogy az atomfegyvereket visszaadta Oroszországnak, ami a Nyugat Oroszországgal szembeni tényleges jóindulatának jele volt, a világ figyelte és látta, hogy Oroszország nagyon keveset tett ezekkel az atomfegyverekkel a további karbantartás és fejlesztés tekintetében. A Szovjetunió összeomlása óta Oroszország nukleáris készletei drasztikusan csökkentek, és ami megmaradt, az gyorsan öregedett, és számos jelentés szerint Oroszország állítólag modernnek mondott készletei valójában nagyrészt a szovjet korszakból származó, régebbi, valószínűleg nem működő robbanófejekkel vannak feltöltve. Ez a felismerés nem kellene, hogy meglepő legyen, hiszen pontosan ugyanezt tette Oroszország az ukrajnai frontvonalon lévő tankokkal és páncélozott járművekkel is – ahol kezdetben azt mondták a világnak, hogy sokkal nagyobb számban rendelkeznek fegyverekkel, mint amennyivel valójában rendelkeztek, majd amikor elfogytak a ténylegesen működő modern felszerelések, a régi, szovjet korszakból származó felszereléseket elővették a raktárból, mint egyfajta szükségmegoldást. Ezt a helyzetet rendkívül jól dokumentálták, többek között ezen a YouTube csatornán is. De honnan tudjuk, hogy ez hasonlóan érvényes Oroszország nukleáris arzenáljára? Nos, rengeteg adat támasztja alá ezt a feltevést. Vegyük például a modern nukleáris arzenál fenntartásának költségeit. Oroszország a hivatalos adatok szerint meglehetősen nagy arzenállal rendelkezik. A nukleáris arzenáljuk állítólag körülbelül 5600 robbanófejet tartalmaz, ami több mint az Egyesült Államoké, amelynek nukleáris arzenálja körülbelül 5000 robbanófej körül mozog. Az elképzelés azonban, hogy Oroszország valóban több működő robbanófejjel rendelkezik, mint az Egyesült Államok, enyhén szólva is megkérdőjelezhető. Csak egy adat: 2021-ben, az Oroszország ukrajnai inváziója előtti évben az Egyesült Államok körülbelül 50 milliárd dollárt költött csak az 5000 nukleáris robbanófej fenntartására. Ugyanebben az évben Oroszország 60 milliárd dollárt, azaz mindössze 10 milliárd dollárral többet költött, de nem csak az 5600 nukleáris robbanófej karbantartására, hanem a teljes katonai kiadásaira, beleértve a légierőt, a haditengerészetet, a hadsereget, a kutatást és fejlesztést, a gyártást, a logisztikát, a humán erőforrásokat és még sok-sok mást. Összehasonlításképpen, mindezek finanszírozására 2021-ben az USA 753 milliárd dollárt költött. Szóval, itt nyilvánvaló az aránytalanság. Még rosszabb, hogy mint az Oroszország ukrajnai inváziója során kiderült, a katonai költségvetésük nagy részét valójában el sem költötték, hanem elsikkasztották olyan dolgok megvásárlására, mint a jachtok, villák és dizájnerruhák. Mennyi a tényleges költségvetés, amelyet végül a tervezett katonai célokra költöttek? Ezt senki sem tudja. De nyilvánvaló, hogy Oroszország közel sem költött eleget ahhoz, hogy közel akkora nukleáris arzenált tartson fenn, mint amekkorát állítólag birtokol. 

Oroszországot már rajtakapták több ellenőrizhető hazugságon a nukleáris képességeivel kapcsolatban. És mit teszel, ha tudod, hogy valaki hazudik? Nem hiszel neki. És ez különösen igaz akkor, ha nyilvánvalóan további megtévesztésre törekszik. Ha egyszer becsapnak, szégyelled magad. Kétszer becsapnak.. érted a lényeget. Oroszország elégtelen költségvetése nem csak Oroszország meglévő arzenáljának állapotára van hatással, de ami talán a legfontosabb, a modernizációját is megnehezíti, mivel egy olyan nukleáris erő, amely még a meglévő arzenál fenntartására sem képes, biztosan nem tekinthető úgy, hogy képes lenne a jövőre nézve megfelelően méretezni és lépést tartani a versenytársakkal. De pontosan mennyire rossz a helyzet? Nos, sokkal rosszabbak lehet, mint azt sokan gondolnák. Az egyik első videónk, amit ezen a csatornán készítettünk, azt vizsgálta, hogy mennyire kiterjedt a korrupció az orosz hadseregben. Abban a videóban azt mutattuk be, hogy a hadsereg különböző területein a katonákat hamisított felszereléssel látták el, amit aztán magukkal vittek a csatába, ami előre látható katasztrofális eredményeket okozott. Ez a hamis felszerelés egy alapvető okból volt ennyire elterjedt: a valódi felszerelés előállításához szükséges pénzt ellopták, mert azt hitték, hogy egy valódi háborúra soha nem kerül sor, és ezért a hadviseléshez szükséges felszerelésre valójában soha nem lesz szükség. Ez tévedés volt. De az illetékesek úgy gondolták, hogy csak annyi valódi fegyverre van szükség, hogy elegendő valódi fegyvert tartsanak fenn elrettentő célokra, vagy hogy demonstrációs célokra, például kiképzéseken és felvonulásokon használják őket. Amikor tehát a háború tényleges sokkhatása elérte az ellátási láncot, a hadsereg minden szinten szembesült azzal, hogy közel sem volt elég valódi, működőképes felszerelésük ahhoz, hogy hatékonyan végezzék a feladatukat. Ez viszont azt okozta, hogy Oroszország kezdeti ukrajnai inváziója közel sem volt olyan hatékony, mint ahogyan azt tervezték, és most itt vagyunk, 2 és fél évvel azután, hogy elkezdődött az, aminek egy legfeljebb 3 hetes különleges katonai műveletnek kellett volna lennie. De képzeljék el, ha ugyanez történik akkor, amikor az önök nemzete nukleáris háborút indít. Ha mindez viszonylag jelentéktelen felszerelésekkel, például lőfegyverekkel, gumiabroncsokkal vagy robbanóanyagokkal történt, akkor csak elképzelni tudjuk, hogy ezt a logikát hogyan lehet alkalmazni Oroszország nukleáris arzenáljára is – ahol az elköltött pénzmennyiségek valóban hatalmasak. Ahogyan a világ tanúja volt az orosz haditechnikai eszközök szinte minden más kategóriájában történteknek, nagyon is elképzelhető, hogy valahol Oroszországban van egy parancsnok, aki úgy döntött, hogy elegendő, ha az atombombák egy kis részét jó állapotban tartja, hogy kiképzési vagy propagandacélokra használja. Az összes többi atombombára szánt pénzt aztán vagy eltüntették, vagy eleve nem is osztották ki – egy kifejezetten orosz stratégia részeként, amely arra irányult, hogy erősnek tűnjenek anélkül, hogy a tényleges erősséghez szükséges hatalmas beruházásokat megtegyék. Valószínűleg nem ez lenne az első alkalom, amikor Oroszország így tett. A hidegháború után több jelentés is napvilágot látott arról, hogy Oroszország szándékosan túlbecsülte nukleáris arzenálját, hogy az Egyesült Államokat arra kényszerítse, hogy túlságosan sokat fektessen be az ellene való küzdelembe. A Netflix nemrégiben bemutatott „Fordulópont” című dokumentumfilmje ezt az elméletet mutatja be. Más jelentések szerint a szovjet felvonulásokon bemutatott nukleáris rakéták valójában nem is voltak nukleárisak, sőt, rakéták sem voltak, hanem egyszerű, demonstrációs célokra használt lövedékek, amelyeket újra és újra körbevontattak a háztömbök körül, miután eltűntek a szemünk elől, hogy a végtelenül nagy arzenál látszatát keltsék. Ezek jelentéseket persze nehéz ellenőrizni. Azt azonban nem nehéz ellenőrizni, hogy a nukleáris arzenál rendszerében sok olyan hely van, ahol korrupció és vesztegetés potenciálisan előfordulhat. Az egyik példa erre a tríciumnak nevezett valaminek a cseréje, amelyet 5-10 évente újra kell hasznosítani, és amely csak egy darabja egy bonyolult nukleáris rakétának. Legalább tízévente minden egyes tríciumot használó orosz atomerőműben 100 000 dollárba kerül kicserélni ezt az anyagot. Egy orosz katonai szakember számára nagyon csábító lenne, ha megtalálná a módját, hogy ezt a pénzt zsebre tegye, tekintve, hogy a háború előtti orosz hadnagyok átlagos fizetése alig 11 000 dollár volt évente. A trícium csak egy az ezernyi alkatrész közül egy nukleáris rakétában. Elég nagy a lehetősége annak, hogy bármelyik alkatrész a sok közül olyan károsodásnak legyen kitéve, amely veszélyezteti a fegyver működését, de amelyet nehéz észrevenni, amíg a fegyvert ténylegesen ki nem lőtték és ki nem próbálták.... És mivel Oroszország több mint 30 éve nem tudott nukleáris robbanást tesztelni a nukleáris tesztek betiltásáról szóló szerződések miatt, kezdjük érteni, miért olyan fontos ügy ez. Könnyen lehet, hogy Oroszország nukleáris készletei lecsupaszítva és kimerülve ülnek, és ezt még az orosz kormány sem fogja teljesen átlátni, amíg meg nem nyomják a végzetes gombot – pontosan ez történt a hagyományos hadseregükkel is, amikor megszállták Ukrajnát. És ebben a helyzetben Oroszország lényegében nem bízhat abban, hogy az atomfegyvereik valóban működni fognak olyan mértékben, hogy használni tudják azokat. Valójában, tekintve, hogy a katonai korrupciójuk milyen széleskörűen lelepleződött, amikor megszállták Ukrajnát, valószínűleg pontosan ettől az eredménytől rettegnek.

Most ez az a pont ebben a gondolatmenetben, ahol a legtöbb ember azt fogja mondani, hogy „Ez mind igaz lehet, de elég egyetlen atombomba egy város elpusztításához, szóval még mindig eléggé félnünk kell Oroszország képességeitől”. Néhányan azt mondják, hogy ha Oroszország atombombáinak csak 10%-a működik, az még mindig nagy probléma, mert 5600-ból 10% még mindig elég sok nagyváros kiiktatását teszi lehetővé. És technikailag ez igaz is, és nem hibáztatom az embereket, hogy így gondolkodnak. Végül is elég egy „hoppá” ahhoz, hogy New York, London vagy Washington D.C. teljesen eltűnjön a föld színéről, örökre. És ez potenciálisan több tízmillió emberéletet jelent. De mélyebb elemzéssel ez a nézet... nem egészen helyes. Hogy megértsük, miért, lépjünk vissza egy kicsit. A hidegháború idején, talán emlékeznek rá, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok hatalmas nukleáris fegyverkezési versenybe kezdett, minél több nukleáris rakétát felhalmozva, hogy szükség esetén mindig legyen egy működőképes, redundáns készletük – ez a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” néven vált ismertté. A csúcsponton az USA-nak több mint 31 000 nukleáris robbanófejből álló, abszolút masszív készlete volt, ami hatszor nagyobb, mint a mai, míg a Szovjetunió később közel 45 000 nukleáris robbanófejből álló készletet ért el – legalábbis papíron ezt állították. Akkoriban ezt jónak tűnő okkal tették.

Tudnunk kell, hogy amikor nukleáris háborúról van szó, széles körben elfogadott, hogy nem lehet csak egy atombombával kezdeni, vagy akár csak néhányat kilőni. A nagyszabású nukleáris megtorlás bizonyossága miatt, ha atomot akarsz kilőni, akkor valójában egy nagy csomó atomot kell kilőnöd, egyszerre. Az ötlet lényege, hogy biztosnak kell lenned abban, hogy ki tudod irtani az ellenséged nukleáris készletét, mielőtt ők kiirtanák a tiédet – különben az egész országodra csapást mérnek a megtorlás során, és az egész vállalkozás sokkal több lesz, mint egyszerű pazarlás. Egy vagy néhány atombomba kilövése – szóviccnek szánva – biztos módja annak, hogy az egész országot égni lássa, és ugyanakkor nagyon kevés eredményt tudjon elérni. Más szóval, egyszerűen nem éri meg – már ha egyáltalán érdemesnek tartod a nukleáris háborút. A hidegháború alatt persze a világ végül úgy döntött, hogy a nukleáris háború nem éri meg, így nem került rá sor. És ha a világ már eldöntötte, hogy a nukleáris háborúnak nincs értelme a kölcsönösen biztosított megsemmisítés körülményei között, akkor hogyan lenne értelme, ha Oroszország legfeljebb ellenfelei részleges megsemmisítésben reménykedhetne, miközben teljes mértékben bizonyos önmaga megsemmisülésében? Oroszország számára, függetlenül a geopolitikai helyzettől, egyszerűen nincs olyan előny, amit néhány nagyváros bombázásával nyerhetne, ha a végeredmény az, hogy egész Oroszország teljesen megsemmisül, míg az ellenfelei egy még mindig nagyon szörnyű, de jól behatárolt katasztrófával néznek szembe, amely lehetővé teszi számukra, hogy tovább támadjanak. Tehát ha Oroszország atomtámadást indítana, az Oroszországra nézve nagyobb fenyegetést jelentene, mint bárki másra, és biztos vagyok benne, hogy ezt Oroszország vezetői is tudják – mindenki másnál jobban.

Házunkban lakott egy maszek kalapos, Virág kalaposnak hívták. Neki még autója is volt, ha jól emlékszem, egy Skoda. A harmadikon laktak. A harcok idején együtt voltunk velük a pincében. Virág bácsinak a József krt. 21. ház kapujától balra volt a boltja, ott volt a kirakata is. 1956-ban a forradalom idején a légnyomás kitörte a kirakatüveget, de láss csodát, nem tűnt el a kiállított kalapokból semmi. Aztán bejöttek az oroszok. Délelőtt volt, apám lement volna kenyérért, de a kapuban visszahőkölt, oroszok álltak a közelben a járdán, az egyik kezében filmfelvevő kamera volt. Apám, ahogy a kapuban állt, annyit látott, hogy kalapok repülnek ki a takarásból, a kapu mellől. Az oroszok odaengedtek, odatereltek pár embert, hogy szedjék össze a leesett kalapokat, amit ők dobáltak ki. Közben az egészet filmezték, lefilmezték, ahogy az „ellenforradalmárok” fosztogatnak.  Később, amint ennek vége lett, és apám kilépett az utcára, látta, hogy a kirakat üres. Tőle hallottam ezt a történetet.

András Tibor: Népnevelés a kőrúton

Mácsai Csernovics Emília (Arad, 1819. november 19. – Budapest, 1909. november 30.) Damjanich János honvéd vezérőrnagy és aradi vértanú felesége

*** Akik előttünk éltek ***

„A nemesi származású mácsai Csernovics család sarja. Férjéhez hasonlóan szerb származású volt. Emília Aradon nevelkedett, mácsai Csernovics János (1787–1824) aradi főszolgabíró és balatoncsehi Bosnyák Jozefa (1788–1877) lánya volt. 1847. augusztus 30-án Aradon házasodott össze Damjanichcsal és annak kivégzéséig, mindössze két évig éltek együtt. Ennek ellenére – és néhai férje kérése ellenére – Damjanich halála után nem ment férjhez, haláláig, 60 éven át gyászolta hitvesét, de nem tétlenül, ahol tudott segített az özvegyeken és az árvákon, a szükséget szenvedőkön. 1861-ben egyesületet alapított, a Magyar Gazdaasszonyok Egyesületét, segítőtársai közt ott volt Batthyány Lajos özvegye Zichy Antónia grófnő, a Wenckheim család, stb.” [Wikipédia]

„Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra

Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél. Atyám, a csatákban és ütközetekben - Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.

Damjanich Emíliának vigasztalásul

Damjanich János”

"Arad után özvegyének jelentős vagyonát is elkobozták, amit büszkeségből egész életében nem kért vissza Ferenc Józseftől. Gyermeke nem lévén árva lányok támogatása mellett szintén elárvult unokahúga felnevelésében élte ki minden szeretetét, emellett kilencvenéves korában bekövetkezett haláláig ápolta hőn szeretett férje emlékét. Idővel aztán úgy hozta a sors, hogy napi sétája során rendszeresen összetalálkozott a klagenfurti száműzetéséből hazatért Görgei Artúrral, és korabeli feljegyzések szerint ezek az érintkezések igen különös módon estek meg az életben maradt tábornok és a halott hős özvegye között. Damjanichné érkezésekor a hadvezér megállt az utcán, vigyázzállásban szembe fordult az asszonnyal, korabeli katonai szóhasználattal frontot csinált és fővetéssel tisztelgett, amíg a hölgy elvonult előtte. Ő fejbólintással viszonozta a köszöntést és némán haladt tovább. Soha egy szót nem szóltak egymáshoz, és senki nem tudná megmondani, mit hordozhatott ez a két ember a lelkében."

Apám jól érezte magát tanártársai körében, talán csak az igazgatóval nem jött ki jól. Akkoriban gyakran voltak tanítás után sakkozások, névnapi-születésnapi ünneplések és hasonlók. Ilyenkor egy két fröccs után apám gyakran énekelt, szavalt, de sajnos olykor olyan is kiszaladt a száján, ami helytelen volt. Megesett, hogy még az örök-és-megbonthatatlant is kétségbe vonta. (Fiatalabbak kedvéért: ezzel a jelzővel illették anno a szovjet-magyar barátságot.) Szóval időnként mondott olyan dolgokat, hogy tanártársai megijedtek, mi lesz ebből. Ekkor azonban közbe lépett Bodnár Feri, az ének tanár, apám sakkpartnere, fröccsöző társa, jó barátja. Feri volt a párttitkár az iskolában. Betuszkolta apámat a másik szobába, rácsukta az ajtót, visszajött, és hosszasan elmagyarázta, hogy a Tibor ezt nem úgy gondolja, hanem emígy. Így aztán mindenki megnyugodott, nincsen semmi baj, hiszen Tibor ezt nem „úgy” gondolja. –– nem is tudom, hogy miért jutott eszembe mindez :-)

András Tibor rajza: Bodnár Ferenc, a Bp. IX. József Attila ált. iskola ének tanára

Házunkban lakott Dubán Dezső dobkészítő, talán az egyetlen Budapesten vagy az országban, de bizonyosan a legjobb, leghíresebb. Volt, hogy hét végén este is betoppantak hozzá bajba jutott zenészek akiknek elromlott a dob felszerelése, és Dezső bácsi segített. Jól is ment a bolt, voltak segédei, a fia is értette a hangszerkészítés csínját-bínját, Dezsőnek volt szabadideje bőven. Naphosszat kinn állt a ház előtt, mindenkinek köszönt, mosolygott, de csak állt és nézelődött. Apám jó barátságban volt vele, gyakran szóba elegyedtek. (Volt, hogy a felesleges marhabőrt apámnak adta, aki festett a bőrre.) Egyszer aztán nem tudta megállni, hogy megkérdezze:

• Dezsőkém nem unod te itt magadat a ház előtt, órákon át csak állsz szótlanul, egy kávét nem iszol, se egy fröccsöt?
• Tiborkám, nem unatkozom, nézem az embereket, mindegyik arca mesél nekem. Tudod regényt írok fejben, ezért nézem őket.

Apámat meglepte a válasz, de rájött Dezsőnek igaza van, és ezután gyakran lement ő is a ház elé, és olykor ketten álltak szótlanul az utca két oldalán. Az egyik regényt írt fejben a másik meg rajzolt fejben. Jól el voltak csendesen egymás társaságában. Hogy mit gondolhattak róluk az arra sétálók azt nem tudom.

Történt egyszer, hogy apám hosszú fekete kabátjában fején fekete kalappal állt a ház előtt, és nézelődött. Még nem mondtam, hogy pár házzal mellettünk van a Rabbi képző. És mit tagadjam, apámnak voltak bizonyos előítéletei – hogy finoman fogalmazzak. Szóval amint apám ott álldogált, egy jólöltözött idős hölgy közeledett felé, láthatóan keresett valakit vagy valamit a tekintetével. Hóna alatt egy libát tartott. Barátságosan rámosolygott apámra és így szól:

• Bocsánat, hogy megszólítom, de meg tudná mondani, hogy hol van itt a közelben a sakter[i]?

Mivel apám tudta, megadta választ, elmagyarázta, hogy jut oda a téren át a legrövidebb úton.

• Köszönöm szépen, mindjárt láttam, hogy jó zsidó ember tetszik lenni – mondta neki az ismeretlen.

Ő maga mesélte nekem nevetve ezt a történetet, aznap délután.

[i] »A zsidó konyha csak olyan állat húsát használja fel, amely a Tóra által megállapított jelek alapján ehető és szabályosan lett vágva, szakképzett metsző által. Tradicionális kóser húst csak az arra hivatott szakképzett ember, a sakter vagy sajchet vághat. Magyarul "metsző" a közkeletű elnevezése. Héberül: משגיח sochét ubodék = „vágó és vizsgáló”.« Wikipédia

András Tibor festménye:Rákóczi téri Vásárcsarnok 

Gellai Tibor jól kioszt bennünket egy Facebook posztban (2024.07.28.), hogy nem ismerjük eléggé a művészettörténetet, idézvén "A referencia egyáltalán nem Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája. Ez az Istenek ünnepe Jan Harmensz van Biljert által, 1635 körül festett és a dijoni Magnin Múzeumban őrzött. Thetisz és Péleusz házasságát ünneplik az Olümposz istenei; az asztal közepén nem Krisztus áll, hanem Apolló koronázása. Bacchus-Dionüszosz fekszik az előtérben. Bigottoknak és más kritizáló hamis imádóknak nincs klasszikus kultúrájuk..."

Tibornak csak éppen a nyilvánvaló nem szúrja ki a szemét: valamiért csaknem mindenkinek az ’Utolsó vacsora’ jutott az eszébe, Leonardo freskója, ami szintén része a művészettörténetnek. Mi következik ebből? G.T. valószínűleg nem olvasta Umberto Eco „Nyitott mű” c. könyvét, vagy nem hallott Wittgenstein jelentés elméletéről, máskülönben el kellett volna gondolkoznia azon, hogy ha a nézők többségének egy műről A-jut az eszébe, és  nem B, akkor bizony az a mű A-t jelenti, és nem B-t, bármi is volt a performance alkotóinak a szándéka. A mű jelentése a nézővel együtt jön létre, az alkotók szándéka csak egy vélemény. G.T. –nak az sem nem jut eszébe, hogy a performance alkotóinak gondolnia kellett volna arra is, ami történt, hiszen ez előre látható volt: sokak vallási érzékenységét sérti ez a preformance. Ezeknek az embereknek az érzékenysége nem számít, nem kell rá tekintettel lenni? Miért nem? Hiszen ez a látvány nem egy vicclapban jelent meg, ott semmi probléma nem lett volna vele, az belefér a szólásszabadság hatókörébe.

Nekem egyébként ez a látvány semmilyen értelmezésben sem tetszik, szerintem önmagában csúnya, és ha létezne Zeusz, bizonyára villámokat szórna a fejükre.

>>Báthory István (lengyelül: Stefan Batory, litvánul: Steponas Batoras; Szilágysomlyó, Keleti Magyar Királyság, 1533. szeptember 27. – Grodno, Lengyel–Litván Nemzetközösség, 1586. december 12.), magyar főnemes, magyar költő, erdélyi fejedelem 1571-től, valamint választott lengyel király és litván nagyfejedelem 1575-től hitvese, Anna lengyel királynő mellett saját, 1586-os haláláig. A Báthoryak somlyai ágának tagja, Báthory István vajda legidősebb fia.

Szapolyai János Zsigmond fejedelem 1571-es halálát követően a rendek Bekes Gáspárral szemben Báthoryt választották az Erdélyi Fejedelemség élére. Bekes később II. Miksa német-római császár támogatásával Báthory ellen vonult, ám ő a kerelőszentpáli csatában vereséget tudott mérni Bekesre. 1576-ban a királyválasztó országgyűlés a Lengyel–Litván Nemzetközösség uralkodójává választotta, és még ezen évben feleségül vette I. Zsigmond lengyel király leányát, Jagelló Annát, aki társuralkodói rangra lépett mellette, ám házasságukból nem születtek utódok.

Egy évtizedes uralkodását a lengyel történelem egyik legsikeresebb időszakának tartják, különösen hadtörténeti szempontból. Győztes hadjáratot vezetett Oroszország ellen a livóniai háborúban, amelyben visszaszerezte a korábban elfoglalt területeket és továbbiakkal bővítette a Nemzetközösséget, valamint az országa számára kedvező békeszerződést kötött Jam Zapolszkijban. Sírhelye Krakkóban, a waweli székesegyházban található.

1533. szeptember 27-én Somlyón született, apja Báthory István (1477–1534) – aki 1530–1534 között János király erdélyi vajdája volt – és Telegdi Katalin (1492–1547) fiaként. Az akkoriban Erdélyhez tartozó Partiumban családja birtokolta a somlyói mellett a szatmári és szinéri uradalmat is. Fivérei Báthory András (†1563), Báthory Kristóf, erdélyi vajda, Báthory Zsófia, akinek az első férje kőrösszeghi Csáky Demeter, majd a második Dóczy Kelemen, Báthory Anna, akinek az első férje bélteki Drágfi Gáspár, a második homonnai Drugeth Antal, a harmadik ecsedi Báthory György, valamint Báthory Erzsébetet (1528–1562), akinek az első férje Pekry Lajos, a király szlavóniai lovaskapitánya és a második férje báró kányaföld Kerecsényi László (†1567), Somogy, majd Békés vármegye főispánja, Szigetvár és Gyula várának kapitánya.

Apja néhány hónappal születése után, 1534. március 17-én elhunyt, ezért Várdai Pál esztergomi érsek vállalta nevelését, majd az 1540-es években I. Ferdinánd bécsi udvarában apródoskodott. Humanista műveltséget szerzett, ám Padovában sosem tanult. Az ottani egyetemre unokaöccse, a későbbi Báthory Gábor fejedelem apja járt. A reformáció terjedése idején is megőrizte katolikus hitét. Hazatért az akkor éppen Habsburg uralom alatt álló Erdélybe, majd az 1556-ban visszatért Izabella és János Zsigmond híve lett: a rendek nevében már ő köszöntötte, és kísérte Kolozsvárra a hazatérő királynét. 1556-ban megkapta Erdély legjelentősebb katonai pozícióját, a váradi kapitányságot.

Izabella egykori tiszántúli főkapitánya, Balassa Menyhért 1561-ben átpártolt Ferdinándhoz, ami a Habsburg-Szapolyai küzdelmek újabb felvonásához vezetett. Báthory 1562-ben vereséget szenvedett Hadadnál vívott csatában Balassa seregétől, 1563-ban pedig követként járt Ferdinándnál (eredménytelenül), hogy feleségül kérje annak egyik lányát János Zsigmond számára. 1564-ben Balassa hibáját kihasználva előbb egykori családi birtokát, Szatmárt, majd Nagybányát foglalta el, amit a hadjáratot tovább folytató János Zsigmond fejedelem sikerei követtek. Az új császár és király, Miksa azonban 1565-ben a Németalföldről hazahívott Schwendi Lázárt, újdonsült magyarországi fővezérét küldte Erdély ellen. Schwendi és Balassa sikerei miatt János Zsigmond Báthoryt bízta meg, hogy tárgyaljon a békefeltételekről. A Szatmárban kötött ideiglenes megállapodást azonban a fejedelem a vele szövetséges törökök támadása miatt nem tartotta be, aminek következtében az erdélyi követként éppen Bécsben tárgyaló Báthoryt Miksa két és fél évre fogságba vetette. Távollétében János Zsigmond Bekes Gáspár befolyása alá került, így a hazatérő Báthory kiszorult a fejedelmi udvarból. A Bekes által letárgyalt 1570-es speyeri egyezmény úgy rendezte a két uralkodó viszonyát, hogy János Zsigmond lemondott magyar királyi címéről, Miksa pedig elismerte őt erdélyi fejedelemnek, azzal a feltétellel, hogy magvaszakadtával Erdély is a Habsburgoké lesz.

János Zsigmond halála után a speyeri egyezmény értelmében Erdélynek Miksa uralma alá kellett volna kerülnie (ebben az esetben Bekes Gáspár lehetett volna a vajda), ugyanakkor II. Szelim szultán is kiállította azt az okmányt (athnáme), amely megnevezte az új fejedelmet. Az erdélyi rendek a kritikus helyzetben gyűlést hívtak össze, és 1571. május 25-én a gyulafehérvári országgyűlés egyhangúlag fejedelemmé választotta az ország leghatalmasabb főurát, Báthory Istvánt. Az athnámét csak ezután hirdették ki (ott is az ő neve szerepelt…), ugyanakkor a fejedelem – mint erdélyi vajda – titokban hűséget esküdött Miksának is. A törököket csak az érdekelte, hogy a Királyi Magyarország és Erdély ne kerüljön egy kézbe, ezért volt nekik jobb jelölt Báthory, mint a Habsburg-párti Bekes, és ezért járultak hozzá 1572-ben Báthory fejedelemségének örökletessé tételéhez. Miksa ugyan szívesen elfoglalta volna Erdélyt, de emiatt, három évvel a drinápolyi béke után, nem kockáztathatott meg egy törökellenes háborút, így jó képet vágott Báthoryhoz, sőt úgy tett, mintha örülne is, hogy egy unitárius után egy katolikus lett a fejedelem.

A jó viszony azonban nem tartott sokáig; Miksa támogatta Bekes 1573-as Báthory-ellenes szervezkedését. A fejedelem azonban leszámolt ellenfeleivel: Bekes kénytelen volt Magyarországra menekülni, vára, Fogaras pedig családjával együtt Báthory kezébe került. Bekes azonban nem nyugodott, a Királyi Magyarország területéről hadsereget gyűjtött, Erdélyben pedig a székelyeket és a szászokat igyekezett fellázítani. Miksa a megüresedett lengyel trónra vágyott, amire Báthory is jelölt volt. Hogy kiüsse ellenfelét, Miksa támogatta Bekes erdélyi akcióját. A fejedelem végül 1575. július 9-én a kerelőszentpáli csatában végleg legyőzte ellenfelét, aki (miután Miksa persze megtagadta őt!) kénytelen volt Lengyelországba menekülni. A Bekes elleni háborúban tűnt ki Székely Mózes, aki a radnóti és a kerelőszentpáli csatákban olyan vitézül harcolt, hogy a fejedelem megtette őt a fejedelmi testőrség parancsnokának. A fejedelem még a csatamezőn felakasztatott öt elfogott főurat, egy hónap múlva pedig országgyűlési jóváhagyással még 43 Bekes-pártit (köztük hét főurat) végeztetett ki. A csatában került fogságba a költő Balassi Bálint is, akit a fejedelem 1577-ig az udvarában tartott. A győzelemmel megszilárdul Báthory uralma (bár III. Murád török szultán Erdély éves adóját 10 000-ről 15 000 frt.-ra emelte), és a stabil Erdéllyel a háta mögött javult az esélye a lengyel trónra is.

Belpolitikájában a fejedelmi hatalom megerősítésére törekedett: felülvizsgálta a korábbi fejedelmi birtokadományokat, számba vette az állami jövedelmeket, fejlesztette a kereskedelmet és a bányászatot. Az erdélyi vallási türelmet ő sem bolygatta (ugyanakkor megtiltotta a további újításokat), bár célja a katolicizmus erősítése volt a többségében protestáns fejedelemségben. 1579-ben Kolozsvárra telepítette a jezsuitákat, és mint vallási újítót, a dévai várbörtönbe záratta Dávid Ferenc unitárius püspököt. 1581-ben jezsuita kollégiumot alapított Kolozsváron, amely a mai Szegedi Tudományegyetem jogelődje. Udvarában, Páduában végzett értelmiségiekkel vette körül magát, innen indult például a Wesselényiek és a Bethlenek felemelkedése is. Maga a fejedelem is kiváló politikai író volt, levelei stílusremekek. Érzékeny lélek lehetett, hiszen a zongora egyik ősén, virginálon játszott, amit saját szobájában tartott. Uralma idején volt az Erdélyi Fejedelemség első virágkora.

Lengyelország a Jagellók kihalása után (1572) szabad királyválasztó országgá lett. 1573-ban Valois Henriket, a francia király öccsét választották királyukká, akivel aláíratták az uralkodói hatalmat jelentősen meggyengítő, ún. Articuli Henricianit. Az új király azonban bátyja halála után elhagyta Lengyelországot, hogy elfoglalja a francia trónt. Újból megindult a küzdelem az üresen maradt lengyel trónért.

A legesélyesebb jelölt Habsburg Miksa császár és király volt, de jelentkezett az orosz Rettegett Iván is, míg a törökök Báthory István erdélyi fejedelmet ajánlották a lengyelek figyelmébe. Az orosz cár területi engedményekért cserébe visszalépett Miksa javára, akit a pápa is támogatott. Az 1569-es lublini unióval szorosan összekapcsolt lengyelek és litvánok attól tarthattak, hogy a németek és az oroszok felosztják országukat, miközben török támadással kell számolniuk. Hiába választotta meg a főurakból és főpapokból álló szenátus Miksát, a köznemesség 1575. december 12-én Báthory mellett foglalt állást. Végül a gyorsaság döntött: a késlekedő Miksával szemben az erdélyi ügyeket elrendező fejedelem elfogadta a lengyel rendek feltételeit, és feleségül vette a nála 10 évvel idősebb Jagelló Annát, az utolsó Jagelló-házi lengyel király, II. Zsigmond Ágost húgát. A gyorsan Lengyelországba érkező Báthoryt 1576. május 1-jén Krakkóban, a waweli székesegyházban királlyá koronázták. Szerencséjére a dolgok ilyetén alakulásába belenyugodni nem akaró Miksa még abban az évben meghalt, így már csak az ellenálló Gdańsk városával kellett elismertetnie uralmát.

Erdély trónjáról sem mondott le, előbb vajdaként bátyja, Báthory Kristóf kormányozta a fejedelemséget, majd ennek halála után, 1581-ben Kristóf fia, Zsigmond lett a vajda. Az ő kiskorúságának idejére kormányzótanácsot, majd három helytartóból álló triumvirátust állított fel, a fontosabb ügyekben azonban a Krakkóban székelő erdélyi kancellária útján maga intézkedett. 1585-ben a Királyi Magyarországtól visszaszerezte Nagybányát, a három helytartó helyett pedig egyet nevezett ki: Ghiczy János váradi kapitányt. Lengyelországban is igyekezett erősíteni a központi hatalmat, rendbe tette a gazdaságot (fogyasztási adók), a rendektől független zsoldoshadseregében pedig szívesen alkalmazott erdélyieket (volt, hogy ötezren is harcoltak seregében!). A lovasság parancsnokává tette például a korábban ellene harcoló, de később bocsánatát elnyert Bekes Gáspárt, és az Egert védő Bornemissza Gergely János nevű fia is az oldalán harcolt.

Számos székely harcolt Báthory lengyel király oldalán, akik közül ki lehet emelni Székely Mózest, a későbbi sófalvi sókamarást és erdélyi fejedelmet. Kancellárja, a Padovában tanult köznemes, Jan Zamoyski volt legfőbb támasza, akihez Kristóf bátyja Griseldis nevű lányát is feleségül adta. 1584-ben még a korábban őt támogató Zborowski fivérek összeesküvését is felgöngyölítette, egyiküket ki is végeztette. 1579-ben ő alapította meg a Vilnói (Vilniusi) Egyetemet.

A lengyel rendek azt kívánták tőle, hogy szerezze vissza a livóniai háborúban Rettegett Iván cárral szemben elvesztett területeket, miközben maguk nem akarták a háború terheit viselni. Mivel a lengyel és litván hűbéresektől katonát nem kapott, maga állított fel zsoldossereget: magyar hajdúkból és könnyűlovasokból, székelyekből, lengyel zsoldosokból, németekből és részben csehekből, románokból álló seregével Báthory megfelelt az elvárásoknak. 1579–81 között három hadjáratban győzte le az oroszokat. Előbb Polock várát foglalta vissza, majd Velikije Lukit ostromolta sikerrel, végül pedig Pszkov ellen vonult. A cár a pápát azzal hitegette, hogy katolizál, és segít a törökök Európából való kiűzésében, így Báthory Antonio Possevino, itáliai jezsuita szerzetes közvetítésével végül 1582-ben Jam Zapolszkijban fegyverszünetet kötött az oroszokkal. A siker így is jelentős volt, hiszen ezzel Lengyelország visszaszerezte az eredeti területéhez képest megnagyobbodott Livóniát és a Litvániához tartozó belorusz (fehéroroszországi) területeket, amivel előnyre tett szert a Balti-tengeri uralomért vívott hatalmi vetélkedésben. Báthory a cár 1584-es halála után foglalkozott Oroszország meghódításának tervével is, de a lengyel rendek továbbra sem voltak hajlandóak vállalni egy ilyen nagyszabású vállalkozás terheit.

Távolabbi politikai tervét – Lengyelország, Magyarország és Erdély államszövetségét, mely egyaránt szolgálta volna a Habsburgok és a török visszaszorítását – nem tudta megvalósítani. 1586. december 12-én váratlanul halt meg a litvániai Grodnóban. Mivel utóda nem született, a lengyel trónon feleségének unokaöccse, a svéd III. Zsigmond követte. A krakkói waweli székesegyház kriptájában temették el. A lengyelek egyik legnagyobb királyukat tisztelik benne, annak ellenére, hogy élete végéig megmaradt magyarnak, és velük is csak latinul érintkezett. A későbbi erdélyi fejedelmek őt mint a Hunyadi Mátyás óta legsikeresebb magyar politikust tekintették példaképüknek, követték azon koncepcióját, hogy Magyarországot Erdélyből kiindulva is lehet egyesíteni.<<[forrás: Wikipédia]

„Aschner Lipót (Assakürt, 1872. január 27. – Budapest, 1952. január 18.) üzletember, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. felvirágoztatója, a Tungsram névadója, az Újpesti Torna Egylet elnöke és mecénása, „a magyar világítástechnika Mechwartja”. Édesapja, Aschner Ármin (1834–1904) vegyeskereskedő volt, s mivel többre nem futotta, fiával csupán a négy polgárit végeztette el – így az ifjú Aschner kereskedősegéd lett. Budapestre kerülve 1896-ban belépett az Egger Béla és Tsa. Huszár utcai cégéhez, az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. elődjéhez. A szorgalmas, több nyelvet beszélő fiatalember kistisztviselőként kezdte, 1904-ben aligazgató, néhány év múlva lámpaértékesítési igazgató, 1918-ban kereskedelmi igazgató, majd 1921-ben a cég első vezérigazgatója lett. Nevéhez fűződik a Tungsram márkanév létrehozása a volfrám angol és a német nevének (tungsten + Wolfram) egyesítéséből, illetve a budapesti és közép-európai Tungsram gyárak létesítése. 1921-ben létrehozta az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumát, ahol kitűnő, nemzetközi tekintélyű fiatal tudósokat alkalmazott Pfeifer Ignác műegyetemi professzor vezetése mellett. Bródy Imre, Selényi Pál, Bay Zoltán, Simonyi Károly, Millner Tivadar, Winter Ernő és mások munkássága számos szabadalom és találmány forrása lett.

Az általa bevezetett munkamódszereknek köszönhetően a cég modern nemzetközi nagyvállalattá fejlődött. Tungsram néven része lett egy, a világot behálózó kartellnek, amelyhez a legnagyobb, izzólámpát gyártó cégek csatlakoztak: az amerikai General Electric, a hollandiai Philips, a német Osram és a francia Compagnie des Lampes. 1901-ben Újpesten, a Külső Váci úton laboratóriumok egész sorát hozta létre, ezekben fejlesztették ki a korszak legkorszerűbb fémszálas izzólámpáit. A fejlesztés során megjelent az ozmium, tantál, Nernst-lámpa. Mindegyik előrelépést jelentett, de nem voltak tökéletesek. Nagy áttörést a dr. Just Sándor és Hanaman Ferenc (Franjo Hanaman) volfrámszálas izzója hozott. A gyár azonnal megvásárolta a kizárólagos gyártási és értékesítési jogát. Itt valósult meg Bródy Imre óriási jelentőségű találmánya, a kriptontöltésű izzólámpa, a xerox sokszorosító technika, a televízió őse a lokátortechnika, hogy csak a legismertebbeket említsük. Itt kísérleteztette ki Aschner a világszínvonalú rádiócsőgyártást, s itt alapozta meg a későbbi televízióképcső-gyártást is, de a gyár laboratóriumában érte el Bay Zoltán is első rádiólokátoros Hold-visszhang távolság mérés eredményeit.

1936-ban közel 20 millió izzólámpát, valamint 2,5 millió elektroncsövet gyártottak. A Tungsram megvalósította a kutatás és gyártás egységét: az alkatrészelőállítás, a termékfejlesztés, a végtermékgyártás és az értékesítés egy kézben működött. Aschner felismerte, hogy a 20. század fejlődésének egyik alappillére a szakembernevelés, amelyet, ha szükséges, anyagilag is támogatni kell. 1935-ben Hóman Bálint kultuszminiszternek évi 2500 pengőt ajánlott fel erre a célra, ragaszkodva az anonimitáshoz. A magyar királyi József Nádor Műegyetemen egy atomfizikai tanszék felállítására 300 000 pengő összegű alapítványt tett.

Aschner távol tartotta magát a napi politikától, de ízig-vérig közéleti ember volt. Mikor a gyár Újpestre költözött, újpesti lett, és már 1907-ben a városi tanács képviselője lett. Anyagilag is támogatta városát, mert szívügyének tartotta, hogy a gyárral együtt fejlődjön az annak otthont adó település is. Életében a sport volt a hobbi, ezért vállalta el Újpesti Torna Egylet (UTE) elnöki tisztét is. Erős volt a szociális érzékenysége is. Munkáslakásokat építtetett, uszodát, hétvégi üdülőbázist, kultúrházat. Tagja volt a gyár részvénytöbbségét kezében tartó Pesti Magyar Kereskedelmi Bank felügyelő bizottságának. Igazgatósági tagja több más iparvállalatnak és a Gyáriparosok Országos Szövetségenek (GYOSZ), alelnöke a Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesületének. Nemzetközi tekintélyét mutatja, hogy 1931-ben, a világ izzólámpagyárainak 90–95%-át tömörítő, 1924-ben alakult világkartell elnökének választották.

1944. március 19-én a Gestapo Mauthausenbe hurcolta. A Tungsram Rt. tulajdonosai 100 ezer frankos váltságdíjjal kiszabadították. 1945-ben Genfbe került, ahol továbbra is foglalkozott a gyár ügyeivel. Szovjet garanciával 1947 júniusában tért haza. Ezt követően a vállalat ügyvezető igazgatója volt. Egyre súlyosbodó betegsége ellenére szinte minden nap az újpesti gyárban tartózkodott, egészen haláláig, 1952-ig.

Házastársa Czettel Anna (1882–1952) volt, akivel 1901. szeptember 25-én kötött házasságot Budapesten, a Terézvárosban.” [forrás: Wikipédia] 

"Feleségével, Czettel Jolánnal 51 évig éltek harmonikus házasságban és - leveleik szerint - nagy szerelemben. Tíz évvel fiatalabb felesége azonban csak néhány hónappal élte túl őt. Két fiuk született. Endre 12 éves korában korán meghalt, míg az 1908-ban született Pál túlélte a nagy veszélyek időszakát, és 1945 után is segítette apját. Ő 1956-ban Kanadába emigrált, és ott halt meg 1998-ban. Aschner Pál kiváló teniszező volt, a Davis-kupa csapatban is játszott. Az UTE "jégkorongcsapatának" sztárja volt, és igazolt labdarúgó játékvezető."
[forrás: Lipót Aschner - Zsidó Kiválóságok Háza (zsidokivalosagok.hu)]

 Ungváry Krisztián sok érdekes részletet mesél el a történetéről, érdemes meghallgatni.

„Magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814. június 12. – Pusztakamarás, 1875. december 22.) magyar író, publicista, politikus a magyar romantikus regényirodalom Jókai Mór melletti legnagyobb alakja. 1867-től haláláig a Kisfaludy Társaság második elnöke.

Édesapja, Kemény Sámuel (1758–1823. december)[1] nagymúltú erdélyi családból származó birtokos második házasságából született, édesanyja Csóka Rozália (1780–1855) volt. 1820-ban betegeskedése miatt levegőváltozásra Zalatnára küldték, ahol 1823-ig nagybátyjánál, ikafalvi Barók Dániel bányatörvényszéki elnöknél lakott, és az ottani római katolikus elemi iskolába járt. Édesapja 1823-ban bekövetkezett halála után az első házasságból származó gyermekek pert indítottak az özvegy édesanya ellen; az 1827-ig tartó, botrányokkal kísért per – melynek során édesanyját karhatalommal lakoltatták ki Pusztakamarásról, ahova a zaklatások elől költözött – beárnyékolta a születésétől fogva melankolikus gyermek kedélyét. 1823-ban felvették a nagyenyedi kollégium harmadik osztályába. Eleinte a család hagyományainak megfelelően nem a kollégiumban, hanem rokonainál a Kemény-kastélyban lakott, de miután megromlott velük viszonya, 1826–27 körül annak ellenére átköltözött a bentlakásba, hogy ennek anyagi fedezetét édesanyja elég nehezen tudta előteremteni. Tizenegy évet töltött Nagyenyeden: hét évig a gimnáziumban, majd két-két évig bölcsészetet illetve jogot tanult. Az alsóbb osztályokból a klasszikus irodalom alapos ismeretét és nyelvtudását vitte magával; felsőbb tanulmányai során nagy hatással voltak rá az őt írói pályára buzdító Szász Károly, illetve a bölcseletet előadó Köteles Sámuel. Egy fegyelmi ügyet követően 1834 kora tavaszán félbehagyta tanulmányait, és Kolozsvárra költözött. Az 1848-as forradalom előtt 1834–35-ben hallgatóként részt vett a kolozsvári országgyűlésen, és annak Alsó-Fehér megyei közgyűlésein. Kolozsváron 1835 elején barátságot kötött Wesselényi Miklóssal, Kovács Lajossal, Bölöni Farkas Sándorral és Szentiváni Mihállyal. Miután az országgyűlést 1835. február 6-án katonai erővel feloszlatták, és az ellenzéki vezetők ellen per indult, 1835 tavaszán Kapudra költözött édesanyjához, és itt 1837 elejéig vezette a gazdaságot. Emellett irodalmi, történelmi és jogi tanulmányokkal foglalkozott; ekkor született Históriai töredék című tanulmánya (1835–1836), és itt kezdte el írni Izabella királyné és a remete című első regényét is. 1837-ben a marosvásárhelyi királyi táblánál kancellistaként végzett joggyakorlatot, egyben Dósa Elek jogi előadásait hallgatta. Első cikkei 1837 decemberében jelentek meg a Nemzeti Társalkodóban Gondolatok illetve Két levél a bajviadalról címmel. Gyakori vendég volt báró Kemény Pálnál Malomfalván, ahol beleszeretett Kemény Pólikába, a lány azonban nem viszonozta érzelmeit. Kemény Zsigmond 1838 májusában ügyvédi vizsgát akart tenni, de a királyi tábla elnöke ragaszkodott az előírt két évnyi gyakorlathoz, és nem engedte vizsgázni. Ezt követően folyamodott a kolozsvári főkormányszékhez írnoki állásra, ahol aztán június 20-án esküdt fel. Történelmi érdeklődéséhez számos anyagot talált a levéltárban, a város irodalmi és színházi élete is élményt nyújtott számára, de maga a hivatali munka és karrierlehetőség nem elégítette ki. Terveire, hogy Bécsbe költözik, valószínűleg döntő hatást gyakorolt az a hír, hogy Kemény Póli eljegyezte magát Gyárfás Domokossal. 1839–1840 között a bécsi egyetemen beiratkozás nélkül orvostudományi előadásokat hallgatott. Bécsben megismerkedett a kortárs francia és német irodalommal, folytatta Kapudon elkezdett regényének írását, és behatóan tanulmányozta Goethe és Schiller életművét.

1840 őszén tért vissza Kolozsvárra, ahol 1841–től az Erdélyi Híradó, az erdélyi alkotmányos ellenzék lapjának munkatársa lett. Ezzel párhuzamosan részt vett a kor politikai mozgalmaiban is; szónokként nem aratott sikert, de a párttanácskozásokon jelentős befolyásra tett szert. Irodalmi tevékenységét éjszakánként folytatta; 1841-ben kezdte el Balassa Bálint című regényét, melynek kézirata nem maradt fenn, 1842-ben pedig Élet és ábránd című regényét. 1842. január 1-től ez Erdélyi Híradó szerkesztője lett Kovács Lajossal; meghonosítva a vezércikk műfaját, kifejtette az erdélyi liberális reform elvi alapjait. Reformprogramjának elemei a jobbágyok terheinek fokozatos megszüntetése, az adórendszer reformja, modern polgári jogrend bevezetése, közigazgatási reform, sajtószabadság; a magyar nyelv államnyelvként való elismertetése, toleráns nemzetiségi politika és unió voltak. A lap ellen 1843. júniusban hivatalos vizsgálat indult, ezért Kemény és Kovács visszaléptek a szerkesztéstől. 1843 júliusa és novembere között Korteskedés és ellenszerei című röpiratán dolgozott, amelynek azonban csak első két része jelent meg. A röpirat, amelyben a megyerendszer megtartása, de a választási rendszer reformja mellett érvelt, vegyes fogadtatásra talált: a Pesti Hírlapban Kazinczy Gábor támadta, saját pártja sem volt elégedett vele, ugyanakkor az írás felkeltette Széchenyi István érdeklődését a szerző iránt, és a Magyar Tudományos Akadémia 1843. október 7-én levelező tagjává választotta.  1843 második felétől gróf Wass Györgyné kolozsvári házát látogatta, ahol kölcsönösen megszerették egymást Wass Ottíliával; a lány anyja azonban nem járult hozzá házasságukhoz, így a kapcsolat megszakadt.

A politika területén szerzett tapasztalatait írta le 1844-1845-ben A hírlapszerkesztő naplója című regényében, amely befejezetlen maradt. 1845 januártól kezdve tervezte, hogy Pestre költözik; közben elkezdte első nagy regényét, a Gyulai Pált, amely aztán 1847-ben jelent meg. 1846-ban Magyarországra utazott, és a politikai és irodalmi élet számos jelentős személyiségével találkozott. Kossuth eszméitől idegenkedett, Széchenyiről viszont az volt a véleménye, hogy „ő a legirtóztatóbb zsarnok és a legkellemesebb ember;” a legközelebb a centralisták álltak hozzá. Széchenyi szerkesztőnek hívta, de ez ellenkezett volna elveivel, így 1846. novemberétől a Pesti Hírlapba írt cikkeket. 1847 elején Pestre költözött; az újságírás azonban annyira megterhelte idegrendszerét, hogy ősszel Velencébe utazott pihenni. Olaszországi élményeit utóbb A szív örvényei és Férj és nő című regényeiben használta fel.

Noha 1848 elején még a centralistákkal együtt Széchenyivel akart összefogni Kossuth megbuktatására, március 3-án azonban már a „Pesti Hírlap tanainak apostola“-ként méltatta Kossuthot. A márciusi törvényeket helyénvalónak találta, de félt a forradalom következményeitől; ez a kétféle hozzáállás jellemezte egész 1848-as tevékenységét. Május 16-tól Csengery Antallal együtt szerkesztette a Pesti Hírlapot, melyben kiállt a Batthyány-kormány mellett, és rendszeresen cikkezett a radikálisok ellen. 1848. június 22-én Kővárvidék remetei kerületének képviselője lett, de a parlamenti munkában kevésbé vett részt. 1848 őszétől a Békepárt törekvéseivel rokonszenvezett az egyre inkább balra tolódó Kossuth ellenében. December 31-én Csengeryvel együtt visszavonult a Pesti Hírlap szerkesztésétől. Az országgyűlés 1849. április 13-i zárt ülésén többek mellett ő is ellenezte a függetlenségi nyilatkozat azonnali kibocsátását. Részt vett a Madarász László elleni szervezkedésben, és a Szemere-kormányt támogatta. Május 9-én Szemere belügyminisztériumi tanácsossá nevezte ki. Júniusban követte a kormányt Szegedre és Aradra.

A világosi fegyverletétel után egy ideig Szatmár megyében bujdosott, majd decemberben a kormány felszólítására jelentkezett a haditörvényszék előtt. Lojális magatartását Széchenyi titkára, Tasner Antal igazolta. 1850 júliusában végül felmentették.

Ekkor keletkeztek a Forradalom után, majd 1851-ben a Még egy szó a forradalom után című röpiratai, amelyekben kemény szavakkal bírálta a bukott forradalmat, Kossuth végzetesnek tartott politikáját. Az 1851 és 1855 közötti időszakban egy időre a regényíró kerekedett felül benne, ekkor írott munkái (A szív örvényei, Férj és nő, Ködképek a kedély láthatárán, Két boldog) még bizonyos elemeikben a romantika hagyományait követik, de már a realizmus felé mutatnak. Ugyanekkor több jelentős tanulmányt is írt, az Élet és irodalom és a Szellemi tér című cikksorozataiban a nyelvújítás és a népiesség után a polgárosult irodalom megteremtését látta időszerűnek. 1855-től kisebb megszakításokkal a Pesti Napló szerkesztője volt, s publicisztikai írásaival Deák Ferenc programjának kifejtését, a kiegyezés előkészítését szolgálta. „Egy híres tudós állítja, hogy az országok polgárosodásának mérfoka a lenfogyasztás és a fehérneműek általánosan elterjedt tisztasága. E nézet vitatás alá jöhet ugyan, de előttem legalább annyi kétségtelen, miként a testünkhez közelebb eső kelmék tisztasága, ha nem is az agy civilisatiojárúl, de a szív gyöngédsége és az érzület míveltsége felől tanúsít, s a mindig mocskos ing rajtunk szorosabb összefüggésben van az erkölcsök cynismusával, mint első tekintetre látszik.” (Kemény Zsigmond: Gyulai Pál) 1855 és 1862 között a közéleti munka mellett megírta a XIX. század legjelentősebb lélektani-történelmi regényeit, az Özvegy és leányát, A rajongókat és a Zord időt, emellett kitűnő jellemrajzot a két Wesselényiről, Széchenyi Istvánról és id. Szász Károlyról. Részt vett az Akadémia munkájában is, 1867 és 1873 között a Kisfaludy Társaság elnöke, 1865-ben Lipótváros országgyűlési képviselője volt. A kiegyezést követően a politikai életben egyre inkább háttérbe szorult, anyagi nehézségei, kicsapongó, szertelen életmódja, a túlfeszített munka felőrölték egészségét, elméje elborult. 1873-ban lemondott minden tisztségéről, s öccse pusztakamarási birtokára húzódott vissza. Itt is halt meg 1875. december 22-én.

Keményt olvasni nem könnyű feladat, nem véletlen, hogy regényei sohasem váltak az olvasók és a kritikusok kedvenceivé. Aki mégis veszi a fáradságot és leemeli a polcról bármelyik munkáját, nem fog csalódni: sötét, komor tónusú képeket, vívódó, töprengő hősöket, nehéz helyzeteket, súlyos érzelmeket és gondolatokat, de igazán elmélyült, komoly és értékálló irodalmat kap.”[forrás: Wikipédia, Cultura Magazin] A festmény Barabás Miklós alkotása

Az eredményt már tudjuk, de én arra voltam kíváncsi, mit lehet még kiolvasni a számokból.

1. Milyen az egyes pártok támogatottsága?
2. A pártok szimpatizánsai milyen arányban támogatták az egyes polgármester jelölteket?
3. A megyei listára honnan, hová történtek az átszavazások?
4. A Tisza Pártra szavazók mely pártokból „álltak át”, és milyen mértékben?

 Milyen az egyes pártok támogatottsága?

Az EP választás eredménye mutatja ezt, hisz itt minden párt indulhatott, nem volt átszavazási kényszer sem. Itt volt a legnagyobb választási részvétel is. 9157 fő. A polgármester választásra 94 fővel szavaztak ennél kevesebben, a megyei listára pedig 279 fő nem szavazott a választók közül.

2. A pártok szimpatizánsai milyen arányban támogatták az egyes polgármester jelölteket?

A legegyszerűbb megállapítani, hogy a Fidesz szavazói Nagyné Farkas Annamáriára voksoltak. De nem teljesen! 3492 főből 3020 fő szavazott rá. A többi 472 fő átszavazott Leidinger Istvánra.

A Mi Hazánk szavazói Sarkadi Attilára és Leidinger Istvánra szavaztak. (Valószínűleg nem szavaztak a fideszes jelöltre, és nem szavaztak Hardi Péterre sem.) No, de milyen arányban?

A megyei listán a Mi Hazánkra 1316 fő szavazott. Mivel az EP listán 577fő voksolt rájuk, a különbözet vélhetően Tisza pártra szavazók átszavazásából adódik. Sarkadi Attilára 1272 fő szavazat érkezett, ami ebből az 1316 főből került ki. Marad itt 44 szavazat, ami Leidinger István eredményét növelte.

A többi párt, a DK összefogás, Momentum és a Kutyapárt szimpatizánsai nagy valószínűséggel Leidinger Istvánra, és Hardi Péterre szavaztak. Hogy melyik milyen arányban, azt itt lehetetlen volt megmondani. Ezért a rájuk adott szavazatokat összevontan kezeltem.

EP lista alapján:

A polgármester választás eredménye:

3. A megyei listára honnan, hová történtek az átszavazások?

 A megyei listára nem szavazott 279fő. Vélhetően a nagy részük Tisza szavazó volt, ezért tőlük vontam le mind. Ez minimálisan torzítja csak az eredményt. A megyei listán nem lehetett szavazni a Tisza Pártra, a Kutyapártra, és az 1% alatti apró pártokra. Az alábbi táblázatból azt látni, hogy a Tisza szimpatizánsok közül 188 fő szavazott a Fidesz listára, 739fő a Mi Hazánk listára, 833 fő a DK összefog. listára, és 1249 fő a Momentum listájára. A Momentumra nem csak a Tiszások szavaztak át, hanem a Kutyapárt szavazói is őket választották. Az 1% alatti kis pártok átszavazásával nem foglalkoztam, a Tiszás átszavazók közé kerültek. Ami torzít kicsit, de szerintem nem jelentőset, 1-2%-ot jelenthet az egyes pártoknál. Az átszavazás azt jelenti, hogy  a szavazók ezekhez a pártokhoz állnak legközelebb, vélhetően korábban ezekre a pártokra szavaztak.

Összességében tehát elmondható, hogy a Tisza Párt szavazóinak kb. 6%-a a Fideszből jött, 24%-a a Mi Hazánkból, 27%-a DK összefogás pártjaiból, és kb 41%-a a Momentumból és a Kutyapártból.  Nagyon érdekes átrendeződések ezek, és valószínűleg ez még csak a kezdet. A változás mindenesetre elkezdődött.

Apám és nagynéném rendszeresen átjártak Erdélybe a rokonokhoz. Vittek magukkal ezt-azt, amit átengedtek a határon. Néhányszor én is apámmal tartottam. Jól emlékszem a román határőrök ellenséges tekintetére, ahogy mindent fölforgattak, könyvet, kazettát, hanglemezt kerestek, minden tilos volt. Nagyapám soha nem ment velük, hiába hívták. „Majd akkor megyek haza, ha nem kell útlevél!” válaszolta mindig. 1971-ben meghalt, nem élte meg 2004. május 1-et, Magyarország csatlakozását az Európai Unióhoz, és azt, hogy 2007. január 1-óta, útlevél nélkül lehet menni Romániába. Most már vihetünk könyveket, lemezetek, még az „István a király”-t is. Anno a csatlakozás ellen agitált a MIÉP: „Majd betiltják a mákos tésztát és a disznóvágást”. Hasonlóan beszélt egykoron Csurka az EU-ról, mint manapság Orbán Brüsszelről. Nézem a „Mi Hazánk” párt videóját, tüntetésre hív minket Ukrajna nagykövetsége elé, mondván, Ukrajnában sértik meg legjobban a magyar nemzetiségű polgárok emberi jogait, pl. a nyelvhasználatot.

Érdekes ez. Egy szélsőjobboldali párt liberális alapértékre hivatkozik, teszi ezt úgy, hogy nem nevezi néven a gyereket. A nemzeti önazonossághoz való jog ugyanis az egyik legrégebbi liberális alapérték, lásd a magyar reformkort. Vajon mit gondol a képviselő úr, miképpen lehetne javítani az Ukrajnában élő magyar kisebbség helyzetén? Tüntetéssel, politikai nyomásgyakorlással?  Netán fegyveres fenyegetéssel, Novák Előd képviselő úr talán vissza szeretné foglalni Kárpátalját, hogy aztán a ruszinok és ukránok nemzetiségi jogai kerüljenek veszélybe? Sajnos képviselő úr és a Fidesz nem tesz föl magának egy kényes kérdést. Mikor kap a kárpátaljai magyar kisebbség több jogot az anyanyelv használatra, a szabad magyar oktatásra? Ha Ukrajnát bekebelezi Oroszország, vagy ha Ukrajna csatlakozik az Európai Közösséghez? Jó-e a kárpátaljai magyarságnak Ukrajna EU tagsága, igen vagy nem? Ez a kérdés, válasszatok! Erre gondoljatok amikor EU képviselőt választotok!

A képen András Mózes nagyapám, mint székely határőr

Megnéztem az M1-en a mai két órás TV műsort az EU-választáson induló pártok listavezetőivel. (2024. május 30. esete 8 óra. Ha nem láttad, sok mindent nem fogsz érteni a következőkből.) Elmondom mit gondolok úgy általában a vitáról, mit gondolok a megjelentek szerepléséről és mit gondolok Deutsch Tamás egyik megjegyzéséről. A végén kezdem.

Deutsch egyfolytában ismételgette a Fidesz mocskolódását az un. dollár baloldalról. Mi ezzel a baj?

Ő is tudja, hogy a Fidesz ellenzéke sokszínű, egyszerűn nem igaz, hogy valamennyien baloldaliak. A baloldaliság az ő szájából egyfajta szitokszó, egyfajta anyázás vagy burkolt zsidózás. Másrészt, azt állítja, hogy ez ellenzéket Soros pénzeli. Gondoljuk ezt végig. Soros György feltehetően támogatja a civil szervezeteket és a szabad sajtót – köszönet érte – de vajon azért is fizet, hogy az ellenzéki politikusok vagy a független sajtó tollforgatói azt mondják, amit mondnak?  Deutsch úr valóban úgy gondolja, hogy XY politikus csak azért támadja Orbánt és a NER-t, mert megfizetik? Deutsch úr valóban úgy gondolja, hogy mondjuk Donáth Anna, ha nem fizetnék meg, akkor Fidesz hívő lenne? Fizetni kell neki azért, hogy a Fideszben való hitét megtagadja, és támadja O.V. politikáját jobb meggyőződése ellenére? Soros György fizet azért, amit ők fizetség nélkül is csinálnak? Ezek költői kérdések. Deutsch úr nyilván maga sem hiszi el ezeket, nagyon jól tudja, hogy a NER ellenzéke jelentős részben konzervatív, keresztény világnézetű politikusokból áll, akik nem pénzért vállalnak föl egy szerepet, hanem belső, őszinte meggyőződésből. Amikor te a vitapartneredről nem feltételezed, hogy őszintén, belső meggyőződésből mondja, amit mond, amit hirdet, akkor ottan vita nem lehetséges, legfeljebb veszekedés, vagdalkozás.

Akkor miért ismételgette Deutsch ezt a  „dollár-baloldal” nevű szitokszót, megbélyegzést, ami teljes képtelenség, belsőleg is ellentmondásos? Azért mondta ezt, mert úgy gondolja, az ő híveiknek ez a szintje, az ő hívei még ilyen képtelen hazugságot is elhisznek. Már bocsánat, de Deutsch úr csekély értelműnek nézi a választóit. Miképpen lehetne vita egy debilis közösség adekvát képviselője és értelmiségiek között? Attól tartok Deutsch úr alábecsüli a saját híveit, és a jól ismert propaganda szólamok ezért egyre inkább kontraproduktívak.

A vitáról. Magyar Péter nem emelkedett ki a mezőnyből, de nem is szerepelt rosszul. A végére belejött, de többet vártam tőle, mivel láttam már élőben. Kicsit hadart, de a témaválasztása jó volt. Donáth Anna is hadart, és fölösleges volt felemlegetnie Karsai Dániel eutanázia ügyét. Kár volt erre vesztegetnie a drága időt, ami jelen esetben irreleváns és mérsékelt érdeklődésre tart számot. Ráadásul, szerintem összeegyeztethetetlen az orvosi hivatással a halálba segítés, ilyet egy orvos nem tehet. A fájdalmat enyhítheti minden rendelkezésére álló eszközzel, de nem ölhet. Nem lenne jó erről népszavazást tartani, épp úgy, mint a halálbüntetésről sem lenne jó népszavazást tartani. Ez nem olyan kérdés, amit helyes lenne többségi elven eldönteni. Szerintem Anna a többi témában sem volt elég jó – mondom ezt a személyes szimpátiám ellenére. Szerintem a legjobb Dobrev Klára volt, mind tartalmilag, mind beszédtechnikailag – mondom ezt a személyes ellenszenvem ellenére. Dobrev, Donáth és Magyar között volt néhány odamondogatás, amivel csak az a baj, hogy félő, az átlagos M1-néző ebből semmit nem értett, észre sem vette a szurkálást, mert tájékozatlan. Mindegyik szereplő jól végig gondolta, hogy miről beszél, talán csak a Kutyapárt képviselője improvizált. Szerintem az ő választása ártott a pártjának, hiszen azt igazolta, hogy ez egy viccpárt, nem lehet komoly dolgot rájuk bízni. Ezt még azzal fokozta, hogy dehonesztáló megjegyzéseket tett többször is az M1 nézőire, azokra, akikhez beszél.

Dobrev és mások emlegették a politikai vitát, mint egy politikustól elvárható minimális teljesítményt. Kételyeim vannak. Szerintem vita csak olyan résztvevők között lehetséges, akik valamennyire tisztelik, elfogadják egymást, és a vita szabályain kívül bizonyos alapvető tényekben megegyeznek. A Fidesz propagandája nem ilyen, nehezen képzelhető el velük értelmes vita. Gúnyolódás, odamondogatás persze igen, de ez nem fog senkit sem meggyőzni. Dobrev és Magyar között elvben elképzelhető vita, ha mindketten visszavesznek az arcukból, és átváltanak az angol understatement stílusra. Ez az országnak is jót tenne. Viszont ez Magyar Péternek nem érdeke, hiszen őt a propaganda össze akarja Gyurcsányozni, amit igyekszik kivédeni. Ha támadja a DK, az jót tesz neki. Ezért nem akar vitázni velük. Nekem úgy tűnik, értelmes vita, egy ideig még semelyik relációban nem lehetséges.

[Kocsiné András Gizella (1918-2017) akvarellje]

A játszótéren egy nagyfiú ütni kezd egy kisebbet egy sodrófával, és közben röhög. Mi a helyes ilyenkor? Én három álláspontot látok körvonalazódni a neten aktív magyar közönség körében:
1. Vujity Tvrtko, Puzsér Róbert és mások véleménye: az a hibás aki összeugrasztotta őket.
2. Dúró Dóra és Orbán Viktor álláspontja: az a lényeg, hogy a távolban maradjunk, különben mi is kapunk a fejünkre.
3. Békepárti Fb vélemény: küldjünk majd a kisfiúnak sebtapaszt, de sodrófát semmiképp, mert ellenezzük a verekedést. Legjobb lenne, ha a kisfiú bocsánatot kérne, akkor kevésbé ütnék.
4. A nagyfiú rokonai és barátai: nem unjátok, hogy mindent az én fiamra fogtok, a ti gyerekeitek is verekedtek tavaly nyáron. Különben is, nagyon egyoldalúan látjátok ezt a bonyolult kérdést.

Széchenyi Ödön György István Károly (Pozsony, 1839. december 14. – Isztambul, 1922. március 24.) magyar származású oszmán pasa, Széchenyi István ifjabb fia. Az állami tűzoltóság megszervezője, irányítója Magyarországon és az Oszmán Birodalomban. Elsőként jutott el hazánkból Párizsba kizárólag vízi úton.

A „legnagyobb magyar”, Széchenyi István kisebbik fia, Széchenyi Ödön Pozsonyban született 1839. december 14-én. A nyughatatlan, vállalkozó természetű ifjú huszonegy éves volt, amikor apja halála után Pestre költözött. A közlekedés minden ága érdekelte, sokat utazott és igyekezett összegyűjteni az itthon is alkalmazható újításokat. Az 1862-es londoni világkiállításra látogatva keltette fel figyelmét a világ első, a brit fővárosban működő hivatásos tűzoltósága. (Az 1666-os nagy londoni tűzvész után a biztosítótársaságok az általuk biztosított épületek védelmére állítottak fel kisebb tűzoltó egységeket, ezek együttműködéséből született meg 1833-ban a Fire Brigade.) Széchenyi két évvel korábban részt vett egy nagycenki tűz oltásában, de hiába tett tanúságot személyes bátorságról, nyolc ház égett le, mire a tűzvészt sikerült megfékezni. Széchenyi Ödön számára nyilvánvaló volt, hogy az oltást a szervezetlenség, a kapkodás és a hozzá nem értés hátráltatta, ezért határozta el egy hazai, hatékony, gyakorlott és szervezett tűzoltóság létrehozását. Tapasztalatszerzés céljából a kiállítás után Londonban maradt és jelentkezett a tűzoltóknál. Minden munkában részt vett a laktanya takarításától a tömlők cipelésén és karbantartásán át a tűzoltásig, így nemcsak elméleti tudásra tett szert, hanem testközelből megismerte a tűzoltók életét is.

Hazatérve, 1863-ban megalakította a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Egyletet, majd a lakosság biztonsága érdekében indítványozta a hivatásos tűzoltóság létrehozását is. A 12 tagú szervezet 1870. február 1-jén szintén az ő főparancsnoksága alatt kezdte meg működését. Közben evezős versenyeket szervezett, részt vett a Budapesti Hajósegylet munkájában, megszervezte az Első Magyar Utazási Társaságot, bekapcsolódott az Első Magyar Gőzhajózási Társulat létrehozására indított mozgalomba, támogatta a Balatoni Yacht Egylet létrejöttét. A Dunagőzhajózási Társaság hajóin önkéntes szolgálatot teljesített, a Hildegard és a Franz Josef gőzösökön háromszor tette meg oda-vissza a Budapest-Galac hajóutat, hogy csiszolja gépészeti, vízrajzi és kormányosi ismereteit. Hajóskapitányi vizsgájának letétele után hatalmas nemzetközi feltűnést keltve Hableány nevű gőzösével Budapestről a Duna, Majna, Rajna, Marne, Szajna folyókon keresztül hajózott Párizsba, az 1867-es világkiállításra, ahol Verne Gyula fogadta. A 43 nap alatt megtett, kétezer kilométeres út híre eljutott III. Napóleon francia császárig, aki Eugénia császárnéval maga is tett egy utat Széchenyi gőzösén. Hajója megkapta a világkiállítás aranyérmét, a gróf pedig a kontinens áthajózásáért a francia Becsületrendet. A „tűzpasaként” tisztelt Széchenyi Ödönt Európa-szerte és Törökországban számos magas kitüntetésben részesítették, míg Magyarországon szinte alig ismerték érdemeit.

A következő években sok keserűség is érte, mert számtalan terve bukott meg érdektelenség, értetlenség miatt. Egyik kedves álma volt a Pest és Buda között megnövekedett forgalom enyhítésére szánt gőzkomp, melynek kivitelezésére még társaságot is alapított, de a vállalkozás ellehetetlenült. Megvalósult viszont az „emelőgép”, vagyis a Buda-vári gőzsikló, amelynek ötletét a párizsi világkiállításról hozta magával, a siklót 1870-ben adták át. Tőle származik a Sváb-hegyre vezető fogaskerekű vasút, a munkásszálló, a magántávirda, az utcai hirdetőtáblák ötlete, valamint a sínfektetés nehézségeit kiküszöbölő gőzkocsi terve a lóvasút helyett. A török hatóságok 1874-ben nemzetközi diplomáciai nyomásra kérték az akkor már Európa-szerte ismert Széchenyi Ödön segítségét tűzoltóságuk felállításához, miután Isztambulban négy évvel korábban egy hatalmas tűzvészben leégett a brit követség, az amerikai és a portugál konzulátus is. A megbízást az oroszok is szerették volna elnyerni, ezért a szultán előtt nemcsak a pest-budai, hanem az orosz tűzoltók is nagyszabású gyakorlatot mutattak be. Az uralkodó a magyarok fegyelmét, szakértelemről és csapatszellemről tanúskodó összehangolt, pontos munkáját látva Széchenyit bízta meg azzal, hogy szervezze meg a konstantinápolyi tűzoltóságot.

A rendkívül sok erőfeszítést igénylő munka olyannyira elhúzódott, hogy Széchenyi végül letelepedett Konstantinápolyban, és első felesége halála után itt alapított újra családot. Az egymást követő szultánok megbecsülték munkáját, több kitüntetésben részesült, ő volt az első keresztény, aki úgy kapta meg a pasa címet, hogy nem kellett hitét elhagynia. A „tűzpasa” a legmagasabb rangú tábornokok közé tartozott, az tűzoltásokat még idős korában is személyesen irányította. Hazájával nem szakadt meg kapcsolata, időnként hazalátogatott és őt is gyakran keresték fel tűzoltóküldöttségek Magyarországról.

Széchenyi Ödön 1922. március 4-én halt meg, temetésén a török szultán képviselői is jelen voltak. Isztambulban a Tűzoltó Múzeum az ő nevét viseli, sírját rendszeresen felkeresik a török lánglovagok. [forrás: Wikipédia]

1. Tisztelt miniszterelnök úr! Ön ellenzi a fegyverszállításokat. Ha szabad kérdeznem, szólt-e Hszi Csin-ping elnök úrnak, hogy ne szállítson fegyvert Oroszországnak?

2. Tisztelt miniszterelnök úr! Ön, mint a béke barátja, kérte-e valaha Putyin elnök urat, hogy állítsa le a háborút Ukrajnában?

3. Tisztelt miniszterelnök úr! Kérdem, hogy a kereszténység tanítása szerint vajon az erősebb, az agresszor vagy inkább a gyöngébb, az áldozat mellé kell állnunk?

Egy aggódó háromgyerekes magyar apa és nagyapa.

András Tibor(Bp. 1921 – Bp. 2000) Bernáth Aurél tanítvány, adatok: Artportal.hu, Wikipédia, honlap: https://tibor.andrasek.hu könyv: Történeti festő a XX. században: András Tibor/A Historical Painter in 20th Century Tibor András - Sümegi György tanulmányával. Argumentum kiadó, 2017

Kocsis Árpád (Temesvár 1914- Siófok 1985) Szőnyi István tanítvány, adatok: Arcanum, Kieselbach Galéria, Artportál és mások. https://www.kieselbach.hu/muvesz/kocsis-arpad_10070

Kocsisné András Gizella (1918 – 2017) Szőnyi István tanítvány, adatok:  Kieselbach Galéria https://www.kieselbach.hu/muvesz/kocsisne-andras-gizella_10076

Kattints a képre a galéria megtekintéséhez! 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Csak beleolvas az ember a pomázi Fidesz polgármester jelölttel készült riportba, a 2024. májusi Pomázi Polgár 11. oldalán, és mit lát! A kérdésre, „Kérem, röviden mutassa be magát.” így indul a válasz:

„A jelöltek közül egyedüliként indulok politikai múlt nélkül, tiszta lappal.”

Elgondolkoztató mondat. Azt sugallja, hogy azért indul tiszta lappal, mert eddig nem politizált. Ebből pedig a logika törvényei szerint az következeik, ha politizált volna, nem lenne tiszta a múltja. Úgy gondolja, hogy a politizálás bepiszkolja az embert, ha tiszta akarsz maradni, akkor maradj ki belőle. Értem. Rossz véleménye van a politikáról, úgy általában. De akkor most miért keveredik a politikába? Egy kis piszkosságra vágyik? Ha eddig nem politizált, akkor nincsenek politikai tapasztalatai, tehát nem is tudja, mire vállalkozik. Ilyen hozzáállással hogyan pályázhat egy kisváros vezetésére, ahol tudvalevőleg politikai térfélen kell játszania, minden tapasztalat, felkészültség nélkül.

Jelentkezem pilótának, bár tériszonyom van. Kétségtelenül bátor tett, úgy tűnik, a jelölt nem szenved önbizalom hiányban.

„Kemény János, valószínűleg a legismertebb magyar-amerikai tudós volt (Teller Edén kívül) az 1970-es, 1980-as években. A New York Times három hasábon búcsúztatta. Tartalmasan emlékezett meg róla a Washington Post, a Herald Tribune, a Guardian is. A pesti lapokban 3 sor jutott halála hírének. Meglepő, hogy Magyarországon milyen kevesen ismerik nevét, személyiségét, hatását. Az Eötvös Társulat centenáriumi közgyűlésén tiszteletbeli tagjává választotta, de túl későn történt. Az Eötvös-érmet már nem vehette át.

Édesapja, Kemény Tibor magkereskedéssel, bankszakmával foglalkozott, édesanyja Fried Lucia volt. Családja a Belvárosban lakott, a mai Bajcsy-Zsilinszky út 36 számú házában (illetve költözve annak környékén, Tátra utca 5C alatt, Kálmán utca 22. III. 7-ben). Kemény János György a Rácz-féle elemibe járt. (Ide járt Neumann János, később Balázs Nándor is.)

Kemény János György ezután a Berzsenyi Gimnáziumba iratkozott be. Nem akármilyen iskola volt ez, tanított itt Benedek Marcel és Tangl Károly; a gimnázium olyan tanítványaira büszke, mint Bálint György, Károlyi Mihály, Tom Lantos, Soros György, hogy csak az újságolvasók által ismerteket említsem. Kemény így emlékezett vissza: - "Nagyon boldog voltam a Berzsenyiben. Volt egy csodálatos matematika-tanárom, Bölcsházy tanár úr." - Amikor amerikai karrierje csúcsán a magyar matematikusok világhírének titkáról faggatták, ő a magyar tanárok és a tanulmányi versenyek szerepét emelte ki: - "Ezeknek a matematika-versenyeknek Magyarországon régi hagyományai vannak, amelyek a múlt századra nyúlnak vissza. A versenyen való jó szereplés nem csak a diák, hanem az iskola számára is nagy dicsőség."

1939-ben1938-ban Hitler bevonult Bécsbe. Édesapja ezt mondta: - "Ez a vég kezdete." - Export-import kapcsolataira támaszkodva Amerikába utazott, hogy odakünn megélhetését megalapozza. 1940 januárjában kihívta családját. A messze útra induló Kemény János búcsúztatására eljött az egész osztály. (Itthonmaradt rokonait elnyelte a Holocaust. Azóta Kemény János családjával csak 1964-ben tett rövid látogatást Budapesten.)

Genovában szálltak hajóra. A német tengeralattjárók nagyon ügyeltek, hogy ne süllyesszenek el amerikai hajót, ne provokáljanak ki amerikai hadüzenetet. A 14 éves pesti fiú úgy szállt partra az Újvilágban, hogy egy szót sem tudott angolul. (Csak magyar, német és latin szókincse volt:) New-yorki középiskolája nem lehetett túl rossz, mert odajárt Henry Kissinger is (George Washington High School). New-Yorkban volt a Fi-Mü-Epszilon (Fizika-Matematika-Angol) tanulmányi verseny, de ezt John G. Kemeny (ahogy ott mondják: kémeni) véletlenül tudta meg egy new-yorki sráctól, aki más iskolába járt, ahol szólt nekik a tanár. - "A mi iskolánknak 5000 tanulója volt, de nem akadt egy matematika-tanár, aki támogatott volna a fölkészülésben. A harmadik helyezést értem el. Talán nem is rossz eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy egy tanár sem biztatott vagy segített. Ez a nagy különbség New-York és Budapest között. - Jó matematikát csak Bölcsházy tanár úrtól tanultam három és fél évig. Ezután csak akkor, amikor a Princetoni Egyetemre kezdtem járni."

Princetonban egy jólsikerült vizsga után furcsa kiejtésére felfigyelve matematika-professzora megkérdezte, honnan származik:  Mikor Kemény megmondta, a professzor égnek emelte karjait: - "Úristen, még egy magyar!"

A princetoni egyetemet 3 év alatt végezte el. 1945-ben megkapta az amerikai állampolgárságot. Folyt a világháború, behívták katonának. A 19 éves fiatalember a katonai szolgálatot Los Alamosban töltötte, a Manhattan Terv Elméleti Fizikai Osztályán dolgozott, ahol a nem sokkal idősebb Richard Feynman volt a főnöke. Elektromos kalkulátorokkal kellett elvégeznie a bonyolult számításokat, innen származtatható rendkívüli érzékenysége és érdeklődése a számítógépek jövő lehetőségei iránt. Kemény Jánost méltató cikkében a Yankee folyóirat 1980 márciusi száma ezt írta:

"John G. Kemeny Los Alamosban találkozott Szilárd Leóval, Wigner Jenővel, Neumann Jánossal, Teller Edével; ők mind Budapest ugyanazon kerületéből jöttek. Nem csoda, hogy a Los Alamosban dolgozó tudósok elfogadták azt az elméletet, hogy ezer esztendővel ezelőtt egy Marsról érkező úrhajónak kényszerleszállást kellett végeznie Közép-Európában. A magyarok marsi eredetének három minden kétséget kizáró bizonyítékát idézték: a magyarok sokat változtatják helyüket (a legtöbb cigány is Magyarországról jött); egy rendkívül egyszerű és logikus nyelvet beszélnek, aminek semmi kapcsolata sincs szomszédaik nyelvével; és sokkal okosabbak a földlakóknál. - John G. Kemeny enyhe marsbeli akcentussal hozzátette, hogy annyival könnyebb magyarul olvasni és írni, mint angolul, hogy a gyerekeknek sokkal több idejük marad a matematika tanulására."

Neumann János kétségkívül nagy hatást gyakorolt Kemény János matematikai ízlésére, a matematikát alkalmazva később is dolgoztak együtt. Mint Kemény mondta: "Neumann teljesen normális ember volt, ugyanakkor a legnagyobb élő matematikus. Egy fontos leckére mindenesetre megtanított: nem kell föltétlen ijesztő külsővel járnom, ha sikeres matematikus akarok lenni."

1947-ben leszerelt, visszatérhetett Princetonba, ahol évfolyamelsőként szerezte meg a baccalaureátust (B.A.), majd 1949-ben doktorált (Ph.D.), mindkettőt logikából. 1948-ban az Institute for Advanced Studies igazgatója, Robert Oppenheimer tanársegéddé nevezte ki - Albert Einstein mellé (facsimile). - "Einstein volt a legkedvesebb, legaranyosabb ember, akivel életemben találkoztam. Asszisztense mindig matematikus volt. [Kezdetben a bácskai születésű Mileva Maric, Einstein első felesége, majd Grossmann Marcel és Lánczos Kornél is matematikai segédei voltak.] Einstein nem szorult másra fizikából. Matematikából viszont segíteni kellett neki. Értette a matematikát, de nem volt korszerű matematika-tudása. Ehhez kellett az asszisztens. Hogy őszinte legyek, a matematika modern módszereihez jobban értettem. Természetesen kellett tudnom egy kis fizikát is. Egyetemi hallgatóként tanultam fizikát. Doktoranduszként is hallgattam fizikai előadásokat. Nem vagyok igazi fizikus, de a modern fizika fejezetei közül leginkább a relativitáselmélet fogott meg, abból sokat olvastam." - Einstein és Kemény az egyesített térelméletet kutatták.

1949 és 1951 között Kemény János Princetonban a Haditengerészeti Kutatóintézetben, majd 1951 és 1953 között a filozófiai tanszéken dolgozott. Filozófiai érdeklődését Bertrand Russell előadásainak tulajdonította, amiket a Columbia Egyetemen hallgatott.

Neumann és Einstein univerzalitását vallotta igazi példaképének, szemben a többi matematika-professzorral, akik csak egy egészen szűk területen dolgoznak, és másról nem is lehet velük beszélni. Neumann is Princetonban volt professzor. Itt bontakozott ki Kemény matematikai stílusa, amely a szerzőt leginkább Neumann Jánosra, vagy (az itthonmaradottak közül) Rényi Alfrédra, Varga Tamásra emlékeztette. A logika, valószínűségszámítás, a matematikának játékokra, közgazdaságra történő alkalmazása volt elsődleges érdeklődési köre. Maradandót a Markov-láncok területén alkotott, ugyanekkor szenvedélyesen érdekelte a matematika társadalmi szerepe és tanítása.

Albert Einstein ajánlására a 27 éves Kemény Jánost hívta meg a matematika professzorának 1953-ban a Dartmouth Kollégium. Ezt az új-angliai egyetemet 1759-ben alapították, tehát idősebb, mint maga az Egyesült Államok. Nagyon republikánusan konzervatív és nagyon WASP (White Anglo-Saxon Puritan, fehér angolszász protestáns) hagyományok örököse.

John G. Kemeny meg volt győződve, hogy a matematika mindenkit megillet. Ragaszkodott hozzá, hogy gólyáknak tartson előadást, ebben bemutatta a matematikai logikát, halmazelméletet, valószínűségszámítást, vektorokat, mátrixokat, informatikát, rajtuk keresztül a matematika széleskörű alkalmazási lehetőségeit azoknak is, akik nem matematikusnak készültek. Introduction for Finite Mathematics című monográfiája-tankönyve 200 000 példányban fogyott el. Piros autójának rendszámtábláján ez volt: LOGIC. Élete végéig vallotta: - "Tanítás az egyetlen gyógykezelés, ami használ nekem." - 1955-ben ő lett a Matematikai Intézet vezetője. Az általa végrehajtott átszervezés legláthatóbb jele az lett, hogy az Intézetben 30 évre csökkent az átlagos életkor.

Az első számítógépet kollégájával, Tom Kurtzcal saját kocsijukon hozták az egyetemre. Akkora volt, mint egy fagyasztóláda, 16 k memóriája volt és 60 műveletet volt képes elvégezni másodpercenként. Még így is sokkal gyorsabban számolt, mint az ember. Nem is ezzel volt elégedetlen Kemény, hanem azzal, ahogy a számítógépeket használták:

- "Óriási és drága bestiák voltak ezek. A számítógépközpontok igazgatói azt tekintették fő feladatuknak, hogy gépeiket megóvják a használóktól. Az ember lyukkártyákra gépelte a programot és benyújtotta az operátornak. Az operátornál mindennap összegyűlt vagy száz ilyen köteg (batch), ő ezután sorra mindegyik csomagot betáplálta a számítógépbe. A gép végrehajtotta az utasítássorozatot, a végén egy kis lapra kinyomtatta az eredményt. Sorra kerülhetett a következő köteg. Másnap a használó megkapta az eredménylapot, amin rendszerint valami ilyen volt olvasható: HIBA A 27. KÁRTYÁN. Vagy nem volt olvasható semmi, mert a használó elfelejtette a program végére odaírni: PRINT X. Jött a hibakeresés, lyukasztás, sorbanállás, az új nap."

A korai hatvanas években kezdtek azon gondolkozni, hogyan használhatnák egyszerre többen a számítógépet. Hiszen amíg a használó gépel vagy a printer nyomtat, a processzor nem csinál semmit! Így fogalmazódott meg az időelosztásos számítógép gondolata. Mindegyik használó saját terminálján saját programjával foglalkozik, a központi számítógép pedig beosztja saját processzorának működési idejét: az minden másodpercet kihasználva végülis mindenkit ellát. Az időelosztás tehát nem a használó, hanem a központi program feladata. A Dartmouth Időelosztásos Rendszer 1963-ban valósult meg. - "Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor nem kellett többé kártyákat lyukasztgatnom" - emlékezett vissza Kemény. Megnyílt a kapu, hogy sok egyetemi hallgató ujjközelbe kerülhessen a számítógéphez. De ehhez a gépi nyelv (vagy akár a FORTRAN) nem volt elég didaktikus. John G. Kemény gondolata volt, hogy ki kell dolgozni a célnak megfelelő interaktív nyelvet; amelynél a gép azonnal reagál a kapott utasításra, így azt a kezdő is gyorsan megtanulhatja próba-szerencse alapon. …

Így született meg John G. Kemeny és Tom Kurtz alkotása: a BASIC (Beginners' All-purpose Symbolic Instruction Code), amely a Föld legtöbb ember által értett és használt nyelvei közé tartozik. Az első BASIC program 1964. május 1-én hajnali 4 órakor futott le. Kemény vallja: - "A BASIC nyelvet nem azért találtuk ki, hogy egy újabb számítógépnyelvet csináljunk. Azért találtam ki, mert úgy éreztem, hogy a számítógépet hozzáférhetővé kell tenni minden egyetemi hallgató számára." 30 esztendővel a BASIC megalkotása után reálisan látjuk: Kemény János álma megvalósult. Valamikor Ford azért alkotta meg a T-modellt, hogy minden polgárnak lehessen autója. Az időelosztás és a BASIC valami hasonlót valósított meg: számítógép programozóvá nevelte a fiatalok millióit. Vannak a magyar földnek olyan szülöttei, akiknek el kellett távozniok, de eredményeik ma Magyarországon is valósággá váltak: a Szilárd által megálmodott atomenergia, a Wigner által kifejlesztett vízhűtésű reaktor, a Neumann-féle univerzálisan programozható elektronikus számítógép, a Kemény által céltudatosan kifejlesztett számítógép-népnyelv meg időelosztó operációs rendszer ilyen alkotások. Az IBM első Louis Robinson díját John G. Kemeny nyerte el 1990-ben az időelosztásos rendszer bevezetéséért.

Munkatársával Tom Kurtzzal, amikor a BASIC megszületett, Kemény és Kurtz a márkanevet levédte, de a nyelvet bárki díjazás nélkül használhatta. Ez nyilván hozzájárult a BASIC gyors elterjedéséhez. Az első személyi számítógépek ezt választották anyanyelvüknek.

Az 1960-as évek a nagy amerikai diákmozgalmak ideje, ami a Kent Egyetemen sortűzzel is járt. Jött a fegyverkezés, az oktatás anyagi háttérbe szorulása. Ekkor a már világhírű, valóságérzetéről és jövőérzékenységéről ismert John G. Kemenyt kérték fel, hogy legyen a Dartmouth Kollégium elnöke (rektora). Ezt a tisztet töltötte be az 1970-es években. Beiktatásakor tudta meg, hogy létezik egy szabály: AZ ELNÖK NEM TARTHAT ÓRÁKAT. Erre föllázadt: - "Ha azt kérném, hogy engedélyezzenek két szabad délutánt, mert szeretek golfozni, az Egyetemi Tanács biztosan hozzájárulna. Nos, vegyék tudomásul, hogy nekem a tanítás a szenvedélyem. Így tekintsék kérésemet! (Mindig tanárnak készültem, nem egyetemi rektornak.)" - Amikor az Egyetemi Biztonsági Szolgálat megkérdezte, mi legyen a teendő, ha a tüntető egyetemi hallgatók elfoglalnák a rektori irodát, mint az máshol is megtörtént, Kemény így felelt: - "Adják át nekik az összes megválaszolatlan levelet, és szólítsák fel a hallgatókat, hogy mind égessék el."

A Kollégium futballcsapatának ez volt a neve: INDIÁNOK. De 200 év után Kemény rektor úr valósította meg, hogy Amerika őslakói valóban beiratkozhassanak a nagymúltú, de konzervatívan arisztokratikus egyetemre. Nagy ellenkezés ellenére érte el, hogy nőhallgatókat is beengedjenek. Rektori működését történelmi fordulatnak ítélik Újangliában.

Rektorsága alatt bevezette, hogy a Dartmouth Kollégium minden diákjának - a bölcsészeknek is - legyen számítógépe. Elérte, hogy ma Dartmouth Amerika legszámítógépesítettebb egyeteme: a végzős hallgatók 90 %-a computer-literátus. (Nemcsak videojátékra és szövegszerkesztésre használja személyi számítógépét, hanem programozásra és hálózatba kapcsolásra is.) A professzorokkal nehezebben boldogult: - "Nem csak az volt a baj a professzorokkal, hogy nem tudtak programozni, de féltek is a számítógéptől. Még nagyobb baj volt, hogy tanítani sem tudtak." - Ő rektorsága alatt is megtartotta minden óráját.

John G. Kemeny 19 egyetem díszdoktora lett, a Nemzeti Tudományos Alap tanácsadója és az amerikai Matematikatanítási Bizottság elnöke volt. Elnyerte az New Yorki Akadémia díját, az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia tagjává választotta. Előadásait Ausztriától és Izraeltől Indiáig és Japánig világszerte elismerés és tisztelet kísérte. …

Kemény János szeretett keresztrejtvényeket fejteni, Sherlock Holmest és Agatha Cristie-t olvasni. Egyszer ezt mondta: - "Mit tennék, ha még egyszer újra kellenem kezdenem az életemet? Azt hiszem, pontosan ugyanazt csinálnám." - Volt egy játékmackója, amit unokájától kapott és éjjeliszekrényén tartott. Naponta elalvás előtt jó éjszakát kívánt neki. New Hampshire-ban lévő lakásán hirtelen könyörületességgel végzett vele a váratlan szívroham. Előző este még megláthatta, hogy legkisebb unokája először lábraáll. Hanoverben búcsúztatták és temették el. Felesége meghatottan köszönte meg az Eötvös Társulat részvétét: - "John was so pleased to be recognized by his native country!" [János úgy örült, hogy szülőhazája is elismeri.]” [forrás: Marx György fizikus, az Eötvös Társulat elnöke]

Tegnap este kiraktuk a virágládákat a Civil Házhoz.
A Kávésok "szórakoztak"  egy kicsit....... (Elek Icu)

Kattints a képre a galéria megnyitásához! 

Kérdés: Lerohant-e valaha a Szovjetunió vagy Oroszország bármilyen országot ok nélkül?

Válasz: Természetesen nem. Hogyan is gondolhattad, hogy a Szovjetunió vagy Oroszország minden ok nélkül agressziót hajtott végre? Mindig volt rá okuk. A Szovjetunió 1939-ben Hitlerrel együtt megtámadta Lengyelországot, azzal az indokkal, hogy „megvédje” az ukránokat és a „belaruszokat” lengyel területen. Ez nem elég nemes cél, nem elég magasztos indok? Az ukránok és belaruszok közül sokakat végül Szibériába „költöztettek”, távolabb a háborús cselekményektől, hogy jobban meg legyenek védve. A Szovjetunió 1939. november 30-án megtámadta Finnországot azzal az indokkal, hogy „megvédje Szentpétervárt” azáltal, hogy finn területeket csatolt el, és nyugat felé elmozdította a határt. Ismét egy nemes indok! A második világháború után a Szovjetunió számos közép-európai országot szállt meg azzal a nemes indokkal, hogy megmentse őket a kapitalizmustól, és a kommunista paradicsomba kényszerítse őket. A megszállt országok népei megpróbáltak kilépni a kommunizmusból, de a Szovjetunió ismét megtámadta őket, mint Magyarországot 1956-ban, Csehszlovákiát 1968-ban. Az agressziók oka? Azokban az országokban az embereket „megmérgezte a kapitalizmus”, megmérgezte az „amerikai propaganda” és meg kellett menteni, gyógyítani őket. A gyógyítás több ezer ember halálát okozta.

A Szovjetunió 1979 decemberében megtámadta Afganisztánt azzal az indokkal, hogy „megakadályozza, hogy az USA megszállja Afganisztánt”. Ezt ők mondták nekünk. Egy másik nemes ok! A Szovjetunió az orosz állam másik neve volt. Amikor a Szovjetunió összeomlott, Oroszország folytatta kedvenc sportját – az agressziót, csak már a saját neve alatt. Megtámadták Moldovát, hogy megvédjék az ottani oroszokat. Megtámadták Abháziát, hogy megvédjék az abházokat. Megtámadták Csecsenföldet, hogy megvédjék az „alkotmányos rendet”. Kicsit később ismét megtámadták Csecsenföldet, hogy megszilárdítsák ezt az "alkotmányos rendet". Aztán megtámadták Grúziát, hogy megvédjék az oszétokat. Aztán megtámadták Ukrajnát, hogy nácitlanítsák, majd lefegyverezzék, és felszabadítsák az ukránoktól, önmaguktól, majd elűzzék a sátánt. Az Ukrajna elleni agresszióra számos magyarázatot adtak, és valamennyi magyarázat magasztos cél volt. Olyan nemes és magasztos, mint maguk az oroszok, akik mindig felszabadítanak valakit.

Ha valaki azt mondta, hogy az oroszok fosztogattak, erőszakoltak, háborús bűnöket követtek el, vagy valami hasonlót, akkor biztos lehetsz benne, hogy az oroszoknak nemes okai voltak.

“Russia has become a cancer of Europe and the world,” said Vytautas Landsbergis, who was speaking at a ceremony in the Lithuanian parliament, according to public broadcaster LRT.

“If it is cured, the world may survive, but if not, it may lead to the destruction of the world,” the former president added.

>>Nem, nem tévedés, le kell fordítani érthető magyar nyelvre mit is jelent az Orbán kormányzat únos-úntalan hangoztatott ‘békepártisága’ az Ukrajna elleni orosz agresszió idején. Orbán Viktor hangsúlyozta, hogy a Vatikán mellett “mi vagyunk az egyetlenek, akik békepártiak”. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter az ENSz közgyűlésén elmondott felszólalásában élesen elmarasztalta Ukrajna támogatását: „minél több fegyvert szállítanak Ukrajnába, annál hosszabb lesz a háború, annál több ember hal meg, annál nagyobb pusztítás jön, és minden egyes nap a háborúban sajnos magával hozza a továbbterjedés veszélyét”. A nyugat, vonta le a következtetést, belerántja a világot egy újabb világháborúba. (Nem tévedés, “a nyugat”, nem Putyin!)

A békepártiság nem ismeretlen a történelemben. Angol neve: ‘appeasement’. Ma már pontos meghatározása is van: olyan politikát neveznek ilyennek, amely hajlandó politikai, anyagi és/vagy területi engedményt tenni egy agresszív hatalomnak, hogy elkerüljék a konfliktust. Ennek legtanulságosabb példáit a II. világháború előtti évtizedben egész sorozatban láthattuk. Ezt manapság minden jó középiskolás diák ismeri. Japán Kína elleni rablóháborúját a nyugati hatalmak passzívan nézték. Egyes történészek szerint ez biztatta fel az európai agresszorokat hasonló lépésekre. Az angol és francia politika elfogadta a fasiszta Olaszország Etiópia elleni invázióját és területe két-harmadának bekebelezését. Anglia a “jóindulatú semlegesség” állaspontjára helyezkedett a spanyol polgárháborúban. Nem tett egyetlen lépést sem, amikor Hitler bekebelezte Ausztriát, majd a hírhedt Müncheni Egyezményben elfogadta Csehszlovákia nyugati részének, a Szudéta-földnek náci megszállását, és úgy nyilatkozott, hogy “a mi időnkre megteremtette a békét”.

A békepártiak  úgy hitték, hogy az engedmények nyomán az agresszor majd lenyugszik. Ehelyett Hitler úgy látta, hogy szabad az út, bekebelezheti Lengyelországot is. A békepártiság csúfosan megbukott, és Winston Churchill ‘háború párti’ miniszterelnökként vette át a vezetést Európa nagy szerencséjére. Európa keserves árat fizetve megtanulta az 1930-as években, hogy a “megbékéltetési politika”, Chamberlain miniszterelnök hírhedt ‘appeasement’ politikája, csak növeli az agresszor étvágyát. Az agresszió elleni egyetlen sikeres politika a következetes elutasítás lehet csak. A “békepártiság” 1938-39-ben és ma is Európa elárulása.

Minderről, hogy-hogy-nem, a magyar politika nem hallott. Orbán Viktor 2023 márciusában is sürgette az azonnali tűzszünetetet és béketárgyalások megkezdését Ukrajnában, amire Putyin csak saját követelései elfogadásával lett volna hajlandó. 2023 október 23.-i beszédében is panaszolta: “Elsők voltunk, akik békét javasoltunk háború helyett és megmenthettük volna százezrek életét. Elsők és egyetlenek vagyunk, akik vissza akarják tartani az európai népeket, hogy önként és vakon meneteljenek bele egy újabb, még nagyobb háborúba. Köszönetet, méltánylást, jóakaratot sohasem, gáncsot, hátbatámadást, baráti tüzet viszont gyakorta kaptunk”. Üzleti spekulációval és gazdasági érdekkel is gyanusítja “a háborús lázban élő” nyugatot. Ez abban nyilvánul meg, hogy, mint 2023 márciusában is ismételte: “egyre veszélyesebb fegyvereket szállítanak Ukrajnába” s bennünket is bele akarnak kényszeríteni a fegyverszállításba. Ukrajnát valóban két év alatt 260 milliárd dollár értékű segéllyel és korszerű fegyverzettel támogatta a nyugat, ami közel azonos összeg, mint Ukrajna évente megtermelt nemzeti jövedelme. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Orbán koalíciós partnere még hozzátette, hogy “a magyar kormány békepárti, ez következik a kereszténységből is”. Értelmezése szerint a magyar ellenzék amely a békepártiságot is ellenzi, “kommunistákból és fasisztákból álló konglomerátum… aminek hátterében a keresztény civilizáció és a nemzeti szuverenitás iránti ellenszenv van”.

Orbán arra kérte a képviselőket, “ne adják meg magukat a provokációnak”. A felszólításnak sikere volt. Egész orbáni kórus visszhangozza a miniszterelnöki nézetet. Egyik-másik - mint Apáti Bence -  népszerűbb nyelvezettel: “De k…ra ajánlom nekik, hogy tegyenek lakatot a szájukra, merthogy Európában sehol nem akarnak az emberek háborút. A balf… Olaf Scholz német kancellár arról beszél, hogy még több fegyvert fognak szállítani Ukrajnának. Emmanuel Macron, balf… francia elnök szükség esetén bizony megnyomja a piros gombot”. Trombitás Kristóf: „Ezek a politikusok egyszerűen nem tudnak a pofájukra lakatot tenni, amikor háborús uszításról van szó.” A néhány „háborúpárti balos brüsszeli balf… bürokrata” sodorja atomháborúba a világot. (A pontok az én rövidítéseim. Švejkkel szólva erre csak azt tudom mondani: “Az élet nem illemtani iskola. Mindenki úgy beszél, ahogy tud.”) „Amikor ők ilyeneket pofáznak, akkor valójában kizárólag a globalista gazdik nevében beszélnek… de a bársonyszékből a történelem szemétdombjára kerülnek… Van egy ötletem. Katonák helyett küldjük inkább a háborúskodni akaró politikusokat az orosz–ukrán háborúba… Az összes háborús szájhős politikussal indulhat is a menet harcolni.” Bohár Dániel: „ a globalista elit és a „magyar baloldal a mi életünkkel játszik, amikor azt mondja: háborúban állunk.” Pilhál Tamás még tovább ment: “A Nyugat által íróasztalnál megrajzolt, sátáni gonoszsággal kreált műállamokat föl kell számolni, területeiket vissza kell adni azok eredeti tulajdonosainak… Magyarországnak nem szabad segítenie a náci, nemzetiségeit terrorizáló ukrán bábkormányt”. Maradva Jaroslav Hašek remekművénél: : “Ha Švejk később megemlékezett a bolondokházában folyó életről, mindig a legnagyobb elismerés hangján szólt róla. Ott mindenki azt modhatta, amit akart és ami éppen a nyelvére jött, akárcsak a parlamentben”.

Mindez őszinte beszéd, amint az is, hogy a magyar kormány megvétózta azt a nyilatkozatot, amit az orosz agresszió második évfordulóján akart kiadni az EU. Érdekes – bár nyilván teljesen véletlen - hogy a magyar kormány nyilatkozatai a putyini nézeteket ismételgetik. Orbán Viktor odáig ment, hogy Ukrajnát nem is tekinti szuverén nemzetnek. A szuverenitására oly kényes Orbán vajon mire alapozta ezt? Ezer éves történelmében Ukrajna legnagyobb részt nem tartozott Oroszországhoz. A XIII. századtól a mongol Arany Horda, majd a Krimi Kánság, Litvánia, a Lengyel Királyság, illetve a Lengyel-Litván birodalom birtokolta. Oroszország 1686-ban foglalta el a Dnyeper folyótól keletre eső ukrán területeket. A Habsburg Birodalom is nagy ukrán területeket uralt. Közben az ukrán felkelés (1648) Kozák Hetmanátust alapozott meg. Ukrajna végülis Nagy Katalin cárnő uralma idején 1783-ban került orosz uralom alá. 1917-21-ben még szovjet-ukrán háború is zajlott, s Ukrajna ezt – és a II. világháború idején újjáéledt önállósági kisérletet - követően 1991-ig orosz főhatóság alá került. A Szovjetunió szétesése után Ukrajna, számos más volt szovjet köztársasággal együtt, 1991 december 1-én függetlennek kiáltotta ki magát. Ezt 1991 december 2-án,  Oroszország (Jelcin) is elismerte. Az USA december 25-en követte, s abban a hónapban még 68 állam, 1992-ben pedig ujabb 64 állam ismerte el Ukrajna függetlenséget. Ezek között volt Magyarország Antall József vezette kormánya mely 1991 december 6-án szerződött az önállónak elismert Ukrajnával. Ezt most Orbán – Putyin nyomán - semmisnek ítélte.

Mindennek megértéséhez szükséges hozzátenni, hogy az Ukrajnával kapcsolatos magyar politika egy nagyobb stratégiai koncepció része. A nehézsúlyú világpolitikus miniszterelnök világpolitikáról alkotott képe húzódik meg mögötte. Mint egy alkalommal, büszkélkedve előrelátó stratégiájával, elmondta: “A választási győzelemre készülve már 2009-ben felvettem a kapcsolatot Putyin elnökkel és a kínai vezetőkkel. Azt gondoltam, hogy kormányra kerülve szembe kell néznünk azokkal a világpolitikai realitásokkal, amelyek a 2008-as pénzügyi válságot követően bekövetkeztek. Azzal számoltam, hogy a pénzügyi válság a nyugati világot, leginkább az Európai Uniót megrázza, a kínaiakat viszont nem, így felgyorsul az a folyamat, amelyben Kína átveszi a világgazdaság vezető szerepét. Erre az új világrendre fel kellett készülnie Magyarországnak. A 2010-es választási győzelmet követően így már partneri viszonyból indíthattuk el a kormányközi tárgyalásokat a kínaiakkal és az oroszokkal… Pozíciócsere zajlik a világ élén… nemsokára Kína lesz a világ legerősebb gazdasági és katonai hatalma. Amerika visszaszorulóban van, miközben Kína egyre erősebb lesz. A tízmilliós Magyarországnak ügyesen kell manővereznie egy ilyen időszakban. Ez bonyolult, a művészet határát súroló feladat”.

Hát ez igazán előrelátó stratégia, mert minden komoly elemzés azt mutatja, hogy Kínának, melynek jövedelmi színtje ma az USA vagy Nyugat Európa színtjének 17-18 százalékát éri csupán el, mintegy 50-60 évre van szüksége, az elmúlt évtizedek tendenciája töretlen folytatása esetében is, az élretöréshez. Akkorra a magyar miniszterelnök már 120 éves lesz, természetesen még kormányon. Ráadásul a kínai gazdasági növekedés újabban már érdemlegesen lelassult. Lassan a testtel a világon lejátszódó pozíciócseréhez való igazodással. Az is nyilvánvaló, hogy az Európai Unió egyedülálló anyagi támogatása és a vámmentes közös piac, valamint a magyarországi beruházások legnagyobb részét kitévő nyugati befektetések nélkül a magyar gazdaság csak vergődne. Ezért – bár nyit Kína és Oroszország felé - kapaszkodnia kell az Unióba is. Ez óvatosságot követel az agresszor Putyinnal való kapcsolataiban. Legutóbbi, nemzetközi felháborodást keltő, 2010 óta tizenegyedik találkozóján Putyinnal Orbán feszengve magyarázkodott: “Elnök úr, tudja, milyen Magyarország, mik a lehetőségei. Amit ma tehetünk, azt megtesszük. Megmentünk mindent, amit lehet a kétoldalú kapcsolatainkból. Érdekünkben van az együttműködés fenntartása nemcsak az eszmecsere szintjén, de a gazdaság szintjén is, amíg lehet.” Csakhogy egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. A magyar kormánypolitika felzúdította az amerikai kormányzatot amely bejelentette, hogy felül kell vizsgálnia, hogy “Magyarország valóban megbízható partner-e” és szankciókat helyezett kilátásba Magyarország ellen.

A jól hangzó békepártiság mögött Putyin érdekeinek támogatása és az Ukrajna elleni orosz agresszió elfogadása húzódik meg. A szétesett birodalom visszaépítésén dolgozó Putyin csak olyan békét fogadna el, ami gyakorlatilag Ukrajna bekebelezésével egyenértékű. A békepártiság Putyin pártiságot és az agresszornak tett engedményt jelenti, ez a pontosabb magyar fordítása. Mint Anthony Blinken amerikai külügyminiszter fogalmazta: “Ha Oroszország abbahagyja a katonai akciókat akkor a háborúnak vége, ha Ukrajna hagyná abba, akkor Ukrajnának vége”.

A történelem világosan megtanította, hogy az agresszió és területhódítás ellen egyedül az ellenállás lehet a megfelelő válasz.<<

Kocsis Árpád, festő, grafikus (Temesvár, 1914. január 17. – Siófok, 1985. december 7.)

Nagynéném férje volt, jó kedélyű, jó humorú ember, az ötödik infarktus vitte el. Sokat járt vissza Erdélybe, kicsit tudott románul és németül is, amit gyerekként tanult meg a játszópajtásaitól. Két lányuk született, az idősebb – Kocsis Katalin – szintén festőművész lett. Több munkája is birtokunkban van, ez az egyik kedvencünk.

Krisztus, 1977, 74 X 50, monotípia, szignált.

Tanulmányai:

1940-48: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Boldizsár István, Varga Nándor Lajos, Szőnyi István. A nagybányai művésztelepen ösztöndíjasként, valamint Vámosbalogon és Tápiószelén is alkotott. 1948-ban Egerben telepedett le. 1950-től az Egri Kiskereskedelmi Vállalat dekoratőreként dolgozott. 1958-tól nyugdíjazásáig az egri Gárdonyi Géza Színház, 1974-ig a miskolci Nemzeti Színház díszletműhelyének vezetője volt. Csendéleteket, tájképeket festett. [forrás: Vécsi Nagy Zoltán]

Irodalom

Ludányi G.: Heves megye képzőművészei, Művészet, 1979/8.

Bakó Zsuzsanna.: Egy festő emlékezete, Hevesi Szemle, 1987. február 22.

Egyéni kiállítások

1986 • Várgaléria, Eger.

Válogatott csoportos kiállítások

1943 • Képzőművészeti Főiskola ifjúsági körének karácsonyi kiállítása

1957-58 • Eger

1960 • Műcsarnok, Győr

1961-62 • Heves Megyei Képzőművészek Őszi tárlata

1985 • Felszabadulási tárlat, Eger

Laár András szerint a történelem nagyon egyszerű, nem kell különböző okokat, hiedelmeket, eltérő vallási rögeszméket, ellentétes anyagi érdekeket keresni a háborúk között, minden háború egyforma: gazdag, hájfejűek, barom állatok hajszolják gyilkolni egymást, a népeket, akiknek egyébként semmi bajuk egymással.

Ezek szerint Szimónidész egy hájfejű barom volt, amikor ezt írta:

„Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”(Ponori Thewrewk Emil fordítása)

 És önző, hájfejű volt IV. Béla, amikor Muhinál fölvette a harcot a mongolokkal, akiknek egyébként semmi bajuk nem volt velünk. Régészek találtak egy női és egy csecsemő csontvázat egy földel fedett kemencében. Az anya próbálta a kisdedet elrejteni a kemencében, a tatárok hátulról verték fejbe a szoptatós anyát, és törték be a koponyáját. A kisdeden nem volt külsérelmi nyom, ő éhen és szomjan halt. Laár  András szerint ezek a tatár katonák is épp olyan jó emberek, mint akiket meggyilkoltak, nem kell ellenük harcolni. És micsoda pénzsóvár, kapzsi volt Hunyadi, aki Nándorfehérvárnál harcolt a vitézeivel, és aztán később, Laár úr szerint micsoda fertelmes alak volt II. Lajos, vagy Dobó István, aki ahelyett, hogy békésen megbeszélte volna a vitás nézeteket, kardot rántott. És persze Laár szerint barom állat volt Rákóczi és Kossuth, és főleg Petőfi, aki ilyen militarista propagandát folytatott:

„Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.”

És így van ez manapság is. Mi a csudának kell harcolni Ukrajnában vagy Izraelben? Csak le kéne ülni a terroristákkal vagy az orosz hódítókkal, és szépen megegyezni. Ezek a harcok, háborúk teljesen értelmetlenek, legalábbis Laár művész úr szerint.

Szomorú, hogy ezt gondolja, de ami elképesztő, hogy ki is mondja. Akik pedig ezt helyeselik, azok semmiképp se ünnepeljék a közelgő ünnepet, március 15-ét, ami a szabadság, a vérrel szerzett szabadság ünnepe.

A könyveimet rakosgatom, megpróbálom összeírni. És közben eszembe jutott egy novella utolsó mondata:

"Valamikor régen egy kékfényű, huncut kis csillag lecsúszott az égről. Magasról jött, és fényes csíkot húzott, hogy visszataláljon..." 

Itt a novella amiből idéztem.

---------------------------------------------------------------------------------------------

Nyári estéken fönt ültünk a pad támláján, szorosan, mint dróton a madarak, lábunkkal harangozva a levegőben, és szájharmonikáztunk. Ahogy megzörrent orrunk előtt a bokor, ledobtuk magunkat a földre, készen arra, hogy elfussunk. De nem a csősz, hanem ő jelent meg, a hazudós. Soha nem használta az utakat. Szabadon járt, mint a halak a tenger vizében, keresztül a tér gondozott füvén-bokrán, és ezért is hallatlanul csodáltuk valamennyien. Előfordult, hogy a csősz megkergette, ilyenkor fürge, tornacipős lábát megszaporázta, és vissza-visszanevetett, ahogy a távolság nőtt közöttük. Később valamelyik bokorból megint előbukkant, és komoly ábrázattal mesélni kezdte valószínűtlen történeteit. Előfordult az is, hogy a csősz megfogta. Ilyenkor pufogott hátán a bot, úgy vitték be a Kenyérmező utca sarkán levő rendőrőrsre. Olykor idézést kapott a Szerb utcai gyermekbíróságra, és mi áhítattal és tisztelettel bámultuk őt. Később elmesélte, hogy a rendőrbíró magázta, majd megkérte, négy órát maradjon a fogdában. Megesett, hogy napokra eltűnt. Mikor újra megjelent, elkért egy cigarettavéget, és nagyokat szipákolva közölte, hogy a Margitszigeten, a Palatinus szállóban lakik pillanatnyilag, mert otthon ciánoznak.

– A szálló mennyezete színüveg, besüt a hold, és ha végigdőlök a selyemágyon, a csillagokat számolom. Reggel csöngetek, és csodálatos ezüsttálon egy egész libamájat hoznak be. A portás meg szalutál – és hegyeset köpött a kavicsok közé, mert a nyelvét csípte a nikotin.

Később lejött az apja, félszemű, goromba bádogos, és nadrágszíjjal keményen elpüfölte, majd nyakánál fogva cipelte haza. Sokáig, még a Berzsenyi utca végéről is visszahallatszott keserves jajgatása.

Most, ahogy a sötét bokorból előlépett a gázlámpa sápadt fényébe, mint valami huncut, varázslatokhoz értő kis manó, egyetlen intéssel elhallgattatott bennünket. Előrenyújtott tenyerében egy fekete lapú, fehér-piros számokkal teleírt szerkezet lapult. Türelmetlen szóval, kapkodva elmagyarázta a szabályokat, fölvonta szemöldökét és kiáltozott.

– Mindenki tett? Nincs tovább!

Megnyomott egy gombot, a parányi csontgolyó sebesen pörgött, és percek alatt elvesztette nyolcvan fillérjét. A szerkezetet messze elhajította, megvető, gúnyos kis mosolyt küldött utána, leült a padra, és maga elé bámult. Mi cigarettával kínáltuk, és kértük őt, hogy meséljen.

Fölnézett a sötét égre, fölizzott cigarettáján a parázs, és csöndesen mesélni kezdett.

– Reggel, amikor megvirradt, fölmentem a Sashegyre. Végigfeküdtem egy fehér sziklán, és bámultam a napot, ahogy fölkapaszkodik az OTI-torony tetejére. A város fölött füst lebegett, de a napot nem bírta eltakarni. Mellettem apró gyíkok süttették magukat. Lehúztam a trikómat, és hátamat a hűs kőhöz szorítottam. Egyszerre egy gyönyörű lány jött felém. Hófehér volt a blúza, és a haja olyan hosszú volt, hogy a derekáig ért. A színe pedig, mint a nagyjátszótéren a gesztenyefa levele, amikor hullani kezd. Leült mellém, és megmondta a nevét.

Anna. Igen, Annának hívták.

Kettétörtem az almámat, és a felét nekiadtam. Sokáig néztük a Dunát. Olyan kék volt, mint a szeme. Messze lakik nagyon, olyan messze, ahová már nem tudtunk ellátni. Kezét előrenyújtva mutatta az irányt, de ott már csak köd volt.

A Szent Anna tónál.

Onnan jött. Ott magasak a hegyek, és a fenyőfák az égig érnek. Kis házakban laknak az emberek, és a fákra is föl szabad mászni, mert az erdőben nincsen csősz. A tóban lehet fürödni, és aranyhalak úsznak benne, mint az állatkertiben.

Megkért, hogy menjek vele, a feleségem lesz. És én megígértem neki. Akkor megcsókolta a számat, és elment, mert dolga volt. És én elutazom vele holnap messzire, és soha többé nem láttok…

Már messze járt, apró termetét az utolsó gázlámpa világította a Légszesz utca sarkán, mikor föltört belőlünk a düh, és köveket hajigálva utána, kiáltoztunk:

– Hazudsz, hazudós! Hazudsz, hazudós!

De éjjel, mikor a paplanok alá bújtunk és elszenderültünk, édes nyál futott a szánkba, mert égbe nyúló fenyők között jártunk, és a lombok színe olyan volt, mint Annának a haja.

…Elröpült egy esztendő, és már nem ültünk a pad támláján, harmonikáink is régen berozsdásodtak. Beolajoztuk hajunkat, és fényes, lázas szemmel bámultuk a szomszéd polgári iskolából idejáró lányokat. Vastagodó hangon vitáztunk, hevesen és izgatottan, mintha birokra kelnénk, és suttogásunk úgy hangzott, mint egy rekedt, befulladt, ócska réztrombita, amibe valaki csak úgy próbából belefúj.

Volt a lányok között egy, akibe mindannyian szerelmesek voltunk. Bodorított, gesztenyeszín haja, nagy, csodálkozó szeme, apró egérfogai, csipkelődő nyelve engem is remegő izgalomba hozott. Tudta, hogy szép, és azt is, hogy ha szemünkbe néz, ha feszülő, kemény karját csak úgy véletlenül hozzánk érinti, vagy a padon szorosan ülve megérezzük csípője melegét, megszédülünk, mint a perzselő tűz körül röpködő bogarak. És lesütött szemmel, zavartan piszkáljuk izzadó tenyerünket.

Játszottunk találós kérdéseket, versenyt futottunk lélekszakadtáig, elfulladva, levegő után kapkodva a célban, ahol ő állt, csengő hangon kacagva, és kedves mosollyal jutalmazva a sápadt, gyöngyöző homlokú, boldog győztest. És ő játszott velünk, és mi hallatlan virtusokat követtünk el, úgy érezve, hogy élettel-halállal dacolunk. Verekedtünk keményre szorított ököllel, kaviccsal zúztuk szét a gázlámpa hosszúkás buráját, páros lábbal ugrottuk keresztül a padot, és fölgyújtottuk a papírkosarat, amibe a csősz a hegyes botra tűzdelt papírokat gyűjtötte.

Szívtuk egymás után a cigarettákat, hosszan, mélyen le a mellünkre, hányingerünk volt állandóan, és néha jólesett volna meghalni.

Csak ő maradt a régi.

Mikor a lámpagyújtogató fölnyúlt hosszú botjával az alkonyatba, és a tér utolsó lámpájánál végezte el komor szertartását, széthajtotta valamelyik bokrot, és megjelent. Ültünk szorosan összebújva a padon, ő nekitámaszkodott egy fának, és egykedvűen köpködte lába elé a tökmag héját. Mi nagy zajjal, lármásan kértük, hogy meséljen. Hátrasimította szemébe hulló haját, és ahogy beszélni kezdett, elhallgattunk.

– Nagyon régen volt egy hatalmas téglagyár. A legnagyobb volt a világon. Rengeteg sok ember dolgozott benne, és a kéménye éjjel-nappal füstölgött. Az emberek veszekedtek, bántották egymást, és ezért víz tört föl a földből, és egy hajnalon elnyelte az egészet. Most a víz alatt dolgoznak, és soha többé föl nem jöhetnek.

Ma arra jártam, és megnéztem.

Olyan a víz fölöttük, mint egy tükör, csak néha itt-ott bugyborékol egyet. Öreg halász ül a ladikjában, azt mondta, feneketlen tó. Mindent elnyelő, mély és feneketlen. Esztendők óta kocsiszám öntik bele a szemetet, de elnyeli, és a tükre sima marad. A partján körbe sás nőtt, és madarak laknak benne.

Hasra feküdtem a csónakban, és próbáltam a víz alá nézni, de csak a sötétet láttam. Holnap hajnalban kimegyek, és leúszom a fenékre…

Valamennyien kiáltoztunk.

– Hazudsz! A víz alatt nem lehet élni! Levegő nélkül nem lehet élni! Hazudós! Feneketlen tó fenekére akar úszni!

És valaki keményen mellének szegezte a kérdést:

– Hol az a tó?

Feszült örömmel, kamaszos kárörvendezéssel néztük őt, a rajtacsípettet, és vihogva bökdöstük egymás oldalát.

Szokása szerint a magasba bámult, mintha onnan várná a segítséget, és csöndesen azt mondta:

– A Lenke téren, a Fadrusz utca sarkánál, ahová örökké fúj a szél a hegy oldalán levő barlangokból. Ott az a tó feneketlen.

Aztán bólintott felénk, átlépte a vékony, kifeszített drótot, és eltűnt a bokrok között.

Egyik nap a bodros hajú lány nevetve kérdezte:

– Na, volt a feneketlen tó fenekén?

Sokáig nézte őt, és komolyan mondta:

– Nem. Még nem volt rá időm.

A lány gúnyosan nevetett, és ő csöndesen megszólalt.

– Szép vagy.

A lány zavarba jött, és elkerülte a szemét. Mi dermedten bámultuk őket, nem nevettünk, és nem is értettük a dolgot.

– Meséljen valamit – mondta a lány, és oldalról kacéran pillantott rá.

– Hozok neked egy szép ajándékot. Drágább, mint az ezüst, és az aranynál is drágább, mert a szivárvány színe van rajta. Most elmegyek, mert messzire utazom érte. Csak én tudom, hol van, és csak én tudom elhozni onnan. Várj rám, elhozom neked.

A lány tágra nyílt szemmel hallgatta, és szomorúan, félve kérdezte:

– Maga mért hazudik mindig?

És ő csöndesen válaszolt:

– Én mindig az igazat mondom.

Belőlünk föltört hangos röhögéssel a lefojtott féltékenység.

– Hazudós! Hazudós! – és a szomszéd gázgyár falai visszaverték a hangokat.

Idegesen összerezzent, talán életében először. Hátrasimította a haját, és egyenes, kihúzott derékkal, büszkén végigmért bennünket, száján gőgös mosoly ült, és elment.

Másnap kilépett a bokorból, foltozott inge alól óvatosan, mintha a szívét emelné ki, selyempapír csomagot húzott elő. A lehántott burokból soha nem látott szép pávatoll millió színe csillant föl. Lassan forgatta, mint aki gyönyörködik változatos, gazdag pompájában. A lányra nézett, mélyen a szemébe, és halkan mondta:

– Én soha nem hazudok. Ezt messziről hoztam neked, vad, veszélyes sziklákról, hasammal kúsztam, körmömmel kapaszkodtam, a nap tűzött rám, de elhoztam neked, mert szép vagy.

– Üzletben vette! Vásárolta! – mondtuk, mikor elment, aztán elhallgattunk, mert a lány a selymes tollat arcához simította, és elmerengve, furcsán, mint aki titkot tud, fényes szemmel mosolygott.

A reggeli lapokban olvastuk, hogy a Rudas-fürdő oldalán a Gellérthegy meredek szikláiról a tűzoltók hoztak le egy fiatal suhancot, aki elhullatott pávatollat keresett. A hegy lábánál összegyűlt tömeg izgatottan figyelte a halálos veszélyben levő gyereket, aki kezével kapaszkodva egy repedésben, lábával kalimpálva lógott a mélység fölött. Mikor a tűzoltó a létrán lekúszott vele, az izgatott tömegből többen pofozni kezdték. A gyerek riadtan, sírásra görbülő szájjal tűrte egy ideig, aztán hirtelen mozdulattal kiugrott a gyűrűből és elfutott. Kezében ott szorongatta a pávatollat.

Mikor eljött az ősz, sokáig bámulta a sárguló leveleket.

A lány ingerülten rászólt.

– Mit bámészkodsz?!

– Nem látod? – mondta ő szomorúan. – Az ősz megcsókolta a terünket, és az elhalványodott. Meghalnak a fák, a fű, a bokrok.

– Nevetséges! – mondta a lány. – Ősz van, és ezen semmi bámulni való!

Ő eltűnődve, csöndes hangján mesélni kezdett.

– Egyszer egy nagy teremben jártam. Fehérek voltak a falak, az ágyak meg az emberek. Nagy volt a csönd, és lábujjhegyen jártam, hogy meg ne zavarjam. Az ablak előtt is volt ágy, oda leültem. Kint a kertben sárgultak a levelek, és a nyitott ablakon át láttam, hogy egy szellő beszökik. Körbefutott a termen, aztán megcsókolta az anyámat. Az ősz küldte be, a szememmel láttam. Akkor ő, mint most a tér, elhalványodott, és becsukta a szemét…

Fázósan összehúzta magát, és fölhajtotta vékony nyakára a kabát gallérját. Nem szóltunk rá semmit, nem nevettünk az arcába, szomorúak lettünk.

A lány a karjába kapaszkodott, riadt volt a szeme, sírós hangon förmedt rá.

– Megint hazudtál! A szelet nem látni! Mondd, hogy hazudtál!

Ő, a hazudós, ránézett hosszan, és lassan, megértően bólintott.

– Hazudtam. A szelet nem látni.

Megsimította gyöngéden a lány haját, és vidám fütyörészésbe kezdett.

Mikor lehullott a hó, és a tér szélén álló parányi óvoda faépülete átváltozott mesebeli kunyhóvá, beköltöztünk a Luther utcai kis cukrászdába. Itt töltöttük el az estéket, a túlórákból és borravalókból, amit mesterségünk szerint összekuporgattunk.

Egyik este, mikor megérkezett, és összefagyott kezét fölmelegítette, mert napközben a Teleki téri piacon a csomagokat, kosarakat hordta haza az asszonyoknak, amikor már a krémesét is megette, és cigarettára gyújtott, megkértük, meséljen.

Hátradőlt a széken, a mennyezet gipszmintáját nézte és hozzákezdett.

– A múlt nyáron, sötét éjszakán, egy kékfényű, huncut kis csillag lecsúszott az égről. Magasról jött, és fényes csíkot húzott a sötét égre, hogy visszataláljon. Egy tó tükréhez ért le, és ámultan látta magát benne. Fölkapaszkodott a sásra, hintáztatta magát, és boldogan kacagott, milyen szép is ő.

Teknőc hátán béka evezett arra, és fölkavarta a sima vizet.

Mérgesen zavarta el hintájáról a csillag, de a béka nem ment. Csónakjával ott keringett előtte, lágy hullámokat hajtva a sás alá.

„Jaj, de csúnya vagy!” – kiáltott a csillag, és a béka mérgesen szólt föl hozzá:

„Lehet, de itthon vagyok, és te nem küldhetsz el!”

Hosszú vitába kezdtek, és a tó világa két táborra szakadt.

„Menjen! Semmi dolga itt” – mondta a hosszú nyakú gólya.

A sárga hajú kacsának más volt a véleménye:

„Miért, kérem? Ez nem helyes. Ő vendég, és ezért tisztelni kell.”

Én egy karcsú fűzfa kinyúló ágán feküdtem, és hallgattam őket. Beszélt a fácán meg a csalogány is, rikoltozott a sokszínű páva, csak a halak tátogtak némán, merev szemmel figyelve az eseményeket.

Éreztem, a hajnal megborzolta a hajamat, előbújt álmából az árnyék, reggel lett. A kis csillag fölnézett az égre, de nem látta a csíkot, mert a nap letörölte. Leszálltam a fáról, a sáshoz mentem, de a csillag már nem élt.

Hazahoztam emlékbe, egyszer majd megmutatom, olyan, mint egy lila színű kavics…

– Lila kavics – biggyesztette száját a lány, és tükrében bodros haját rendezgetve kérdezte: – Szebbet nem tudsz?

Ő fölkacagott, és vidáman mondta:

– De igen! Szebbet is tudok!

És mikor hozzákezdett boldogan mosolygó, fényes szemmel, még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó, amit hallunk tőle.

– Van egy malacom odahaza a szekrényemben. A háta föl van hasítva. Ott dobálom be a pénzemet. Tavaszra meghizlalom, hogy nehéz legyen, aztán földhöz csapom, mert tavaszra házasodom! A Szegényház téri templomban végiggurítják a piros szőnyeget, és búgni fog az orgona. A villamosok halkabban csöngetnek majd, és a taxisofőrök is kímélni fogják a dudáikat. Az egész várost meghívom, álljanak sorfalat az utcákon.

Tavasszal, mikor kék az ég, amikor a kávéházak elé már kiülnek, a Körút lombos fáin vidáman berzenkednek a szemtelen verebek, és délben öblös hangon kondulnak a harangok. Tavasszal, mikor ez a város fölébred, akkor házasodom! Ti is ott lesztek mindannyian, és nevetni fogtok, likőrt iszunk, és telerakjuk a bendőnket virslivel meg mindenféle jó falattal! Hordószám csapoljuk a habzó sört, a csőszöket is meghívjuk, morc képükre mosolyt varázsolunk, a rendőrök is ott lesznek, és a fényes kardokkal ők szelik majd a pirosra sült cipókat. Tavasszal kilépünk a templomból a kék ég alá, elbúcsúzunk tőletek, és fényes testű gépmadárral elröpülünk messzire, egy kicsiny házba, föl a magas hegyek közé…

Mosolyogva, csillogó szemmel hallgattuk.

– Hazudsz! – mondta unottan a lány. – Tavaszra annyi sem lesz a pénzed, hogy ruhát vegyél magadnak.

De ő csak nevetett.

– Nem lesz? Azt mondod? Tavaszra? Akkor nem ismered a tavaszt! Bodros bárányfelhőt, langyos esőt, üde zöldet, mindent ad! A teret, a kedves teret fölöltözteti, és megtanítja mosolyogni a betegeket is. Kitárja az ablakokat, virágot varázsol a cserepekbe, és füttyszót a házmesterek szájába. Tavasszal boldogság van, akkor házasodom!

Kint, az ónszínű égből hullt a hó, fehér pajzsot cipeltek hátukon a villamosok, és lassan, nesztelenül gurultak az autók, vigyázva az alvó város csöndjére.

De mi hangosan kacagtunk, mert egy pillanatra köztünk járt a tavasz.

Másnap fázósan ültünk, szívtuk a cigarettánkat, és idegesen doboltunk a kopott asztalka lapján. Ajtónyílásra fölkaptuk a fejünket, és szomorúan töltöttük teánkba a rumot.

Ő szokása szerint hátradőlt a széken, és álmodó szemével egy pókhálót bámult, amely finom szálaival szétterült a mennyezet sarkában.

– Ma nem jön el – mondta rekedten egyikünk. – Moziba ment.

A csészékbe bámultunk, és lélegzetünket is visszatartottuk.

– Nem hiszem – szólt halkan a hazudós, és fölállt. – Látni akarom! Hol van?

A válasz után magára öltötte kizöldült kabátját és elment.

A Rákóczi út sarkán értem utol. A Dohány utcában, ahol a mozi kijárata volt, megálltunk. Sapkámat a fülemre húztam, kezemmel fészket csináltam, és beléeresztettem forró leheletemet. Ő állt, mint az apró karó, amelyre a téren a drótot feszítik, és az ajtót nézte. Pontosan tíz óra volt, mikor az emberek kitódultak, zajongva, nevetgélve, magukkal hozva a mozi izgalmát.

A lány is ott volt. Szorosan kapaszkodott egy fiatalember jól szabott télikabátjába, másik kezével nevetve igazította kapucniját a fején.

Néztük őket, ahogy kimennek a Körútra, aztán eltűntek szemünk elől.

Céltalanul kószáltunk a városban. Késő éjjel volt, mikor a híd közepén megállt, és hosszan bámulta a korláthoz dőlve a jégtáblákat.

Szorosan mellette álltam. Egy cirkáló rendőr havas csákója alól gyanakvóan nézett, aztán továbbballagott Buda felé.

Most szólalt meg első ízben.

– Látod, nem tudta megvárni a tavaszt. Ostobaság! Ez nem tart soká, csak ő nem tudja. Holnap már zöld lesz a tér, és a lombos bokrok elnyelik az embert. Szétolvad mind a jégkéreg, a szívéről is, és eljön hozzám a padra, és sírni fog. De én már nem mesélek neki, és már nekem soha többé nem kell.

Hevesen megrázta a fejét, sapkájáról egy hódarab vált le, és elindultunk hazafelé.

Hosszú estéken át hiába vártuk őt. Többé nem jelentkezett.

Aztán összekavarodott a világ, és a háború kemény ökle ellopta tőlünk a teret, és elveszett a fiatalságunk is.

 …A napokban egy meredek budai utcán jöttem le az autóbuszmegállóhoz. Mikor benéztem az egyik kerítésen, megláttam a lányt. Bizalmatlanul méregette a bámuló idegent, majd megismert, nevetve szaladt a kiskapuhoz, és kezemnél fogva behúzott. Színes kerti székre ültünk, és büszkén mutatta a kisfiát, aki odább, a rózsabokor árnyékában játszott.

Elmondta, hogy férjhez ment, boldog, ez a kis ház az övék, és most kapott villany-hűtőszekrényt, mert a jeges ide nem jár föl.

Aztán a régi emlékek következtek. Sorba vettük a régi társaságot, ki él, ki nem, kiből mi lett.

– A hazudós? – mondta elgondolkozva. – Nem hallottam én sem róla. Talán meghalt.

Egy legyet hessentett el nevetve az arcáról, és helyes fintort vágott.

A tovaszálló légy után néztem, úgy mondtam csöndesen.

– Nagy szerelem volt az akkor, azt hittük, a sírig tart.

Jóízűen nevetett, mint valami tréfán.

– Jaj, de nagy csacsiság volt! Milyen buta is az ember, míg gyerek! Nem is hiszem, hogy él. Nem, biztosan nem! Nem volt ő életrevaló. Szegény. Az ostoba kis hazugságaival.

Legyintett, és apró bőrtárcából cigarettával kínált. Rágyújtottunk.

A kisfiú szaladt hozzánk, rózsaszínű ujjacskáját föltartva, mintha ezzel is vádolná a tüskét, ami fölkarcolta. Keservesen sírt a mama ölében, aki magához szorítva dajkálta, és apró csókokkal hintette be kerek kis kobakját.

– Mesélj! – szipogott a gyerek. – Meséld el a szépet, hogy elmúljon!

És a mama, gyöngéden ringatva őt, csöndesen hozzákezdett:

– Valamikor régen egy kékfényű, huncut kis csillag lecsúszott az égről. Magasról jött, és fényes csíkot húzott, hogy visszataláljon…

***

Fejes Endre (Budapest, Józsefváros, 1923. szeptember 15. – Budapest, 2015. augusztus 25.) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Művei:

• A hazudós (elbeszélések, 1958)
• Rozsdatemető (regény, 1962)
• Vidám cimborák (novellák, 1966)
• Mocorgó (színmű, 1966)
• Jó estét nyár, jó estét szerelem (regény, 1969)
• Kéktiszta szerelem (színművek, 1971)
• Cserepes Margit házassága (dráma, 1972)
• A hazudós (és más történetek az ezerszer áldott nyolcadik kerületből) (1973)
• Szerelemről bolond éjszakán (regény, 1975)
• Gondolta a fene (esszék, 1977)
• A fiú, akinek angyalarca volt (regény, 1982)
• Vonó Ignác (dráma, komédia, 1978)
• Drámák (drámák, 1989)
• Szegény Vivaldi (novellák, esszék, vallomások, 1992)
• Lemaradt angyalok (elbeszélések, 1993)
• Szabadlábon. A szerző válogatása életművéből; Trikolor–Intermix, Bp., 1995 (Örökségünk)
• Fejes Endre; vál., szerk., bev. Stuber Andrea; Alexandra, Pécs, 2006 (Kossuth-díjas írók)

Kruspér István (Miskolc, 1818. január 25. – Budapest, 1905. július 2.) magyar metrológus, geodéta, geofizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes, majd tiszteleti tagja

 „Kruspér István, aki 1818. január 25-én Miskolcon látta meg a napvilágot. Középiskolai éveit követően Késmárkon jogi tanulmányokat folytatott, majd a bécsi Politechnisches Institutban szerzett mérnöki végzettséget. 1847-ig Stampfer professzor mellett asszisztensként dolgozott, ezt követően pedig Bécsben optikai és finommechanikai műhelyt nyitott.

1850-ben kezdődött meg oktatói pályafutása, előbb a József Ipartanodában (a jelenlegi Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem elődjében) elemi mennyiségtan és mértan tanárként, később pedig 1867-től 1894-ig a Műegyetem geodéziai tanszékének vezetőjeként. A mérőgyakorlatokat Visegrádon tartotta, és az első magyar nyelvű geodéziai kézikönyvet is ő írta, amely hosszú ideig szolgált az egyetemi oktatás alapjául.

Kruspér munkássága a geodézia területén különösen kiemelkedő volt, de más területeken is jelentős tevékenységet fejtett ki. Jelentős szerepet vállalt Pest város felmérésében az 1860-as években, számos mérőműszert fejlesztett és tökéletesített. Különösen fontosnak számít a heliométeres távolságmérővel felszerelt szintezőműszere, amely az 1878-as párizsi világkiállításon ezüstérmet nyert. Kruspér István a nemzetközi méteregyezmény megkötésében is fontos szerepet játszott, ezzel is hozzájárulva a modern mérésügy fejlődéséhez. Az ő nevéhez fűződik a magyar mérésügy és geodézia számos fontos fejleménye, amelyek alapjaiban formálták át ezt a tudományágat Magyarországon.

Kruspér István munkásságának másik jelentős pillére a metrológia és a méterrendszer magyarországi bevezetésében betöltött szerepe. Mint a Magyar Mérnök- és Építész Egylet alapító tagja, Kruspér kiemelt szerepet vállalt a méterrendszer alkalmazásának sürgetésében. Geodétaként tudatában volt annak, hogy a mérési egységek pontos definiálása és nemzetközi szintű standardizálása elengedhetetlen a műszaki fejlődéshez.

1874-ben, a nemzetközi méteregyezmény megkötését megelőzően, Magyarországon törvény született a méterrendszer bevezetéséről, ami nagyban Kruspér munkásságának köszönhető. A nemzetközi tárgyalásokon ő képviselte a magyar kormányt, és aktívan részt vett az etalonok vizsgálatában, több nyelven publikált tanulmányokat a témában.

1878-ban Kruspér előterjesztésére jött létre a Mértékhitelesítő Bizottság, melynek vezetőjeként 1894-ig tevékenykedett. Ezenkívül tagja volt a párizsi székhelyű Nemzetközi Mértékügyi Bizottságnak, és elnöki tisztet töltött be az alapetalonok kidolgozásáért felelős albizottságban. Kruspér István által szerkesztett műszerek, mint a tömegkomparátor, nemzetközi elismerést szereztek, többek között világkiállítási díjat is nyertek.

Kruspér tudományos és műszaki érdemei számos hazai és nemzetközi elismerést hoztak számára. Királyi tanácsosként, számos rend és érem tulajdonosaként, valamint a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Természettudományi Társulat tagjaként kiemelkedő pozíciót töltött be. A Budapesti Műegyetem geodéta professzoraként a méterrendszer kidolgozásában és bevezetésében szerzett érdemeit nemzetközileg is elismerték, többek között a francia Becsületrend tiszti fokozatával és több külföldi kitüntetéssel jutalmazták munkásságát.

Kruspér István életműve és tudományos hozzájárulása a mérésügy és geodézia területén ma is meghatározó jelentőségű, és az ő nevéhez fűződik a modern méterrendszer magyarországi bevezetése és nemzetközi szabványosításban való részvétele.” [forrás: Internet, Kolárik József]

Második kép: Kruspér István és Eötvös Loránd első terepi mérése a Sághegyen