„A Terézvárosban született, zsidó családban. Édesapja, Günszberg Bernát a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársaságnál (MÁK Rt.) dolgozott, főkönyvelőként, majd cégvezetőként, végül igazgatóként, 1928-ig. Édesanyja Jakobovits Adél. A szülők 1899-ben kötöttek házasságot, s három gyermekük született: Dénes (1900), György (1901) és Endre (1903). Az apa 1902. március 8-án fiaival együtt engedélyt kapott, hogy családnevüket „Gábor”-ra változtassák. A Szemere utcai községi elemi népiskolába járt (1906–1910), a középiskolát a Budapest V. kerületi Markó utcai Főreáliskolában (1910–1918) végezte. 1911. november 14-én kelt az Aeroplán körhinta szabadalmi leírása (a bejelentés napja: 1910. október 8.). 10 évesen adta be a szabadalmát. 1918. március 6-án érettségizett, 15-én már be is hívták katonának, az észak-itáliai fegyverszünet után tért haza. Ehhez kapcsolódik olasz nyelvtanulása, amely negyedik nyelvismerete lett. Novemberben beiratkozott a Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnöki osztályába. 1919. május 24-én áttért az evangélikus vallásra. 1920-tól Berlinben folytatta tanulmányait a charlottenburgi Technische Hochschule elektromérnöki karán. Itt rendszeresen látogatta a tudományegyetem előadásait, többek között Albert Einstein szemináriumát, mely Szilárd Leó kezdeményezésére jött létre, és aki az előadásokra meghívta Wigner Jenőt, Neumann Jánost és Gábor Dénest. Később a magyar baráti kör Polányi Mihállyal, Kösztler Artúrral bővült. 1921. június 24-én tette le első szigorlatát a Műegyetemen. 1924-ben mérnöki diplomát szerzett a berlini Humboldt Egyetemen.
Az 1920-as években a nagyfeszültségű hálózatok üzemében fellépő tranziens jelenségek sok problémát okoztak, de a vizsgálatukhoz sem módszerek, sem eszközök nem álltak rendelkezésre. 1927-ben disszertációjában tranziens jelenségek rögzítése érdekében az oszcillográf érzékenységének növelését dolgozta ki. 1927–1932 között Siemensstadtban, a Siemens és Halske kutatólaboratóriumában, 1932–1933-ban pedig Erlangenben, a Siemens-Reiniger-Veifa nevű cégnél dolgozott. 1933-ban, a náci hatalomátvétel után elhagyta Németországot és hazatért Magyarországra. 1933-tól 1934-ig az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában a gázkisülés fizikájával foglalkozott. 1934-ben végleg letelepedett Angliában, brit állampolgár lett. 1934-től 1948-ig a British Thomson-Houston Társaság kutatólaboratóriumában dolgozott Rugbyben (Warwickshire).
1936. augusztus 8-án feleségül vette Marjorie Louise Butlert, akivel haláláig harmonikus házasságban élt, gyermekük nem született. 1942. október 25-én Budapesten meghalt édesapja. 1946-ban édesanyja hozzá és testvéréhez Angliába költözött. 1947-ben itt találta fel a holográfiát, amiért később, 1971-ben fizikai Nobel-díjat kapott. A holográfia azonban 1960-ig, a lézer feltalálásáig nem terjedt el. 1949–1958 között az Imperial College-ban elektronikát adott elő. 1956-ban a Royal Society a tagjává választotta. 1958-tól 1967-ig az alkalmazott elektronfizika professzora volt az Imperial College-ban.
Gábor Dénes az emberi kommunikációt és a hallást is tanulmányozta. 1962-ben látogatott haza Magyarországra. 1967-ben nyugalomba vonult. 1968-ban részt vett a Római Klub alapításában. „A holografikus módszer feltalálásáért és a kifejlesztéséhez való hozzájárulásáért” 1971-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat. 1974-ben súlyos agyvérzést szenvedett. 1979. február 9-én hunyt el Londonban.”[forrás: Wikipédia]

Apám hagyatéka rendezgetése közben találtam három új akvarellt. Elég rossz állapotban vannak. Az első nekem kedves emlék, mert a József körúti lakásra emlékeztet, anyám áll a kép jobb oldalán háttal, kinéz az ablakon.
András Tibor: Esti körút Júliával (1959) akvarell, 61 X 46, Kiállítva: Képcsarnok

A második két kép valójában egy kép, mert apám a papír mindkét oldalára festett. Többször is csinált ilyeneket, nem értem miért, annyira azért nem volt szegény, minden lehetséges üres lapot eltett. Talán a csendéletet festette meg először, amivel nem volt elégedett. Nem tudom mikor készült a kép, talán a nyolcvanas évek vége felé. A képen szereplő kínai váza ma is meg van. Valamiért ceruzával számokat írt a képre, vajon mit jelenthetnek ezek a számok?

András Tibor: csendélet kínai vázával, jelzet nélkül (?) akvarell 66 X 50,5

 A „keresztről levétel” téma élénken foglalkoztatta. Ez az egyik korai vázlat. A bal alsó sarokban lévő felirat nehezen olvasható, ráadásul apám latinja nem volt tökéletes:

• Obuctio/oadaverum/Christum
• pinxit (festette): András Tibor 1987.
• ad periferium damnátus (perifériára szorították)

„Gertenyesi Hollósy Simon örmény születésű magyar festő, iskolaalapító. Születési neve: Korbuly, örmény Choriban család leszármazottja. A naturalizmus, a realizmus, majd útban a plein air felé egyik legkiválóbb magyar képviselője a 19-20. század fordulóján. Iskolateremtő festőmester Münchenben, Nagybányán és Técsőn. A nagybányai művésztelep alapító tagja.

Apja id. Hollósy Simon kereskedő volt, aki 1848 után változtatta Korbulyról Hollósyra a nevét. Budapesten a Mintarajziskolában, majd Münchenben Gabl és O. Seitz mellett tanult, s 1885-ben tűnt fel Tengerihántás c. képével. Iskolateremtő festő lett, a müncheni akadémikus stílussal szemben 1886-ban megalapította müncheni magániskoláját, amely hamarosan híres lett, köréje csoportosultak az újat akaró fiatal festők. 1894-ben egy fél éven keresztül Csontváry Kosztka Tivadar is nála tanulta a festőművészetet. Rudnay Gyula is tanítványa volt mind Münchenben, mind Nagybányán. 1896-ban Hollósy Ferenczy Károllyal, Réti Istvánnal, Thorma Jánossal, Iványi-Grünwald Bélával megalapította a nagybányai művésztelepet, s a továbbiakban a nyarakat ott töltötte müncheni iskolájával.

Tanítói működése felemésztette ereje javát, a müncheni, a nagybányai iskolában is ő volt a mester. Nagybányát 1902-ben hagyta ott, az ottani érzékeny művészlelkekkel nézeteltérése támadt, ő maga is érzékeny, nehéz természetű művész volt. 1903-tól nyaranként nem Nagybányára, hanem Fonyódra, Vajdahunyadra, majd rövid megszakításokkal Técsőre vitte müncheni iskolájának növendékeit. Relatíve kevés saját alkotása van, életképeket festett parasztokról, cigányokról, katonákról, ihlette a megművelt föld, a hazai táj és hazánk nagy történelmi eseményei. Hollósy nagybányai tevékenysége és a nagybányai művésztelep zárt fellépése nagyban hozzájárult a müncheni naturalista és a párizsi plein air stíluson belül és ahhoz képest egy bensőségesebb, lírai, tájhoz kötött realisztikus művészeti stílus kialakításához és annak elfogadtatásához a budapesti közönség körében. 1902 után főleg Münchenben és Técsőn tanított és festett, végül már csak Técsőn, itt érte a halál 1918-ban. Szülővárosában, a máramarosszigeti katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra.” [forrás:Wikipédia]

Volt nekem egy kiváló festő barátom akinek azonban nagyon kevés volt a pénze, ezért úgy spórolt hogy csak rámcsörög, én meg visszahívom. Akkoriban még mobil telefonja sem volt, gyakran aluljárókból hívott föl, én láttam a kiírt számot, fél perc múlva visszahívtam, és jól elbeszélgettünk a vonalason. Történt egyszer, hogy a Kálvin téri aluljáróból hívott föl, de én nem tudtam elég gyorsan visszahívni. Közben azonban más ment a telefonhoz, és egy idegen vette föl a hívásomat, amire azonnal rájöttem az idegenül hangzó zavart hallózásból. Erre én fojtott, sziszegő hangon: nem lát ott elmenni egy nagydarab fekete szakállas férfit nagy festő mappának látszó táskával? De igen, iiigen, visszanézett ide a telefoncsörgésre, honnan tetszik tudni? Kis hatásszünet, majd suttogó hangon folytatom: figyelje ezt az embert, ne nézzen rá, ne csináljon semmi feltűnőt mert nagyon veszélyes, egészen lassan tegye le a telefont és szaladjon ki az aluljáróból. Klakk... …Szia, már majdnem elmentem, de meghallottam a csörgést. Képzeld az előző telefonáló lecsapta a kagylót és elszaladt, olyan furcsán nézett rám ...

„Ignácz László és Makkai Kornélia lánya. Tanulmányait a kolozsvári Református Leánygimnáziumban (jelenleg Apáczai Csere János Elméleti Líceum) végezte 1928-ban. 1931-ben végezte el a Színiakadémiát Budapesten. 1931–1939 között a budapesti Nemzeti Színház tagja volt. 1939–1940-ben a budapesti Színházi Magazin párizsi tudósítójaként dolgozott. Első írását Benedek Elek közölte a Cimborában (1925). 1943-ban a Petőfi Társaság tagjai közé választották. 1945–1947 között lektorként a Fővárosi Kiadónál dolgozott, majd a Református Élet című lap szerkesztője volt. Tíz évnyi kényszerű hallgatás után, 1957-ben jelenhetett csak meg elbeszéléseinek gyűjteménye (Tegnapelőtt). Könyvei a moldvai, bukovinai, erdélyi magyarság történelmi viszontagságairól és színháztörténetünk nagy alakjairól szólnak. Útirajzai távoli tájakról tudósítanak. Román nyelvből készített maradandó fordításokat.

Férje Makkai János újságíró, politikus volt. Fia Makkai Ádám Kossuth-díjas költő így emlékszik édesanyjára:

»Látom Anyámat, Ignácz Rózsát egy szürke mackóban, ahogy közel lép hozzám, hogy megöleljen, és azt mondja: 'Lehet, hogy bele fogok bolondulni, de nektek itt nem nő virág, menjetek!' – majd keresztet rajzol a homlokunkra, nekem és Zsuzsának, akinek a szülei előtte való nap jöttek át hozzánk elbúcsúztatni egyetlen leányukat. Anyám ezzel a szabadon engedéssel új életet adott nekem, mint Kemény László és Mikes Margit is a leányuknak. Anyám hihetetlenül bátor ember volt, aki szülővárosában, Kovásznán, majd Fogarason és legvégül Kolozsvárt gyakorolta az igazmondást. Ezt a tulajdonságát apjától, Ignácz László református lelkésztől örökölte, aki magyarpárti képviselő volt a román parlamentben 1927-ben bekövetkezett haláláig. Arra emlékszem, hogy Budapest ostroma alatt ülünk a mosókonyhából kialakított bunkerben, a Ráth György utca 40.-ben – vagy tizenhat ember, s egy keskeny kis vaskályha kormot és füstöt ont a csekélyke meleg mellé. ... 1945 nyarán a Jankovich-telepen, Balatonboglár és Fonyód között vagyunk. Június 6-án délelőtt iszonyú fájdalom hasít át rajtam és összeesek. Anyám kétségbeesve biciklis futárt küld a falusi orvosért, aki belém nyom egy Ultraseptyl injekciót, majd közli anyámmal, hogy „a gyerek szimulál”. Erre kaptam egy pofont, amitől megint összeestem. Végül a szomszédos postásüdülő látogatóorvosa állapította meg, hogy megkaptam a gyermekbénulást. Erre aztán Anyám ájult el. Szerencsém volt, mert október elején már gyalog tudtam iskolába menni.

Anyám intenzív és fáradhatatlan mesemondó volt, aki nemcsak elmesélte, hanem elő is adta, amiről szó volt, s ily módon szinte átéltem Erdély román megszállását, a civilek nagy részének menekülését, elhagyott házaik kirablását. Nagyapám, az öreg Ignácz, egyszer megmentette két magyar katonaszökevény életét a fogarasi várból: elintézte, hogy a kivégző osztag csak a lábukba lőjön. Egyszer meg, mikor a románok kiröhögték, mert képviselői felszólalását falusi román nyelven mondta el tele hibákkal, az öreg Ignácz Tacitus latinságával folytatta tizenöt percen át – arra hatalmas tapsot kapott.

Ezek az események részévé váltak anyám gondolkodásának és a hatalomhoz való viszonyának. Több tucat zsidó barátjának kormányzói mentesítést szerzett 1944-ben, valamint kitűzte magára a sárga csillagot, amire szemtanú vagyok, mint arra is, hogy Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter mélyen meghajolva kezet csókol neki és azt mondja: 'Rózsa kedves, maga volt az egyetlen férfi Magyarországon.'«

1979 őszén a lakása közelében egy autóbusz halálra gázolta.”

[forrás: Makkai Ádám, Wikipédia]

Művei

• Anyanyelve magyar (regény, 1937)

• Rézpénz (regény, 1938)

• Levelek Erdélyből (elbeszélés, 1939)

• Született Moldovában (regény, 1940)

• Erdély lelke. A hazatért Erdély nagy, képes emlékalbuma; szerk. Ignácz Rózsa, bev. Zilahy Lajos; Dante, Budapest, 1940

• A bujdosó (elbeszélés, 1942)

• Családi mondakör. Karcolatok, anekdoták életemből; Dante, Budapest, 1942 (Ignácz Rózsa munkái)

• Keleti magyarok nyomában (útirajz, 1942)

• Róza leányasszony (regény, 1942)

• Két élet (regény, 1943)

• Hivatalnok Berta (regény, 1944)

• Kedves dolog (életkép, 1946)

• Urak, úrfiak (regény, 1946)

• Meg ké' házasodni (farsangi játék, 1947)

• Mámoros malom (regény, 1947)

• Márványkikötő (regény, 1947)

• Az igazi Ibrinkó (tündérmesék, csodás történetek, 1955)

• Tegnapelőtt (elbeszélés, 1957)

• Mindenki levele (elbeszélés, 1958)

• Torockói gyász (regény, 1958)

• Az utolsó daru (ifjúsági regény, 1959)

• Prospero szigetén. Emlékezések nagy magyar színészekről (1960)

• Tóparti ismerősök (kisregények, novellák, 1961)

• Tűzistennő Hawaiiban (Vámos Magdával, útirajz, 1961)

• Csutka (mese, 1962)

• Orsika (regény, 1963)

• Zebradob-híradó (útinapló, 1963)

• Titánia ébredése (regény, 1964)

• Papírmalom (regény, 1967)

• Szavannatűz (elbeszélés, 1970)

• Argentína viharszünetben (1972)

• Hajdanában Zambiában (mese, 1973)

• A hegyen-völgyön szánkázó diófa (mesék, 1974)

• Tűzistennő Hawaiiban egykor és most (Vámos Magdával, útleírás, 1974)

• Ikerpályáimon (visszaemlékezések, 1975)

• Névben él csak (regény, 1977)

• Hazájából kirekesztve (Mikes Kelemen életrajzi regénye, 1980)

• Utazások emlékkönyve (emlékkönyv, 1980)

• Kóborló kisfiú kalandjai (regény, 1980)

• Egy születésnap körül. Vázlat egy letűnt korszakról (1950–1953) (regény, 1983)

• Ünnepi férfiú. Szent László király regénye (regény, 1989)

• A vádlott (történelmi regény, 1999)

„Muhr Ottmár Muhr Vencel és Pallhon Anna fiaként született, 1860. október 11-én keresztelték. 1886-tól huszárként szolgált a Császári és Királyi 9. gróf Nádasdy Ferenc Huszárezredben. 1900-ban Szarajevóba küldték szolgálatra, ahol négy-öt évet szolgált. Ezután két évre Kőszegre, majd Sopronba került. Az első világháború kitörése után a keleti frontra vezényelték. 1914. november 26-án kapta meg ezredparancsnoki kinevezését, és december 8-án vette át a 9. közös huszárezred parancsnokságát az orosz harctéren fekvő Limanowa közelében (Krakkó és Újszandec között). A térségben a fokozatosan erőfölénybe kerülő orosz csapatok előretörése válságossá tette az osztrák–magyar és német csapatok helyzetét. Az oroszok erősen támadták Limanowa térségét, melyet a megerősített 10. lovashadosztály védett; ennek volt része a 9. Nádasdy-huszárezred is. A limanovai csata tétje az volt, hogy az oroszok át tudnak-e törni Krakkó irányába.

A védők állásai délkelet és kelet felől fogták körbe a várost, mivel ebből az irányból, Újszandec felől várták a támadást. A legfontosabb pontok a limanowa–kaninai műút mentén emelkedő Jabloniec és a várostól délre fekvő Golcóv magaslatok voltak; utóbbit az oroszok december 9-én elfoglalták,  december 10-én viszonylagos nyugalom volt. A Muhr vezette 9. huszárezred és a 13. jászkun huszárezred délután 4 órakor parancsot kapott, hogy másnap reggel 6 órára váltsák fel a jablonieci állásokat védő lovasságot. december 11-én hajnali 5 óra után azonban, még sötétben, a magyar középső és jobb szárny ellen orosz gyalogsági roham indult; a támadást nem tudták megállítani, a támadók betörtek az állásokba, és közelharc indult. Ugyanekkor indultak el gyalogosan Limanowa széléről a felváltásra érkező 9-es és 13-as huszárok. A harcokat észlelve Muhr Ottmár azonnal parancsot adott a Nádasdy-huszároknak a támadásra, melynek során őt is halálos puskalövés érte. A támadás azonban sikerrel járt, a védőállásokat 6 óra 15 percre nagy véráldozatok árán visszafoglalták, az orosz támadók visszavonultak.

Bruszilov VIII. hadtestének 15. hadosztálya a délelőtt folyamán több rohamot indított, de az oroszok végül dél körül visszavonultak, amivel a csata eldőlt a monarchia javára. A veszteségek mértékét jelzi, hogy a Nádasdy-huszárezredből csak a tisztek közül 10-12-en vesztették életüket.

Családszerető embernek tartották; öt gyermeke volt. A legidősebb Olga után Ernő és Albert Szarajevóban született ottani szolgálata alatt, további két fia pedig a Győző és Ottmár nevet kapták. A második világháborúban Albert huszártisztként esett el az orosz fronton. Muhr Ottmár unokája Muhr Albert, az FTC egykori jégkorongozója.

 „1914. december 11–12-én ezredes urukkal együtt halt huszárok drága vérének, kemény öklének, szótlan magyar hűségének emlékére” – a magyar huszárok limanowai emlékművének felirata

Hősi halálának híre december 14-én jutott el a hátországba, haditettéről az újságok címlapon számoltak be. Emlékét évtizedeken át megünnepelték Magyarországon. Ferenc József posztumusz nemességet adományozott neki limanovai előnévvel és a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki, valamint megkapta a tiszti arany vitézségi érmet is. Sopronban a csatának emlékművet állítottak, melyet azonban az 1950-es években ismeretlenek leromboltak. Az 1980-as évek végén Sárváron huszártörténeti gyűjteményt hoztak létre, ahol Muhr Ottmár emlékanyagát is őrzik.

Muhr és a huszárok emlékét Lengyelországban is ápolják. A jablonieci katonai temetőben 9. huszárezred elesett katonáinak emlékművet állítottak, Muhr Ottmárnak pedig mauzóleumkápolnát emeltek. A csata 90. évfordulóján, 2004-ben ünnepségsorozatot rendeztek, melynek részeként a város, a vajdaság és a lengyel hadsereg képviselői a katonai temetőben megkoszorúzták Muhr Ottmár emlékkápolnáját.” [forrás: Wikipédia]

András Tibor festőművész a II. világháborúban 1943 telén meglátogatta Muhr Ottmár emlékművét (lásd a két fotót), az akkor készült vázlatai alapján festményt készített.

Útban a limanovai csatatérre.

A limanovai csatatéren a sírnál.

Muhr Ottmár emlék, akvarell, papír, 42X60, kiállítva Bazilika, 2016

„Haynau táborszernagy 1849. október 3-án utasította el Batthyány Lajos kegyelmi kérvényét, és elrendelte a kötél általi kivégzés végrehajtását. Az akasztást politikai bosszúból a bécsi forradalmárok által meglincselt Latour osztrák hadügyminiszter halálának évfordulójára, október 6-ra időzítették. Két napja volt tehát a Batthyány-családnak, hogy megpróbáljanak tenni valamit. Felesége, a 33 éves Zichy Antónia megkísérelt kapcsolatot teremteni a császári udvarral, kihallgatást kérni Haynautól, és bejutni a Pesten állomásozó osztrák tábornokok valamelyikéhez – hiába, még csak nem is fogadták. Megüzenték neki, hogy az ítéletet végre fogják hajtani, a férjével pedig már nem találkozhat. Végül húgának, a 31 éves Zichy Karolinának sikerült kieszközölnie a budai katonai parancsnoknál, hogy – Haynau tudta nélkül – Zichy Antónia öt percre találkozhasson a férjével.

Batthyány és felesége október 5-én láthatták egymást utoljára. Két őr állt szorosan mellettük, ezért csak suttogva beszélhettek. „Inkább szemeiből olvastam, mit akart mondani, egymás kezét szorítottuk (...) Szerettem volna ott nála maradni, és vele együtt meghalni.”– emlékezett Antónia. Amikor az őrök nem néztek oda, egy otthonról hozott levélvágó tőrt csúsztatott férje kezébe, hogy az saját maga vethessen véget életének, s így elkerülhesse az akasztás szégyenét. Visszaemlékezéséből ismerjük férje szavait is: „Köszönöm minden jóságodat, mindig jó angyalom voltál, bocsásd meg nekem minden szomorúságot, melyet okoztam neked – és békülj ki Caroline-nel is. Bocsásd meg neki is.” Zichy Antóniának volt miért megbocsátani: húga hosszú évek óta férje szeretője volt, még közös gyerekük is született. De mindennek akkor már nem volt jelentősége.

Batthyány aznap éjjel szándékosan olyan búcsúlevelet írt feleségének, amelyből egy illetéktelen olvasónak úgy tűnhetett, nem találkoztak, így a tőrt sem tőle kapta. A levél megírása után Batthyány Lajos magára húzta a takarót, és olyan csöndben, hogy még az ágya lábánál álló őr sem vette észre, nyakán és karján felmetszette az ereit. A levélvágó kés nem volt elég éles, a rab nem vérzett el, csak súlyos vérveszteséget szenvedett. Nyaki sebei miatt azonban felakasztani nem lehetett, ezért a kivégzés módját agyonlövetésre változtatták. Este hatkor a kivégzőosztag előtt állva féltérdre ereszkedett, és három nyelven vezényelt tüzet: „Éljen a haza! Allez, Jäger! (Rajta, vadászok!)”

Kivégzői utólag is sajnálták tőle ezt a bátor és dicsőséges halált, ezért feleségét a tőr becsempészése miatt bíróság elé akarták állítani. Húga elkérte tőle a búcsúlevelet, így a hadbíróság előtt sikerült igazolnia, hogy Zichy Antónia nem tudott az öngyilkosság előkészületeiről. Merész fellépésével annyira feldühítette Haynau főhadsegédjét, hogy az nyilvánosan meg akarta vesszőztetni az asszonyt. A két nővér hosszú időre emigrációba kényszerült. Mindketten évtizedekig gyászolták a férfit, akit ők tettek a reformkor meghatározó államférfijává, a főnemesi ellenzék vezetőjévé. Ha nő is választhatott volna politikai pályát, ma mindkettejüket a XIX. század meghatározó politikusai között tarthatnánk számon. Valójában így is azok voltak.

A Magyarország egyik leggazdagabb főnemesi családjából származó, feltűnően szép Zichy-nővérek körül hamar nyüzsögni kezdtek a kérők. Antónia 18 éves sem volt, amikor egy törökországi utazásán megismerte távoli rokonát, a 26 éves Batthyány Lajost. A fiatalember korábban az arisztokrata ifjak aranyéletét élte: katonaként komoly adósságokat csinált, szívesen kártyázott, agarászott, és szenvedélyes érdeklődött a lányok iránt. Nem sokkal a törökországi utazás előtt határozta el, hogy új életet kezd. Döntése imponált Zichy Antóniának, aki azonnal igent mondott, amikor az ifjú gróf feleségül kérte. 1834 decemberében házasodtak össze, majd beköltöztek az ikervári Batthyány-kastélyba. Zichy Karolinának sem kellett sokat várnia a lánykérésre. Széchenyi István barátja és politikai szövetségese, Károlyi György gróf kérte meg a kezét, ugyancsak 18 éves korában. Unokájuk, Károlyi Mihály jellemzése szerint Karolina kezdettől a „család legerőteljesebb egyénisége volt”, így nem csoda, ha többre vágyott az otthonülő háziasszonyi szerepénél.

Batthyányi Lajos világnézetének és karrierjének alakulását kezdettől a felesége és sógornője befolyásolta. A félig horvát, félig magyar származású, de német anyanyelvű mágnás felnőtt fejjel, a katonaságnál tanult meg jól-rosszul magyarul, de a magyar ügy iránt mélyebben csak a hazafias szellemben nevelt Zichy-lányok megismerése után kezdett érdeklődni. Zichy Antónia  – vagy ahogy társaságban nevezték: Tony – népszerű volt a politizáló főnemesek világában, ő vezette be a férjét a társasági életbe, majd ő ösztönözte közéleti szerepvállalását is. Néhány évvel esküvőjük után Batthyány komoly politikai reménységnek számított. Az 1839–40-es reformországgyűlésen már kidolgozott politikai programmal lépett fel, és hamarosan ő lett a főrendiházban az ellenzék vezére. Egy 1840-ből származó titkosrendőri jelentés egyenesen ultrabaloldaliként jellemezte, olyan emberként, akinek „szemében az akasztófa tükröződik”.

Zichy Antónia politikai szerepét nem túlzás férjével együtt említeni. Egy 1839 végén született titkosrendőrségi beszámoló szerint gyakorta tartott ebédeivel és estélyeivel Batthyányné biztosította az ellenzéki élet legfontosabb színtereit, és összehozta egymással a főurakat és a köznemesi származású alsóházi politikusokat. De nemcsak ő, hanem a húga is meghatározó egyénisége lett a pozsonyi és pesti közéletnek. Látszólag háziasszonyként, valójában ügyes politikusként mindketten sok hívet toboroztak az ellenzéknek. Zichy Antónia az ülésteremben is képes volt alakítani az ügyek menetét. Persze csak a karzatról: az ellenzéki beszédek után tapsot kezdeményezett, hogy érezhetővé tegye a reformpárti hangulatot, a felszólalni vágyó konzervatív politikusoknak pedig kezét az ajkára téve jelezte, hogy ha ott akarnak lenni az estélyén, jobb, ha hallgatnak. Nem véletlen, hogy az arisztokratákat nem különösebben kedvelő Petőfi Sándor egy versében a hon hű leányainak és tündérvirágoknak nevezte a Zichy-nővéreket.

Az aktív társasági élet mellett – a kor normáinak megfelelően – mindketten sok gyermeket szültek. A két Zichy-lány és férjeik családi életét mégsem lehet szokványosnak nevezni: Batthyány Lajos és sógornője valamikor az 1840-es évek elején titkos szerelmi viszonyba keveredtek egymással. Kapcsolatuk jóval több volt futó kalandnál. Széchenyi 1842-ben arról írt naplójában, hogy ő tartotta keresztvíz alá barátja gyermekét. Csakhogy a Batthyány-házaspár egyetlen gyerekének sem ő volt a keresztapja. Karolina viszont két hónappal korábban őt kérte fel harmadik gyermeke keresztapjának, Széchenyi tehát Batthyányt tartotta a gyerek édesapjának.

Batthyány és sógornője titkos körülmények között találkozgattak, de legkésőbb 1846-ban a pletyka így is elindult kettejükről. Zichy Antónia innentől kezdve szintén tudott mindenről, s bár botrányt nem csinált, minden bizonnyal sokat szenvedett húga és férje viszonya miatt. Széchenyi halála után naplójából titkára kihúzta vagy kitépte azokat a részeket, amelyek magánéleti titkokat érintettek. Az azóta azonosított húzások egy része a „Batthyány Louis két hölgyeként” emlegetett testvérpárra vonatkozott. Széchenyit nem véletlenül foglalkoztatta a téma: szintén erősen vonzódott Zichy Karolinához. A többnyire csak „kicsi grófnőként” vagy „édes kis királynőként” emlegetett asszony a hiányzó sorok ellenére is gyakrabban szerepel a napló oldalain, mint Széchenyi felesége.

Nem sokkal ezután Károlyiné váratlanul néhány hónapra Itáliába ment pihenni. Nem lehet véletlen, hogy Batthyány ekkor nem Széchenyit, hanem egy másik barátját, Teleki Lászlót kérte meg egy levelében, hogy biztosítson számára alibit, míg ő a szeretője után utazik: „Feleségemnek mondd, hogy Lipcséből írtam neked, hogy 12-én jövök, mondd neki, hogy hivatkoztam e levelembe egy előbbimre, és hogy ebbül azt következteted, hogy az első elveszett, hogy panaszt teszek, miszerint én se tőled se őtőle nem kaptam levelet...” Hogy Zichy Antóniát sikerült-e megtéveszteni, nem tudható, de annyi biztos, hogy Batthyány Lajos Bergamóban volt, amikor ugyanott megszületett Zichy Karolina lánya, Pálma, aki öt bátyjához hasonlóan a Károlyi családnevet kapta.

A király 1848. március 17-én bízta meg Batthyányt az első felelős magyar kormány megalakításával. A következő hónapokban hosszú heteket töltött Pesten felesége nélkül – a sógornőjével. „Tony B. egészen meg van ijedve...  holnap Ikervárra megy!”  – írta áprilisban naplójában Széchenyi. „Lajos szeretne szabadulni tőle. – Képes ilyen pimaszságra.” Batthyány kormánya fél évet élt meg, hiszen sem ő, sem minisztereinek egy része nem támogatták a trónfosztást. Október 2-án Bécsben lemondott, csalódottságában Svájcba akart emigrálni, de mivel nem kapott hírt a családjáról, Sopronban maradt. Nem támogatta a magyar honvédek ausztriai hadműveleteit sem, a szabadságharc kitörésekor azonban a félig horvát Batthyány fegyvert fogott a horvátok ellen, és közkatonaként nemzetőrnek állt. 1848. június 13-án a Vas megyei nemzetőrség zászlaját Antónia avatta fel. Férjével tartott Pestre is, ahol a nép sáncokat épített a közelgő Windischgrätz ellen, és maga is velük dolgozott.

1849. január 2-án reggel osztrák katonák szállták meg az ikervári kastélyt, Batthyány Lajost keresték. Zichy Antónia ismét egyedül tartózkodott otthon. A házkutatás után a katonák magukkal vittek egy Batthyány iratait őrző ládát. Végül nem találtak benne politikailag kompromittáló papírokat – Batthyány Lajos személyes jellegű leveleit viszont igen. Zichy Antónia csak később tudta meg, hogy „ezen levelek mulatságra szolgáltak a bécsi társaságban, hol a felsőbb tisztek közül némelyek felolvasták, sőt némelyek még kereskedést űztek, vagy akartak velők űzni”. Férje és testvére szerelmi viszonya intenzívebben lángolt, mint valaha.

Batthyány Lajos 1849. január 8-án is a sógornőjénél töltötte az éjszakát, másnap innen, a mai Petőfi Irodalmi Múzeum épületéből vitték el az osztrák katonák. A letartóztatásról Zichy Karolina értesítette nővérét, aki azonnal Pestre utazott. Amikor április 20-án a tavaszi hadjárat sikerei miatt Pestet kiürítették az osztrákok, Batthyányné azt tervezte, hogy megszökteti férjét. Inasnak öltözve kellett volna felesége társaságában elhagynia a várost, de ő elutasította ezt a lehetőséget. „Jó lovon, karddal a kézben”, ezt szívesen vállalná, mondta a feleségének, de „asszony mögé bújva” nem.

Amikor a grófot szállító rabkocsi elindult, Antónia keresztülverekedte magát a tömegen és a katonaságon, hogy beszélhessen a férjével. „Szegény Lajos! (…) Talán most is élne, ha akkor hallgatott volna rám, talán hazánk sorsa más fordulatot vett volna” – emlékezett vissza sok év múlva. Batthyányt május 7-től a laibachi fellegvárban tartották fogva, kezdetben jó körülmények között, még inast és könyveket is tarthatott. Felesége és sógornője is meglátogathatta, és a gyermekeivel is találkozhatott. A volt miniszterelnököt augusztusban Olmützbe vitték, a korábbinál jóval szigorúbb feltételek közé, ahol senki sem látogathatta. Itt ítélték halálra 1849. augusztus 30-án.

Kegyelmi kérvényét még a hadbíró is támogatta, akinek azt ígérték, hogy ha példát statuál a szigorú ítélettel, az elítéltnek megkegyelmez majd a császár. Bár családja reménykedett, Batthyány nem bízott a kegyelemben. Megalázónak érezte a kötél általi kivégzést, és elhatározta, hogy inkább öngyilkos lesz. Megüzente Antóniának, hogy juttasson be neki mérget. Ezt nem sikerült megszerezni, ezért csempészett be utolsó találkozásukkor a feleség egy papírvágó kést a siralomházba.

Batthyány aznap éjjel azt írta búcsúlevelében, hogy nem találkozhatott feleségével és a tőr már régóta nála volt. „Hiába reménykedtünk az emberségesség utolsó szikrájában, amikor azt véltük, hogy még egyszer látjuk egymást, ezt is megtagadták Tőled. (...) ha akad férfi, aki méltó a te szívedre, akkor az önfeláldozásnak rád oly jellemző túlzásával ne taszítsd el őt magadtól. Elnézéssel és szerelmünk első éveire gondolva emlékezzél rám. (...) Hagyd el ezt az országot a gyerekek kedvéért; az ő jövőjük csírájában volna megfertőzve. (…) A te szeretett, szegény jó nővéred! Menj mindjárt hozzá. Kölcsönösen szükségetek lesz egymásra. (…) Isten Veled! Úgy halok meg, hogy csak a Te képed van a szívemben, a Te neved az ajkamon! Viszontlátásra! Lajosod.”

A nővéreknek már másnap szükségük volt egymásra, hiszen komoly szervezést igényelt, hogy a kivégzett miniszterelnök holtteste ne tömegsírba kerüljön. Titokban vitették a ferencesek pesti templomába, ahol egy rejtett kriptába helyezték. A családi legenda szerint sógora koporsójánál Zichy Karolina megátkozta Ferenc Józsefet, hogy neki is hasonló körülmények között kelljen elvesztenie legszeretettebb családtagjait. Erzsébet királyné és a trónörökösök erőszakos halála után sokan idézték fel ezt a történetet. Zichy Antónia pedig egyenesen arra készült, hogy megöli Haynaut, majd öngyilkos lesz. Gyerekeivel együtt azonban rögtön elhagyta az országot. Svájcba költözött, de az osztrák titkosrendőrök itt is figyeltették. Otthonát rendszeresen látogatták ugyan a magyar emigráció vezéralakjai, az emigrációs politikában szándékosan nem vett részt. Amikor 1853-ban nagyapjától tekintélyes vagyont, egymillió forintot örökölt, a császári hatóságok megpróbálták rávenni, hogy az örökség átvétele miatt hazatérjen. Inkább nem kellett neki.

Húga, Zichy Karolina csak 1850-ben emigrált, miután férjével megegyezett abban, hogy végleg külön költöznek, hiszen a válás egy katolikus főrendi családban lényegében lehetetlen volt. Előbb Genfben majd Velencében, Vicenzában és Genovában élt. Aktív formálója lett a magyar emigráció politikai életének. Az ő genfi „házában lakott a magyar emigráció krémje, úgy szólva a magyar forradalom arisztokráciája” – emlékezett Teleki Sándor. Magánélete is másként alakult, mint nővéréé. Svájcba érkezése után nem sokkal összeköltözött Klapka Györggyel, a komáromi vár korábbi parancsnokával, s egyes források szerint közös gyermekük is született. Bár szerelmi kapcsolatuk a 60-as évek elején megszűnt, Zichy Karolina továbbra is aktív szervezője maradt a Klapka nevével is fémjelzett politikai mozgalmaknak.

Zichy Antónia 1856 elején tért haza, örökségéből vásárolt magának egy kisebb kastélyt Dákán, hatalmas elkobzott vagyonából férje akaratának megfelelően nem kért vissza semmit az osztrák államtól. A mindig gyászruhát viselő, de soha sem panaszkodó özvegy hamarosan a passzív ellenállás élő jelképének számított. Tüntetésszámba ment, ha megjelent egy-egy társasági eseményen. „Batthyányné ellenséges indulatot táplál és terjeszt a felséges uralkodóház ellen, izgatásainak már meg is van a szemmel látható hatása” – fogalmazott egy titkosrendőri jelentés.

A 60-as évek elején Damjanich János özvegyével közösen egyesületet alapított, amely az elesett honvédek családtagjainak és árvaházaknak juttatott segélyeket. Zichy Antónia a kiegyezés után sem változtatott nézetein. Amikor 1867. június 8-án, a koronázás estéjén fényárban úszott a főváros, csak egyetlen palota ablaksora volt sötét: az övé.

Három évvel később valódi tömegdemonstrációnak számított Batthyány újratemetése. A mártír miniszterelnök holttestét csak 1870-ben emelték ki a titkos kriptából, és temették el méltóképpen. A koporsót kétszázezres menet kísérte utolsó útjára. Ez volt egyben a nemzeti ellenállás korszakának utolsó nagy eseménye is. Zichy Antóniát hiába nevezték a sajtóban kissé patetikusan a „nemzet özvegyének”, a többség legszívesebben maga mögött hagyta volna október 6-a emlékét.

Zichy Antónia soha nem fogadta el a kiegyezést, ahogy azt sem, hogy a férjét kivégeztető Ferenc Józsefből szeretett király lett. Inkább szép lassan visszavonult a nyilvánosság elől, de nem tett semmilyen erkölcsi engedményt a hatalomnak. Amikor fia megismerkedett Erzsébet királyné unokahúgával, és feleségül akarta venni, levelében ennyit írt neki: „A gyilkos családba nem nősülünk!”. Fiát megfenyegette: ha elveszi a lányt, házasságuk napján öngyilkosságot fog elkövetni. A tervezett házasság meghiúsult. Egy barátnőjének írt soraival búcsúzott a közügyektől: „Akkor az egész ország szenvedett, és az én hangom szimpátiát gerjesztett, és minden ember sietett vigasztalni, most az ország örvend, meg vannak elégedve az emberek, az én szomorú hangomat nem szívesen hallják, mert mintegy szemrehányás hangzik!" 1888-ban, a pákozdi csata 40. évfordulóján halt meg. Utolsó kívánságának megfelelően Batthyány Lajos búcsúlevelével együtt tették a koporsóba.

Zichy Karolina csak férje 1882-ben bekövetkezett halála után tért vissza Magyarországra. A mai Parádsasváron telepedett le, ahol egyik fia kastélyában élt. Nem tudjuk, milyen kapcsolatban volt nővérével, a két visszavonultan élő testvér mennyit találkozott. Amikor élete végén unokája, Károlyi Mihály arra kérte, hogy írja meg emlékiratait, ő csak ennyit mondott: „nem tehetem, mert az igazat nem írhatom meg, hazudni pedig nem fogok.” 1903-ban halt meg, 85 éves korában.”[forrás: Nyáry Krisztián] Kiegészítés a Wikipédiából: „Zichy Antónia 1844-ben családjával gőzhajóval hazafelé tartott Bécsből, amikor egy arab férje tenyeréből jósolva, megjövendölte annak halálát.”

Barabás Miklós képe

Miközben Ukrajna és Izrael honvédő háborút vív, sokakat megtévesztenek a béke szólamok. Jól emlékszünk még a béke papokra, emlékszünk a „béketáborra”, a feliratra a transzparensen, hogy „Sztálin a világbéke őre!”. És arra is, hogy a harmincas években Nagy-Britanniában a Hitlert támogató pártot, „Béke párt”-nak hívták.  Rafinált és hatékony volt a hitleri, sztálini és a későbbi kommunista propaganda. Az agresszort áldozatnak állította be, és ezt sikeresen elhitette sok vezető, nagy hatású értelmiségivel, gondolkozóval. És milliók imádták az Antikrisztusokat.  Aztán eljött a vég, de úgy tűnik a kijózanodás csak a németeknél történt meg. Az oroszok nem adták fel a birodalmi szemléletet, újra fényezik az egyik legnagyobb tömeggyilkos emlékét. Nosztalgiával gondolnak vissza az egykori Szovjetunióra. És ebbe a sodorba került Magyarország is. A magyar lakosság több mint fele hisz az orosz propagandának, és nem támogatja az ukránok szabadságharcát. Szégyen és gyalázat a székelység orosz-pártisága. Ebben társai vagyunk a szlovákok egy részének is, aki leköpik 1968 és a Prágai tavasz emlékélt, és Putyin pártiak. (Mindezek mögött egyfajta ostoba, szemellenzős nacionalizmus rejtőzik. Azt remélik, ha Putyin szétszaggatja Ukrajnát, akkor a véres cafatokból nekik is jut.) Úgy tűnik, a népek nem tanulnak a saját történetükből.

Fogalmam sincs, hogy mit hoz az újesztendő. De én nem a békét, hanem az agresszorok, a diktatúrák bukását óhajtom. Putyin, a Hamasz és Irán vereségét, a mai Orosz Birodalom fölbomlását.  

Közös az ellenség.

Reitter Ferenc (1813-1874) mérnök, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának szakosztályfőnöke, az MTA levelező tagja

„1813-ban született Temesváron. 1833-ban végzett a Mérnöki Intézetben. 1833-1839 között az országos építészeti főigazgatóságnál dolgozott. 1833-1844-ig közreműködött a Tisza és a Maros folyók térképészeti és vízműtani munkáiban. Részt vett a Duna-térképezés és az Al-Duna-szabályozás munkájában is. 1848-1850 között a közmunka és közlekedési minisztérium vasúti osztályán igazgatómérnök. 1851-ben a budai helytartósági osztály építészeti igazgatóságához került, ahol középítési munkákkal bízták meg. Legjelentősebb munkája a dunai rakpartok terve és megépítése. 1861-ben kidolgozta a főváros építési ügyrendjét és szabályait, a budai vár és a város rendezésének és szépítésének tervét. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa megalakulásával (1870) annak szakosztályfőnöke lett. Tanulmányozta London, Párizs, Berlin, München modern városépítészetét. Nevéhez fűződik a Sugár út (Andrássy út) és a Nagykörút terve, kidolgozta az országos építési rendszabályt, Budapest csatornázási programját. Munkássága nagyban hozzájárult a főváros nagyvárosi jellegének kialakításához.

Legnagyobb szabású városrendezési elképzelése egy Pestet körülölelő – nagyjából a mai Nagykörút vonalát követő – hajózható csatorna megépítése volt. (Az ötletet korábban már mások – többek között Széchenyi is – felvetette, de annak részletes kimunkálása az ő érdeme.) A terv kezdetben óriási lelkesedést váltott ki, Reitter Ferenc a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, székfoglalóját is a csatorna tervéről tartotta 1866-ban. Később azonban (1868-69-ben) a terv lekerült a napirendről, és a főváros fejlesztése más irányt vett. Reitter ebben a munkában is partner volt, egészen az 1874-ben bekövetkezett haláláig.

Főbb munkái

Lipótmezei elmegyógyintézet építése (1851-52)

Dunagőzhajózási társaság rakpartjának építése (1853)

Rudolf rakpart építése (1856)

Ferenc József rakpart építése (1865-1866)

Ismert publikációi

Duna-szabályozás Buda és Pest között. Pesti hajózási-csatorna. A Csepelsziget s a soroksári Duna-ág balpartján fekvő ártér ármentesítése: három javaslat (Pest, 1865)

A pesti Duna-csatorna s a hozzákapcsolt minden reménynek valósítására alkalmas utak és módokról (Akadémiai székfoglaló, 1866)

A műszaki osztály igazgatójának [Reitter] előterjesztései a Buda-Pesten létesítendő csatorna-rendszer megállapítása és végrehajtása tárgyában a Fővárosi Közmunkák Tanácsának illető határozatával együtt (1873)

Emlékezete

Nevét utca őrzi Budapest XIII. kerületében

Nevét őrzi a 2002. december 25-én felfedezett 271009-es sorszámú kisbolygó

Sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található”[forrás: https://urbanistak.hu/reitter-ferenc]

Amikor még kicsik voltak a gyerekeink, a lefektetés nem volt egyszerű. A szokásos esti mesék után mindegyik a kiságyában feküdt egy szobában, mi pedig addig, amíg elaludtak kimenekültünk a konyhába, vagy a másik szobába – már amikor volt másik szoba. Nem sokkal ezután megszólalt egy háromtagú kórus: kérünk vizecskét! Az előadás crescendo formában történt, amikor már nagyon hangos volt, megjelent a melléktéma: kérünk vizecskét, igen, de limi legyen! Nem sokáig bírtuk, egy idő után, amelyikünk kevésbé volt fáradt, elindult az ajtó felé. A gyerek ezt különös, „telepatikus” érzékkel megérezték – fölismerték a járásunkat – és a kórus vezér szólistása bekiáltott: Csak a Mici (=mama) jöjjön! Jól tudták, kivel lehet alkudni, újabb meséért, és ki az aki hajthatatlan.

Azóta a gyerekek felnőttek, már unokáink vannak, de itt maradtak a cicák. Két eset van: vagy nyitva hagyjuk éjjelre a hálószoba ajtót, vagy nem. Ha nem, akkor éktelen dörömbölés ébreszt föl hajnalban. Ha én megyek megnézni, hogy mi a csuda van odakinn, akkor elszaladnak. Ha feleségem, akkor berontanak a szobába és hangos nyávogásba kezdenek: azonnal adjál enni, mert éhen halunk! Ha viszont óvatlanul nyitva marad az ajtó, akkor kora hajnalban beosonnak, óvatosan megkerülik az ágyat, majd feleségemet bökögetni kezdik, ha az nem hat, a takaróra is fölugranak, és hajat húzogatnak.  Velem még véletlenül sem próbálkoznak. Én legfeljebb ajtó nyitogatónak vagyok jó.

Sajnos ma már nem létezik az EMKE kávéház, valamiféle bank van a helyén.  Apám (András Tibor) időnként lejárt az EMKE kávéházba krokikat készíteni. Viszonylag messziről rajzolt, soha nem lett ebből baj, veszekedés. A képeihez szinte mindig előtanulmányokat, vázlatokat készített. A kévéházi hangulatról készült ez a képe, amihez a vázlatokat is megtaláltam. A kép általa adott címe: Kéreti magát, 57 X 40; akvarell, papír, magántulajdon.

Ma lenne 102 éves. 

Tegnap (2023.04.13.) egy kiállítás megnyitón voltam Miskolcon, a Miskolci galériában, a „Haditudósítók 1942-43” kiállítás megnyitóján. „A kiállítás alapját Sümegi György művészettörténész 2022-ben megjelent – Tehát ez a háború? Hét haditudósító képzőművész a Donnál (1942. június 9. – szeptember 11.) című – könyve adja. A hét haditudósító: Ballagó Imre, Benyovszky István, Markos Lajos, Megyeri Barna, Pándy Lajos, Polóny Elemér, Szalay Lajos. A miskolci tárlat a haditudósítok mellet két képzőművész (András Tibor, Papp László) hadifogságban, és erről a témáról készült alkotásait is bemutatja. Szép, jól végig gondolt kiállítás, apámról is szépem megemlékezik, érdemes megnézni. Apám miatt voltam ott.

Jók voltak a megnyitó beszédek, annak ellenére, hogy át voltak itatva mostanában terjesztett hazugság panelokkal. Igazságosabb volna ezeket tévedéseknek, leegyszerűsítéseknek nevezni, mivel akik terjesztik, azok maguk elhiszik, amit mondanak. 

Kezdjük a legnehezebbel, a történeti múlt, a második világháború minket érintő vonatkozásaival. Sok százan, ezren írtak erről, nálam jóval felkészültebb történészek is, de a fogalmi tisztaság az én filozófusi szakmám, ezért hozom fel újra. Rövid leszek.

1. Történeti hazugságok. Lengyelország lerohanásáig jogos lehet a hitleri és sztálini diktatúra hasonlóságait hangsúlyozni, nem megfeledkezve a kezdeti lényegi különbségekről, a célok, háttér eszmék, értékek alapvető különbségeiről. Viszont az akkori orosz birodalom, az un. Szovjetunó megtámadásával lényesen megváltozott a helyzet. Attól kezdve a náci Németország és szövetségesei agresszorok, köztük mi is, és az orosz birodalom katonái a hazájukat védték. Nagy hazugság ebben a küzdelemben egyenlőséget tenni a két oldal közé. A magyar katonának semmi keresnivalója nem volt a Donnál, apám egy megszálló hadsereg haditudósítója volt Ukrajnában. Ezzel szemben viszont Sebő Ödönék már tényleg a hazát, a magyarságot védték, mert ilyen bonyolult a történelem, nem lehet azzal elintézni, hogy minden háború rossz, a katonák mind áldozatok és értelmetlenül haltak meg. A hazáját védő katona nem értelmetlenül hal meg. És éppen ezért a háborús felek háborús propagandáját sem lehet egyszerűen összemosni, egyformán elítélni. Tessék mondani, Petőfi Sándor egy háborús propagandista volt, rosszak a csatára buzdító versei?
2. A történeti párhuzamok hazugságai. Bár olykor a világháborúhoz mérhető, súlyos harcok dúlnak most Ukrajnában, nagy hazugság a harcoló felek közé egyenlőségjelet tenni, mint a megnyitó beszédben a szónok tette. Megismétlem amit korábban írtam a világháború értékeléséről: „ Nagy hazugság ebben a küzdelemben egyenlőséget tenni a két oldal közé.”
3. Nincs olyan hogy „Nyugati propaganda”. A megnyitó beszéd egyenlőség jelet tett a nyugati és az orosz (háborús) propaganda közé. Ilyen egyenlőség csak az agymosott Fidesz hívők fejében van. Nyugaton szabad újságírás van, számtalan különböző világnézetű, színvonalú, háttér ismeretekkel bíró sajtótermékkel. Nincsen olyan központilag irányított véleményformálás, mint a mai Oroszországban vagy a mai Magyarországon, nem zárják börtönbe, nem ölik meg aki bírálja a kormányzatot, szemben Oroszországgal. Igen van PC, meg vannak nekem sem szimpatikus egyéb szélsőséges őrületek, de ezek nem tekinthetőek olyan mértékű torzításnak, mint ami az orosz vagy magyar rendszerek jellemzője. Az állami média pl. a BBC nagyságrendekkel objektívebb, elfogulatlanabb, mint a magyar királyi TV, vagy a borzalmas orosz TV és egyéb internetes fórumok. Ezek tudatosan hazudnak, ezzel szemben az un. nyugati sajtó olykor elfogult. Igen, és főleg: a nyugati sajtó jó irányban, az ukránok oldalán elfogult – néha, de nem mindig. De ezt nem központi ukázra teszi, mint nálunk az orosz propaganda aljas terjesztői. Persze most is sokan vannak az önkéntes tökfejek, mint anno a kádár-rendszerben is sokan voltak, jól emlékszem rájuk.
4. Nincs olyan – lényegében nincs olyan – hogy amerikai imperializmus. Vésd észbe, a vietnámi háborúban a kommunista Vietnám támadta meg a demokratikus (bármilyen is volt az) déli oldalt, a kommunista katona volt a hódító, az USA minden hazug bolsevik propaganda ellenére a jó oldalon állt. És az USA a szabadságot védelmezte mindig, amikor a diktatúrák ellen harcolt akár Irakban, akár Afganisztánban, ordas hazugság, hogy az olajért vagy más anyagi javakért mentek oda. Ezzel szemben orosz imperializmus van, volt, és lesz mindaddig, amíg az orosz birodalom fönnáll, és veszélyezteti a szabad Európát. Szegény Ulickaja vajon mikor térhet haza?

Aki az orosz imperializmus szekértolója, az olyan, mint aki a hitleráj szekértolója. Jól jegyezd meg kapitalizmus= szabadság, tertium non datur.

Stanislav Jevgrafovics Petrov (Vlagyivosztok, 1939 – Fryazino,  2017) a szovjet légvédelmi erők alezredese volt, aki kulcsszerepet játszott az 1983-as téves szovjet nukleáris incidensben. Stanislav Petrov minden túlzás nélkül megmentette a világot.

Sztanyiszlavnak meglehetősen unalmasan hangzó munkaköri címe volt:  „A Sepuhov-15 harci algoritmusok helyettes vezetője". Az ő feladata az volt, hogy figyelje a számítógépet, és ha egy kis piros lámpa kigyulladt a számítógépen, akkor parancsot adjon egy nagyon ideges főnöknek. A fény azt jelezte, hogy a Szovjetunió ellen teljes körű nukleáris támadást indított az USA vagy más külföldi ellenség. 1983. szeptember 26-án, kevéssel éjfél után a lámpa felvillant. A szovjet katonai vezetés ekkor éppen riadókészültségben volt. A Szovjetunió öregedő vezetése biztos volt abban, hogy az USA csapást készül indítani, mivel Ronald Reagan harcias beszédeiből erre következtettek. Alig néhány héttel korábban egy dél-koreai repülőgép berepült a szovjet légtérbe, mintha csak a védelmüket tesztelte volna. Düh és félelem volt mindkét oldalon, sokak számára úgy tűnt, hogy csak idő kérdése a támadás. Nem volt idő a számítógépek ellenőrzésére, nem volt idő arra, hogy a rendszerben lévő hibát megkeressék. Petrov számára azonban valószínűtlennek tűnt egy teljes körű amerikai támadás; több ezer rakétára lett volna szükségük ahhoz, hogy megsemmisítsék a teljes szovjet fegyverkészletet. Ezért azt mondta a feletteseinek, hiba történt a jelző rendszerben. Ha egy másik ember lett volna szolgálatban és úgy dönt, hogy vakon követi a parancsot, akkor néhány napon belül félmilliárd ember halt volna meg. De ő nem így tett.

Tettével mindannyiunkat megmentett. Mindezek után alig esett szó bátor tettéről. Felettesei tudomásul vették hozzáértését, és jutalmat ígértek neki, amit azonban soha nem kapott meg. Néhány hónappal később egészségügyi okokra hivatkozva kilépett a szovjet hadseregből, és idegösszeroppanást kapott. Azóta több kisebb (a tettéhez képest jelentéktelen) kitüntetést kapott, például az ENSZ világpolgári díját és a németországi Drezda-díjat. Életéről két filmet forgattak: The Man Who Saved the World, The Red Button [Heather Monahan]

------

Van-e utódja most?

B.Zs. újságíró a 2022. január 30-i Sajtóklubban ezt mondta: „Oroszország nem fogja megtámadni Ukrajnát, ezt egy hülye is tudja.” B. A. kontrázott: „Amerika ezerrel nyomul, hogy kiprovokáljon egy fegyveres konfliktust ... de nem akar ez összejönni, mert az oroszok nem ugranak rá”. Pár nap múlva, 2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát.

Mindenki azt hitte, hogy az ukrán állam megbénul, az egykori komikusból lett államelnök gyáván elszalad, az ukrán katonai ellenállás pedig egy hét alatt összeomlik, az orosz gőzhenger elsöpri a kisebb létszámú, tétovázó védőket. Nem így történt, nagyon nem. Az ukrán katonák feleségüket, gyerekeiket, szüleiket védik a rájuk törő kegyetlen, gyilkos hordától, rabló bandától.  Orosz katonák nevetgélve mesélik, hogyan erőszakoltak meg nőket és hogyan lőtték agyon a feleségét védő édesapát a gyerekek szeme láttára.  Az orosz hadsereg a civil infrastruktúrát pusztítja, házakat, iskolákat bombáz, sétáló embereket öl halomra. Putyin el akarja pusztítani az ukrán államot, meg akarja hódítani Ukrajna földjét. Országom kormánya ebben a szörnyűséges helyzetben azt mondja, hogy ne védekezzenek az ukrán férfiak, tegyék le a fegyvert. Erre mondja álságos módon Orbán Viktor kormánya azt, hogy ő békét akar, ő nem küld fegyvert. Nem küld fegyvert a hazáját védő katonának, de annál inkább pártolja a katonai célokat is szolgáló anyagi eszközök eladását az agresszornak, a hódítónak. Ellene van a szankcióknak, csak nyugodtan üzleteljünk az imperialista Oroszországgal. Orbán Viktor úgy mond, ,,békét” akar. Igen békét akar, a temetők békéjét. 
A lengyelek, szlovákok, románok mind különbek nálunk, nem félnek támogatni a hazáját védő ukrán katonát. Mind különbek nálunk, mi pedig szégyellhetjük magunkat. Ide jutottunk.

„Valamikor magyar önkéntesek siettek a gyengébb fél segítségére, amikor a nagy Oroszország megtámadta a szomszédját. Az 1939-40-es finn-szovjet téli háborúra érzékenyen reagált a magyar közvélemény, és az (akkori) külügy is úgy gondolta, itt az apropó a nyugati elköteleződés kifejezésére.” Most viszont tele van a gatya, a magyarok félnek, egy céljuk van csak: hagyjanak békén minket. Nem érdekel bennünket kinek van igaza, csak mi maradjunk ki az egészből.  Erre játszik rá a kormányzat. Ezzel nyerték meg a választást. Ilyen most a többség. De van ennél is rosszabb. Vezető kormánypárti megmondó-emberek nyíltan bevallják, hogy az agresszor, az orosz imperializmus oldalán állnak. Az állami hírközlő források ontják magukból a hazug orosz propagandát. Nem írom le az un. ,,szakértők” nevét, akiket nyilván jól megfizetnek az oroszok. A rádió és a televízió a nap 24 órájában sugározza a megtévesztő információkat, és az elbutított nép hisz nekik. Sokan nem látják a különbséget a gyilkos és áldozat között, egyenlőséget tesznek a támadó és a védekező fél közé.

Egyszer majd még Oroszországnak jóvátételt kell fizetnie mindazért a szörnyűségért, amit elkövetett. Vajon mi lesz a mi büntetésünk?

Slava Ukraini!

(magyarítás a https://www.wondersofphysics.com/2021/07/8-times-when-nikola-tesla-was-wrong.html? nyomán)

Nikola Tesla egy zseniális szerb-amerikai mérnök volt, aki jelentős szerepet játszott a váltakozó áram tökéletesítésében és népszerűsítésében. (Nem ő találta fel.) Emellett látnok volt, aki előre megjósolt olyan találmányokat, mint a mobiltelefon, a megújuló energia, vagy a mesterséges Napok. Meglepő azonban, hogy Tesla néha tudomány – és matematika ellenes álláspontot is képviselt. A világról alkotott nézetei közül több különösen áltudományos volt. Ezért ebben a bejegyzésben nézzünk meg 8 olyan esetet, amikor még a zseniális Nikola Tesla tévedett.

Az elektronokról

Tesla nem értett egyet azzal az elmélettel, hogy az atomok kisebb szubatomi részecskékből állnak. Úgy gondolta, hogy nem létezik olyan, hogy egy elektron elektromos töltést hordoz, és hogy ennek  bármi köze van az elektromossághoz. Az elektront azonban nemcsak felfedezték, hanem J. J. Thomson fizikus a huszadik század elején meg is mérte tulajdonságait és hatásait. Elektron nélkül nem létezhetnének olyan technológiák, mint a televízió, katódsugárcső, elektroncső vagy elektron sokszorozó.

A relativitáselméletről

Nikola Tesla szerint Einstein 1915-ös általános relativitáselmélete téves volt. Ezt írta 1932-ben: "Azt állítom, hogy a tér nem lehet görbült, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem lehetnek tulajdonságai. Ugyanígy azt is mondhatnánk, hogy Istennek vannak tulajdonságai. Nincsenek."

1935-ben Tesla a The New York Timesnak azt mondta: "Einstein relativitáselméleti munkája csodálatos matematikai köntösben pompázik, amely lenyűgözi, elkápráztatja és vakká teszi az embereket a mögöttes hibák iránt. Az elmélet olyan, mint egy bíborba öltözött koldus, akit a tudatlan emberek királynak néznek".

2004-ben elindították a gravitációs szonda-b műholdat, hogy megmérje a Föld görbületét. Adatait a Stanford Egyetem elemezte, és 2011-ben nagy pontossággal megerősítette Einstein elméletét. Ráadásul a relativitáselmélet nélkül a GPS sem tudna navigációs funkciókat ellátni, és a Google térképek sem működhetnének hajszálpontosan.

A matematikáról

Nikola Tesla 1934-ben ezt mondta: "A mai tudósok a kísérleteket a matematikával helyettesítették, és az egyik egyenlettől a másik egyenletig vándorolnak, és végül olyan elméleti konstrukciót építenek, amelynek semmi köze a valósághoz". Ez igaz lehet – manapság különösen az – de a matematika és a kísérletek egyaránt alapvető fontosságúak a tudományos fejlődés szempontjából. Egyik sem létezhet a másik nélkül, különösen a fizika területén. Ugyanebben az időben, amikor Tesla ezeket írta, Európában Dirac próbált olyan egyenletet találni, amely egyesíti a kvantummechanikát és a speciális relativitáselméletet. Ennek során előre megjósolta az antianyag létezését, amelyet 1932-ben fedeztek fel. De már a 16. században Galileo Galilei is nagyra becsülte a matematikát, amikor azt írta: A filozófia matematikai nyelven íródott; nélküle hiába bolyong az ember egy sötét labirintusban.

Az atomenergiáról

Tesla 1931-ben a The New York Timesnak így nyilatkozott: "Az atomenergia eszméje illúzió. Huszonöt éve prédikálok ellene, de még mindig vannak, akik megvalósíthatónak tartják".

Mert, mint már említettük, nem hitt a szubatomi részecskék elméletében. Tesla úgy gondolta, hogy az atomok megváltoztathatatlanok – ami azt jelenteti, hogy nem lehetett őket felosztani vagy bármilyen módon megváltoztatni. Két évvel Tesla halála után, 1943-ban az emberiség nemcsak hogy felhasította az atomot, hanem felhasználta azt a második világháború befejezésére is. Bár ez elindította a nukleáris fegyverkezési versenyt és a leszerelésre való felhívást – ami már egy másik történet. Ma az atomenergia a nukleáris energia forrása – ahogy azt Lise Meitner fizikus megjósolta –, amelyet viszont hő- és villamosenergia-termelésre használnak. Sőt, a tudósok egy ITER nevű nagyszabású fúziós projekten is dolgoznak a jövőbeli villamosenergia-termelés érdekében.

Az elektromágneses hullámokról

Henrich Hertz német fizikus igazolta a Maxwell-egyenletek pontosságát, amikor laboratóriumban sikeresen hozott létre elektromágneses hullámokat. Mivel Tesla nem rendelkezett kellő matematikai tájékozottsággal a felsőbb matematikában, teljesen a kísérletekre hagyatkozott, és saját kísérletei miatt tévesen azt hitte, hogy Hertz és Maxwell tévedett. Egy 1891-es előadásában Tesla nyíltan kifejezte a Hertzzel való nézeteltéréseit – ami önmagában nem baj, a tudományos haladás érdekében hasznos lehet a kétely. A következő években azonban számos úttörő bizonyíték gyűlt össze a maxwelli elektromágnesesség igazolására. 1898-ban Tesla maga is kifejlesztett egy rádiós távirányítású hajót, de 1919-ig mégsem hitt az elektromágneses hullámok létezésében és a Maxwell és Hertz által kidolgozott elméletekben.

A vezeték nélküli elektromosságról

Tesla nagy látnok volt, de elképzelései nem mindig voltak gyakorlatiasak, alkalmazhatóak. A váltakozó áramú technológiák tökéletesítése után Tesla újabb forradalmi változást akart elérni – a vezetékek fölöslegessé, használhatatlanná tételét! Tesla először úgy döntött, hogy az elektromosságot levegőn keresztül továbbítja, de később elvetette az ötletet. 1902-ben Tesla elkészítette a Wardenclyffe-tornyot, hogy az elektromosságot a földön keresztül továbbítsa. A mérnök kollégái azonban rámutattak, hogy a földbe juttatott áram minden irányba terjedne, és hamarosan túlságosan szétszóródna ahhoz, hogy nagy távolságokra használható legyen. A mérnöki és pénzügyi problémák mellett Tesla nem vette figyelembe a vezeték nélküli elektromos áramnak a közeli vadon élő állatokra leselkedő veszélyeit sem. Így a Wardenclyffe-torony projektet el kellett vetni. Ugyanebben az időben Guglielmo Marconi olasz mérnök – aki Teslával ellentétben az elektromágneses hullámokban hitt és elektromágneses hullámokkal dolgozott – nem az elektromosság, hanem az információ vezeték nélküli továbbításában ért el sikereket.

A tudományról

Bár Nikola Tesla zseniális mérnök és feltaláló volt, néha mégis olyan áltudományos elképzelésekbe bonyolódott, amelyeknek nem volt valóságalapjuk, és nem rendelkeztek kísérleti adatokkal. Tesla például egyszer azt mondta: Egy távoli csillag egyetlen fénysugara, amely egy zsarnok szemébe esett a régmúlt időkben, megváltoztathatta az élete menetét, megváltoztathatta a nemzetek sorsát. Ez a gondolat, bár költőileg szép, nincs tudományos alapja. A távoli csillagoknak és bolygóknak, valamint mozgásuknak nincs mérhető hatása az emberekre. Ami a nemzetek sorsát megváltoztatja, az a politika, és a király tanácsadójának sokkal nagyobb hatása lett volna, mint egy távoli csillag fényének.

A radioaktivitásról

1903-ban Marie Curie, Pierre Curie és Henri Becquerel fizikai Nobel-díjat kapott a radioaktivitás bizonyítékának felfedezéséért. Tesla azonban nem volt meggyőződve – mivel nem hitt abban, hogy az atom osztható – hogy az atomnak vannak belső erői és szubatomi részecskéi. Szerinte a radioaktivitás jelensége nem a radioaktív anyagon belüli erőknek, hanem a Nap által kibocsátott sugaraknak köszönhető. A The New York Timesnak 1931-ben így nyilatkozott: „Ha a rádiumot hatékonyan le lehetne árnyékolni ezzel a sugárzással szemben, akkor megszűnne radioaktívnak lenni.”

Összefoglalva

Nikola Tesla zseniális feltaláló és felfedező volt, akinek munkássága elindította az elektromosság forradalmát, amely átalakította a mindennapi életet. Einstein írta Teslának: „Mint a nagyfrekvenciás áramok kiemelkedő úttörője... gratulálok Önnek életművének nagy sikereihez.” Nikola Tesla ugyanakkor ember is volt – a féltékenység, a tagadás és a frusztráció nagy szerepet játszott szakmai életében. A fejlett matematikával kapcsolatos frusztrációja arra a téves következtetésre juttatta, hogy a Maxwell-egyenletek és a relativitáselmélet tévesek. A modern tudományok tagadása miatt túlságosan lemaradt kortársaitól – Marconitól, Brauntól, Bosétól – abban, hogy hozzájáruljon a vezeték nélküli kommunikációhoz.

Tesla elérte azt, amiről mások csak álmodhattak. De a lényeg nem az, hogy piedesztálra emeljük Teslát, vagy összeesküvés-elméleteket építsünk rá hivatkozva, ahogyan azt sok misztikus–konteó hívő teszi. Ez nem öregbíti Tesla hírnevét, és főleg nem szolgája a fizikai ismeretek népszerűsítését.

Érdemes ezeket is megnézni:

Kathy Loves Physics & History:

https://youtu.be/NEkegQanD2I

https://youtu.be/6331JXvOUGY

https://youtu.be/6331JXvOUGY

https://youtu.be/kSyGFEjoYOM

https://youtu.be/dc41FCzeZNw

Két másik:

https://gobertpartners.com/did-tesla-believe-in-eugenics

https://www.kobo.com/ww/en/audiobook/my-inventions-23

Tamás Gáspár Miklós meghalt. (1948 - 2023) Ragyogó tehetségű írástudót vesztettünk, nagy-nagy űrt hagyott maga után. A nyolcvanas években találkoztam vele először az Óra utcai repülő egyetemen. Románia és Erdély történetéről tartott előadást, a rá jellemző lenyűgöző tárgyi tudással, szellemesen, empátiával. Aztán a Bölcsész karra jártam valamikor a nyolcvanas években. Pais István Arisztotelész szemináriumáról jöttünk ki a második emeleten, szembe jött velünk Gazsi, köszönök neki. Megszólal: „Én is tartok görög filozófia szemináriumot a jövő héten ógörögül. Gyertek, tudtok ógörögül?” Látva az ijedt arcunkat, barátságosan elmosolyodott: „Nem baj, a jövő heti előadásig még van egy hetetek, addig megtanulhattok annyira, hogy követni tudjátok.” Nem gúnyolódott, komolyan gondolta, a zsenik már csak ilyenek. Nagyszerű írásai vannak Descartesről – nekem meg van valahol, kár hogy később nem nagyon írt ilyeneket. A kedvenc írásom tőle ez volt: Útban Bangkok felé. Beszélő 22. szám (1987/4.), Évfolyam 1, Szám 23. Ide másolom alább. 1987-ben írta, a rendszerváltozás előtt. Látnok volt! Nem mondom, hogy könnyű olvasmány, olvasottnak, a kor szellemi irányzataiban tájékozottnak kell lenni a megértéséhez. Később Gazsi balos fordulatát már nem szerettem, de aki egy ilyet írt, mint ez, annak minden meg van bocsátva. Nyugodj békében T.G.M.!

A nyomtatott Beszélőben jegyzettekkel látták el a cikket, erre utal az [SZJ] jel, ez a végén olvasható.

***

Vásárhelyi Miklósnak[SZJ]

„…Mindenki, kit előítéletek meg nem vakítanak – írja báró Eötvös az Uralkodó eszmékben[SZJ] –, el fogja ismerni, hogy amennyiben egy idő óta az ismeretek mezején sebesebb haladás s a műveltségnek mindig általánosabb terjedése mutatkozik, ezt nem a korlátlan népfelség eszméjének, hanem – mint minden való haladást minden időben – csak az egyéni szabadságnak köszönhetjük. (…) Az összes történetben a míveltség, tevékenység, a haladás csak addig terjed, ameddig a szabadság, azaz: az önálló munkásság lehetősége terjed; e körön kívül sötétséget találunk és tespedést. (…) Minden országban, minden népnél ugyanezt találjuk. Legelöl mindig az halad, ki legkevesebb bilincset hord.”

Tudatik, hogy a XIX. századi liberalizmusnak ez az egyik legnépszerűtlenebb hittétele. Nietzsche és Baudelaire óta a legtöbben tudni vélik, hogy a szabadelvű demokrácia – s ami vele jár: a kuporgató, majd élvező kapitalizmus – ellenese a míveltségnek s a tevékenységnek. Prózai. Közönséges. Szamár. Félős. Azok, akiknek valaminő okból kedves a „szabadság” szó, úgy határozzák meg, hogy ne hasonlítson ahhoz, ami a modern múlt leglényege. Ismerjük ezeket az újrafogalmazásokat. Két fajtájuk – a valamihez való, valamire jó „pozitív” szabadság, illetve a „belső”, autentikus, lelki fölszabadulás, a hitelesség szabadsága – összeolvad a radikális szocializmus utópiájában, az úgynevezett elidegenedés leküzdését ígérőben, Kelet-Európában – a térség egyszerre premodern és posztmodem jellegénél fogva – igen elterjedt ez az egyszerre romantikus és szocialista megközelítés. Úgyszólván senki nem áll neki ellen.

Hadd próbáljam meg mégis. Sőt, leszek oly vakmerő, hogy azt higgyem, hátha magyarázható a magyar kultúra (a szellemi magaskultúra, a politikai és a köznapi viselkedéskultúra) válsága ebből az elavult, ósdi nézőpontból.

Térjünk vissza egy pillanatra Eötvös báróhoz. Ahhoz, hogy igazságát elismerjük, természetesen hinnünk kellene abban, hogy a XVIII–XIX. században csakugyan sebesebb volt a haladás az ismeretek mezején, s a míveltség mindig általánosabban terjed. Korunk közhelyes értelmiségi meggyőződése, hogy ez nem így van. Avagy tán nem ér annyit Homérosz és Aquinói Szt. Tamás, mint Balzac és Mill? Ezt én sem mondanám. De ha alaposabban olvasunk, látnunk kell, hogy br. Eötvös kritériumai különböznek a mieinktől. Ő olyasmikre gondol, mint a természettudomány és a történetírói módszerek fejlődése, a babona visszaszorulása, a szélesebb körű írástudás. Közismert dolog: a tudomány manapság hátrább kellett hogy vonja agarait, a köznép betűvetése pedig általános és nyílt gúny tárgya. De br. Eötvös egyébre is céloz itt: az athéni demokráciára, a római köztársaságra, a reneszánsz városállamokra, az angol és amerikai alkotmányosságra. Old hat, vieux jeu[SZJ]. Jól tájékozott ember ma nem nevezheti a középkort sötétnek, tekintet nélkül a dögvészre, a lépfenére és a görvélykórra, hogy a vitustáncot ne is említsük.

No persze, ha egyetértünk Eötvös báró kritériumaival, akkor igazat adhatunk neki. De én nem akarok visszaélni az Önök türelmével, és nem óhajtok fittyet hányni az Önök előítéleteire. Szűkíteni fogom hát br. Eötvös civilizációs ismérveinek hatályát. Először is hadd korlátozzuk az egész koncepciót az újkorra. Aligha vonható kétségbe – akkor sem, ha helytelenítjük a dolgot –, hogy a keresztyén humanizmus letűntével az a vallásos inspiráció, amely (úgy tetszhetik) kárpótlást nyújthatott az egyéni szabadság hiányáért, kimerült. Az immár istentelen világról való tudás eszménye csak szabad emberek révén közelíthető meg, s ami ennél tán még fontosabb, föltételezi és – siker esetén – eredményezi a szabadságot. Ez természetesen még nem pogányság. A tekintély földivé tételével a földi tekintély korláttalan tisztelete puszta bálványimádássá vált. Ez nem istentagadás, hanem – mint tudjuk – a reformáció következménye. Ha a fegyverhordozó térdre ereszkedett a lovag, a lovag a király előtt, nem kellett föltétlenül megalázottnak éreznie magát. Hiszen ez a lánc az égbe vezetett. De képzeljük el, hogy letérdelünk egy párttitkár vagy egy ávós tiszt előtt! A lélek visszaborzad. Miért? Nyilván, mert legalábbis egyenlőnek tudjuk magunkat ezekkel. Ha egyáltalán van földi tekintély, hozzájárulásunkra szükség van hozzá. S ha megkapja ezt a hozzájárulást, akkor is mindig föltételes.

A kultúrában állnia kell a kritikát, a politikában meg kell kapnia az időleges bizalmat. Azt kell mondanunk, hogy az újkorban a tekintély egyenesen a szabadságtól függ. Annak a hatalomnak, amely nem bírja bizalmunkat, amely bizalmunktól és bizalmatlanságunktól függetlenül jött létre, nincs és nem is lehet tekintélye. Aki aláveti magát, csak rosszhiszeműen teheti: aki engedelmes, az is csak levert lázadó.

Sok tekintetben vonzó idea, a szót értés kétségtelenül nagy esélye, ha tudásunk alapjait szent könyvek – Biblia, Arisztotelész – tartalmazzák, s a föladat az eszélyes széljegyzetelés és kommentár. Ha munkánk java értelmezés, akkor a további értelmezés mintája adott. Ámde ha tudásunk fő tárgya a Természet – a szónak igazán nemcsak „természettudományos”, hanem széles körű XVII. századi jelentésében –, akkor ugye nem szöveget kell megfejteni, hanem olyasvalamit, aminek a nyelv csak egyik aspektusa. Beszédünket ahhoz kell idomítanunk, amit találunk. Ennek persze, tudjuk – halljuk untig –, határai vannak, nyelvünk befolyással van arra, amit találhatunk, s amit ebből kihüvelyezhetünk. Ámde vitán fölül áll, hogy nyelvünk s leleményünk idomult ahhoz, amit föllelni véltünk. Az új fizika matematikai apparátusa nem puszta szeszély, holott – vagy tán: éppen azért, mert – szabad emberek hosszú döntéssorozatának folyománya. Ezek az emberek egy tekintetben nem szabadok: saját mesterségük igazságfogalmának tekintetében. Ám ez az igazságfajta független minden írásmagyarázattól – végül is egy Arisztotelész elleni, kezdetben meglehetősen zűrzavaros lázadással kísérelték meg kialakítani –, és főleg független minden nagymellényű földi tekintélytől.

Kommunista forradalmak és hódítások után a radikális dogma ifjú zelóták számára valláspótlékul szolgált, mint ismeretes. Bárha csekély ideig. Ma már nyomát sem leljük. De mi történik egy nép kultúrájával, ha se tekintély, se szabadság? Mindenekelőtt világos, hogy elhatározó jelentőségű: mi a palimpszesztus[SZJ] halvány alapszövege, amelyet hatástalanul vakartak ki a dervisek? Hová lehet visszanyúlni? Van-e szeretni való hagyományunk? Pár éve mindenki értékvesztésről siránkozik. Ámde honnan számítjuk értékeink vesztét? Ha azt nézzük, hogy a magyar értelmiség patentírozott hivatalos prófétaságát keserüli, akkor alighanem az Előadói Iroda[SZJ], Zsdanov és Révai figyelmét áhítja vissza. A kommerciális „művészet”, a puszta szórakoztatás térhódítása a klasszicista sztálini ízlésdiktatúra nosztalgiáját váltotta ki. A magyar értelmiségtől nem áll távol, hogy rendeletileg óhajtsa biztosítani közönségsikerét. Az föl sem merül, hogy a közönségnek esetleg jogában áll elutasítani az általunk termelt „magas” és „mély” műveltségi matériát. A magyar értelmiség szeretne a kommunista párt egyenrangú partnere lenni – a nép feje fölött. De sajnos a magyar értelmiség vezető képviselőit (természetesen) épp úgy nem a nép választotta, ahogyan a pártdiktatúra főnökségét sem. Az írástudók írástudás indokolta befolyása szerintem is kívánatos: de előjogok megőrzése vagy kivívása csak a parancsuralom fönntartásával lehetséges – demokráciában a filiszterek szavazata is számít; s ha ők vannak többen, hát akkor bizony övék az utolsó szó. S ami mindennél fontosabb: gyanakodnunk kell a hit iránti nosztalgiára, ha ez a hit akármelyik hit. A NÉKOSZ hite? A MADISZ[SZJ] hite? S ha visszább hátrálunk az időben: mikor voltak meg hiánytalanul a keresett és fájlalt értékek? A Gömbös-korszakban? A Bethlen-érában? Tisza István korában? Kiegyezés? Bach-korszak? ’48[SZJ]? Hisz a múlt századi liberalizmus az, amit legtöbben bágyadt mosollyal és enervált legyintéssel vetnek el. Mit szeretne befőzni és savanyítani konzervativizmusunk?

1848 óta egyszer volt igazi koszorús nemzeti költőnk; s őt, ha tetszik, ha nem, az MDP koszorúzta meg.[SZJ] Ha ki e szerepre vágynék, gondolja meg.

Mindez a lázas keresgélés persze érthető és indokolt. Hisz kénytelenek vagyunk – modern emberek, szegény fejünk – tekintélyt és szabadságot egyszerre akarni. S bármelyik vergődjék túlsúlyra, gondolataink disszonáns, fütyülős gellert kapnak. A szabadságvágy – olykori nekibuzdulásoktól eltekintve – afféle elvi fönntartás; amit igazán megkívántunk, az a bizonyosság. Ám e korban bizonyosság – a hozzá vezető utak állandó tisztogatása nélkül, aminek minimális föltétele a szólásszabadság – nem lehet egyéb, mint babona.

Bajban s kétségben ezer éve mindig a Nyugathoz fordultunk. S most látszik csak, milyen mélyen hat a bolsevik méreg. Nem értjük többé a Nyugatot. Az a pár száz régi magyar peregrinus diák természetes, nyugodt öntudattal tarisznyált föl abból, amit Wittenbergában, Leydenben vagy Edinburgh-ban osztogattak. Amit ma a vándorló tízezrek hazahoznak, az másodosztályú tömegkultúra, harmadosztályú technika, anyagfáradt avantgárd, mucsai bűnözés, pállott nemi szabadosság. Négyszáz éve tán először fordul elő, hogy jelentékeny nyugati gondolatoknak nálunk nesze se hallik, hírük maga is hitetlenkedő fejrázásra késztet, pár hét alatt elfelejtett olcsó guruk sertepertélése hizlalja önérzetünket. Avatag, uraságtól levetett, félig se hitt fanatizmusokat próbálunk csatlakoztatni nem IBM-kompatibilis számítógépeinkhez, mások kigondolta bőség és tudás parazitáiként morgolódunk, sértődékenyen, duzzogva, vidékiesen. Ami idáig elhat, az nem maga a nyugati műveltség, hanem csak regényesen hiperkritikus szalonellenzéke; jó esetben. Aligha véletlen, hogy a radikális sikk szóvivői a mi diktátorainkkal rokonszenveznek, ha végképp ráuntak alapítványi pénzekkel párnázott blazírtságukra. A vezető iráni fundamentalisták, a latin-amerikai nacionálbolsevisták[SZJ] mind-mind Kaliforniában tanultak. Nos, ezt mi is meg tudjuk tanulni láthatólag. A mellékest, a selejtet, a használat előtt eldobandót. S büszkén hisszük, akár Khomeini Neauphle-le-Chateau-ban[SZJ], hogy egyéb nincs is. Ha egyszer láthatatlanná vált számunkra!

A kommunista álmoknak persze befellegzett Kelet-Európában. De értelmiségünk mindent megtesz azért, hogy minél gyorsabban érkezzünk a harmadik világba. Lesz itt videó, masszázsszalon, szextúra, kábítószer, korrupció, katonai puccs – a következő jelölt: Branko Mamula tengernagy, jugoszláv honvédelmi miniszter –, valuta-feketepiac, nagyméretű csempészet, s erre aztán fanatikus tisztaságvágy és tisztogatás, pakfon vallásosság és hiteltelen szociális radikalizmus, jóga, meditáció és nyerskoszt, biokertészet és otthonszülés, megtérések és kitérések, filléres demagógia és fiatalkori erőszakosság, lesz itt, feleim, Bangkok, minden. Nem cambridge-i tudomány, hanem hongkongi matrica, nem bostoni jogértés, hanem szingapúri adócsalás, nem párizsi művészetpártolás, hanem szöuli hitelesség, nem amszterdami tolerancia, hanem dzsakartai intolerancia, nem stockholmi jólét, hanem rangooni szigor. A megszelídített diktatúrából a megzavarodott autoritarizmus felé tartunk. Egy U Ne Win, egy Csong Tu Hvan, egy Li Kuan-ju majd elkormányozgat bennünket. Majd kérjük és elpazaroljuk a segélyeket és kölcsönöket, és bensőnkben lázadozunk a segélyezők és hitelezők ellen. Ők lesznek minden baj okai. S mi tiszták leszünk: makulátlanok. S jönnek majd a részvevő politikai turisták, s földereng: tönkretettek bennünket. Ők. Ki más? És szabadszelleműen szidjuk Rákosit még évtizedekig. Az ördög már megvan. Hol az angyal? Nemsokára várom. Majd bukott angyal lesz belőle – de mi bűntelenek leszünk, ahogy ma is. Előre a második világból a harmadikba.

A míveltség csak addig terjed – mondja Eötvös –, ameddig a szabadság, azaz az önálló munkálkodás lehetősége; ezen kívül csak sötétség, tespedés…

Sötétség, tespedés.

Sötétség, tespedés.

Az igazság pátosza, a komolyság, elmélyülés, a logika, a józanság, a méltányos bírálat, a tények – és egyáltalán: az ismeretek – becsülete az írástudók számára szükséges korolláriumai az egyéni szabadság éthoszának. De mi megint csak a könnyű szkepszis és könnyű vakhit közt tántorgunk. S látnunk kell, milyen komisz, milyen cudar, milyen ellenszenves ez az ország. Milyen goromba, bárdolatlan, rossz ízlésű, műveletlen, tartás és méltóság nélküli, megvásárolható, sunyi tolvaj, elhízott cemende, iszákos bunkó, följelentő, pofont váró, gyermekkínzó, giccsevő, akasztásnak tapsoló, lelátón hörgő, idegengyűlölő, unott, beszűkült, félbolond, zenétlen, tudománytalan, magva szakadt, utálatos náció. Milyen öntelt, milyen alázatos. És micsoda gyarmati örömök! Micsoda haladás a hetven százalékos hazugság a kilencven százalékoshoz képest! Nem köszönünk vissza, de tegeződünk. Nem tanulunk, de legalább nem is tanítunk. Nem szeretünk, de legalább nem szeretkezünk. Nem figyelünk, de legalább fecsegünk. Szotyolázunk, de legalább köpködünk. Ez is valami.

Senki nem elég jó ahhoz, hogy büntetlenül lehessen szolga.

Budapest, 1987. szeptember

jegyzetek:

Vásárhelyi Miklósnak – Az 1987-ben 70 éves Vásárhelyi Miklóst több tucat magyar értelmiségi köszöntötte egy tiszteletére összeállított gyűjteményes (kéziratos) kötetben. A tanulmány e kötet számára íródott.

írja báró Eötvös az Uralkodó eszmékben – Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra, 1851-54.

Old hat = régi kalap

vieux jeu = régi játék

palimpszesztus (gör) – olyan papirusz vagy pergamen, amelyről az eredeti írást áztatással, vakarással eltávolították, s helyébe újat írtak.

Előadói iroda – Az MDP (Magyar Dolgozók Pártja, sztálinista párt 1948-56)  agitációs és propagandaosztályának alárendelt szervezet, ahol elsősorban ideológiai irányelveket dolgoztak ki. Az ilyen tézisek alapján a párt egy illetékes vezetője rendszerint előadást tartott nagyobb pártnyilvánosság előtt. Az előadást brosúra formájában terjesztették és a megfogalmazott tételek kötelező érvényűvé váltak.

A NÉKOSZ hite? A MADISZ … – „a fényes szellők emelik” – utalás a Nékosz

NÉKOSZ = Népi Kollégiumok Országos Szövetsége.

MADISZ = Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, 1945-1948 között az MKP (Kommunisták Magyarországi Pártja) befolyása alatt működő szervezet.

Gömbös-korszak = Gömbös Gyula 1932-1936 között volt miniszterelnök.

Bethlen-éra = gróf Bethlen István 1921-1931 között volt miniszterelnök.

Tisza István kora = az első világháborút megelőző időszak és az első vilűghűború.

Kiegyezés = 1867.

Bach-korszak = az 1848-as szabadságharcot követő megtorlás ideje 1860-ig.

48 = az 1848-as szabadságharc

1848 óta egyszer volt igazi koszorús költőnk, s őt … az MDP koszorúzta meg – utalás Petőfi Sándorra, akit ellentétben kortársaival és a magyar költészet további vonulataival a hivatalos kommunista irodalompolitika  igyekezett teljesen kisajátítani. (Vö.: Horváth Márton: Lobogónk Petőfi c. 1949. július 30-án tartott beszédével, amely azonos című kötetben [Szikra, 1950.] jelent meg, és a korszak irodalompolitikáját jelszószerűen határozta meg.)

latin-amerikai nacionálbolsevisták – a szerző a latin-amerikai katonai diktatúrák vezetőit nevezi így.

Khomeini Neauphle-le-Chateau-ban  – az iráni iszlám forradalmat megelőző években Khomeini ajatollah, később Irán vallási és állami vezetője Franciaországban volt politikai emigráns.

http://beszelo.c3.hu/cikkek/utban-bangkok-fele

TGM írása jegyzetekkel allátva innen letölthető: https://ferenc.andrasek.hu/blog/pdf/utban.pdf

Az alábbi szövegemet 2015-ben írtam, újraolvasva, ma is érvényes. Megértése föltételezi Bulgakov ikonikus regénye ismeretét.

*** 

Vlagyimir Golovljov, Szergej Jusenkov, Borisz Berezovszkij, Alekszander Litvinyenkó, Anna Politkovszkaja, Jurij Scsekocsikin, Roman Csepov, Paul Klebnyikov, Borisz Nyemcov - hogyan haltak meg? Elmondom.

- Jó egészséget, sok örömöt Oroszország megmentőjének!  Hallgatom az elnök úr parancsait - szólt a vendég az asztalhoz lépve.

- Nos - szólalt meg halkan -, mit tud nekem jelenteni Moszkva hangulatáról?

- Úgy látom, Elnök Úr- válaszolt a vendég -, hogy városunkban a hangulat jelenleg kielégítő.

- Ezek szerint bízhatunk abban, hogy több zavargás immár nem fenyeget?

A vendég bensőségesen nézett Putyinra, úgy válaszolt:

- Bízni csak egyetlenegyben bízhatunk a világon: fegyvereink erejében és az Ön hatalmában.

Az elnök elhallgatott, majd kisvártatva a következő kérdést intézte vendégéhez:

Mindenekelőtt azt kérdem: az az átkozott Borisz Nyemcov nem ad okot aggodalomra?

A vendég ekkor azt a különös pillantását szegezte az elnök arcára. De Putyin unottan tekintett a messzeségbe, finnyásan elfintorodó arccal nézte a város alatta elterülő részét, melyre lassan ráborult az alkonyat. A vendég pillantása kihamvadt, szemhéja lezárult.

- Azt kell hinnünk, Nyemcov  olyan veszélytelen, mint a ma született bárány - válaszolta, és gömbölyded arcán ráncot vetett a mosolygás. - Nemigen lesz kedve lázongani.

- Túlságosan híres személyiség lett belőle, ugye? - kérdezte Putyin ravaszkás mosollyal.

- Az elnök úr, mint mindig, most is fején találja a szöget!

- De azért mindenképpen szükségesnek látszik... - kezdte az elnök, és hosszú, vékony mutatóujja, melyen fekete köves gyűrű csillogott, intőn fölemelkedett.

- Ó, az elnök úr meg lehet róla győződve, hogy amíg én Moszkvában vagyok, Nyemcov egyetlen lépést sem tehet úgy, hogy a sarkában ne volnék.

- Megnyugodtam, mint mindig, ha magával beszélek.

- Az elnök úr jósága végtelen.

A Putyin serlege koppant, amint színültig töltötte vodkával. Egy hajtásra fenékig ürítette, aztán újra megszólalt:

- A helyzet a következő: egyelőre, igaz, nem tudunk róla, hogy tisztelői vagy követői jelentős számban volnának, de azért ezt a lehetőséget sem szabad teljesen kizárni, főleg hogy hazugságokat akar nyilvánosságra hozni.

A vendég figyelmesen hallgatta az elnököt , és bólintott.

- Igenis, Elnök Úr! - szólt a vendég, és felállt: - A bonyolult és felelősségteljes megbízatásra való tekintettel engedélyét kérem, hogy haladéktalanul eltávozhassak.

- Nem, üljön, kérem, vissza még egy pillanatra - felelte Putyin, keze intésével tartóztatva a vendégét. - Még két kérdés vár elintézésre. Az első: ön, mint hazánk titkosszolgálatának vezetője, olyan hatalmas érdemeket szerzett ebben a rendkívül nehéz és kényes munkakörben, hogy kellemes kötelességemnek tekintem Önt kitüntetésre fölterjeszteni.

A vendég arca kissé elpirult; felállt, és mélyen meghajolt a Putyin előtt:

- Csak a kötelességemet teljesítem a haza szolgálatában. Boldog vagyok, ha ön alatt szolgálhatok, elnök úr.

- Ennek nagyon örülök. Most térjünk rá a második kérdésre. Erre a... minek is hívják... Borisz Nyemcov vonatkozik.

A vendég itt ismét az elnökre lövellte furcsa pillantását, és azon nyomban megint kioltotta.

A Putyin lehalkította hangját, úgy folytatta:

- Állítólag pénzt kapott az amerikaiaktól azért, hogy hazugságokat terjesszen a mi hadseregünkről.

- Csak fog kapni - helyesbített halkan a titkosszolgálat vezetője.

- Nagy összeget?

- Ezt senki sem tudhatja, Elnök Úr.

- Még ön sem? - kérdezte az elnök, csodálkozásával fejezve ki elismerését.

- Sajnos, még én sem - válaszolt a vendég megfontoltan. - De azt tudom, hogy ma este kapja meg a pénzt.

- Ó, az a pénzsóvár  öreg Nyemcov! - jegyezte meg az elnök mosolyogva. - Mert ugye öreg?

- Az elnök úr sohasem téved, de ezúttal tévedett - felelte a vendég udvariasan. – Nyemcov nem öreg.

- Ne mondja! Jellemezze egy kicsit. Fanatikus?

- Ó, nem, elnök úr.

- Úgy. No, mondjon róla még valamit.

- Szép férfi.

- Hát még? Nincs valamiféle szenvedélye?

- Nehéz dolog ilyen alaposan kiismerni egy nagyváros minden egyes lakosát, elnök úr...

- Ugyan, ugyan, ne kisebbítse a tulajdon érdemeit.

- Egyetlen szenvedélye van Elnök Úr - s a vendég egy szemvillanásnyi szünetet tartott. - A nők.

- Úgy, úgy, úgy. – Az elnök elhallgatott, körülnézett, nincs-e hívatlan harmadik az oszlopcsarnokban, azután nagyon halkan folytatta: - Nos, megmondom, miről van szó: ma arról értesültem, hogy a Nyemcovot még a napokban lelövik.

A vendég ezúttal nemcsak rálövellte a helytartóra pillantását, hanem még egy ideig rajta is tartotta, csak azután válaszolt:

- Túlságosan hízelgően nyilatkozott az imént, Elnök Úr. Nem érdemlem meg, hogy kitüntetésre fölterjesszen. Énnekem nincsenek ilyen értesüléseim.

- Ön méltó a legmagasabb kitüntetésre - mondta Putyin -, de ilyen értesülésem igenis van.

- Szabad megkérdeznem, kitől származik?

- Engedje meg, hogy erre a kérdésre egyelőre ne válaszoljak, annál is inkább, mert értesülésem véletlen, homályos és nem egészen megbízható. Mindazonáltal kötelességem komolyan venni. Erre tisztségem kötelez. De leginkább az előérzetemben bízom, mert az még sohasem vezetett félre. Értesüléseim úgy szólnak, hogy Nyemcov  egyik vetélytársa cinkosaival megállapodott abban, hogy a héten megölik. 

A titkosszolgálat vezetője többször nem vetette az elnökre furcsa, váratlan pillantását, hanem szemét összehúzva, figyelmesen hallgatta. Putyin pedig így folytatta:

- Ezért kérem, vegye pártfogásába ezt az ügyet, vagyis tegyen meg mindent Borisz Nyemcov védelmére.

- A parancsot teljesítem - szólt a KGB vezetője -, de meg kell nyugtatnom elnök urat: a gonosztevők terve igen nehezen megvalósítható.

- Ennek ellenére még a héten lelövik - ismételte Putyin makacsul. - Előérzetem nem csal, higgye el! Még nem volt rá eset, hogy ne vált volna be... – Az elnök arca megrándult, gyorsan összedörzsölte kezét.

- Értem - mondta a vendég alázatosan. Felállt, kihúzta magát, és hirtelen pattogóan kérdezte: - Tehát lelövik, Elnök Úr?

- Le - válaszolta Putyin. - Nem reménykedhetünk másban, mint az ön bámulatos és megbízható akcióképességében.

A vendég megigazította nehéz derékszíját a köpeny alatt:

- Erőt, egészséget, sok örömet kívánok Oroszország megmentőjének!

Átrendezzük a lakást, festetünk, iszonyatos a rendetlenség hetek óta, és folyton vagy beverem a fejem, vagy megvágom a kezem valamivel. De közben ezért érnek kisebb örömök. Átrendezem a polcokat is, rajta a sok filozófiai irományommal. Kezembe akad egy régi írásom az Internet előtti világból. Talán apám Erika írógépével írtam, de az is lehet, hogy már Commodore 64- számítógéppel, amire akkori orvos barátom (vajon mi lehet vele?) - aki nem csak kiváló orvos volt, de programozni is tudott - készített nekem egy szövegszerkesztőt. Mindössze egy oldal, kissé halványodnak már a betűk, de jól olvasható. Sajnos ma is aktuális. Változtatás nélkül ide másolom. Ne feledjük, akkor még nem volt internet, mobil telefonhálózat, okos telefon, zene letöltés, és előtte vagyunk a délszláv testvérháborúknak is. 

***

„Ugyanis sehol, semmi és senki nem lesz és nem lett nemzetközivé.” - írja Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzet április 4-i számában.[1] Meredten nézem az újság patinás betűit. Milyen jó, hogy ha már a nyomtatás nem lett nemzetközivé, legalább az az undok slágerzene sem lett azzá, ami úton útfélen befészkeli magát a fülembe akárhová tekerem is a rádiót. Nagy levegőt veszek, és tovább olvasok. Micsoda szerencse, hogy a környezetszennyezés sem lett nemzetközivé, mert így az ellene való védekezésnek sem kell azzá válnia. Bizony jó, hogy nem lett nemzetközi a cumi sem, amit a KERMI[2] betiltott, tekintettel az életveszélyre, bár a Japán elektronikai ipar, meg a farmer és a rágógumi, egy ici-picit azért nemzetközivé lett. Meg a telefonhálózat is, ha nálunk nem is annyira. Van azért néhány kivétel: úgy mint a fehérnemű viselésének szokása, a gótika, a szonáta forma, régebben a latin, újabban az angol vagy a BASIC programozási nyelv, vagy a kereszténység. Utóbbiról jut eszembe, nagy szerencse, hogy az a barbarizmus sem lett nemzetközivé, amelyik azonosította a szeretet vallását az inkvizícióval, a 30 éves háborúval vagy Giordano Brunot elégető máglyával. Egyidőben hallok a nyugat európai egységtörekvésekről, az ugyanott ujjá éledő szeparatizmusról és a Szovjetuniót bomlasztó nemzeti mozgalmakról. Szurkolok az örményeknek és a balti népeknek, de csak remélni tudom, hogy a sovinizmusnak az a divatja, amit Oroszországban a Pámjaty, Romániában a Vatra Românească jelent, nem válik nemzetközivé, nem válik divattá egy olyan új barbarizmus sem, ami mindent gyűlöl, ami szép, logikus és egyetemes.

[1] Valószínűleg 1990-ben írtam. Lőcsei Gabriella sok éven át a Magyar Nemzet újságírója volt, sokan szerették, én nem. Fogalmam sincs, hogy mostanában miket ír, hogyan gondolkozik.

[2] Kereskedelmi Minőség Ellenőrző Intézet, ami akkoriban minden forgalomba került áru minőségét ellenőrizte, és a veszélyeseket betiltotta.

„Ha a magyar felvilágosodásról beszélünk, az első három név, amelyet rendszerint és okkal együtt szoktak kimondani, Bessenyeié, Barcsayé és Báróczié. Mindhárman testőrtisztek Mária Terézia udvarában, kezdettől fogva jó barátok, együtt, közös szándékkal indítják el azt a szellemi mozgalmat, amely nemcsak újrateremti a magyar irodalmat, de kiindulópontja minden attól kezdődő haladó hazai szellemi és politikai törekvésnek. Bessenyei a főalak, ő az ösztönző, a műfajok kikísérletezője, a példakép s példamutató, a mozgalom szervezője és filozófusa. Barcsay a megindulás pillanatainak legjobb költője. Báróczi pedig a legjobb stilisztája, a magyar irodalmi nyelv újrateremtője, és a további nyelvfejlesztés ösztönzője.

Erdélyi birtokos nemescsalád fia volt, 1735-ben született. Ifjú éveit a híres nagyenyedi kollégiumban töltötte, ahol hamar kivált rendkívüli tanulni tudásával és ismeretvágyával. A történelmen és az irodalmon kívül a természettudomány is érdekli. Ahogy Bessenyeit izgatja Newton fizikája, Báróczit a kémia igézi meg, sőt hamarosan a végső divatját élő alkímia is, ami majd idősebb korában olykor nevetséges hírbe is hozza. 1760-ban Bécsben megalakul a magyar nemesi testőrség, amelynek sorába minden vármegye két nemesifjút küldhet. Báróczi felismeri, hogy ez a nagy lehetőség: hátat fordítani a kisszerű otthonnak, és eljutni a birodalom fővárosába, a tudományok és művészetek központjába. Mindenáron testőr akar lenni. Ennek pedig akadálya van. A rendkívül művelt fiatalember nem elég magas, testi ügyességben nem válik ki, és kifejezetten csúnya ember. A megyei illetékesek okkal-joggal félnek, hogy Bécsben kinevetik őket, sőt még azt is hihetik, hogy gúnyolódnak a nemesi testőrséggel, ha ezt a testileg merőben alkalmatlan fiatalembert küldik. Báróczit azonban nem lehet lebeszélni. Felkeresi Erdély legmagasabb méltóságait - és meggyőzi őket. Később is sok szó esik arról, hogy Báróczi bárkit bármire rá tud beszélni, oly kellemes hangon, oly okosan és oly szívósan érvel. Végül is a megye felsőbb utasítására küldi az akkor huszonöt éves - tehát a többi ifjúhoz képest már koron túlinak is számító - Báróczi Sándort a nemesi testőrségbe. Ott mindenekelőtt megint csak addig jár a befolyásos urak nyakára, amíg kihallgatást nem eszközölnek ki a királynő férjéhez, Ferenchez, aki a német-római császári címet viseli. Ferenc a történelemben mindig háttérben marad, de hatása sok irányban érezhető, általában üdvösen. A kor igen művelt emberei közé tartozott, rokonszenvezett a haladás mérsékeltebb hirdetőivel, híve és elősegítője volt az iparosításnak, szerette az irodalmat és a zenét. Elég volt egyetlen találkozás, hogy Ferenc el legyen bűvölve a németül, franciául, latinul egyformán jól beszélő magyar fiatalembertől. És ha a császár, a királynő férje akarja, akkor a testőrség parancsnoka sem tiltakozhat: kivételesen felvették a testőrségbe a testi mértéket meg nem ütő Báróczit. És ő hűséges is maradt az udvari szolgálathoz. Bessenyei idővel a testőrségtől átlépett az udvari könyvtárba, Barcsay átment a hadsereghez - Báróczi testőr maradt mindvégig, ezredesi ranggal vonult nyugalomba. Ez az udvari szolgálat nem volt terhes, elegendő időt adott a kultúrához. Báróczi pedig azért igyekezett Bécsbe, hogy a kultúrának éljen. 1761-ben hagyta el Erdélyt, ahová soha többé nem ment vissza, Bécsben halt meg 1809-ben, hetvennégy éves korában.

Amint a testőrséghez került, azonnal összebarátkozott Bessenyeivel és Barcsayval. Közösek voltak az eszméik. Báróczi értette meg a legjobban, hogy az irodalom újjáteremtéséhez irodalmi nyelvet kell teremteni, hiszen az előbbi századok izmos-ízes magyar nyelve feledésbe ment, de nem is lett volna már alkalmas az új fogalmak, új tartalmak kifejezésére. Felismerte, hogy a nyelvcsiszolás legalkalmasabb módja, ha korszerű szöveget fordítunk magyarra. Báróczi nem volt költő, ha nagy néha alkalomszerűen írt is verset; egy költeménye meg is jelent a Bessenyei György Társasága című későbbi antológiában, Bessenyei, Barcsay és Orczy Lőrinc verseivel együtt. De igazi területe az igényes próza volt. Egy Franciaországban akkoriban divatos, bár jelentéktelen regénynek, La Calprenède-nak Cassandrájával kezdett munkához. Ma már merőben érdektelen, hogy ez a hajdani és gyorsan avuló bestseller miről is szól, sokkal fontosabb, hogy Báróczi képes volt a fejlettsége teljében lévő francia nyelv mondatait visszaadni magyarul, méghozzá választékos és közérthető magyarsággal. Közben kénytelen volt új szavakat gyártani, de ezt oly mértéktartással tette, hogy az új szó természetesen illeszkedett a nyelv egészébe. Valójában Báróczi műfordítói munkásságával kezdődik a magyar nyelvújítás. Kazinczyék majd őt folytatják, és Kazinczy úgy is emlékezik vissza Báróczira, mint legfőbb példaképére a magyar nyelv körüli harcokban.

Bessenyei 1772-ben lép fel, ezzel megindul a szellemi mozgalom. Két évvel később, 1774-ben megjelenik a Cassandra, s ezzel készen áll a szellemi mozgalom nyelvi alapvetése. Utána méltóbb feladatot vállalt: lefordította Marmontel Erkölcsi meséit, a francia felvilágosodás fontos és nagy hatású, kritikai szellemű, az új erkölcsről valló művét. Majd egyéb német és francia műveket szólaltat meg magyarul. 1790-ben írta meg a magyar felvilágosodás egyik legfontosabb vitairatát: A védelmezett magyar nyelvet. Alapvető problémához nyúlt. Bessenyeiék indulásától fogva a reakció egyik fegyvere volt a nyelvi kifogás. Kétségbe vonták, hogy a magyar nyelv egyáltalán alkalmas-e irodalom, tudomány kifejezésére. A polgári fejlődéshez nélkülözhetetlen nemzettudat alapját, a nemzeti nyelv létjogosultságát vonták kétségbe. Ez a nyelv akkor valóban igen elmaradott volt, Bessenyeinek kezdetben még igen nehezen sikerült kiformálnia mondatait. Báróczi volt az első közöttük, aki bizonyította, hogy a kor francia és német mondatait el lehet mondani magyarul is. Ő volt tehát a leghivatottabb, hogy elméletileg is kifejtse a nemzeti nyelv létjogosultságát, fejleszthetőségét. Vitairata indítja el mindazt a törekvést, amely rövid évtizedek alatt polgárjogot szerzett hazájában a magyar nyelvnek. Révai Miklós és Verseghy Ferenc nyelvészeti kutatásai, vitái és eredményei ugyanúgy Báróczi nyelvvédelmével kezdődnek, mint a XIX. század elején Kazinczy vezérletével fellángoló nyelvújító mozgalom. Az ezután következő években - ha a fordítói tevékenységet nem is hagyta abba - figyelmét egyre inkább az alkímia kötötte le. Úgy tetszik, ez nála nem szélhámosság vagy mániás aranyszerzési láz volt. A pénz sohase érdekelte, még örökségéről is lemondott húga javára, tisztességesen megélt tiszti fizetéséből. De izgatta az elemek alakíthatóságának lehetősége. Ennek érdekében a fejlődő valódi kémiával is behatóan foglalkozott; jó barátságban volt Born Ignáccal, a kor kiváló vegyészével, aki nagyra becsülte Báróczi tudását, és kísérletezéseit komolyan vette. A történelem azóta bebizonyította, hogy az alkimisták sejtelme az anyag átalakíthatóságáról megfelel a természet törvényeinek. Báróczi tehát itt is az előfutárok közé tartozott, de ugyanúgy nem tudott eredményeket felmutatni, mint a megfelelő technikai fejlettség előtt élt többi alkimista. Közben az egészséges élet titkát is kutatta. Ő maga gyenge testű, sokat betegeskedő ember volt, és tudományosan is érdekelték az egészség előfeltételei. Így jutott el a nagy eszem-iszomok korában a mértékletes evés egészséges voltának felismeréséhez. Gyanította a méz jelentékeny szerepét az emberi szervezetben. Kortársai megmosolyogták tartózkodó életmódjáért és a napjában elfogyasztott öt-hat evőkanál mézért. Magasabb kort is ért el, mint daliás és egészséges testű testőrtársai. A testőr-írók között ő volt a legsokoldalúbban művelt, de a legkevésbé csillogó. Ha beszélt, magyarázott, meggyőzött, akkor mindenki elragadottan hallgatta. Mint barátra mindig számítani lehetett rá. Egyébként azonban társaságban kevés beszédű, elhúzódó, csöndes ember volt. Az irodalom, művészet, tudomány magányos élvezője és kutatója. Folytonos tudatában volt testi hátrányainak, nyilván megkínozta közismert és mindig ismételt csúnyasága. Neki nem jutott része azokból a szerelmi sikerekből, ami a daliás testőrök számára természetes volt. De jobban is alkalmazkodott az udvar követelményeihez, mint a többiek. Meg is maradt testőrnek mindvégig. Hanem ami kívánsága lehetett szellemi téren, azt elérte. Ott akart állni az új szellem első szószólói között, és ott állhatott úgy, hogy társai kezdettől mindvégig elismerték stilisztikai jelentőségét. Vitairata Bessenyei Ágisának megjelenése után a következő fontos állomás a magyar felvilágosodás történetében. És ezt tudták már a kortársak is. Idős korára pedig megérthette, hogy a következő nemzedék, Kazinczyék, őbenne látták a nyelvművelő elődöt, a példaképet, a mindenek kezdetét jelentő Bessenyei-Barcsay-Báróczi-triász feledhetetlen tagját.”[forrás: Internet, Magyar Eletronikus Könyvtár]

Rózsavölgyi Márk (1789-1848) zeneszerző, hegedűművész, a csárdás műzene atyja, Petőfi barátja

*** Akik előttünk éltek ***

„Balassagyarmaton (Nógrád megyében) születtem 1789-ben becsületes, de szegény szülőktől… Így kezdi önéletrajzát Rózsavölgyi Márk, a klasszikus verbunkos muzsika utolsó nagy reprezentánsa, a Csárdás atyja, az Első Magyar Társas Táncz gyönyörű dallamainak megálmodója, az ezernyolcszázas évek első felének híres zeneszerzője.  Nyolc éves korától hegedülni tanul egy helybéli iskolamestertől, tizenkét éves, amikor otthagyja a szülői házat. Nyitrára, Pozsonyba, végül Prágába kerül, ahol megtanulja a kalligráfiát. Szépírás-órákat adott, s az így szerzett pénzen magasabb fokú zenei tanulmányait folytathatta. 1808-ban már Pesten él, ahol egy nagykereskedőnél könyvelő lett, de rövidesen felfedezik kiváló zenei képességeit, virtuóz hegedűtudását, s meghívják a Magyar Színházhoz hegedűsnek, az előadások zenei irányítójának. 1812-ben az Angyal Bandi bemutatójának plakátján már zeneszerzőként olvashatjuk a nevét. 1813-ban nagy hangversenykörútra indul, melynek célja Oroszország, a XIX. század előadóművészeinek az ígéret földje. „El is indultam, de mikor Bajára, Bács megyébe kerültem, s ott a legnagyobb sikerrel két hangversenyt adtam, beleszerettem egy ottani nagyon csinos kislányba, s el is vettem feleségül.” Ezt olvashatjuk önéletrajzában. A csinos kislányt Szlovák Henriette-nek hívták, aki igen magas kort ért el, 104 éves korában halt meg Ószivácon (ma Stari Sivac, Szerbia). A házasságot 1814-ben megkötötték, Baja jónéhány esztendőre otthont adott Rózsavölgyinek. Híre egyre jobban terjed, Dunántúl városai, a magyar zenét támogató mecénások jóvoltából megismerhetik műveit és hegedűvirtuózi képességeit Pécsett, Székesfehérváron, Veszprémben, Balatonfüreden. Sikeres hangversenyei révén, meg a bajai támogatók segítségével anyagilag megerősödött. Megelégedetten és boldogan élt Baján. Ám olvassuk tovább az önéletrajzot: „A mai napig ebből a házasságból egy kislány és két fiú született. Szeretett feleségemmel alig hat esztendeje éltem boldogan és megelégedetten Baján, amikor 1819. április utóján éjjel a tűzvészben minden vagyonomat elvesztettem, 11-től 1-ig ugyanis 375 ház égett le.” Ismét hangversenykörutak következtek, majd a sikerek hatására a temesvári színház szerződtette. Itt töltött két évet. 1821-ben ismét Bajára költözött, ahol zene- és szépírás órákat adott, s Baja városának zeneigazgatója lett. … Hogy a család 1821-ben ismét Baján lakott, bizonyítja egy levél, melyet a zeneszerző Balassagyarmatra írt a rokonaihoz 1821. október 21-én. Vannak olyan feltevések, melyek szerint Rózsavölgyi Márk apja, Mordhele Rosenthal egy ideig a bonyhádi klezmerek (zsidó zenekar) vezetője lett volna. Ez a feltételezés nem bizonyítható írásos dokumentummal, de az sem, hogy a Rosenthal család az Alföldről került volna Balassagyarmatra. 1824-ben Rózsavölgyi kapcsolatba került a Veszprémvármegyei Zenetársasággal.  … A magyar zenetörténet szempontjából nézve a Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből c. sorozat igen jelentős. Veszprém megye különösen alkalmas volt ilyen nagyszabású mozgalom életre hívására. A megyében népszerű volt a magyar muzsika, de a kor nemzetközi művészi muzsikája is. A megyei uraknak volt pénzük a mozgalom támogatására, de mindenekelőtt szellemi igényük is a magyar muzsika megörökítésére. Rózsavölgyi és a Veszprémvármegyei Zenetársaság kapcsolata a független polgári muzsikus-típus magyarországi kialakulásának történetéhez ad értékes dokumentumot. Rózsavölgyi egyike a Veszprémvármegyei Nóták első olyan munkatársainak, akik hangversenyeik és kompozícióik bevételeiből éltek, anélkül, hogy állandó alkalmazásban álltak volna, anélkül, hogy főúri mecénást tudhattak volna hátuk mögött. 1824. június 4-én mutatkozott be Rózsavölgyi a Veszprémvármegyei Zenetársaságnak, de őt eddig Rosenthalnak hívták. A tiszteletére rendezett hangverseny és lakoma végén, nagy lelkesedés közepette ekkor nevezi őt el a Zenetársaság Sebestyén Gábor javaslatára Rózsavölgyire. A bemutatkozásról készült jegyzőkönyvben már Rózsavölgyi név szerepelt. Ez a névmagyarosítás sok öröm és nem kevés gond forrása lett életében. Baja városa 1826-ban kiállított egy nagyon szép bizonyítványt Rózsavölgyi munkásságáról, mely azt bizonyítja, hogy nagyon megbecsülték. Mégis az országos hírnév, a nagyobb művészi ambíciók kielégítése arra ösztönözte, hogy Pestre költözzék. Ehhez nyilván kapott Pestről is bátorítást, a pesti sajtó tüstént pártfogásába vette. A Pesten egyre erősödő nemzeti kultúra iránti igény mágneses erővel vonzza a költészet és irodalom, színjátszás, a képzőművészet, a muzsika és a tánc jeles művelőit és mestereit. Rózsavölgyi is enged e vonzásnak és családostól Pestre költözik. … Ekkor már Ruzitska Ignác halott, az elődök is elmentek: Lavotta (1820), Csermák (1822), Bihari (1827). A klasszikus verbunkos mesterei kidőltek a sorból, egy korszak véget ért. Rózsavölgyi életének legtermékenyebb évei ezután következnek, egy évtizeden keresztül ő az ország leghíresebb, legnépszerűbb hegedűvirtuóz-zeneszerzője. A korabeli sajtó ismeretében azt gondolhatnánk, hogy a pesti letelepedés simán ment. Hiszen híveinek szemében ő volt a nemzeti függetlenségi törekvések zenei szimbóluma. A hivatal, a bürokrácia gépezete azonban Rózsavölgyiben nem a nagy magyar muzsikust látta, hanem a jött-ment idegent. Rózsavölgyi nevének használatát eltiltják, s 1833. november 30-án Pest városából kitiltják. „Mivel egyik helyről a másikra menve hegedűjátékával tartotta fenn magát, és sem saját vagyonnal, sem bevett foglalkozással nem bír, ennek következtében bizonyára a város terhére lesz;... így azonnal ki kell utasítani.” Mindezek ellenére Rózsavölgyi élete végéig Pesten lakott, s a Rózsavölgyi nevet is tovább használta. Megelégelte a megaláztatásokat, újabb kérelmeket nem adott be. Hogy ezt megtehette, azzal lehet magyarázni, hogy egyre több pártolója akadt a városi tanács testületében, akik ezt a kérdést nem bolygatták. Élete vége felé mind a letelepedéshez, mind a névváltoztatáshoz a hivatalos engedélyeket megkapta, de már akkor nem sokat törődött ilyen ügyekkel. Hiába az intrika, a közvélemény benne látja a magyar zene, a magyar tánc éltetőjét. Ereje teljében volt, nem véletlen, hogy a verbunkostól a csárdásig vivő stiláris fejlődés épp az ő nevével függött össze. A nemzeti öntudat harcol a magyar színpad megteremtéséért, sokan a magyar tánc felé igyekeznek a közfigyelmet terelni. Nemzeti ügy lett abból, hogy a báltermekbe bekerüljön a magyar tánc. … Rózsavölgyi járja az országot. 1834-ben Nagyváradon találkozik Ábrányi Kornéllal, 1835-ben Pozsonyban az országgyűlési közönség előtt játszik, közben átrándul Bécsbe, ahol az udvari dalszínházban két ízben is szerepelhetett. Nagy jelentősége van az 1835-ben megjelent Rózsavölgyi lassu csárdás-ának. A csárdás, mint zenei műfaj, nyomtatott kottalapon ezidőtájt jelenik meg először. A verbunkos friss részei kibővülnek, majd önállóvá válnak. … 1836-ban ismét Nagyváradon járt, majd Kolozsvár, Debrecen következett. Itt több hangversenyt adott, többek között vezényelte a cath. egyház hangászkarát, V. Ferdinánd születésnapján, április 19-én. Novemberben Kassán találjuk, 1837. januárjában az eperjesi evangélikus kollégium kebelén belül működő nyelvművelő társaság hangversenyén lépett fel. Itt ismerkedett meg Vahot Imrével, aki később Petőfivel együtt sokszor megvédte Rózsavölgyit. 1837. augusztus 22-én nyílt meg a Pesti Magyar Színház. Nemzeti öröm hangok a pesti magyar színház megnyitásának emlékére c. művét ekkor mutatják be. A műsorban szerepelt egy tánc is, melynek zenéjét szintén Rózsavölgyi szerezte. Egyben ő volt a zenekar koncertmestere. Nem sokáig, mert 1838. januárjában Erkel átvette a zenekar irányítását és már február 11-én Rózsavölgyinek felmondott. Pontosan nem lehet tudni az okot, a fiatal, erőskezű dirigens (28 éves) és az ötvenedik életévéhez közeledő hegedűs nem tudott együtt dolgozni. Bár Erkel eljárását többen helytelenítették (Bónis Ferenc), Rózsavölgyi ismét hangversenyezési körutakat tesz. Úgy látszik, harag nélkül távozott a zenekarból, mert később egy művet (Halljuk) írt Erkel tiszteletére, amit a címzett a Pesti Divatlap hasábjain meg is köszönt Rózsavölgyinek. … 1839-ben Pápán hangversenyezett, Cseresznyés doktor ekkor mentette meg a szemét, de tökéletes látását nem nyerte már vissza. Másik pápai esemény, hogy a pápai casino tiszteletbeli tagjává választotta. Közben a báli híradásokban egyre szenvedélyesebbé válik a sajtó hangja a magyar tánc védelmében. A magyar társastáncért folytatott küzdelem egyik megnyilvánulása a magyar társadalom függetlenségre irányuló politikai törekvéseinek. … A társastánc Rózsavölgyi zenéje nélkül aligha aratott volna ilyen sikert. …Ennél nagyobb társadalmi megbecsülést aligha kapott addig alacsony sorból feltörekedett muzsikus Magyarhonban. 1844-ben egy Rózsavölgyit ért támadással szemben Petőfi Sándor ír cikket a zeneszerző védelmében. A cikk a Pesti Divatlapban jelenik meg, melynek szerkesztője Vahot Imre. Vahot visszaemlékezésében arról ír, hogy Petőfinek legkedvesebb zeneszerzője a társaságuk kedves Márkus bácsija. Megdöbbentő, hogy amikor Rózsavölgyi szerzeményeinek száma egyre szaporodik, műveire a magyar táncművészek hazánkban és külföldön nagy sikerrel táncolnak, az öregedő zeneszerzőnek anyagi helyzete aggasztóvá válik. 1844. december 1-én jelenik meg Vahot Imre tollából Rózsavölgyi Márk életrajza Barabás Miklós Rózsavölgyit ábrázoló kőrajzával. A cikk végén Vahot megrázó szavakkal hívja fel a közfigyelmet Rózsavölgyi sötét anyagi helyzetére. 1845. február 25-én Rózsavölgyi Márk búcsúhangversenye volt a Nemzeti Színházban. Egészsége hanyatlik, de kénytelen tovább hangversenyezni. Olvashatunk arról, hogy Egerben a kispapok milyen nyájassággal fogadták. Sorra jelennek meg a tudósítások zeneszerzői tevékenységéről is. Dallamait Liszt Ferenc is felhasználta több rapszódiájában (I., II., VI., XII., XIII.). 1846. októberében ismét elhagyta Pestet. Baján rosszul lett. Ágynak esett, betegsége alatt csupán néhány tisztelője támogatta. 1848. január 23-án szíve megszűnt dobogni. Szinte minden folyóirat megrendülten búcsúzik az öreg muzsikustól. A Jókai Mór által szerkesztett Életképek így ír: „Rózsavölgyi meghalt! Édes bús szelleme, örökszépségű dalai szívvelbeszélő hangjaiban élni fog. E szép dalokért neki a haza eddig semmit nem adott; most már legalább nyugodni fog, jutalmúl - a' miért fáradott.”  1848. február 20-án jelent meg Petőfi költeménye az Életképekben Rózsavölgyi halálára címmel. Ezzel a híres költeménnyel búcsúzott el Petőfi Sándor öreg barátjától, Rózsavölgyi Márktól” [forrás: Réti Zoltán írása a Rózsavölgyi Márk Alapfokú Művészetoktatási Intézmény honlapjáról. Lásd még: Réti Zoltán: Rózsavölgyi Márk, Athenaeum kiadó]

Petőfi verse: http://www.agt.bme.hu/balassi/petofivers.html

Nagyapám, aki megjárta az első világháborút, mikor 1944 októberében megtudta, hogy fia életben maradt csapatával együtt fogságba esett, megértette, hogy ezt a háborút a németek nem tudják megnyeri, és mi velük együtt vesztettünk. Mondta is nagyanyámnak, aki azonban nem hitt neki, nem hitt neki, a katonaviselt férjének. Aztán apám csodával határos módon megszökött a fogságból még mielőtt Szibériába szállították volna őket, és Budapest ostroma előtt meglátogatta a szüleit. Mondta is anyámnak, hogy ezt a háborút a németek elvesztették. De nagyanyám nem hitt a katona fiának sem, bízott a csodafegyverben, rendíthetetlenül hitt a németek győzelmében. Bízott abban, hogy a győzelemmel visszatérhet a máramarosszigeti szülői házba, lesz újra vidámság, jó élet, eszem-iszom, és gyönyörű tájképeket fog festeni a Tisza parton. Pár évvel élte túl szegény a vereséget. Az utolsó percig hitt valamiben, lázálmokban, csodákban.

Itt van előttem a háború alatt írt Tábori újság, benne apám rajzai. Csak győzelmekről, sikerekről tudósít, még humoros karikatúrák is vannak a hátlapján.  Az egyik írás szerzője Szabó Sándor volt, apám készített hozzá illusztrációt, és ez volt a címe: Érik a jövő, pajtás! Vajon miféle jövőre gondoltak, miben bíztak a vég előtt? Az újság 1944. április 20-i száma a jelenről tudósított: „vitéz Endre László dr. belügyi államtitkár nyilatkozata szerint a budapesti zsidókat gyárépületek, pályaudvarok közelében, - ahol ellenséges repülők terrortámadásaira számítani lehet – zárt lakónegyedekben tömörítik össze.”  Most, 2020. márciusában egy szomszéd országban ismét háború dúl. A mostani hivatalos sajtónak, a királyi TV-nek mennyire hihetünk? Némelyek szerint nincs is igazság, csak vélemények vannak, nézőpontok, nem tudhatjuk ki a jó és ki a rossz, minden relatív. Így azt sem tudhatjuk ki a mai Endre László, talán már itt jár közöttünk.

Nagyobbik unokám még nincs három éves, Németországban él a szüleivel. Édesanyja magyarul, édesapja németül beszél hozzá. A bölcsődében természetesen német meséket, német dalokat tanul, és valahogy érzékeli is a csöppség, hogy milyen nyelvű az a környezet ahol van. A gyerek mindent ért magyarul, de mostanáig alig szólalt meg az anyanyelvén, pár szót mondott csupán. Hozzánk is németül beszélt, ha nem értettük, akkor türelmesen, lassan megismételte amit mondott. Mi a helyzetből próbáltuk kitalálni, hogy mire gondolhat, és persze mivel ért magyarul, tudunk kérdezni: – a kisautót kéred? – hintázzuk? 

Most karácsony környékén hosszabb ideig voltak nálunk. Nagymama könyvekből mesél, nagypapa fejből. Az egyik mesekönyvben a képen búzamező látszik, szép kalászokkal, a távolban hegyekkel, kék az ég, süt a nap a képen.  A kép közepén egy madárijesztő áll, amit nem ért gyerek, nem tudja mi az. Nagymama először is elmagyarázza, hogy mi köze van a búzamezőnek a kenyérhez, amit megeszünk, hogyan lesz a búzaszemekből liszt, és abból kenyér vagy sütemény. A madárkák azonban fölcsipegetik a magokat, és akkor nem lesz, amiből lisztet őrölnek, nem kerül kenyér az asztalra. A madárijesztő egy emberhez hasonló figura, amitől félnek a kismadarak, és elkerülik a búzamezőt. Elijeszti a madarakat, hogy nekünk legyen kenyerünk, ételünk. A gyerek nagyon figyel, mindent megért, bólogat, igen, a kismadarak fölcsipegetik a szemeket, ezért van ott a madárijesztő, hogy ne egyék meg, nekünk jusson, ne nekik. Bólogat, majd megáll, elgondolkodik. És akkor hirtelen megszólal magyarul: – „Nem lesz az így jó!” És rámutat a képen a távoli hegyekre: „Oda kell tenni a madárijesztőt!” De nincsenek is a képen kismadarak – mondja a nagyanyja. „Akkor rajzolni kell!”

Édesapja érdeklődve figyelni a gyereket, megkérdezi tőle németül, hogy miről beszélgetnek a nagyival. Erre a gyerek elkezdi magyarázni a madárijesztőt az apjának magyarul. Szerencsére a papa sokat ért már magyarul, csak a mi németünk nem akar fejlődni.

Az alábbi szöveget nem én írtam, hanem a hagyaték rendezése közben találtam.  Nagynéném írta, de már ő is egy még régebbi levélről másolta.  Tallián Gizella írta az eredeti szöveget, aki nagymamám testvére volt. A szöveg üknagymamám sorsáról szól. Csillaggal jelöltem az én értelmező beszúrásaimat, a sajátos szókifejezéseket meghagytam, csak a nyilvánvaló elírásokat javítottam ki.

--------------------------------------------------------------------------

*Cím, bemutatkozás:* Rapp–ék, 1894 körül *(A Rápp család egy német ajkú család volt)*

Dédnagymama, nagymama vagyok 90 évesen, nehéz évek *a mostani idők*, különösen, ha egyedül kell átvészelni a nehézségeket.

Eszembe jutott anyám *Rápp Jozefa* szülei esete. Rapp Mihály *1839 – ??* és Reisz Julianna *1850 – ??* voltak a szülei, Nagykárolyban laktak. Nagyapám asztalos volt. Mikor anyámat férjhez adták apámhoz, aki Szigeten cipész volt, ők is oda költöztek, szerették nagyon leányukat. *(Jozefa férje Tallián József volt, ők láthatók a fényképen.)* Eladták amijük volt, házuk, stb. és Szigeten vettek egy kis házat a Kamarai úton szép nagy kerttel. De volt egy fiúk is Gyula. A fiú komolytalan volt nem igyekezett tanulni mesterséget, hogy ő is tekintélyes ember legyen. Valahol a budapesti hírhedt csavargók negyedébe kötött ki. Nem volt családszerető, mint anyánk.  

Az öregek nagyon jól megvoltak Szigeten, dolgoztak. A nagyszoba mellett egy kis oldalszobában volt a  műhelye. – Egész héten ott dolgozott, és pénteken vásárkor mindig bementek a piacra eladni. Felpakoltak egy kis szekeret (amit ő csinált) a portékával, sámerli, kisszék, kisteknyő, gyúródeszka, mindenféle gyerekjáték. A nagymama meg az ő produkcióját *árulta* a kertből: gyümölcs, zöldség, virág. Elégedetten tértek mindig haza. Volt pénzük elég, nyugodtan éltek. A szomszédok, ismerősök tisztelettel vették *őket* körül. Anyám velünk, a gyerekekkel illetve unokáival időnként meglátogatta őket. A névnapjukkor verset mondtunk, táncoltunk, énekeltünk, virágot vittünk. Persze ezt mind anyám rendezte, aki szerette a szépet, kultúrát (volt verses könyve is) s szerette a szüleit is.

Múltak az évek … Egy szép napon beállított hozzájuk Gyula (mi nem ismertük mint nagybácsit) nem volt vele kapcsolatunk, züllött életet élt egy külvárosi negyedben (talán Angyalföldön) s addig mind próbálta rávenni az öregeket, hogy adják el amijük van Szigeten, s menjenek vele az ő világába, mindent ígérve, amíg elvitte őket otthonukból, kifosztva a posványba.

Nem sok idő múltán egy szép nyári reggel beállított hozzánk a nagymama parasztkendővel a hátán, dideregve, kisírt szemekkel. Elmesélte, hogy miután útjukba volt a szertelen életben, Gyula hogy megszabaduljon tőle, kivitte az állomásra, jegyet váltott s föltette a vonatra­* ezzel a búcsúszóval:* „Eredj Szigetre!” –

A drága jó nagymama lélekben összetörve, de a lánya és unokái szeretetében élte le hátralevő éveit, megérdemelt tisztelettel kísértük ki a temetőbe. Nevét márványba vésették szüleink. Neve ma is olvasható * a temetőben*: Reisz Julianna nagyanyánk.  A mi Nagyapánk és Gyula nagybácsink végzetét sötét homály fedi.

Ezt az írásomat lemásolta Gizi az én eredeti szövegemről.  – Dedikálom nektek!

Szeretettel nagynénitek Gizi néni. 1988. április 11. Kolozsvár

-------------------------------------------------------------      

A szöveg szerint a fiú, Rápp Gyula elzavarta az édesanyját, Reisz Juliannát, de mi történt az apjával, Rápp Mihállyal, az asztalossal? Ott maradt Budapesten, de miért? Ő nem szállt fel együtt a feleségével a vonatra, magára hagyta a párját. Miért, mi történhetett? Mire utal a „szertelen élet” kifejezés? A szöveg írója, Tallián Margit talán többet tudott erről, mint amit leírt, erre utal a „…végzetét sötét homály fedi” fordulat. Ezt már sosem tudjuk meg. És kétséges, hogy ma is meg van-e az a márványtábla a temetőben. A régi fotó Tallián József (1862 – 1918) cipész mestert és Rápp Jozefát (1874 – 1925) ábrázolja. Jozefa szüleiről, akiről a történet szól, nincsen képem.

…de a földön valósulnak meg. 

Kisgyerekkoromból jutott eszembe egy arc, egy alak a távoli múlt ködéből. Közepes termetű, inkább karcsú, szép arcú nő volt, ritkán, talán évente egyszer, apám születésnapján látogatott meg bennünket. Arca kedvességét elfedte valami mély szomorúság, ami egész megjelenéséből sugárzott. Nem gondok, nem gyötrelmek, nem szenvedés látszott azon az arcon, hanem a bánatnak egy mély, barna árnyalata. Halkan beszélt, nekünk, gyerekeknek mindig hozott valami kicsiny ajándékot. Anyám udvariasan, de alig titkolt ellenszenvvel fogadta, apám viszont udvariasan megköszönte, hogy megemlékezett a születésnapjáról, és a maga szokásos, impulzív módján beszélni kezdett az épp készülő műveiről, és általában a művészetről. A látogatónk csüggött a szavain, de apám önkéntelen gesztusaiban volt valami távolság tartó, hárító jelleg. Ki volt ez a nő? Emlékeim szerint Debrecenből utazott föl, megtörtént, hogy órákig állt a kapu alatt, míg velem véletlenül találkozva megkérdezte, otthon vannak-e a szüleim, mert hozzájuk jött.  (Talán Ibi néninek hívták, de nem biztos.) Aztán nem jött többet. Sok év múlva kaptunk egy gyászjelentőt. „Reménytelenül szerelmes volt belém, soha nem ment férjhez, tudod kisfiam, ő az aki, évente felköszöntött.” - mondta apám szomorúan.

Az ezredfordulón, apám halála után kezdtem el először rendezgetni a hagyatékot. A rajzok, fényképek egy kisebb részéről tudtam csak, hogy kit ábrázol, volt viszont egy fiatal, ülő nőt ábrázoló rézkarc, apám későbbi aláírásával, hogy a rézkarc 1948-ban vagy 1941-ben készült.  Az én nyomozásom szerint az előbbi adat a helyes. A kép nagyon hasonlított anyámra fiatal lány korából, de nem ő volt az. Szerencsére rajta volt a modell neve is, próbáltam utána nézni. Szerepelt a Főiskola hallgatóinak jegyzékében, és a neten azt találtam, hogy alkalmazott grafikus lett, könyv illusztrációkat is készített. Aztán sok év múlva, amikor újra foglalkoztam a hagyatékkal, ismét elém került a rajz. Ki lehet? Anyám még élt, megkérdeztem hátha emlékszik, hátha előjön az egyre romló memóriájából egy emlék. „Ó igen, apa reménytelen szerelme volt a főiskolán – mondta anyám mosolyogva.” Ilyen az élet, az emberi sors,  van, aki belénk volt szerelmes, és van akibe mi voltunk szerelmesek reménytelenül. 

Sok kérője volt anyámnak, volt köztük még református lelkész is. Szegény korán meghalt - „Jó hogy nem hozzá mentem feleségül” mondta anyám a hír hallatán. Jó dolga volt a négy lánynak Somorján, szépen, tisztes jó módban éltek a szülők. Anyám rajongásig szerette édesapját, és talán azért utasította el sorra a kérőket, mert nem akart elszakadni a boldog szülői háztól. Csakhogy a háború után ki akarták telepíteni a családot - vagy „reszlovakizálniuk” kellet volna - miközben a szülők alig tudtak pár szót szlovákul. (Nagyapa németül jobban tudott.) Anyámnak miután befejezte a tanító képzőt a pozsonyi Orsolya nővéreknél, nem engedték, hogy magyarul tanítson. Így ő inkább átszökött a határon, egy révész áthozta a Dunán. Magyarországra kerülvén támogatták az ide szakadt családtagok, de azért elég egyedül érezhette magát.  Egyszer aztán Egerben elvitték egy táncmulatságba, ahol fölkérte egy magas, csinos fiatalember. Keringőzni kezdtek, valahogy érzeték együtt a ritmust, olyan jól, hogy végül a közönség már csak kettejüket nézte. Hamar elértekezett az esküvő is. Debrecenben tartották a polgári és Budapesten az egyházi esküvőt, két különböző időpontban. Anyám Debrecenben tanított, és tanárnőként baja lehetett volna, ha megtudják az egyházi esküvőt. Sajnos az akkori viszonyok között nem engedték átjönni a szülőket Somorjáról, de azért az esküvő jól sikerült. Kivéve hogy a pulyka rágós lett, amit még fél évszázad múlva is újra és újra emlegetett anyám. Szegény Maca néni nagynéném pedig híresen jó szakács volt, de talán az izgalmak miatt egyszer hibázott.  Ötven évig éltek együtt apám és anyám. Apám nyilván a reménytelen szerelmét találta meg anyámban, viszont apám a maga művész mivoltában, nagyon eltért a gyakorlatias gondolkodású anyámtól. De jól kiegészítették egymást, az egyik a földön járt, a másik meg az égben.
(fotó: András Tiborné, Baráth Julianna 1919 - 2016)

Van-e bármiféle tanulsága ennek a történetnek? Ki tudja, talán az, ha megismerkedésünkkor jól együtt perdülünk, fordulunk a zene ritmusára, akkor fél évszázadig is együtt szállhatunk, együtt túljutunk minden gondon, bajon, megpróbáltatáson. Persze, csak ha szerencsénk lesz.