„Magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814. június 12. – Pusztakamarás, 1875. december 22.) magyar író, publicista, politikus a magyar romantikus regényirodalom Jókai Mór melletti legnagyobb alakja. 1867-től haláláig a Kisfaludy Társaság második elnöke.

Édesapja, Kemény Sámuel (1758–1823. december)[1] nagymúltú erdélyi családból származó birtokos második házasságából született, édesanyja Csóka Rozália (1780–1855) volt. 1820-ban betegeskedése miatt levegőváltozásra Zalatnára küldték, ahol 1823-ig nagybátyjánál, ikafalvi Barók Dániel bányatörvényszéki elnöknél lakott, és az ottani római katolikus elemi iskolába járt. Édesapja 1823-ban bekövetkezett halála után az első házasságból származó gyermekek pert indítottak az özvegy édesanya ellen; az 1827-ig tartó, botrányokkal kísért per – melynek során édesanyját karhatalommal lakoltatták ki Pusztakamarásról, ahova a zaklatások elől költözött – beárnyékolta a születésétől fogva melankolikus gyermek kedélyét. 1823-ban felvették a nagyenyedi kollégium harmadik osztályába. Eleinte a család hagyományainak megfelelően nem a kollégiumban, hanem rokonainál a Kemény-kastélyban lakott, de miután megromlott velük viszonya, 1826–27 körül annak ellenére átköltözött a bentlakásba, hogy ennek anyagi fedezetét édesanyja elég nehezen tudta előteremteni. Tizenegy évet töltött Nagyenyeden: hét évig a gimnáziumban, majd két-két évig bölcsészetet illetve jogot tanult. Az alsóbb osztályokból a klasszikus irodalom alapos ismeretét és nyelvtudását vitte magával; felsőbb tanulmányai során nagy hatással voltak rá az őt írói pályára buzdító Szász Károly, illetve a bölcseletet előadó Köteles Sámuel. Egy fegyelmi ügyet követően 1834 kora tavaszán félbehagyta tanulmányait, és Kolozsvárra költözött. Az 1848-as forradalom előtt 1834–35-ben hallgatóként részt vett a kolozsvári országgyűlésen, és annak Alsó-Fehér megyei közgyűlésein. Kolozsváron 1835 elején barátságot kötött Wesselényi Miklóssal, Kovács Lajossal, Bölöni Farkas Sándorral és Szentiváni Mihállyal. Miután az országgyűlést 1835. február 6-án katonai erővel feloszlatták, és az ellenzéki vezetők ellen per indult, 1835 tavaszán Kapudra költözött édesanyjához, és itt 1837 elejéig vezette a gazdaságot. Emellett irodalmi, történelmi és jogi tanulmányokkal foglalkozott; ekkor született Históriai töredék című tanulmánya (1835–1836), és itt kezdte el írni Izabella királyné és a remete című első regényét is. 1837-ben a marosvásárhelyi királyi táblánál kancellistaként végzett joggyakorlatot, egyben Dósa Elek jogi előadásait hallgatta. Első cikkei 1837 decemberében jelentek meg a Nemzeti Társalkodóban Gondolatok illetve Két levél a bajviadalról címmel. Gyakori vendég volt báró Kemény Pálnál Malomfalván, ahol beleszeretett Kemény Pólikába, a lány azonban nem viszonozta érzelmeit. Kemény Zsigmond 1838 májusában ügyvédi vizsgát akart tenni, de a királyi tábla elnöke ragaszkodott az előírt két évnyi gyakorlathoz, és nem engedte vizsgázni. Ezt követően folyamodott a kolozsvári főkormányszékhez írnoki állásra, ahol aztán június 20-án esküdt fel. Történelmi érdeklődéséhez számos anyagot talált a levéltárban, a város irodalmi és színházi élete is élményt nyújtott számára, de maga a hivatali munka és karrierlehetőség nem elégítette ki. Terveire, hogy Bécsbe költözik, valószínűleg döntő hatást gyakorolt az a hír, hogy Kemény Póli eljegyezte magát Gyárfás Domokossal. 1839–1840 között a bécsi egyetemen beiratkozás nélkül orvostudományi előadásokat hallgatott. Bécsben megismerkedett a kortárs francia és német irodalommal, folytatta Kapudon elkezdett regényének írását, és behatóan tanulmányozta Goethe és Schiller életművét.

1840 őszén tért vissza Kolozsvárra, ahol 1841–től az Erdélyi Híradó, az erdélyi alkotmányos ellenzék lapjának munkatársa lett. Ezzel párhuzamosan részt vett a kor politikai mozgalmaiban is; szónokként nem aratott sikert, de a párttanácskozásokon jelentős befolyásra tett szert. Irodalmi tevékenységét éjszakánként folytatta; 1841-ben kezdte el Balassa Bálint című regényét, melynek kézirata nem maradt fenn, 1842-ben pedig Élet és ábránd című regényét. 1842. január 1-től ez Erdélyi Híradó szerkesztője lett Kovács Lajossal; meghonosítva a vezércikk műfaját, kifejtette az erdélyi liberális reform elvi alapjait. Reformprogramjának elemei a jobbágyok terheinek fokozatos megszüntetése, az adórendszer reformja, modern polgári jogrend bevezetése, közigazgatási reform, sajtószabadság; a magyar nyelv államnyelvként való elismertetése, toleráns nemzetiségi politika és unió voltak. A lap ellen 1843. júniusban hivatalos vizsgálat indult, ezért Kemény és Kovács visszaléptek a szerkesztéstől. 1843 júliusa és novembere között Korteskedés és ellenszerei című röpiratán dolgozott, amelynek azonban csak első két része jelent meg. A röpirat, amelyben a megyerendszer megtartása, de a választási rendszer reformja mellett érvelt, vegyes fogadtatásra talált: a Pesti Hírlapban Kazinczy Gábor támadta, saját pártja sem volt elégedett vele, ugyanakkor az írás felkeltette Széchenyi István érdeklődését a szerző iránt, és a Magyar Tudományos Akadémia 1843. október 7-én levelező tagjává választotta.  1843 második felétől gróf Wass Györgyné kolozsvári házát látogatta, ahol kölcsönösen megszerették egymást Wass Ottíliával; a lány anyja azonban nem járult hozzá házasságukhoz, így a kapcsolat megszakadt.

A politika területén szerzett tapasztalatait írta le 1844-1845-ben A hírlapszerkesztő naplója című regényében, amely befejezetlen maradt. 1845 januártól kezdve tervezte, hogy Pestre költözik; közben elkezdte első nagy regényét, a Gyulai Pált, amely aztán 1847-ben jelent meg. 1846-ban Magyarországra utazott, és a politikai és irodalmi élet számos jelentős személyiségével találkozott. Kossuth eszméitől idegenkedett, Széchenyiről viszont az volt a véleménye, hogy „ő a legirtóztatóbb zsarnok és a legkellemesebb ember;” a legközelebb a centralisták álltak hozzá. Széchenyi szerkesztőnek hívta, de ez ellenkezett volna elveivel, így 1846. novemberétől a Pesti Hírlapba írt cikkeket. 1847 elején Pestre költözött; az újságírás azonban annyira megterhelte idegrendszerét, hogy ősszel Velencébe utazott pihenni. Olaszországi élményeit utóbb A szív örvényei és Férj és nő című regényeiben használta fel.

Noha 1848 elején még a centralistákkal együtt Széchenyivel akart összefogni Kossuth megbuktatására, március 3-án azonban már a „Pesti Hírlap tanainak apostola“-ként méltatta Kossuthot. A márciusi törvényeket helyénvalónak találta, de félt a forradalom következményeitől; ez a kétféle hozzáállás jellemezte egész 1848-as tevékenységét. Május 16-tól Csengery Antallal együtt szerkesztette a Pesti Hírlapot, melyben kiállt a Batthyány-kormány mellett, és rendszeresen cikkezett a radikálisok ellen. 1848. június 22-én Kővárvidék remetei kerületének képviselője lett, de a parlamenti munkában kevésbé vett részt. 1848 őszétől a Békepárt törekvéseivel rokonszenvezett az egyre inkább balra tolódó Kossuth ellenében. December 31-én Csengeryvel együtt visszavonult a Pesti Hírlap szerkesztésétől. Az országgyűlés 1849. április 13-i zárt ülésén többek mellett ő is ellenezte a függetlenségi nyilatkozat azonnali kibocsátását. Részt vett a Madarász László elleni szervezkedésben, és a Szemere-kormányt támogatta. Május 9-én Szemere belügyminisztériumi tanácsossá nevezte ki. Júniusban követte a kormányt Szegedre és Aradra.

A világosi fegyverletétel után egy ideig Szatmár megyében bujdosott, majd decemberben a kormány felszólítására jelentkezett a haditörvényszék előtt. Lojális magatartását Széchenyi titkára, Tasner Antal igazolta. 1850 júliusában végül felmentették.

Ekkor keletkeztek a Forradalom után, majd 1851-ben a Még egy szó a forradalom után című röpiratai, amelyekben kemény szavakkal bírálta a bukott forradalmat, Kossuth végzetesnek tartott politikáját. Az 1851 és 1855 közötti időszakban egy időre a regényíró kerekedett felül benne, ekkor írott munkái (A szív örvényei, Férj és nő, Ködképek a kedély láthatárán, Két boldog) még bizonyos elemeikben a romantika hagyományait követik, de már a realizmus felé mutatnak. Ugyanekkor több jelentős tanulmányt is írt, az Élet és irodalom és a Szellemi tér című cikksorozataiban a nyelvújítás és a népiesség után a polgárosult irodalom megteremtését látta időszerűnek. 1855-től kisebb megszakításokkal a Pesti Napló szerkesztője volt, s publicisztikai írásaival Deák Ferenc programjának kifejtését, a kiegyezés előkészítését szolgálta. „Egy híres tudós állítja, hogy az országok polgárosodásának mérfoka a lenfogyasztás és a fehérneműek általánosan elterjedt tisztasága. E nézet vitatás alá jöhet ugyan, de előttem legalább annyi kétségtelen, miként a testünkhez közelebb eső kelmék tisztasága, ha nem is az agy civilisatiojárúl, de a szív gyöngédsége és az érzület míveltsége felől tanúsít, s a mindig mocskos ing rajtunk szorosabb összefüggésben van az erkölcsök cynismusával, mint első tekintetre látszik.” (Kemény Zsigmond: Gyulai Pál) 1855 és 1862 között a közéleti munka mellett megírta a XIX. század legjelentősebb lélektani-történelmi regényeit, az Özvegy és leányát, A rajongókat és a Zord időt, emellett kitűnő jellemrajzot a két Wesselényiről, Széchenyi Istvánról és id. Szász Károlyról. Részt vett az Akadémia munkájában is, 1867 és 1873 között a Kisfaludy Társaság elnöke, 1865-ben Lipótváros országgyűlési képviselője volt. A kiegyezést követően a politikai életben egyre inkább háttérbe szorult, anyagi nehézségei, kicsapongó, szertelen életmódja, a túlfeszített munka felőrölték egészségét, elméje elborult. 1873-ban lemondott minden tisztségéről, s öccse pusztakamarási birtokára húzódott vissza. Itt is halt meg 1875. december 22-én.

Keményt olvasni nem könnyű feladat, nem véletlen, hogy regényei sohasem váltak az olvasók és a kritikusok kedvenceivé. Aki mégis veszi a fáradságot és leemeli a polcról bármelyik munkáját, nem fog csalódni: sötét, komor tónusú képeket, vívódó, töprengő hősöket, nehéz helyzeteket, súlyos érzelmeket és gondolatokat, de igazán elmélyült, komoly és értékálló irodalmat kap.”[forrás: Wikipédia, Cultura Magazin] A festmény Barabás Miklós alkotása

Az eredményt már tudjuk, de én arra voltam kíváncsi, mit lehet még kiolvasni a számokból.

1. Milyen az egyes pártok támogatottsága?
2. A pártok szimpatizánsai milyen arányban támogatták az egyes polgármester jelölteket?
3. A megyei listára honnan, hová történtek az átszavazások?
4. A Tisza Pártra szavazók mely pártokból „álltak át”, és milyen mértékben?

 Milyen az egyes pártok támogatottsága?

Az EP választás eredménye mutatja ezt, hisz itt minden párt indulhatott, nem volt átszavazási kényszer sem. Itt volt a legnagyobb választási részvétel is. 9157 fő. A polgármester választásra 94 fővel szavaztak ennél kevesebben, a megyei listára pedig 279 fő nem szavazott a választók közül.

2. A pártok szimpatizánsai milyen arányban támogatták az egyes polgármester jelölteket?

A legegyszerűbb megállapítani, hogy a Fidesz szavazói Nagyné Farkas Annamáriára voksoltak. De nem teljesen! 3492 főből 3020 fő szavazott rá. A többi 472 fő átszavazott Leidinger Istvánra.

A Mi Hazánk szavazói Sarkadi Attilára és Leidinger Istvánra szavaztak. (Valószínűleg nem szavaztak a fideszes jelöltre, és nem szavaztak Hardi Péterre sem.) No, de milyen arányban?

A megyei listán a Mi Hazánkra 1316 fő szavazott. Mivel az EP listán 577fő voksolt rájuk, a különbözet vélhetően Tisza pártra szavazók átszavazásából adódik. Sarkadi Attilára 1272 fő szavazat érkezett, ami ebből az 1316 főből került ki. Marad itt 44 szavazat, ami Leidinger István eredményét növelte.

A többi párt, a DK összefogás, Momentum és a Kutyapárt szimpatizánsai nagy valószínűséggel Leidinger Istvánra, és Hardi Péterre szavaztak. Hogy melyik milyen arányban, azt itt lehetetlen volt megmondani. Ezért a rájuk adott szavazatokat összevontan kezeltem.

EP lista alapján:

A polgármester választás eredménye:

3. A megyei listára honnan, hová történtek az átszavazások?

 A megyei listára nem szavazott 279fő. Vélhetően a nagy részük Tisza szavazó volt, ezért tőlük vontam le mind. Ez minimálisan torzítja csak az eredményt. A megyei listán nem lehetett szavazni a Tisza Pártra, a Kutyapártra, és az 1% alatti apró pártokra. Az alábbi táblázatból azt látni, hogy a Tisza szimpatizánsok közül 188 fő szavazott a Fidesz listára, 739fő a Mi Hazánk listára, 833 fő a DK összefog. listára, és 1249 fő a Momentum listájára. A Momentumra nem csak a Tiszások szavaztak át, hanem a Kutyapárt szavazói is őket választották. Az 1% alatti kis pártok átszavazásával nem foglalkoztam, a Tiszás átszavazók közé kerültek. Ami torzít kicsit, de szerintem nem jelentőset, 1-2%-ot jelenthet az egyes pártoknál. Az átszavazás azt jelenti, hogy  a szavazók ezekhez a pártokhoz állnak legközelebb, vélhetően korábban ezekre a pártokra szavaztak.

Összességében tehát elmondható, hogy a Tisza Párt szavazóinak kb. 6%-a a Fideszből jött, 24%-a a Mi Hazánkból, 27%-a DK összefogás pártjaiból, és kb 41%-a a Momentumból és a Kutyapártból.  Nagyon érdekes átrendeződések ezek, és valószínűleg ez még csak a kezdet. A változás mindenesetre elkezdődött.

Apám és nagynéném rendszeresen átjártak Erdélybe a rokonokhoz. Vittek magukkal ezt-azt, amit átengedtek a határon. Néhányszor én is apámmal tartottam. Jól emlékszem a román határőrök ellenséges tekintetére, ahogy mindent fölforgattak, könyvet, kazettát, hanglemezt kerestek, minden tilos volt. Nagyapám soha nem ment velük, hiába hívták. „Majd akkor megyek haza, ha nem kell útlevél!” válaszolta mindig. 1971-ben meghalt, nem élte meg 2004. május 1-et, Magyarország csatlakozását az Európai Unióhoz, és azt, hogy 2007. január 1-óta, útlevél nélkül lehet menni Romániába. Most már vihetünk könyveket, lemezetek, még az „István a király”-t is. Anno a csatlakozás ellen agitált a MIÉP: „Majd betiltják a mákos tésztát és a disznóvágást”. Hasonlóan beszélt egykoron Csurka az EU-ról, mint manapság Orbán Brüsszelről. Nézem a „Mi Hazánk” párt videóját, tüntetésre hív minket Ukrajna nagykövetsége elé, mondván, Ukrajnában sértik meg legjobban a magyar nemzetiségű polgárok emberi jogait, pl. a nyelvhasználatot.

Érdekes ez. Egy szélsőjobboldali párt liberális alapértékre hivatkozik, teszi ezt úgy, hogy nem nevezi néven a gyereket. A nemzeti önazonossághoz való jog ugyanis az egyik legrégebbi liberális alapérték, lásd a magyar reformkort. Vajon mit gondol a képviselő úr, miképpen lehetne javítani az Ukrajnában élő magyar kisebbség helyzetén? Tüntetéssel, politikai nyomásgyakorlással?  Netán fegyveres fenyegetéssel, Novák Előd képviselő úr talán vissza szeretné foglalni Kárpátalját, hogy aztán a ruszinok és ukránok nemzetiségi jogai kerüljenek veszélybe? Sajnos képviselő úr és a Fidesz nem tesz föl magának egy kényes kérdést. Mikor kap a kárpátaljai magyar kisebbség több jogot az anyanyelv használatra, a szabad magyar oktatásra? Ha Ukrajnát bekebelezi Oroszország, vagy ha Ukrajna csatlakozik az Európai Közösséghez? Jó-e a kárpátaljai magyarságnak Ukrajna EU tagsága, igen vagy nem? Ez a kérdés, válasszatok! Erre gondoljatok amikor EU képviselőt választotok!

A képen András Mózes nagyapám, mint székely határőr

Megnéztem az M1-en a mai két órás TV műsort az EU-választáson induló pártok listavezetőivel. (2024. május 30. esete 8 óra. Ha nem láttad, sok mindent nem fogsz érteni a következőkből.) Elmondom mit gondolok úgy általában a vitáról, mit gondolok a megjelentek szerepléséről és mit gondolok Deutsch Tamás egyik megjegyzéséről. A végén kezdem.

Deutsch egyfolytában ismételgette a Fidesz mocskolódását az un. dollár baloldalról. Mi ezzel a baj?

Ő is tudja, hogy a Fidesz ellenzéke sokszínű, egyszerűn nem igaz, hogy valamennyien baloldaliak. A baloldaliság az ő szájából egyfajta szitokszó, egyfajta anyázás vagy burkolt zsidózás. Másrészt, azt állítja, hogy ez ellenzéket Soros pénzeli. Gondoljuk ezt végig. Soros György feltehetően támogatja a civil szervezeteket és a szabad sajtót – köszönet érte – de vajon azért is fizet, hogy az ellenzéki politikusok vagy a független sajtó tollforgatói azt mondják, amit mondnak?  Deutsch úr valóban úgy gondolja, hogy XY politikus csak azért támadja Orbánt és a NER-t, mert megfizetik? Deutsch úr valóban úgy gondolja, hogy mondjuk Donáth Anna, ha nem fizetnék meg, akkor Fidesz hívő lenne? Fizetni kell neki azért, hogy a Fideszben való hitét megtagadja, és támadja O.V. politikáját jobb meggyőződése ellenére? Soros György fizet azért, amit ők fizetség nélkül is csinálnak? Ezek költői kérdések. Deutsch úr nyilván maga sem hiszi el ezeket, nagyon jól tudja, hogy a NER ellenzéke jelentős részben konzervatív, keresztény világnézetű politikusokból áll, akik nem pénzért vállalnak föl egy szerepet, hanem belső, őszinte meggyőződésből. Amikor te a vitapartneredről nem feltételezed, hogy őszintén, belső meggyőződésből mondja, amit mond, amit hirdet, akkor ottan vita nem lehetséges, legfeljebb veszekedés, vagdalkozás.

Akkor miért ismételgette Deutsch ezt a  „dollár-baloldal” nevű szitokszót, megbélyegzést, ami teljes képtelenség, belsőleg is ellentmondásos? Azért mondta ezt, mert úgy gondolja, az ő híveiknek ez a szintje, az ő hívei még ilyen képtelen hazugságot is elhisznek. Már bocsánat, de Deutsch úr csekély értelműnek nézi a választóit. Miképpen lehetne vita egy debilis közösség adekvát képviselője és értelmiségiek között? Attól tartok Deutsch úr alábecsüli a saját híveit, és a jól ismert propaganda szólamok ezért egyre inkább kontraproduktívak.

A vitáról. Magyar Péter nem emelkedett ki a mezőnyből, de nem is szerepelt rosszul. A végére belejött, de többet vártam tőle, mivel láttam már élőben. Kicsit hadart, de a témaválasztása jó volt. Donáth Anna is hadart, és fölösleges volt felemlegetnie Karsai Dániel eutanázia ügyét. Kár volt erre vesztegetnie a drága időt, ami jelen esetben irreleváns és mérsékelt érdeklődésre tart számot. Ráadásul, szerintem összeegyeztethetetlen az orvosi hivatással a halálba segítés, ilyet egy orvos nem tehet. A fájdalmat enyhítheti minden rendelkezésére álló eszközzel, de nem ölhet. Nem lenne jó erről népszavazást tartani, épp úgy, mint a halálbüntetésről sem lenne jó népszavazást tartani. Ez nem olyan kérdés, amit helyes lenne többségi elven eldönteni. Szerintem Anna a többi témában sem volt elég jó – mondom ezt a személyes szimpátiám ellenére. Szerintem a legjobb Dobrev Klára volt, mind tartalmilag, mind beszédtechnikailag – mondom ezt a személyes ellenszenvem ellenére. Dobrev, Donáth és Magyar között volt néhány odamondogatás, amivel csak az a baj, hogy félő, az átlagos M1-néző ebből semmit nem értett, észre sem vette a szurkálást, mert tájékozatlan. Mindegyik szereplő jól végig gondolta, hogy miről beszél, talán csak a Kutyapárt képviselője improvizált. Szerintem az ő választása ártott a pártjának, hiszen azt igazolta, hogy ez egy viccpárt, nem lehet komoly dolgot rájuk bízni. Ezt még azzal fokozta, hogy dehonesztáló megjegyzéseket tett többször is az M1 nézőire, azokra, akikhez beszél.

Dobrev és mások emlegették a politikai vitát, mint egy politikustól elvárható minimális teljesítményt. Kételyeim vannak. Szerintem vita csak olyan résztvevők között lehetséges, akik valamennyire tisztelik, elfogadják egymást, és a vita szabályain kívül bizonyos alapvető tényekben megegyeznek. A Fidesz propagandája nem ilyen, nehezen képzelhető el velük értelmes vita. Gúnyolódás, odamondogatás persze igen, de ez nem fog senkit sem meggyőzni. Dobrev és Magyar között elvben elképzelhető vita, ha mindketten visszavesznek az arcukból, és átváltanak az angol understatement stílusra. Ez az országnak is jót tenne. Viszont ez Magyar Péternek nem érdeke, hiszen őt a propaganda össze akarja Gyurcsányozni, amit igyekszik kivédeni. Ha támadja a DK, az jót tesz neki. Ezért nem akar vitázni velük. Nekem úgy tűnik, értelmes vita, egy ideig még semelyik relációban nem lehetséges.

[Kocsiné András Gizella (1918-2017) akvarellje]

A játszótéren egy nagyfiú ütni kezd egy kisebbet egy sodrófával, és közben röhög. Mi a helyes ilyenkor? Én három álláspontot látok körvonalazódni a neten aktív magyar közönség körében:
1. Vujity Tvrtko, Puzsér Róbert és mások véleménye: az a hibás aki összeugrasztotta őket.
2. Dúró Dóra és Orbán Viktor álláspontja: az a lényeg, hogy a távolban maradjunk, különben mi is kapunk a fejünkre.
3. Békepárti Fb vélemény: küldjünk majd a kisfiúnak sebtapaszt, de sodrófát semmiképp, mert ellenezzük a verekedést. Legjobb lenne, ha a kisfiú bocsánatot kérne, akkor kevésbé ütnék.
4. A nagyfiú rokonai és barátai: nem unjátok, hogy mindent az én fiamra fogtok, a ti gyerekeitek is verekedtek tavaly nyáron. Különben is, nagyon egyoldalúan látjátok ezt a bonyolult kérdést.

Széchenyi Ödön György István Károly (Pozsony, 1839. december 14. – Isztambul, 1922. március 24.) magyar származású oszmán pasa, Széchenyi István ifjabb fia. Az állami tűzoltóság megszervezője, irányítója Magyarországon és az Oszmán Birodalomban. Elsőként jutott el hazánkból Párizsba kizárólag vízi úton.

A „legnagyobb magyar”, Széchenyi István kisebbik fia, Széchenyi Ödön Pozsonyban született 1839. december 14-én. A nyughatatlan, vállalkozó természetű ifjú huszonegy éves volt, amikor apja halála után Pestre költözött. A közlekedés minden ága érdekelte, sokat utazott és igyekezett összegyűjteni az itthon is alkalmazható újításokat. Az 1862-es londoni világkiállításra látogatva keltette fel figyelmét a világ első, a brit fővárosban működő hivatásos tűzoltósága. (Az 1666-os nagy londoni tűzvész után a biztosítótársaságok az általuk biztosított épületek védelmére állítottak fel kisebb tűzoltó egységeket, ezek együttműködéséből született meg 1833-ban a Fire Brigade.) Széchenyi két évvel korábban részt vett egy nagycenki tűz oltásában, de hiába tett tanúságot személyes bátorságról, nyolc ház égett le, mire a tűzvészt sikerült megfékezni. Széchenyi Ödön számára nyilvánvaló volt, hogy az oltást a szervezetlenség, a kapkodás és a hozzá nem értés hátráltatta, ezért határozta el egy hazai, hatékony, gyakorlott és szervezett tűzoltóság létrehozását. Tapasztalatszerzés céljából a kiállítás után Londonban maradt és jelentkezett a tűzoltóknál. Minden munkában részt vett a laktanya takarításától a tömlők cipelésén és karbantartásán át a tűzoltásig, így nemcsak elméleti tudásra tett szert, hanem testközelből megismerte a tűzoltók életét is.

Hazatérve, 1863-ban megalakította a Budapesti Önkéntes Tűzoltó Egyletet, majd a lakosság biztonsága érdekében indítványozta a hivatásos tűzoltóság létrehozását is. A 12 tagú szervezet 1870. február 1-jén szintén az ő főparancsnoksága alatt kezdte meg működését. Közben evezős versenyeket szervezett, részt vett a Budapesti Hajósegylet munkájában, megszervezte az Első Magyar Utazási Társaságot, bekapcsolódott az Első Magyar Gőzhajózási Társulat létrehozására indított mozgalomba, támogatta a Balatoni Yacht Egylet létrejöttét. A Dunagőzhajózási Társaság hajóin önkéntes szolgálatot teljesített, a Hildegard és a Franz Josef gőzösökön háromszor tette meg oda-vissza a Budapest-Galac hajóutat, hogy csiszolja gépészeti, vízrajzi és kormányosi ismereteit. Hajóskapitányi vizsgájának letétele után hatalmas nemzetközi feltűnést keltve Hableány nevű gőzösével Budapestről a Duna, Majna, Rajna, Marne, Szajna folyókon keresztül hajózott Párizsba, az 1867-es világkiállításra, ahol Verne Gyula fogadta. A 43 nap alatt megtett, kétezer kilométeres út híre eljutott III. Napóleon francia császárig, aki Eugénia császárnéval maga is tett egy utat Széchenyi gőzösén. Hajója megkapta a világkiállítás aranyérmét, a gróf pedig a kontinens áthajózásáért a francia Becsületrendet. A „tűzpasaként” tisztelt Széchenyi Ödönt Európa-szerte és Törökországban számos magas kitüntetésben részesítették, míg Magyarországon szinte alig ismerték érdemeit.

A következő években sok keserűség is érte, mert számtalan terve bukott meg érdektelenség, értetlenség miatt. Egyik kedves álma volt a Pest és Buda között megnövekedett forgalom enyhítésére szánt gőzkomp, melynek kivitelezésére még társaságot is alapított, de a vállalkozás ellehetetlenült. Megvalósult viszont az „emelőgép”, vagyis a Buda-vári gőzsikló, amelynek ötletét a párizsi világkiállításról hozta magával, a siklót 1870-ben adták át. Tőle származik a Sváb-hegyre vezető fogaskerekű vasút, a munkásszálló, a magántávirda, az utcai hirdetőtáblák ötlete, valamint a sínfektetés nehézségeit kiküszöbölő gőzkocsi terve a lóvasút helyett. A török hatóságok 1874-ben nemzetközi diplomáciai nyomásra kérték az akkor már Európa-szerte ismert Széchenyi Ödön segítségét tűzoltóságuk felállításához, miután Isztambulban négy évvel korábban egy hatalmas tűzvészben leégett a brit követség, az amerikai és a portugál konzulátus is. A megbízást az oroszok is szerették volna elnyerni, ezért a szultán előtt nemcsak a pest-budai, hanem az orosz tűzoltók is nagyszabású gyakorlatot mutattak be. Az uralkodó a magyarok fegyelmét, szakértelemről és csapatszellemről tanúskodó összehangolt, pontos munkáját látva Széchenyit bízta meg azzal, hogy szervezze meg a konstantinápolyi tűzoltóságot.

A rendkívül sok erőfeszítést igénylő munka olyannyira elhúzódott, hogy Széchenyi végül letelepedett Konstantinápolyban, és első felesége halála után itt alapított újra családot. Az egymást követő szultánok megbecsülték munkáját, több kitüntetésben részesült, ő volt az első keresztény, aki úgy kapta meg a pasa címet, hogy nem kellett hitét elhagynia. A „tűzpasa” a legmagasabb rangú tábornokok közé tartozott, az tűzoltásokat még idős korában is személyesen irányította. Hazájával nem szakadt meg kapcsolata, időnként hazalátogatott és őt is gyakran keresték fel tűzoltóküldöttségek Magyarországról.

Széchenyi Ödön 1922. március 4-én halt meg, temetésén a török szultán képviselői is jelen voltak. Isztambulban a Tűzoltó Múzeum az ő nevét viseli, sírját rendszeresen felkeresik a török lánglovagok. [forrás: Wikipédia]

1. Tisztelt miniszterelnök úr! Ön ellenzi a fegyverszállításokat. Ha szabad kérdeznem, szólt-e Hszi Csin-ping elnök úrnak, hogy ne szállítson fegyvert Oroszországnak?

2. Tisztelt miniszterelnök úr! Ön, mint a béke barátja, kérte-e valaha Putyin elnök urat, hogy állítsa le a háborút Ukrajnában?

3. Tisztelt miniszterelnök úr! Kérdem, hogy a kereszténység tanítása szerint vajon az erősebb, az agresszor vagy inkább a gyöngébb, az áldozat mellé kell állnunk?

Egy aggódó háromgyerekes magyar apa és nagyapa.

András Tibor(Bp. 1921 – Bp. 2000) Bernáth Aurél tanítvány, adatok: Artportal.hu, Wikipédia, honlap: https://tibor.andrasek.hu könyv: Történeti festő a XX. században: András Tibor/A Historical Painter in 20th Century Tibor András - Sümegi György tanulmányával. Argumentum kiadó, 2017

Kocsis Árpád (Temesvár 1914- Siófok 1985) Szőnyi István tanítvány, adatok: Arcanum, Kieselbach Galéria, Artportál és mások. https://www.kieselbach.hu/muvesz/kocsis-arpad_10070

Kocsisné András Gizella (1918 – 2017) Szőnyi István tanítvány, adatok:  Kieselbach Galéria https://www.kieselbach.hu/muvesz/kocsisne-andras-gizella_10076

Kattints a képre a galéria megtekintéséhez! 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Csak beleolvas az ember a pomázi Fidesz polgármester jelölttel készült riportba, a 2024. májusi Pomázi Polgár 11. oldalán, és mit lát! A kérdésre, „Kérem, röviden mutassa be magát.” így indul a válasz:

„A jelöltek közül egyedüliként indulok politikai múlt nélkül, tiszta lappal.”

Elgondolkoztató mondat. Azt sugallja, hogy azért indul tiszta lappal, mert eddig nem politizált. Ebből pedig a logika törvényei szerint az következeik, ha politizált volna, nem lenne tiszta a múltja. Úgy gondolja, hogy a politizálás bepiszkolja az embert, ha tiszta akarsz maradni, akkor maradj ki belőle. Értem. Rossz véleménye van a politikáról, úgy általában. De akkor most miért keveredik a politikába? Egy kis piszkosságra vágyik? Ha eddig nem politizált, akkor nincsenek politikai tapasztalatai, tehát nem is tudja, mire vállalkozik. Ilyen hozzáállással hogyan pályázhat egy kisváros vezetésére, ahol tudvalevőleg politikai térfélen kell játszania, minden tapasztalat, felkészültség nélkül.

Jelentkezem pilótának, bár tériszonyom van. Kétségtelenül bátor tett, úgy tűnik, a jelölt nem szenved önbizalom hiányban.

„Kemény János, valószínűleg a legismertebb magyar-amerikai tudós volt (Teller Edén kívül) az 1970-es, 1980-as években. A New York Times három hasábon búcsúztatta. Tartalmasan emlékezett meg róla a Washington Post, a Herald Tribune, a Guardian is. A pesti lapokban 3 sor jutott halála hírének. Meglepő, hogy Magyarországon milyen kevesen ismerik nevét, személyiségét, hatását. Az Eötvös Társulat centenáriumi közgyűlésén tiszteletbeli tagjává választotta, de túl későn történt. Az Eötvös-érmet már nem vehette át.

Édesapja, Kemény Tibor magkereskedéssel, bankszakmával foglalkozott, édesanyja Fried Lucia volt. Családja a Belvárosban lakott, a mai Bajcsy-Zsilinszky út 36 számú házában (illetve költözve annak környékén, Tátra utca 5C alatt, Kálmán utca 22. III. 7-ben). Kemény János György a Rácz-féle elemibe járt. (Ide járt Neumann János, később Balázs Nándor is.)

Kemény János György ezután a Berzsenyi Gimnáziumba iratkozott be. Nem akármilyen iskola volt ez, tanított itt Benedek Marcel és Tangl Károly; a gimnázium olyan tanítványaira büszke, mint Bálint György, Károlyi Mihály, Tom Lantos, Soros György, hogy csak az újságolvasók által ismerteket említsem. Kemény így emlékezett vissza: - "Nagyon boldog voltam a Berzsenyiben. Volt egy csodálatos matematika-tanárom, Bölcsházy tanár úr." - Amikor amerikai karrierje csúcsán a magyar matematikusok világhírének titkáról faggatták, ő a magyar tanárok és a tanulmányi versenyek szerepét emelte ki: - "Ezeknek a matematika-versenyeknek Magyarországon régi hagyományai vannak, amelyek a múlt századra nyúlnak vissza. A versenyen való jó szereplés nem csak a diák, hanem az iskola számára is nagy dicsőség."

1939-ben1938-ban Hitler bevonult Bécsbe. Édesapja ezt mondta: - "Ez a vég kezdete." - Export-import kapcsolataira támaszkodva Amerikába utazott, hogy odakünn megélhetését megalapozza. 1940 januárjában kihívta családját. A messze útra induló Kemény János búcsúztatására eljött az egész osztály. (Itthonmaradt rokonait elnyelte a Holocaust. Azóta Kemény János családjával csak 1964-ben tett rövid látogatást Budapesten.)

Genovában szálltak hajóra. A német tengeralattjárók nagyon ügyeltek, hogy ne süllyesszenek el amerikai hajót, ne provokáljanak ki amerikai hadüzenetet. A 14 éves pesti fiú úgy szállt partra az Újvilágban, hogy egy szót sem tudott angolul. (Csak magyar, német és latin szókincse volt:) New-yorki középiskolája nem lehetett túl rossz, mert odajárt Henry Kissinger is (George Washington High School). New-Yorkban volt a Fi-Mü-Epszilon (Fizika-Matematika-Angol) tanulmányi verseny, de ezt John G. Kemeny (ahogy ott mondják: kémeni) véletlenül tudta meg egy new-yorki sráctól, aki más iskolába járt, ahol szólt nekik a tanár. - "A mi iskolánknak 5000 tanulója volt, de nem akadt egy matematika-tanár, aki támogatott volna a fölkészülésben. A harmadik helyezést értem el. Talán nem is rossz eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy egy tanár sem biztatott vagy segített. Ez a nagy különbség New-York és Budapest között. - Jó matematikát csak Bölcsházy tanár úrtól tanultam három és fél évig. Ezután csak akkor, amikor a Princetoni Egyetemre kezdtem járni."

Princetonban egy jólsikerült vizsga után furcsa kiejtésére felfigyelve matematika-professzora megkérdezte, honnan származik:  Mikor Kemény megmondta, a professzor égnek emelte karjait: - "Úristen, még egy magyar!"

A princetoni egyetemet 3 év alatt végezte el. 1945-ben megkapta az amerikai állampolgárságot. Folyt a világháború, behívták katonának. A 19 éves fiatalember a katonai szolgálatot Los Alamosban töltötte, a Manhattan Terv Elméleti Fizikai Osztályán dolgozott, ahol a nem sokkal idősebb Richard Feynman volt a főnöke. Elektromos kalkulátorokkal kellett elvégeznie a bonyolult számításokat, innen származtatható rendkívüli érzékenysége és érdeklődése a számítógépek jövő lehetőségei iránt. Kemény Jánost méltató cikkében a Yankee folyóirat 1980 márciusi száma ezt írta:

"John G. Kemeny Los Alamosban találkozott Szilárd Leóval, Wigner Jenővel, Neumann Jánossal, Teller Edével; ők mind Budapest ugyanazon kerületéből jöttek. Nem csoda, hogy a Los Alamosban dolgozó tudósok elfogadták azt az elméletet, hogy ezer esztendővel ezelőtt egy Marsról érkező úrhajónak kényszerleszállást kellett végeznie Közép-Európában. A magyarok marsi eredetének három minden kétséget kizáró bizonyítékát idézték: a magyarok sokat változtatják helyüket (a legtöbb cigány is Magyarországról jött); egy rendkívül egyszerű és logikus nyelvet beszélnek, aminek semmi kapcsolata sincs szomszédaik nyelvével; és sokkal okosabbak a földlakóknál. - John G. Kemeny enyhe marsbeli akcentussal hozzátette, hogy annyival könnyebb magyarul olvasni és írni, mint angolul, hogy a gyerekeknek sokkal több idejük marad a matematika tanulására."

Neumann János kétségkívül nagy hatást gyakorolt Kemény János matematikai ízlésére, a matematikát alkalmazva később is dolgoztak együtt. Mint Kemény mondta: "Neumann teljesen normális ember volt, ugyanakkor a legnagyobb élő matematikus. Egy fontos leckére mindenesetre megtanított: nem kell föltétlen ijesztő külsővel járnom, ha sikeres matematikus akarok lenni."

1947-ben leszerelt, visszatérhetett Princetonba, ahol évfolyamelsőként szerezte meg a baccalaureátust (B.A.), majd 1949-ben doktorált (Ph.D.), mindkettőt logikából. 1948-ban az Institute for Advanced Studies igazgatója, Robert Oppenheimer tanársegéddé nevezte ki - Albert Einstein mellé (facsimile). - "Einstein volt a legkedvesebb, legaranyosabb ember, akivel életemben találkoztam. Asszisztense mindig matematikus volt. [Kezdetben a bácskai születésű Mileva Maric, Einstein első felesége, majd Grossmann Marcel és Lánczos Kornél is matematikai segédei voltak.] Einstein nem szorult másra fizikából. Matematikából viszont segíteni kellett neki. Értette a matematikát, de nem volt korszerű matematika-tudása. Ehhez kellett az asszisztens. Hogy őszinte legyek, a matematika modern módszereihez jobban értettem. Természetesen kellett tudnom egy kis fizikát is. Egyetemi hallgatóként tanultam fizikát. Doktoranduszként is hallgattam fizikai előadásokat. Nem vagyok igazi fizikus, de a modern fizika fejezetei közül leginkább a relativitáselmélet fogott meg, abból sokat olvastam." - Einstein és Kemény az egyesített térelméletet kutatták.

1949 és 1951 között Kemény János Princetonban a Haditengerészeti Kutatóintézetben, majd 1951 és 1953 között a filozófiai tanszéken dolgozott. Filozófiai érdeklődését Bertrand Russell előadásainak tulajdonította, amiket a Columbia Egyetemen hallgatott.

Neumann és Einstein univerzalitását vallotta igazi példaképének, szemben a többi matematika-professzorral, akik csak egy egészen szűk területen dolgoznak, és másról nem is lehet velük beszélni. Neumann is Princetonban volt professzor. Itt bontakozott ki Kemény matematikai stílusa, amely a szerzőt leginkább Neumann Jánosra, vagy (az itthonmaradottak közül) Rényi Alfrédra, Varga Tamásra emlékeztette. A logika, valószínűségszámítás, a matematikának játékokra, közgazdaságra történő alkalmazása volt elsődleges érdeklődési köre. Maradandót a Markov-láncok területén alkotott, ugyanekkor szenvedélyesen érdekelte a matematika társadalmi szerepe és tanítása.

Albert Einstein ajánlására a 27 éves Kemény Jánost hívta meg a matematika professzorának 1953-ban a Dartmouth Kollégium. Ezt az új-angliai egyetemet 1759-ben alapították, tehát idősebb, mint maga az Egyesült Államok. Nagyon republikánusan konzervatív és nagyon WASP (White Anglo-Saxon Puritan, fehér angolszász protestáns) hagyományok örököse.

John G. Kemeny meg volt győződve, hogy a matematika mindenkit megillet. Ragaszkodott hozzá, hogy gólyáknak tartson előadást, ebben bemutatta a matematikai logikát, halmazelméletet, valószínűségszámítást, vektorokat, mátrixokat, informatikát, rajtuk keresztül a matematika széleskörű alkalmazási lehetőségeit azoknak is, akik nem matematikusnak készültek. Introduction for Finite Mathematics című monográfiája-tankönyve 200 000 példányban fogyott el. Piros autójának rendszámtábláján ez volt: LOGIC. Élete végéig vallotta: - "Tanítás az egyetlen gyógykezelés, ami használ nekem." - 1955-ben ő lett a Matematikai Intézet vezetője. Az általa végrehajtott átszervezés legláthatóbb jele az lett, hogy az Intézetben 30 évre csökkent az átlagos életkor.

Az első számítógépet kollégájával, Tom Kurtzcal saját kocsijukon hozták az egyetemre. Akkora volt, mint egy fagyasztóláda, 16 k memóriája volt és 60 műveletet volt képes elvégezni másodpercenként. Még így is sokkal gyorsabban számolt, mint az ember. Nem is ezzel volt elégedetlen Kemény, hanem azzal, ahogy a számítógépeket használták:

- "Óriási és drága bestiák voltak ezek. A számítógépközpontok igazgatói azt tekintették fő feladatuknak, hogy gépeiket megóvják a használóktól. Az ember lyukkártyákra gépelte a programot és benyújtotta az operátornak. Az operátornál mindennap összegyűlt vagy száz ilyen köteg (batch), ő ezután sorra mindegyik csomagot betáplálta a számítógépbe. A gép végrehajtotta az utasítássorozatot, a végén egy kis lapra kinyomtatta az eredményt. Sorra kerülhetett a következő köteg. Másnap a használó megkapta az eredménylapot, amin rendszerint valami ilyen volt olvasható: HIBA A 27. KÁRTYÁN. Vagy nem volt olvasható semmi, mert a használó elfelejtette a program végére odaírni: PRINT X. Jött a hibakeresés, lyukasztás, sorbanállás, az új nap."

A korai hatvanas években kezdtek azon gondolkozni, hogyan használhatnák egyszerre többen a számítógépet. Hiszen amíg a használó gépel vagy a printer nyomtat, a processzor nem csinál semmit! Így fogalmazódott meg az időelosztásos számítógép gondolata. Mindegyik használó saját terminálján saját programjával foglalkozik, a központi számítógép pedig beosztja saját processzorának működési idejét: az minden másodpercet kihasználva végülis mindenkit ellát. Az időelosztás tehát nem a használó, hanem a központi program feladata. A Dartmouth Időelosztásos Rendszer 1963-ban valósult meg. - "Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor nem kellett többé kártyákat lyukasztgatnom" - emlékezett vissza Kemény. Megnyílt a kapu, hogy sok egyetemi hallgató ujjközelbe kerülhessen a számítógéphez. De ehhez a gépi nyelv (vagy akár a FORTRAN) nem volt elég didaktikus. John G. Kemény gondolata volt, hogy ki kell dolgozni a célnak megfelelő interaktív nyelvet; amelynél a gép azonnal reagál a kapott utasításra, így azt a kezdő is gyorsan megtanulhatja próba-szerencse alapon. …

Így született meg John G. Kemeny és Tom Kurtz alkotása: a BASIC (Beginners' All-purpose Symbolic Instruction Code), amely a Föld legtöbb ember által értett és használt nyelvei közé tartozik. Az első BASIC program 1964. május 1-én hajnali 4 órakor futott le. Kemény vallja: - "A BASIC nyelvet nem azért találtuk ki, hogy egy újabb számítógépnyelvet csináljunk. Azért találtam ki, mert úgy éreztem, hogy a számítógépet hozzáférhetővé kell tenni minden egyetemi hallgató számára." 30 esztendővel a BASIC megalkotása után reálisan látjuk: Kemény János álma megvalósult. Valamikor Ford azért alkotta meg a T-modellt, hogy minden polgárnak lehessen autója. Az időelosztás és a BASIC valami hasonlót valósított meg: számítógép programozóvá nevelte a fiatalok millióit. Vannak a magyar földnek olyan szülöttei, akiknek el kellett távozniok, de eredményeik ma Magyarországon is valósággá váltak: a Szilárd által megálmodott atomenergia, a Wigner által kifejlesztett vízhűtésű reaktor, a Neumann-féle univerzálisan programozható elektronikus számítógép, a Kemény által céltudatosan kifejlesztett számítógép-népnyelv meg időelosztó operációs rendszer ilyen alkotások. Az IBM első Louis Robinson díját John G. Kemeny nyerte el 1990-ben az időelosztásos rendszer bevezetéséért.

Munkatársával Tom Kurtzzal, amikor a BASIC megszületett, Kemény és Kurtz a márkanevet levédte, de a nyelvet bárki díjazás nélkül használhatta. Ez nyilván hozzájárult a BASIC gyors elterjedéséhez. Az első személyi számítógépek ezt választották anyanyelvüknek.

Az 1960-as évek a nagy amerikai diákmozgalmak ideje, ami a Kent Egyetemen sortűzzel is járt. Jött a fegyverkezés, az oktatás anyagi háttérbe szorulása. Ekkor a már világhírű, valóságérzetéről és jövőérzékenységéről ismert John G. Kemenyt kérték fel, hogy legyen a Dartmouth Kollégium elnöke (rektora). Ezt a tisztet töltötte be az 1970-es években. Beiktatásakor tudta meg, hogy létezik egy szabály: AZ ELNÖK NEM TARTHAT ÓRÁKAT. Erre föllázadt: - "Ha azt kérném, hogy engedélyezzenek két szabad délutánt, mert szeretek golfozni, az Egyetemi Tanács biztosan hozzájárulna. Nos, vegyék tudomásul, hogy nekem a tanítás a szenvedélyem. Így tekintsék kérésemet! (Mindig tanárnak készültem, nem egyetemi rektornak.)" - Amikor az Egyetemi Biztonsági Szolgálat megkérdezte, mi legyen a teendő, ha a tüntető egyetemi hallgatók elfoglalnák a rektori irodát, mint az máshol is megtörtént, Kemény így felelt: - "Adják át nekik az összes megválaszolatlan levelet, és szólítsák fel a hallgatókat, hogy mind égessék el."

A Kollégium futballcsapatának ez volt a neve: INDIÁNOK. De 200 év után Kemény rektor úr valósította meg, hogy Amerika őslakói valóban beiratkozhassanak a nagymúltú, de konzervatívan arisztokratikus egyetemre. Nagy ellenkezés ellenére érte el, hogy nőhallgatókat is beengedjenek. Rektori működését történelmi fordulatnak ítélik Újangliában.

Rektorsága alatt bevezette, hogy a Dartmouth Kollégium minden diákjának - a bölcsészeknek is - legyen számítógépe. Elérte, hogy ma Dartmouth Amerika legszámítógépesítettebb egyeteme: a végzős hallgatók 90 %-a computer-literátus. (Nemcsak videojátékra és szövegszerkesztésre használja személyi számítógépét, hanem programozásra és hálózatba kapcsolásra is.) A professzorokkal nehezebben boldogult: - "Nem csak az volt a baj a professzorokkal, hogy nem tudtak programozni, de féltek is a számítógéptől. Még nagyobb baj volt, hogy tanítani sem tudtak." - Ő rektorsága alatt is megtartotta minden óráját.

John G. Kemeny 19 egyetem díszdoktora lett, a Nemzeti Tudományos Alap tanácsadója és az amerikai Matematikatanítási Bizottság elnöke volt. Elnyerte az New Yorki Akadémia díját, az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia tagjává választotta. Előadásait Ausztriától és Izraeltől Indiáig és Japánig világszerte elismerés és tisztelet kísérte. …

Kemény János szeretett keresztrejtvényeket fejteni, Sherlock Holmest és Agatha Cristie-t olvasni. Egyszer ezt mondta: - "Mit tennék, ha még egyszer újra kellenem kezdenem az életemet? Azt hiszem, pontosan ugyanazt csinálnám." - Volt egy játékmackója, amit unokájától kapott és éjjeliszekrényén tartott. Naponta elalvás előtt jó éjszakát kívánt neki. New Hampshire-ban lévő lakásán hirtelen könyörületességgel végzett vele a váratlan szívroham. Előző este még megláthatta, hogy legkisebb unokája először lábraáll. Hanoverben búcsúztatták és temették el. Felesége meghatottan köszönte meg az Eötvös Társulat részvétét: - "John was so pleased to be recognized by his native country!" [János úgy örült, hogy szülőhazája is elismeri.]” [forrás: Marx György fizikus, az Eötvös Társulat elnöke]

Tegnap este kiraktuk a virágládákat a Civil Házhoz.
A Kávésok "szórakoztak"  egy kicsit....... (Elek Icu)

Kattints a képre a galéria megnyitásához! 

Kérdés: Lerohant-e valaha a Szovjetunió vagy Oroszország bármilyen országot ok nélkül?

Válasz: Természetesen nem. Hogyan is gondolhattad, hogy a Szovjetunió vagy Oroszország minden ok nélkül agressziót hajtott végre? Mindig volt rá okuk. A Szovjetunió 1939-ben Hitlerrel együtt megtámadta Lengyelországot, azzal az indokkal, hogy „megvédje” az ukránokat és a „belaruszokat” lengyel területen. Ez nem elég nemes cél, nem elég magasztos indok? Az ukránok és belaruszok közül sokakat végül Szibériába „költöztettek”, távolabb a háborús cselekményektől, hogy jobban meg legyenek védve. A Szovjetunió 1939. november 30-án megtámadta Finnországot azzal az indokkal, hogy „megvédje Szentpétervárt” azáltal, hogy finn területeket csatolt el, és nyugat felé elmozdította a határt. Ismét egy nemes indok! A második világháború után a Szovjetunió számos közép-európai országot szállt meg azzal a nemes indokkal, hogy megmentse őket a kapitalizmustól, és a kommunista paradicsomba kényszerítse őket. A megszállt országok népei megpróbáltak kilépni a kommunizmusból, de a Szovjetunió ismét megtámadta őket, mint Magyarországot 1956-ban, Csehszlovákiát 1968-ban. Az agressziók oka? Azokban az országokban az embereket „megmérgezte a kapitalizmus”, megmérgezte az „amerikai propaganda” és meg kellett menteni, gyógyítani őket. A gyógyítás több ezer ember halálát okozta.

A Szovjetunió 1979 decemberében megtámadta Afganisztánt azzal az indokkal, hogy „megakadályozza, hogy az USA megszállja Afganisztánt”. Ezt ők mondták nekünk. Egy másik nemes ok! A Szovjetunió az orosz állam másik neve volt. Amikor a Szovjetunió összeomlott, Oroszország folytatta kedvenc sportját – az agressziót, csak már a saját neve alatt. Megtámadták Moldovát, hogy megvédjék az ottani oroszokat. Megtámadták Abháziát, hogy megvédjék az abházokat. Megtámadták Csecsenföldet, hogy megvédjék az „alkotmányos rendet”. Kicsit később ismét megtámadták Csecsenföldet, hogy megszilárdítsák ezt az "alkotmányos rendet". Aztán megtámadták Grúziát, hogy megvédjék az oszétokat. Aztán megtámadták Ukrajnát, hogy nácitlanítsák, majd lefegyverezzék, és felszabadítsák az ukránoktól, önmaguktól, majd elűzzék a sátánt. Az Ukrajna elleni agresszióra számos magyarázatot adtak, és valamennyi magyarázat magasztos cél volt. Olyan nemes és magasztos, mint maguk az oroszok, akik mindig felszabadítanak valakit.

Ha valaki azt mondta, hogy az oroszok fosztogattak, erőszakoltak, háborús bűnöket követtek el, vagy valami hasonlót, akkor biztos lehetsz benne, hogy az oroszoknak nemes okai voltak.

“Russia has become a cancer of Europe and the world,” said Vytautas Landsbergis, who was speaking at a ceremony in the Lithuanian parliament, according to public broadcaster LRT.

“If it is cured, the world may survive, but if not, it may lead to the destruction of the world,” the former president added.

>>Nem, nem tévedés, le kell fordítani érthető magyar nyelvre mit is jelent az Orbán kormányzat únos-úntalan hangoztatott ‘békepártisága’ az Ukrajna elleni orosz agresszió idején. Orbán Viktor hangsúlyozta, hogy a Vatikán mellett “mi vagyunk az egyetlenek, akik békepártiak”. Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter az ENSz közgyűlésén elmondott felszólalásában élesen elmarasztalta Ukrajna támogatását: „minél több fegyvert szállítanak Ukrajnába, annál hosszabb lesz a háború, annál több ember hal meg, annál nagyobb pusztítás jön, és minden egyes nap a háborúban sajnos magával hozza a továbbterjedés veszélyét”. A nyugat, vonta le a következtetést, belerántja a világot egy újabb világháborúba. (Nem tévedés, “a nyugat”, nem Putyin!)

A békepártiság nem ismeretlen a történelemben. Angol neve: ‘appeasement’. Ma már pontos meghatározása is van: olyan politikát neveznek ilyennek, amely hajlandó politikai, anyagi és/vagy területi engedményt tenni egy agresszív hatalomnak, hogy elkerüljék a konfliktust. Ennek legtanulságosabb példáit a II. világháború előtti évtizedben egész sorozatban láthattuk. Ezt manapság minden jó középiskolás diák ismeri. Japán Kína elleni rablóháborúját a nyugati hatalmak passzívan nézték. Egyes történészek szerint ez biztatta fel az európai agresszorokat hasonló lépésekre. Az angol és francia politika elfogadta a fasiszta Olaszország Etiópia elleni invázióját és területe két-harmadának bekebelezését. Anglia a “jóindulatú semlegesség” állaspontjára helyezkedett a spanyol polgárháborúban. Nem tett egyetlen lépést sem, amikor Hitler bekebelezte Ausztriát, majd a hírhedt Müncheni Egyezményben elfogadta Csehszlovákia nyugati részének, a Szudéta-földnek náci megszállását, és úgy nyilatkozott, hogy “a mi időnkre megteremtette a békét”.

A békepártiak  úgy hitték, hogy az engedmények nyomán az agresszor majd lenyugszik. Ehelyett Hitler úgy látta, hogy szabad az út, bekebelezheti Lengyelországot is. A békepártiság csúfosan megbukott, és Winston Churchill ‘háború párti’ miniszterelnökként vette át a vezetést Európa nagy szerencséjére. Európa keserves árat fizetve megtanulta az 1930-as években, hogy a “megbékéltetési politika”, Chamberlain miniszterelnök hírhedt ‘appeasement’ politikája, csak növeli az agresszor étvágyát. Az agresszió elleni egyetlen sikeres politika a következetes elutasítás lehet csak. A “békepártiság” 1938-39-ben és ma is Európa elárulása.

Minderről, hogy-hogy-nem, a magyar politika nem hallott. Orbán Viktor 2023 márciusában is sürgette az azonnali tűzszünetetet és béketárgyalások megkezdését Ukrajnában, amire Putyin csak saját követelései elfogadásával lett volna hajlandó. 2023 október 23.-i beszédében is panaszolta: “Elsők voltunk, akik békét javasoltunk háború helyett és megmenthettük volna százezrek életét. Elsők és egyetlenek vagyunk, akik vissza akarják tartani az európai népeket, hogy önként és vakon meneteljenek bele egy újabb, még nagyobb háborúba. Köszönetet, méltánylást, jóakaratot sohasem, gáncsot, hátbatámadást, baráti tüzet viszont gyakorta kaptunk”. Üzleti spekulációval és gazdasági érdekkel is gyanusítja “a háborús lázban élő” nyugatot. Ez abban nyilvánul meg, hogy, mint 2023 márciusában is ismételte: “egyre veszélyesebb fegyvereket szállítanak Ukrajnába” s bennünket is bele akarnak kényszeríteni a fegyverszállításba. Ukrajnát valóban két év alatt 260 milliárd dollár értékű segéllyel és korszerű fegyverzettel támogatta a nyugat, ami közel azonos összeg, mint Ukrajna évente megtermelt nemzeti jövedelme. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Orbán koalíciós partnere még hozzátette, hogy “a magyar kormány békepárti, ez következik a kereszténységből is”. Értelmezése szerint a magyar ellenzék amely a békepártiságot is ellenzi, “kommunistákból és fasisztákból álló konglomerátum… aminek hátterében a keresztény civilizáció és a nemzeti szuverenitás iránti ellenszenv van”.

Orbán arra kérte a képviselőket, “ne adják meg magukat a provokációnak”. A felszólításnak sikere volt. Egész orbáni kórus visszhangozza a miniszterelnöki nézetet. Egyik-másik - mint Apáti Bence -  népszerűbb nyelvezettel: “De k…ra ajánlom nekik, hogy tegyenek lakatot a szájukra, merthogy Európában sehol nem akarnak az emberek háborút. A balf… Olaf Scholz német kancellár arról beszél, hogy még több fegyvert fognak szállítani Ukrajnának. Emmanuel Macron, balf… francia elnök szükség esetén bizony megnyomja a piros gombot”. Trombitás Kristóf: „Ezek a politikusok egyszerűen nem tudnak a pofájukra lakatot tenni, amikor háborús uszításról van szó.” A néhány „háborúpárti balos brüsszeli balf… bürokrata” sodorja atomháborúba a világot. (A pontok az én rövidítéseim. Švejkkel szólva erre csak azt tudom mondani: “Az élet nem illemtani iskola. Mindenki úgy beszél, ahogy tud.”) „Amikor ők ilyeneket pofáznak, akkor valójában kizárólag a globalista gazdik nevében beszélnek… de a bársonyszékből a történelem szemétdombjára kerülnek… Van egy ötletem. Katonák helyett küldjük inkább a háborúskodni akaró politikusokat az orosz–ukrán háborúba… Az összes háborús szájhős politikussal indulhat is a menet harcolni.” Bohár Dániel: „ a globalista elit és a „magyar baloldal a mi életünkkel játszik, amikor azt mondja: háborúban állunk.” Pilhál Tamás még tovább ment: “A Nyugat által íróasztalnál megrajzolt, sátáni gonoszsággal kreált műállamokat föl kell számolni, területeiket vissza kell adni azok eredeti tulajdonosainak… Magyarországnak nem szabad segítenie a náci, nemzetiségeit terrorizáló ukrán bábkormányt”. Maradva Jaroslav Hašek remekművénél: : “Ha Švejk később megemlékezett a bolondokházában folyó életről, mindig a legnagyobb elismerés hangján szólt róla. Ott mindenki azt modhatta, amit akart és ami éppen a nyelvére jött, akárcsak a parlamentben”.

Mindez őszinte beszéd, amint az is, hogy a magyar kormány megvétózta azt a nyilatkozatot, amit az orosz agresszió második évfordulóján akart kiadni az EU. Érdekes – bár nyilván teljesen véletlen - hogy a magyar kormány nyilatkozatai a putyini nézeteket ismételgetik. Orbán Viktor odáig ment, hogy Ukrajnát nem is tekinti szuverén nemzetnek. A szuverenitására oly kényes Orbán vajon mire alapozta ezt? Ezer éves történelmében Ukrajna legnagyobb részt nem tartozott Oroszországhoz. A XIII. századtól a mongol Arany Horda, majd a Krimi Kánság, Litvánia, a Lengyel Királyság, illetve a Lengyel-Litván birodalom birtokolta. Oroszország 1686-ban foglalta el a Dnyeper folyótól keletre eső ukrán területeket. A Habsburg Birodalom is nagy ukrán területeket uralt. Közben az ukrán felkelés (1648) Kozák Hetmanátust alapozott meg. Ukrajna végülis Nagy Katalin cárnő uralma idején 1783-ban került orosz uralom alá. 1917-21-ben még szovjet-ukrán háború is zajlott, s Ukrajna ezt – és a II. világháború idején újjáéledt önállósági kisérletet - követően 1991-ig orosz főhatóság alá került. A Szovjetunió szétesése után Ukrajna, számos más volt szovjet köztársasággal együtt, 1991 december 1-én függetlennek kiáltotta ki magát. Ezt 1991 december 2-án,  Oroszország (Jelcin) is elismerte. Az USA december 25-en követte, s abban a hónapban még 68 állam, 1992-ben pedig ujabb 64 állam ismerte el Ukrajna függetlenséget. Ezek között volt Magyarország Antall József vezette kormánya mely 1991 december 6-án szerződött az önállónak elismert Ukrajnával. Ezt most Orbán – Putyin nyomán - semmisnek ítélte.

Mindennek megértéséhez szükséges hozzátenni, hogy az Ukrajnával kapcsolatos magyar politika egy nagyobb stratégiai koncepció része. A nehézsúlyú világpolitikus miniszterelnök világpolitikáról alkotott képe húzódik meg mögötte. Mint egy alkalommal, büszkélkedve előrelátó stratégiájával, elmondta: “A választási győzelemre készülve már 2009-ben felvettem a kapcsolatot Putyin elnökkel és a kínai vezetőkkel. Azt gondoltam, hogy kormányra kerülve szembe kell néznünk azokkal a világpolitikai realitásokkal, amelyek a 2008-as pénzügyi válságot követően bekövetkeztek. Azzal számoltam, hogy a pénzügyi válság a nyugati világot, leginkább az Európai Uniót megrázza, a kínaiakat viszont nem, így felgyorsul az a folyamat, amelyben Kína átveszi a világgazdaság vezető szerepét. Erre az új világrendre fel kellett készülnie Magyarországnak. A 2010-es választási győzelmet követően így már partneri viszonyból indíthattuk el a kormányközi tárgyalásokat a kínaiakkal és az oroszokkal… Pozíciócsere zajlik a világ élén… nemsokára Kína lesz a világ legerősebb gazdasági és katonai hatalma. Amerika visszaszorulóban van, miközben Kína egyre erősebb lesz. A tízmilliós Magyarországnak ügyesen kell manővereznie egy ilyen időszakban. Ez bonyolult, a művészet határát súroló feladat”.

Hát ez igazán előrelátó stratégia, mert minden komoly elemzés azt mutatja, hogy Kínának, melynek jövedelmi színtje ma az USA vagy Nyugat Európa színtjének 17-18 százalékát éri csupán el, mintegy 50-60 évre van szüksége, az elmúlt évtizedek tendenciája töretlen folytatása esetében is, az élretöréshez. Akkorra a magyar miniszterelnök már 120 éves lesz, természetesen még kormányon. Ráadásul a kínai gazdasági növekedés újabban már érdemlegesen lelassult. Lassan a testtel a világon lejátszódó pozíciócseréhez való igazodással. Az is nyilvánvaló, hogy az Európai Unió egyedülálló anyagi támogatása és a vámmentes közös piac, valamint a magyarországi beruházások legnagyobb részét kitévő nyugati befektetések nélkül a magyar gazdaság csak vergődne. Ezért – bár nyit Kína és Oroszország felé - kapaszkodnia kell az Unióba is. Ez óvatosságot követel az agresszor Putyinnal való kapcsolataiban. Legutóbbi, nemzetközi felháborodást keltő, 2010 óta tizenegyedik találkozóján Putyinnal Orbán feszengve magyarázkodott: “Elnök úr, tudja, milyen Magyarország, mik a lehetőségei. Amit ma tehetünk, azt megtesszük. Megmentünk mindent, amit lehet a kétoldalú kapcsolatainkból. Érdekünkben van az együttműködés fenntartása nemcsak az eszmecsere szintjén, de a gazdaság szintjén is, amíg lehet.” Csakhogy egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. A magyar kormánypolitika felzúdította az amerikai kormányzatot amely bejelentette, hogy felül kell vizsgálnia, hogy “Magyarország valóban megbízható partner-e” és szankciókat helyezett kilátásba Magyarország ellen.

A jól hangzó békepártiság mögött Putyin érdekeinek támogatása és az Ukrajna elleni orosz agresszió elfogadása húzódik meg. A szétesett birodalom visszaépítésén dolgozó Putyin csak olyan békét fogadna el, ami gyakorlatilag Ukrajna bekebelezésével egyenértékű. A békepártiság Putyin pártiságot és az agresszornak tett engedményt jelenti, ez a pontosabb magyar fordítása. Mint Anthony Blinken amerikai külügyminiszter fogalmazta: “Ha Oroszország abbahagyja a katonai akciókat akkor a háborúnak vége, ha Ukrajna hagyná abba, akkor Ukrajnának vége”.

A történelem világosan megtanította, hogy az agresszió és területhódítás ellen egyedül az ellenállás lehet a megfelelő válasz.<<

Kocsis Árpád, festő, grafikus (Temesvár, 1914. január 17. – Siófok, 1985. december 7.)

Nagynéném férje volt, jó kedélyű, jó humorú ember, az ötödik infarktus vitte el. Sokat járt vissza Erdélybe, kicsit tudott románul és németül is, amit gyerekként tanult meg a játszópajtásaitól. Két lányuk született, az idősebb – Kocsis Katalin – szintén festőművész lett. Több munkája is birtokunkban van, ez az egyik kedvencünk.

Krisztus, 1977, 74 X 50, monotípia, szignált.

Tanulmányai:

1940-48: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Boldizsár István, Varga Nándor Lajos, Szőnyi István. A nagybányai művésztelepen ösztöndíjasként, valamint Vámosbalogon és Tápiószelén is alkotott. 1948-ban Egerben telepedett le. 1950-től az Egri Kiskereskedelmi Vállalat dekoratőreként dolgozott. 1958-tól nyugdíjazásáig az egri Gárdonyi Géza Színház, 1974-ig a miskolci Nemzeti Színház díszletműhelyének vezetője volt. Csendéleteket, tájképeket festett. [forrás: Vécsi Nagy Zoltán]

Irodalom

Ludányi G.: Heves megye képzőművészei, Művészet, 1979/8.

Bakó Zsuzsanna.: Egy festő emlékezete, Hevesi Szemle, 1987. február 22.

Egyéni kiállítások

1986 • Várgaléria, Eger.

Válogatott csoportos kiállítások

1943 • Képzőművészeti Főiskola ifjúsági körének karácsonyi kiállítása

1957-58 • Eger

1960 • Műcsarnok, Győr

1961-62 • Heves Megyei Képzőművészek Őszi tárlata

1985 • Felszabadulási tárlat, Eger

Laár András szerint a történelem nagyon egyszerű, nem kell különböző okokat, hiedelmeket, eltérő vallási rögeszméket, ellentétes anyagi érdekeket keresni a háborúk között, minden háború egyforma: gazdag, hájfejűek, barom állatok hajszolják gyilkolni egymást, a népeket, akiknek egyébként semmi bajuk egymással.

Ezek szerint Szimónidész egy hájfejű barom volt, amikor ezt írta:

„Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”(Ponori Thewrewk Emil fordítása)

 És önző, hájfejű volt IV. Béla, amikor Muhinál fölvette a harcot a mongolokkal, akiknek egyébként semmi bajuk nem volt velünk. Régészek találtak egy női és egy csecsemő csontvázat egy földel fedett kemencében. Az anya próbálta a kisdedet elrejteni a kemencében, a tatárok hátulról verték fejbe a szoptatós anyát, és törték be a koponyáját. A kisdeden nem volt külsérelmi nyom, ő éhen és szomjan halt. Laár  András szerint ezek a tatár katonák is épp olyan jó emberek, mint akiket meggyilkoltak, nem kell ellenük harcolni. És micsoda pénzsóvár, kapzsi volt Hunyadi, aki Nándorfehérvárnál harcolt a vitézeivel, és aztán később, Laár úr szerint micsoda fertelmes alak volt II. Lajos, vagy Dobó István, aki ahelyett, hogy békésen megbeszélte volna a vitás nézeteket, kardot rántott. És persze Laár szerint barom állat volt Rákóczi és Kossuth, és főleg Petőfi, aki ilyen militarista propagandát folytatott:

„Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.”

És így van ez manapság is. Mi a csudának kell harcolni Ukrajnában vagy Izraelben? Csak le kéne ülni a terroristákkal vagy az orosz hódítókkal, és szépen megegyezni. Ezek a harcok, háborúk teljesen értelmetlenek, legalábbis Laár művész úr szerint.

Szomorú, hogy ezt gondolja, de ami elképesztő, hogy ki is mondja. Akik pedig ezt helyeselik, azok semmiképp se ünnepeljék a közelgő ünnepet, március 15-ét, ami a szabadság, a vérrel szerzett szabadság ünnepe.

A könyveimet rakosgatom, megpróbálom összeírni. És közben eszembe jutott egy novella utolsó mondata:

"Valamikor régen egy kékfényű, huncut kis csillag lecsúszott az égről. Magasról jött, és fényes csíkot húzott, hogy visszataláljon..." 

Itt a novella amiből idéztem.

---------------------------------------------------------------------------------------------

Nyári estéken fönt ültünk a pad támláján, szorosan, mint dróton a madarak, lábunkkal harangozva a levegőben, és szájharmonikáztunk. Ahogy megzörrent orrunk előtt a bokor, ledobtuk magunkat a földre, készen arra, hogy elfussunk. De nem a csősz, hanem ő jelent meg, a hazudós. Soha nem használta az utakat. Szabadon járt, mint a halak a tenger vizében, keresztül a tér gondozott füvén-bokrán, és ezért is hallatlanul csodáltuk valamennyien. Előfordult, hogy a csősz megkergette, ilyenkor fürge, tornacipős lábát megszaporázta, és vissza-visszanevetett, ahogy a távolság nőtt közöttük. Később valamelyik bokorból megint előbukkant, és komoly ábrázattal mesélni kezdte valószínűtlen történeteit. Előfordult az is, hogy a csősz megfogta. Ilyenkor pufogott hátán a bot, úgy vitték be a Kenyérmező utca sarkán levő rendőrőrsre. Olykor idézést kapott a Szerb utcai gyermekbíróságra, és mi áhítattal és tisztelettel bámultuk őt. Később elmesélte, hogy a rendőrbíró magázta, majd megkérte, négy órát maradjon a fogdában. Megesett, hogy napokra eltűnt. Mikor újra megjelent, elkért egy cigarettavéget, és nagyokat szipákolva közölte, hogy a Margitszigeten, a Palatinus szállóban lakik pillanatnyilag, mert otthon ciánoznak.

– A szálló mennyezete színüveg, besüt a hold, és ha végigdőlök a selyemágyon, a csillagokat számolom. Reggel csöngetek, és csodálatos ezüsttálon egy egész libamájat hoznak be. A portás meg szalutál – és hegyeset köpött a kavicsok közé, mert a nyelvét csípte a nikotin.

Később lejött az apja, félszemű, goromba bádogos, és nadrágszíjjal keményen elpüfölte, majd nyakánál fogva cipelte haza. Sokáig, még a Berzsenyi utca végéről is visszahallatszott keserves jajgatása.

Most, ahogy a sötét bokorból előlépett a gázlámpa sápadt fényébe, mint valami huncut, varázslatokhoz értő kis manó, egyetlen intéssel elhallgattatott bennünket. Előrenyújtott tenyerében egy fekete lapú, fehér-piros számokkal teleírt szerkezet lapult. Türelmetlen szóval, kapkodva elmagyarázta a szabályokat, fölvonta szemöldökét és kiáltozott.

– Mindenki tett? Nincs tovább!

Megnyomott egy gombot, a parányi csontgolyó sebesen pörgött, és percek alatt elvesztette nyolcvan fillérjét. A szerkezetet messze elhajította, megvető, gúnyos kis mosolyt küldött utána, leült a padra, és maga elé bámult. Mi cigarettával kínáltuk, és kértük őt, hogy meséljen.

Fölnézett a sötét égre, fölizzott cigarettáján a parázs, és csöndesen mesélni kezdett.

– Reggel, amikor megvirradt, fölmentem a Sashegyre. Végigfeküdtem egy fehér sziklán, és bámultam a napot, ahogy fölkapaszkodik az OTI-torony tetejére. A város fölött füst lebegett, de a napot nem bírta eltakarni. Mellettem apró gyíkok süttették magukat. Lehúztam a trikómat, és hátamat a hűs kőhöz szorítottam. Egyszerre egy gyönyörű lány jött felém. Hófehér volt a blúza, és a haja olyan hosszú volt, hogy a derekáig ért. A színe pedig, mint a nagyjátszótéren a gesztenyefa levele, amikor hullani kezd. Leült mellém, és megmondta a nevét.

Anna. Igen, Annának hívták.

Kettétörtem az almámat, és a felét nekiadtam. Sokáig néztük a Dunát. Olyan kék volt, mint a szeme. Messze lakik nagyon, olyan messze, ahová már nem tudtunk ellátni. Kezét előrenyújtva mutatta az irányt, de ott már csak köd volt.

A Szent Anna tónál.

Onnan jött. Ott magasak a hegyek, és a fenyőfák az égig érnek. Kis házakban laknak az emberek, és a fákra is föl szabad mászni, mert az erdőben nincsen csősz. A tóban lehet fürödni, és aranyhalak úsznak benne, mint az állatkertiben.

Megkért, hogy menjek vele, a feleségem lesz. És én megígértem neki. Akkor megcsókolta a számat, és elment, mert dolga volt. És én elutazom vele holnap messzire, és soha többé nem láttok…

Már messze járt, apró termetét az utolsó gázlámpa világította a Légszesz utca sarkán, mikor föltört belőlünk a düh, és köveket hajigálva utána, kiáltoztunk:

– Hazudsz, hazudós! Hazudsz, hazudós!

De éjjel, mikor a paplanok alá bújtunk és elszenderültünk, édes nyál futott a szánkba, mert égbe nyúló fenyők között jártunk, és a lombok színe olyan volt, mint Annának a haja.

…Elröpült egy esztendő, és már nem ültünk a pad támláján, harmonikáink is régen berozsdásodtak. Beolajoztuk hajunkat, és fényes, lázas szemmel bámultuk a szomszéd polgári iskolából idejáró lányokat. Vastagodó hangon vitáztunk, hevesen és izgatottan, mintha birokra kelnénk, és suttogásunk úgy hangzott, mint egy rekedt, befulladt, ócska réztrombita, amibe valaki csak úgy próbából belefúj.

Volt a lányok között egy, akibe mindannyian szerelmesek voltunk. Bodorított, gesztenyeszín haja, nagy, csodálkozó szeme, apró egérfogai, csipkelődő nyelve engem is remegő izgalomba hozott. Tudta, hogy szép, és azt is, hogy ha szemünkbe néz, ha feszülő, kemény karját csak úgy véletlenül hozzánk érinti, vagy a padon szorosan ülve megérezzük csípője melegét, megszédülünk, mint a perzselő tűz körül röpködő bogarak. És lesütött szemmel, zavartan piszkáljuk izzadó tenyerünket.

Játszottunk találós kérdéseket, versenyt futottunk lélekszakadtáig, elfulladva, levegő után kapkodva a célban, ahol ő állt, csengő hangon kacagva, és kedves mosollyal jutalmazva a sápadt, gyöngyöző homlokú, boldog győztest. És ő játszott velünk, és mi hallatlan virtusokat követtünk el, úgy érezve, hogy élettel-halállal dacolunk. Verekedtünk keményre szorított ököllel, kaviccsal zúztuk szét a gázlámpa hosszúkás buráját, páros lábbal ugrottuk keresztül a padot, és fölgyújtottuk a papírkosarat, amibe a csősz a hegyes botra tűzdelt papírokat gyűjtötte.

Szívtuk egymás után a cigarettákat, hosszan, mélyen le a mellünkre, hányingerünk volt állandóan, és néha jólesett volna meghalni.

Csak ő maradt a régi.

Mikor a lámpagyújtogató fölnyúlt hosszú botjával az alkonyatba, és a tér utolsó lámpájánál végezte el komor szertartását, széthajtotta valamelyik bokrot, és megjelent. Ültünk szorosan összebújva a padon, ő nekitámaszkodott egy fának, és egykedvűen köpködte lába elé a tökmag héját. Mi nagy zajjal, lármásan kértük, hogy meséljen. Hátrasimította szemébe hulló haját, és ahogy beszélni kezdett, elhallgattunk.

– Nagyon régen volt egy hatalmas téglagyár. A legnagyobb volt a világon. Rengeteg sok ember dolgozott benne, és a kéménye éjjel-nappal füstölgött. Az emberek veszekedtek, bántották egymást, és ezért víz tört föl a földből, és egy hajnalon elnyelte az egészet. Most a víz alatt dolgoznak, és soha többé föl nem jöhetnek.

Ma arra jártam, és megnéztem.

Olyan a víz fölöttük, mint egy tükör, csak néha itt-ott bugyborékol egyet. Öreg halász ül a ladikjában, azt mondta, feneketlen tó. Mindent elnyelő, mély és feneketlen. Esztendők óta kocsiszám öntik bele a szemetet, de elnyeli, és a tükre sima marad. A partján körbe sás nőtt, és madarak laknak benne.

Hasra feküdtem a csónakban, és próbáltam a víz alá nézni, de csak a sötétet láttam. Holnap hajnalban kimegyek, és leúszom a fenékre…

Valamennyien kiáltoztunk.

– Hazudsz! A víz alatt nem lehet élni! Levegő nélkül nem lehet élni! Hazudós! Feneketlen tó fenekére akar úszni!

És valaki keményen mellének szegezte a kérdést:

– Hol az a tó?

Feszült örömmel, kamaszos kárörvendezéssel néztük őt, a rajtacsípettet, és vihogva bökdöstük egymás oldalát.

Szokása szerint a magasba bámult, mintha onnan várná a segítséget, és csöndesen azt mondta:

– A Lenke téren, a Fadrusz utca sarkánál, ahová örökké fúj a szél a hegy oldalán levő barlangokból. Ott az a tó feneketlen.

Aztán bólintott felénk, átlépte a vékony, kifeszített drótot, és eltűnt a bokrok között.

Egyik nap a bodros hajú lány nevetve kérdezte:

– Na, volt a feneketlen tó fenekén?

Sokáig nézte őt, és komolyan mondta:

– Nem. Még nem volt rá időm.

A lány gúnyosan nevetett, és ő csöndesen megszólalt.

– Szép vagy.

A lány zavarba jött, és elkerülte a szemét. Mi dermedten bámultuk őket, nem nevettünk, és nem is értettük a dolgot.

– Meséljen valamit – mondta a lány, és oldalról kacéran pillantott rá.

– Hozok neked egy szép ajándékot. Drágább, mint az ezüst, és az aranynál is drágább, mert a szivárvány színe van rajta. Most elmegyek, mert messzire utazom érte. Csak én tudom, hol van, és csak én tudom elhozni onnan. Várj rám, elhozom neked.

A lány tágra nyílt szemmel hallgatta, és szomorúan, félve kérdezte:

– Maga mért hazudik mindig?

És ő csöndesen válaszolt:

– Én mindig az igazat mondom.

Belőlünk föltört hangos röhögéssel a lefojtott féltékenység.

– Hazudós! Hazudós! – és a szomszéd gázgyár falai visszaverték a hangokat.

Idegesen összerezzent, talán életében először. Hátrasimította a haját, és egyenes, kihúzott derékkal, büszkén végigmért bennünket, száján gőgös mosoly ült, és elment.

Másnap kilépett a bokorból, foltozott inge alól óvatosan, mintha a szívét emelné ki, selyempapír csomagot húzott elő. A lehántott burokból soha nem látott szép pávatoll millió színe csillant föl. Lassan forgatta, mint aki gyönyörködik változatos, gazdag pompájában. A lányra nézett, mélyen a szemébe, és halkan mondta:

– Én soha nem hazudok. Ezt messziről hoztam neked, vad, veszélyes sziklákról, hasammal kúsztam, körmömmel kapaszkodtam, a nap tűzött rám, de elhoztam neked, mert szép vagy.

– Üzletben vette! Vásárolta! – mondtuk, mikor elment, aztán elhallgattunk, mert a lány a selymes tollat arcához simította, és elmerengve, furcsán, mint aki titkot tud, fényes szemmel mosolygott.

A reggeli lapokban olvastuk, hogy a Rudas-fürdő oldalán a Gellérthegy meredek szikláiról a tűzoltók hoztak le egy fiatal suhancot, aki elhullatott pávatollat keresett. A hegy lábánál összegyűlt tömeg izgatottan figyelte a halálos veszélyben levő gyereket, aki kezével kapaszkodva egy repedésben, lábával kalimpálva lógott a mélység fölött. Mikor a tűzoltó a létrán lekúszott vele, az izgatott tömegből többen pofozni kezdték. A gyerek riadtan, sírásra görbülő szájjal tűrte egy ideig, aztán hirtelen mozdulattal kiugrott a gyűrűből és elfutott. Kezében ott szorongatta a pávatollat.

Mikor eljött az ősz, sokáig bámulta a sárguló leveleket.

A lány ingerülten rászólt.

– Mit bámészkodsz?!

– Nem látod? – mondta ő szomorúan. – Az ősz megcsókolta a terünket, és az elhalványodott. Meghalnak a fák, a fű, a bokrok.

– Nevetséges! – mondta a lány. – Ősz van, és ezen semmi bámulni való!

Ő eltűnődve, csöndes hangján mesélni kezdett.

– Egyszer egy nagy teremben jártam. Fehérek voltak a falak, az ágyak meg az emberek. Nagy volt a csönd, és lábujjhegyen jártam, hogy meg ne zavarjam. Az ablak előtt is volt ágy, oda leültem. Kint a kertben sárgultak a levelek, és a nyitott ablakon át láttam, hogy egy szellő beszökik. Körbefutott a termen, aztán megcsókolta az anyámat. Az ősz küldte be, a szememmel láttam. Akkor ő, mint most a tér, elhalványodott, és becsukta a szemét…

Fázósan összehúzta magát, és fölhajtotta vékony nyakára a kabát gallérját. Nem szóltunk rá semmit, nem nevettünk az arcába, szomorúak lettünk.

A lány a karjába kapaszkodott, riadt volt a szeme, sírós hangon förmedt rá.

– Megint hazudtál! A szelet nem látni! Mondd, hogy hazudtál!

Ő, a hazudós, ránézett hosszan, és lassan, megértően bólintott.

– Hazudtam. A szelet nem látni.

Megsimította gyöngéden a lány haját, és vidám fütyörészésbe kezdett.

Mikor lehullott a hó, és a tér szélén álló parányi óvoda faépülete átváltozott mesebeli kunyhóvá, beköltöztünk a Luther utcai kis cukrászdába. Itt töltöttük el az estéket, a túlórákból és borravalókból, amit mesterségünk szerint összekuporgattunk.

Egyik este, mikor megérkezett, és összefagyott kezét fölmelegítette, mert napközben a Teleki téri piacon a csomagokat, kosarakat hordta haza az asszonyoknak, amikor már a krémesét is megette, és cigarettára gyújtott, megkértük, meséljen.

Hátradőlt a széken, a mennyezet gipszmintáját nézte és hozzákezdett.

– A múlt nyáron, sötét éjszakán, egy kékfényű, huncut kis csillag lecsúszott az égről. Magasról jött, és fényes csíkot húzott a sötét égre, hogy visszataláljon. Egy tó tükréhez ért le, és ámultan látta magát benne. Fölkapaszkodott a sásra, hintáztatta magát, és boldogan kacagott, milyen szép is ő.

Teknőc hátán béka evezett arra, és fölkavarta a sima vizet.

Mérgesen zavarta el hintájáról a csillag, de a béka nem ment. Csónakjával ott keringett előtte, lágy hullámokat hajtva a sás alá.

„Jaj, de csúnya vagy!” – kiáltott a csillag, és a béka mérgesen szólt föl hozzá:

„Lehet, de itthon vagyok, és te nem küldhetsz el!”

Hosszú vitába kezdtek, és a tó világa két táborra szakadt.

„Menjen! Semmi dolga itt” – mondta a hosszú nyakú gólya.

A sárga hajú kacsának más volt a véleménye:

„Miért, kérem? Ez nem helyes. Ő vendég, és ezért tisztelni kell.”

Én egy karcsú fűzfa kinyúló ágán feküdtem, és hallgattam őket. Beszélt a fácán meg a csalogány is, rikoltozott a sokszínű páva, csak a halak tátogtak némán, merev szemmel figyelve az eseményeket.

Éreztem, a hajnal megborzolta a hajamat, előbújt álmából az árnyék, reggel lett. A kis csillag fölnézett az égre, de nem látta a csíkot, mert a nap letörölte. Leszálltam a fáról, a sáshoz mentem, de a csillag már nem élt.

Hazahoztam emlékbe, egyszer majd megmutatom, olyan, mint egy lila színű kavics…

– Lila kavics – biggyesztette száját a lány, és tükrében bodros haját rendezgetve kérdezte: – Szebbet nem tudsz?

Ő fölkacagott, és vidáman mondta:

– De igen! Szebbet is tudok!

És mikor hozzákezdett boldogan mosolygó, fényes szemmel, még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó, amit hallunk tőle.

– Van egy malacom odahaza a szekrényemben. A háta föl van hasítva. Ott dobálom be a pénzemet. Tavaszra meghizlalom, hogy nehéz legyen, aztán földhöz csapom, mert tavaszra házasodom! A Szegényház téri templomban végiggurítják a piros szőnyeget, és búgni fog az orgona. A villamosok halkabban csöngetnek majd, és a taxisofőrök is kímélni fogják a dudáikat. Az egész várost meghívom, álljanak sorfalat az utcákon.

Tavasszal, mikor kék az ég, amikor a kávéházak elé már kiülnek, a Körút lombos fáin vidáman berzenkednek a szemtelen verebek, és délben öblös hangon kondulnak a harangok. Tavasszal, mikor ez a város fölébred, akkor házasodom! Ti is ott lesztek mindannyian, és nevetni fogtok, likőrt iszunk, és telerakjuk a bendőnket virslivel meg mindenféle jó falattal! Hordószám csapoljuk a habzó sört, a csőszöket is meghívjuk, morc képükre mosolyt varázsolunk, a rendőrök is ott lesznek, és a fényes kardokkal ők szelik majd a pirosra sült cipókat. Tavasszal kilépünk a templomból a kék ég alá, elbúcsúzunk tőletek, és fényes testű gépmadárral elröpülünk messzire, egy kicsiny házba, föl a magas hegyek közé…

Mosolyogva, csillogó szemmel hallgattuk.

– Hazudsz! – mondta unottan a lány. – Tavaszra annyi sem lesz a pénzed, hogy ruhát vegyél magadnak.

De ő csak nevetett.

– Nem lesz? Azt mondod? Tavaszra? Akkor nem ismered a tavaszt! Bodros bárányfelhőt, langyos esőt, üde zöldet, mindent ad! A teret, a kedves teret fölöltözteti, és megtanítja mosolyogni a betegeket is. Kitárja az ablakokat, virágot varázsol a cserepekbe, és füttyszót a házmesterek szájába. Tavasszal boldogság van, akkor házasodom!

Kint, az ónszínű égből hullt a hó, fehér pajzsot cipeltek hátukon a villamosok, és lassan, nesztelenül gurultak az autók, vigyázva az alvó város csöndjére.

De mi hangosan kacagtunk, mert egy pillanatra köztünk járt a tavasz.

Másnap fázósan ültünk, szívtuk a cigarettánkat, és idegesen doboltunk a kopott asztalka lapján. Ajtónyílásra fölkaptuk a fejünket, és szomorúan töltöttük teánkba a rumot.

Ő szokása szerint hátradőlt a széken, és álmodó szemével egy pókhálót bámult, amely finom szálaival szétterült a mennyezet sarkában.

– Ma nem jön el – mondta rekedten egyikünk. – Moziba ment.

A csészékbe bámultunk, és lélegzetünket is visszatartottuk.

– Nem hiszem – szólt halkan a hazudós, és fölállt. – Látni akarom! Hol van?

A válasz után magára öltötte kizöldült kabátját és elment.

A Rákóczi út sarkán értem utol. A Dohány utcában, ahol a mozi kijárata volt, megálltunk. Sapkámat a fülemre húztam, kezemmel fészket csináltam, és beléeresztettem forró leheletemet. Ő állt, mint az apró karó, amelyre a téren a drótot feszítik, és az ajtót nézte. Pontosan tíz óra volt, mikor az emberek kitódultak, zajongva, nevetgélve, magukkal hozva a mozi izgalmát.

A lány is ott volt. Szorosan kapaszkodott egy fiatalember jól szabott télikabátjába, másik kezével nevetve igazította kapucniját a fején.

Néztük őket, ahogy kimennek a Körútra, aztán eltűntek szemünk elől.

Céltalanul kószáltunk a városban. Késő éjjel volt, mikor a híd közepén megállt, és hosszan bámulta a korláthoz dőlve a jégtáblákat.

Szorosan mellette álltam. Egy cirkáló rendőr havas csákója alól gyanakvóan nézett, aztán továbbballagott Buda felé.

Most szólalt meg első ízben.

– Látod, nem tudta megvárni a tavaszt. Ostobaság! Ez nem tart soká, csak ő nem tudja. Holnap már zöld lesz a tér, és a lombos bokrok elnyelik az embert. Szétolvad mind a jégkéreg, a szívéről is, és eljön hozzám a padra, és sírni fog. De én már nem mesélek neki, és már nekem soha többé nem kell.

Hevesen megrázta a fejét, sapkájáról egy hódarab vált le, és elindultunk hazafelé.

Hosszú estéken át hiába vártuk őt. Többé nem jelentkezett.

Aztán összekavarodott a világ, és a háború kemény ökle ellopta tőlünk a teret, és elveszett a fiatalságunk is.

 …A napokban egy meredek budai utcán jöttem le az autóbuszmegállóhoz. Mikor benéztem az egyik kerítésen, megláttam a lányt. Bizalmatlanul méregette a bámuló idegent, majd megismert, nevetve szaladt a kiskapuhoz, és kezemnél fogva behúzott. Színes kerti székre ültünk, és büszkén mutatta a kisfiát, aki odább, a rózsabokor árnyékában játszott.

Elmondta, hogy férjhez ment, boldog, ez a kis ház az övék, és most kapott villany-hűtőszekrényt, mert a jeges ide nem jár föl.

Aztán a régi emlékek következtek. Sorba vettük a régi társaságot, ki él, ki nem, kiből mi lett.

– A hazudós? – mondta elgondolkozva. – Nem hallottam én sem róla. Talán meghalt.

Egy legyet hessentett el nevetve az arcáról, és helyes fintort vágott.

A tovaszálló légy után néztem, úgy mondtam csöndesen.

– Nagy szerelem volt az akkor, azt hittük, a sírig tart.

Jóízűen nevetett, mint valami tréfán.

– Jaj, de nagy csacsiság volt! Milyen buta is az ember, míg gyerek! Nem is hiszem, hogy él. Nem, biztosan nem! Nem volt ő életrevaló. Szegény. Az ostoba kis hazugságaival.

Legyintett, és apró bőrtárcából cigarettával kínált. Rágyújtottunk.

A kisfiú szaladt hozzánk, rózsaszínű ujjacskáját föltartva, mintha ezzel is vádolná a tüskét, ami fölkarcolta. Keservesen sírt a mama ölében, aki magához szorítva dajkálta, és apró csókokkal hintette be kerek kis kobakját.

– Mesélj! – szipogott a gyerek. – Meséld el a szépet, hogy elmúljon!

És a mama, gyöngéden ringatva őt, csöndesen hozzákezdett:

– Valamikor régen egy kékfényű, huncut kis csillag lecsúszott az égről. Magasról jött, és fényes csíkot húzott, hogy visszataláljon…

***

Fejes Endre (Budapest, Józsefváros, 1923. szeptember 15. – Budapest, 2015. augusztus 25.) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Művei:

• A hazudós (elbeszélések, 1958)
• Rozsdatemető (regény, 1962)
• Vidám cimborák (novellák, 1966)
• Mocorgó (színmű, 1966)
• Jó estét nyár, jó estét szerelem (regény, 1969)
• Kéktiszta szerelem (színművek, 1971)
• Cserepes Margit házassága (dráma, 1972)
• A hazudós (és más történetek az ezerszer áldott nyolcadik kerületből) (1973)
• Szerelemről bolond éjszakán (regény, 1975)
• Gondolta a fene (esszék, 1977)
• A fiú, akinek angyalarca volt (regény, 1982)
• Vonó Ignác (dráma, komédia, 1978)
• Drámák (drámák, 1989)
• Szegény Vivaldi (novellák, esszék, vallomások, 1992)
• Lemaradt angyalok (elbeszélések, 1993)
• Szabadlábon. A szerző válogatása életművéből; Trikolor–Intermix, Bp., 1995 (Örökségünk)
• Fejes Endre; vál., szerk., bev. Stuber Andrea; Alexandra, Pécs, 2006 (Kossuth-díjas írók)

Kruspér István (Miskolc, 1818. január 25. – Budapest, 1905. július 2.) magyar metrológus, geodéta, geofizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes, majd tiszteleti tagja

 „Kruspér István, aki 1818. január 25-én Miskolcon látta meg a napvilágot. Középiskolai éveit követően Késmárkon jogi tanulmányokat folytatott, majd a bécsi Politechnisches Institutban szerzett mérnöki végzettséget. 1847-ig Stampfer professzor mellett asszisztensként dolgozott, ezt követően pedig Bécsben optikai és finommechanikai műhelyt nyitott.

1850-ben kezdődött meg oktatói pályafutása, előbb a József Ipartanodában (a jelenlegi Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem elődjében) elemi mennyiségtan és mértan tanárként, később pedig 1867-től 1894-ig a Műegyetem geodéziai tanszékének vezetőjeként. A mérőgyakorlatokat Visegrádon tartotta, és az első magyar nyelvű geodéziai kézikönyvet is ő írta, amely hosszú ideig szolgált az egyetemi oktatás alapjául.

Kruspér munkássága a geodézia területén különösen kiemelkedő volt, de más területeken is jelentős tevékenységet fejtett ki. Jelentős szerepet vállalt Pest város felmérésében az 1860-as években, számos mérőműszert fejlesztett és tökéletesített. Különösen fontosnak számít a heliométeres távolságmérővel felszerelt szintezőműszere, amely az 1878-as párizsi világkiállításon ezüstérmet nyert. Kruspér István a nemzetközi méteregyezmény megkötésében is fontos szerepet játszott, ezzel is hozzájárulva a modern mérésügy fejlődéséhez. Az ő nevéhez fűződik a magyar mérésügy és geodézia számos fontos fejleménye, amelyek alapjaiban formálták át ezt a tudományágat Magyarországon.

Kruspér István munkásságának másik jelentős pillére a metrológia és a méterrendszer magyarországi bevezetésében betöltött szerepe. Mint a Magyar Mérnök- és Építész Egylet alapító tagja, Kruspér kiemelt szerepet vállalt a méterrendszer alkalmazásának sürgetésében. Geodétaként tudatában volt annak, hogy a mérési egységek pontos definiálása és nemzetközi szintű standardizálása elengedhetetlen a műszaki fejlődéshez.

1874-ben, a nemzetközi méteregyezmény megkötését megelőzően, Magyarországon törvény született a méterrendszer bevezetéséről, ami nagyban Kruspér munkásságának köszönhető. A nemzetközi tárgyalásokon ő képviselte a magyar kormányt, és aktívan részt vett az etalonok vizsgálatában, több nyelven publikált tanulmányokat a témában.

1878-ban Kruspér előterjesztésére jött létre a Mértékhitelesítő Bizottság, melynek vezetőjeként 1894-ig tevékenykedett. Ezenkívül tagja volt a párizsi székhelyű Nemzetközi Mértékügyi Bizottságnak, és elnöki tisztet töltött be az alapetalonok kidolgozásáért felelős albizottságban. Kruspér István által szerkesztett műszerek, mint a tömegkomparátor, nemzetközi elismerést szereztek, többek között világkiállítási díjat is nyertek.

Kruspér tudományos és műszaki érdemei számos hazai és nemzetközi elismerést hoztak számára. Királyi tanácsosként, számos rend és érem tulajdonosaként, valamint a Magyar Tudományos Akadémia és a Magyar Természettudományi Társulat tagjaként kiemelkedő pozíciót töltött be. A Budapesti Műegyetem geodéta professzoraként a méterrendszer kidolgozásában és bevezetésében szerzett érdemeit nemzetközileg is elismerték, többek között a francia Becsületrend tiszti fokozatával és több külföldi kitüntetéssel jutalmazták munkásságát.

Kruspér István életműve és tudományos hozzájárulása a mérésügy és geodézia területén ma is meghatározó jelentőségű, és az ő nevéhez fűződik a modern méterrendszer magyarországi bevezetése és nemzetközi szabványosításban való részvétele.” [forrás: Internet, Kolárik József]

Második kép: Kruspér István és Eötvös Loránd első terepi mérése a Sághegyen

„A Terézvárosban született, zsidó családban. Édesapja, Günszberg Bernát a Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársaságnál (MÁK Rt.) dolgozott, főkönyvelőként, majd cégvezetőként, végül igazgatóként, 1928-ig. Édesanyja Jakobovits Adél. A szülők 1899-ben kötöttek házasságot, s három gyermekük született: Dénes (1900), György (1901) és Endre (1903). Az apa 1902. március 8-án fiaival együtt engedélyt kapott, hogy családnevüket „Gábor”-ra változtassák. A Szemere utcai községi elemi népiskolába járt (1906–1910), a középiskolát a Budapest V. kerületi Markó utcai Főreáliskolában (1910–1918) végezte. 1911. november 14-én kelt az Aeroplán körhinta szabadalmi leírása (a bejelentés napja: 1910. október 8.). 10 évesen adta be a szabadalmát. 1918. március 6-án érettségizett, 15-én már be is hívták katonának, az észak-itáliai fegyverszünet után tért haza. Ehhez kapcsolódik olasz nyelvtanulása, amely negyedik nyelvismerete lett. Novemberben beiratkozott a Magyar királyi József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem gépészmérnöki osztályába. 1919. május 24-én áttért az evangélikus vallásra. 1920-tól Berlinben folytatta tanulmányait a charlottenburgi Technische Hochschule elektromérnöki karán. Itt rendszeresen látogatta a tudományegyetem előadásait, többek között Albert Einstein szemináriumát, mely Szilárd Leó kezdeményezésére jött létre, és aki az előadásokra meghívta Wigner Jenőt, Neumann Jánost és Gábor Dénest. Később a magyar baráti kör Polányi Mihállyal, Kösztler Artúrral bővült. 1921. június 24-én tette le első szigorlatát a Műegyetemen. 1924-ben mérnöki diplomát szerzett a berlini Humboldt Egyetemen.
Az 1920-as években a nagyfeszültségű hálózatok üzemében fellépő tranziens jelenségek sok problémát okoztak, de a vizsgálatukhoz sem módszerek, sem eszközök nem álltak rendelkezésre. 1927-ben disszertációjában tranziens jelenségek rögzítése érdekében az oszcillográf érzékenységének növelését dolgozta ki. 1927–1932 között Siemensstadtban, a Siemens és Halske kutatólaboratóriumában, 1932–1933-ban pedig Erlangenben, a Siemens-Reiniger-Veifa nevű cégnél dolgozott. 1933-ban, a náci hatalomátvétel után elhagyta Németországot és hazatért Magyarországra. 1933-tól 1934-ig az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában a gázkisülés fizikájával foglalkozott. 1934-ben végleg letelepedett Angliában, brit állampolgár lett. 1934-től 1948-ig a British Thomson-Houston Társaság kutatólaboratóriumában dolgozott Rugbyben (Warwickshire).
1936. augusztus 8-án feleségül vette Marjorie Louise Butlert, akivel haláláig harmonikus házasságban élt, gyermekük nem született. 1942. október 25-én Budapesten meghalt édesapja. 1946-ban édesanyja hozzá és testvéréhez Angliába költözött. 1947-ben itt találta fel a holográfiát, amiért később, 1971-ben fizikai Nobel-díjat kapott. A holográfia azonban 1960-ig, a lézer feltalálásáig nem terjedt el. 1949–1958 között az Imperial College-ban elektronikát adott elő. 1956-ban a Royal Society a tagjává választotta. 1958-tól 1967-ig az alkalmazott elektronfizika professzora volt az Imperial College-ban.
Gábor Dénes az emberi kommunikációt és a hallást is tanulmányozta. 1962-ben látogatott haza Magyarországra. 1967-ben nyugalomba vonult. 1968-ban részt vett a Római Klub alapításában. „A holografikus módszer feltalálásáért és a kifejlesztéséhez való hozzájárulásáért” 1971-ben megkapta a fizikai Nobel-díjat. 1974-ben súlyos agyvérzést szenvedett. 1979. február 9-én hunyt el Londonban.”[forrás: Wikipédia]

Apám hagyatéka rendezgetése közben találtam három új akvarellt. Elég rossz állapotban vannak. Az első nekem kedves emlék, mert a József körúti lakásra emlékeztet, anyám áll a kép jobb oldalán háttal, kinéz az ablakon.
András Tibor: Esti körút Júliával (1959) akvarell, 61 X 46, Kiállítva: Képcsarnok

A második két kép valójában egy kép, mert apám a papír mindkét oldalára festett. Többször is csinált ilyeneket, nem értem miért, annyira azért nem volt szegény, minden lehetséges üres lapot eltett. Talán a csendéletet festette meg először, amivel nem volt elégedett. Nem tudom mikor készült a kép, talán a nyolcvanas évek vége felé. A képen szereplő kínai váza ma is meg van. Valamiért ceruzával számokat írt a képre, vajon mit jelenthetnek ezek a számok?

András Tibor: csendélet kínai vázával, jelzet nélkül (?) akvarell 66 X 50,5

 A „keresztről levétel” téma élénken foglalkoztatta. Ez az egyik korai vázlat. A bal alsó sarokban lévő felirat nehezen olvasható, ráadásul apám latinja nem volt tökéletes:

• Obuctio/oadaverum/Christum
• pinxit (festette): András Tibor 1987.
• ad periferium damnátus (perifériára szorították)

„Gertenyesi Hollósy Simon örmény születésű magyar festő, iskolaalapító. Születési neve: Korbuly, örmény Choriban család leszármazottja. A naturalizmus, a realizmus, majd útban a plein air felé egyik legkiválóbb magyar képviselője a 19-20. század fordulóján. Iskolateremtő festőmester Münchenben, Nagybányán és Técsőn. A nagybányai művésztelep alapító tagja.

Apja id. Hollósy Simon kereskedő volt, aki 1848 után változtatta Korbulyról Hollósyra a nevét. Budapesten a Mintarajziskolában, majd Münchenben Gabl és O. Seitz mellett tanult, s 1885-ben tűnt fel Tengerihántás c. képével. Iskolateremtő festő lett, a müncheni akadémikus stílussal szemben 1886-ban megalapította müncheni magániskoláját, amely hamarosan híres lett, köréje csoportosultak az újat akaró fiatal festők. 1894-ben egy fél éven keresztül Csontváry Kosztka Tivadar is nála tanulta a festőművészetet. Rudnay Gyula is tanítványa volt mind Münchenben, mind Nagybányán. 1896-ban Hollósy Ferenczy Károllyal, Réti Istvánnal, Thorma Jánossal, Iványi-Grünwald Bélával megalapította a nagybányai művésztelepet, s a továbbiakban a nyarakat ott töltötte müncheni iskolájával.

Tanítói működése felemésztette ereje javát, a müncheni, a nagybányai iskolában is ő volt a mester. Nagybányát 1902-ben hagyta ott, az ottani érzékeny művészlelkekkel nézeteltérése támadt, ő maga is érzékeny, nehéz természetű művész volt. 1903-tól nyaranként nem Nagybányára, hanem Fonyódra, Vajdahunyadra, majd rövid megszakításokkal Técsőre vitte müncheni iskolájának növendékeit. Relatíve kevés saját alkotása van, életképeket festett parasztokról, cigányokról, katonákról, ihlette a megművelt föld, a hazai táj és hazánk nagy történelmi eseményei. Hollósy nagybányai tevékenysége és a nagybányai művésztelep zárt fellépése nagyban hozzájárult a müncheni naturalista és a párizsi plein air stíluson belül és ahhoz képest egy bensőségesebb, lírai, tájhoz kötött realisztikus művészeti stílus kialakításához és annak elfogadtatásához a budapesti közönség körében. 1902 után főleg Münchenben és Técsőn tanított és festett, végül már csak Técsőn, itt érte a halál 1918-ban. Szülővárosában, a máramarosszigeti katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra.” [forrás:Wikipédia]

Volt nekem egy kiváló festő barátom akinek azonban nagyon kevés volt a pénze, ezért úgy spórolt hogy csak rámcsörög, én meg visszahívom. Akkoriban még mobil telefonja sem volt, gyakran aluljárókból hívott föl, én láttam a kiírt számot, fél perc múlva visszahívtam, és jól elbeszélgettünk a vonalason. Történt egyszer, hogy a Kálvin téri aluljáróból hívott föl, de én nem tudtam elég gyorsan visszahívni. Közben azonban más ment a telefonhoz, és egy idegen vette föl a hívásomat, amire azonnal rájöttem az idegenül hangzó zavart hallózásból. Erre én fojtott, sziszegő hangon: nem lát ott elmenni egy nagydarab fekete szakállas férfit nagy festő mappának látszó táskával? De igen, iiigen, visszanézett ide a telefoncsörgésre, honnan tetszik tudni? Kis hatásszünet, majd suttogó hangon folytatom: figyelje ezt az embert, ne nézzen rá, ne csináljon semmi feltűnőt mert nagyon veszélyes, egészen lassan tegye le a telefont és szaladjon ki az aluljáróból. Klakk... …Szia, már majdnem elmentem, de meghallottam a csörgést. Képzeld az előző telefonáló lecsapta a kagylót és elszaladt, olyan furcsán nézett rám ...

„Ignácz László és Makkai Kornélia lánya. Tanulmányait a kolozsvári Református Leánygimnáziumban (jelenleg Apáczai Csere János Elméleti Líceum) végezte 1928-ban. 1931-ben végezte el a Színiakadémiát Budapesten. 1931–1939 között a budapesti Nemzeti Színház tagja volt. 1939–1940-ben a budapesti Színházi Magazin párizsi tudósítójaként dolgozott. Első írását Benedek Elek közölte a Cimborában (1925). 1943-ban a Petőfi Társaság tagjai közé választották. 1945–1947 között lektorként a Fővárosi Kiadónál dolgozott, majd a Református Élet című lap szerkesztője volt. Tíz évnyi kényszerű hallgatás után, 1957-ben jelenhetett csak meg elbeszéléseinek gyűjteménye (Tegnapelőtt). Könyvei a moldvai, bukovinai, erdélyi magyarság történelmi viszontagságairól és színháztörténetünk nagy alakjairól szólnak. Útirajzai távoli tájakról tudósítanak. Román nyelvből készített maradandó fordításokat.

Férje Makkai János újságíró, politikus volt. Fia Makkai Ádám Kossuth-díjas költő így emlékszik édesanyjára:

»Látom Anyámat, Ignácz Rózsát egy szürke mackóban, ahogy közel lép hozzám, hogy megöleljen, és azt mondja: 'Lehet, hogy bele fogok bolondulni, de nektek itt nem nő virág, menjetek!' – majd keresztet rajzol a homlokunkra, nekem és Zsuzsának, akinek a szülei előtte való nap jöttek át hozzánk elbúcsúztatni egyetlen leányukat. Anyám ezzel a szabadon engedéssel új életet adott nekem, mint Kemény László és Mikes Margit is a leányuknak. Anyám hihetetlenül bátor ember volt, aki szülővárosában, Kovásznán, majd Fogarason és legvégül Kolozsvárt gyakorolta az igazmondást. Ezt a tulajdonságát apjától, Ignácz László református lelkésztől örökölte, aki magyarpárti képviselő volt a román parlamentben 1927-ben bekövetkezett haláláig. Arra emlékszem, hogy Budapest ostroma alatt ülünk a mosókonyhából kialakított bunkerben, a Ráth György utca 40.-ben – vagy tizenhat ember, s egy keskeny kis vaskályha kormot és füstöt ont a csekélyke meleg mellé. ... 1945 nyarán a Jankovich-telepen, Balatonboglár és Fonyód között vagyunk. Június 6-án délelőtt iszonyú fájdalom hasít át rajtam és összeesek. Anyám kétségbeesve biciklis futárt küld a falusi orvosért, aki belém nyom egy Ultraseptyl injekciót, majd közli anyámmal, hogy „a gyerek szimulál”. Erre kaptam egy pofont, amitől megint összeestem. Végül a szomszédos postásüdülő látogatóorvosa állapította meg, hogy megkaptam a gyermekbénulást. Erre aztán Anyám ájult el. Szerencsém volt, mert október elején már gyalog tudtam iskolába menni.

Anyám intenzív és fáradhatatlan mesemondó volt, aki nemcsak elmesélte, hanem elő is adta, amiről szó volt, s ily módon szinte átéltem Erdély román megszállását, a civilek nagy részének menekülését, elhagyott házaik kirablását. Nagyapám, az öreg Ignácz, egyszer megmentette két magyar katonaszökevény életét a fogarasi várból: elintézte, hogy a kivégző osztag csak a lábukba lőjön. Egyszer meg, mikor a románok kiröhögték, mert képviselői felszólalását falusi román nyelven mondta el tele hibákkal, az öreg Ignácz Tacitus latinságával folytatta tizenöt percen át – arra hatalmas tapsot kapott.

Ezek az események részévé váltak anyám gondolkodásának és a hatalomhoz való viszonyának. Több tucat zsidó barátjának kormányzói mentesítést szerzett 1944-ben, valamint kitűzte magára a sárga csillagot, amire szemtanú vagyok, mint arra is, hogy Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter mélyen meghajolva kezet csókol neki és azt mondja: 'Rózsa kedves, maga volt az egyetlen férfi Magyarországon.'«

1979 őszén a lakása közelében egy autóbusz halálra gázolta.”

[forrás: Makkai Ádám, Wikipédia]

Művei

• Anyanyelve magyar (regény, 1937)

• Rézpénz (regény, 1938)

• Levelek Erdélyből (elbeszélés, 1939)

• Született Moldovában (regény, 1940)

• Erdély lelke. A hazatért Erdély nagy, képes emlékalbuma; szerk. Ignácz Rózsa, bev. Zilahy Lajos; Dante, Budapest, 1940

• A bujdosó (elbeszélés, 1942)

• Családi mondakör. Karcolatok, anekdoták életemből; Dante, Budapest, 1942 (Ignácz Rózsa munkái)

• Keleti magyarok nyomában (útirajz, 1942)

• Róza leányasszony (regény, 1942)

• Két élet (regény, 1943)

• Hivatalnok Berta (regény, 1944)

• Kedves dolog (életkép, 1946)

• Urak, úrfiak (regény, 1946)

• Meg ké' házasodni (farsangi játék, 1947)

• Mámoros malom (regény, 1947)

• Márványkikötő (regény, 1947)

• Az igazi Ibrinkó (tündérmesék, csodás történetek, 1955)

• Tegnapelőtt (elbeszélés, 1957)

• Mindenki levele (elbeszélés, 1958)

• Torockói gyász (regény, 1958)

• Az utolsó daru (ifjúsági regény, 1959)

• Prospero szigetén. Emlékezések nagy magyar színészekről (1960)

• Tóparti ismerősök (kisregények, novellák, 1961)

• Tűzistennő Hawaiiban (Vámos Magdával, útirajz, 1961)

• Csutka (mese, 1962)

• Orsika (regény, 1963)

• Zebradob-híradó (útinapló, 1963)

• Titánia ébredése (regény, 1964)

• Papírmalom (regény, 1967)

• Szavannatűz (elbeszélés, 1970)

• Argentína viharszünetben (1972)

• Hajdanában Zambiában (mese, 1973)

• A hegyen-völgyön szánkázó diófa (mesék, 1974)

• Tűzistennő Hawaiiban egykor és most (Vámos Magdával, útleírás, 1974)

• Ikerpályáimon (visszaemlékezések, 1975)

• Névben él csak (regény, 1977)

• Hazájából kirekesztve (Mikes Kelemen életrajzi regénye, 1980)

• Utazások emlékkönyve (emlékkönyv, 1980)

• Kóborló kisfiú kalandjai (regény, 1980)

• Egy születésnap körül. Vázlat egy letűnt korszakról (1950–1953) (regény, 1983)

• Ünnepi férfiú. Szent László király regénye (regény, 1989)

• A vádlott (történelmi regény, 1999)

„Muhr Ottmár Muhr Vencel és Pallhon Anna fiaként született, 1860. október 11-én keresztelték. 1886-tól huszárként szolgált a Császári és Királyi 9. gróf Nádasdy Ferenc Huszárezredben. 1900-ban Szarajevóba küldték szolgálatra, ahol négy-öt évet szolgált. Ezután két évre Kőszegre, majd Sopronba került. Az első világháború kitörése után a keleti frontra vezényelték. 1914. november 26-án kapta meg ezredparancsnoki kinevezését, és december 8-án vette át a 9. közös huszárezred parancsnokságát az orosz harctéren fekvő Limanowa közelében (Krakkó és Újszandec között). A térségben a fokozatosan erőfölénybe kerülő orosz csapatok előretörése válságossá tette az osztrák–magyar és német csapatok helyzetét. Az oroszok erősen támadták Limanowa térségét, melyet a megerősített 10. lovashadosztály védett; ennek volt része a 9. Nádasdy-huszárezred is. A limanovai csata tétje az volt, hogy az oroszok át tudnak-e törni Krakkó irányába.

A védők állásai délkelet és kelet felől fogták körbe a várost, mivel ebből az irányból, Újszandec felől várták a támadást. A legfontosabb pontok a limanowa–kaninai műút mentén emelkedő Jabloniec és a várostól délre fekvő Golcóv magaslatok voltak; utóbbit az oroszok december 9-én elfoglalták,  december 10-én viszonylagos nyugalom volt. A Muhr vezette 9. huszárezred és a 13. jászkun huszárezred délután 4 órakor parancsot kapott, hogy másnap reggel 6 órára váltsák fel a jablonieci állásokat védő lovasságot. december 11-én hajnali 5 óra után azonban, még sötétben, a magyar középső és jobb szárny ellen orosz gyalogsági roham indult; a támadást nem tudták megállítani, a támadók betörtek az állásokba, és közelharc indult. Ugyanekkor indultak el gyalogosan Limanowa széléről a felváltásra érkező 9-es és 13-as huszárok. A harcokat észlelve Muhr Ottmár azonnal parancsot adott a Nádasdy-huszároknak a támadásra, melynek során őt is halálos puskalövés érte. A támadás azonban sikerrel járt, a védőállásokat 6 óra 15 percre nagy véráldozatok árán visszafoglalták, az orosz támadók visszavonultak.

Bruszilov VIII. hadtestének 15. hadosztálya a délelőtt folyamán több rohamot indított, de az oroszok végül dél körül visszavonultak, amivel a csata eldőlt a monarchia javára. A veszteségek mértékét jelzi, hogy a Nádasdy-huszárezredből csak a tisztek közül 10-12-en vesztették életüket.

Családszerető embernek tartották; öt gyermeke volt. A legidősebb Olga után Ernő és Albert Szarajevóban született ottani szolgálata alatt, további két fia pedig a Győző és Ottmár nevet kapták. A második világháborúban Albert huszártisztként esett el az orosz fronton. Muhr Ottmár unokája Muhr Albert, az FTC egykori jégkorongozója.

 „1914. december 11–12-én ezredes urukkal együtt halt huszárok drága vérének, kemény öklének, szótlan magyar hűségének emlékére” – a magyar huszárok limanowai emlékművének felirata

Hősi halálának híre december 14-én jutott el a hátországba, haditettéről az újságok címlapon számoltak be. Emlékét évtizedeken át megünnepelték Magyarországon. Ferenc József posztumusz nemességet adományozott neki limanovai előnévvel és a Lipót-rend lovagkeresztjével tüntette ki, valamint megkapta a tiszti arany vitézségi érmet is. Sopronban a csatának emlékművet állítottak, melyet azonban az 1950-es években ismeretlenek leromboltak. Az 1980-as évek végén Sárváron huszártörténeti gyűjteményt hoztak létre, ahol Muhr Ottmár emlékanyagát is őrzik.

Muhr és a huszárok emlékét Lengyelországban is ápolják. A jablonieci katonai temetőben 9. huszárezred elesett katonáinak emlékművet állítottak, Muhr Ottmárnak pedig mauzóleumkápolnát emeltek. A csata 90. évfordulóján, 2004-ben ünnepségsorozatot rendeztek, melynek részeként a város, a vajdaság és a lengyel hadsereg képviselői a katonai temetőben megkoszorúzták Muhr Ottmár emlékkápolnáját.” [forrás: Wikipédia]

András Tibor festőművész a II. világháborúban 1943 telén meglátogatta Muhr Ottmár emlékművét (lásd a két fotót), az akkor készült vázlatai alapján festményt készített.

Útban a limanovai csatatérre.

A limanovai csatatéren a sírnál.

Muhr Ottmár emlék, akvarell, papír, 42X60, kiállítva Bazilika, 2016

„Haynau táborszernagy 1849. október 3-án utasította el Batthyány Lajos kegyelmi kérvényét, és elrendelte a kötél általi kivégzés végrehajtását. Az akasztást politikai bosszúból a bécsi forradalmárok által meglincselt Latour osztrák hadügyminiszter halálának évfordulójára, október 6-ra időzítették. Két napja volt tehát a Batthyány-családnak, hogy megpróbáljanak tenni valamit. Felesége, a 33 éves Zichy Antónia megkísérelt kapcsolatot teremteni a császári udvarral, kihallgatást kérni Haynautól, és bejutni a Pesten állomásozó osztrák tábornokok valamelyikéhez – hiába, még csak nem is fogadták. Megüzenték neki, hogy az ítéletet végre fogják hajtani, a férjével pedig már nem találkozhat. Végül húgának, a 31 éves Zichy Karolinának sikerült kieszközölnie a budai katonai parancsnoknál, hogy – Haynau tudta nélkül – Zichy Antónia öt percre találkozhasson a férjével.

Batthyány és felesége október 5-én láthatták egymást utoljára. Két őr állt szorosan mellettük, ezért csak suttogva beszélhettek. „Inkább szemeiből olvastam, mit akart mondani, egymás kezét szorítottuk (...) Szerettem volna ott nála maradni, és vele együtt meghalni.”– emlékezett Antónia. Amikor az őrök nem néztek oda, egy otthonról hozott levélvágó tőrt csúsztatott férje kezébe, hogy az saját maga vethessen véget életének, s így elkerülhesse az akasztás szégyenét. Visszaemlékezéséből ismerjük férje szavait is: „Köszönöm minden jóságodat, mindig jó angyalom voltál, bocsásd meg nekem minden szomorúságot, melyet okoztam neked – és békülj ki Caroline-nel is. Bocsásd meg neki is.” Zichy Antóniának volt miért megbocsátani: húga hosszú évek óta férje szeretője volt, még közös gyerekük is született. De mindennek akkor már nem volt jelentősége.

Batthyány aznap éjjel szándékosan olyan búcsúlevelet írt feleségének, amelyből egy illetéktelen olvasónak úgy tűnhetett, nem találkoztak, így a tőrt sem tőle kapta. A levél megírása után Batthyány Lajos magára húzta a takarót, és olyan csöndben, hogy még az ágya lábánál álló őr sem vette észre, nyakán és karján felmetszette az ereit. A levélvágó kés nem volt elég éles, a rab nem vérzett el, csak súlyos vérveszteséget szenvedett. Nyaki sebei miatt azonban felakasztani nem lehetett, ezért a kivégzés módját agyonlövetésre változtatták. Este hatkor a kivégzőosztag előtt állva féltérdre ereszkedett, és három nyelven vezényelt tüzet: „Éljen a haza! Allez, Jäger! (Rajta, vadászok!)”

Kivégzői utólag is sajnálták tőle ezt a bátor és dicsőséges halált, ezért feleségét a tőr becsempészése miatt bíróság elé akarták állítani. Húga elkérte tőle a búcsúlevelet, így a hadbíróság előtt sikerült igazolnia, hogy Zichy Antónia nem tudott az öngyilkosság előkészületeiről. Merész fellépésével annyira feldühítette Haynau főhadsegédjét, hogy az nyilvánosan meg akarta vesszőztetni az asszonyt. A két nővér hosszú időre emigrációba kényszerült. Mindketten évtizedekig gyászolták a férfit, akit ők tettek a reformkor meghatározó államférfijává, a főnemesi ellenzék vezetőjévé. Ha nő is választhatott volna politikai pályát, ma mindkettejüket a XIX. század meghatározó politikusai között tarthatnánk számon. Valójában így is azok voltak.

A Magyarország egyik leggazdagabb főnemesi családjából származó, feltűnően szép Zichy-nővérek körül hamar nyüzsögni kezdtek a kérők. Antónia 18 éves sem volt, amikor egy törökországi utazásán megismerte távoli rokonát, a 26 éves Batthyány Lajost. A fiatalember korábban az arisztokrata ifjak aranyéletét élte: katonaként komoly adósságokat csinált, szívesen kártyázott, agarászott, és szenvedélyes érdeklődött a lányok iránt. Nem sokkal a törökországi utazás előtt határozta el, hogy új életet kezd. Döntése imponált Zichy Antóniának, aki azonnal igent mondott, amikor az ifjú gróf feleségül kérte. 1834 decemberében házasodtak össze, majd beköltöztek az ikervári Batthyány-kastélyba. Zichy Karolinának sem kellett sokat várnia a lánykérésre. Széchenyi István barátja és politikai szövetségese, Károlyi György gróf kérte meg a kezét, ugyancsak 18 éves korában. Unokájuk, Károlyi Mihály jellemzése szerint Karolina kezdettől a „család legerőteljesebb egyénisége volt”, így nem csoda, ha többre vágyott az otthonülő háziasszonyi szerepénél.

Batthyányi Lajos világnézetének és karrierjének alakulását kezdettől a felesége és sógornője befolyásolta. A félig horvát, félig magyar származású, de német anyanyelvű mágnás felnőtt fejjel, a katonaságnál tanult meg jól-rosszul magyarul, de a magyar ügy iránt mélyebben csak a hazafias szellemben nevelt Zichy-lányok megismerése után kezdett érdeklődni. Zichy Antónia  – vagy ahogy társaságban nevezték: Tony – népszerű volt a politizáló főnemesek világában, ő vezette be a férjét a társasági életbe, majd ő ösztönözte közéleti szerepvállalását is. Néhány évvel esküvőjük után Batthyány komoly politikai reménységnek számított. Az 1839–40-es reformországgyűlésen már kidolgozott politikai programmal lépett fel, és hamarosan ő lett a főrendiházban az ellenzék vezére. Egy 1840-ből származó titkosrendőri jelentés egyenesen ultrabaloldaliként jellemezte, olyan emberként, akinek „szemében az akasztófa tükröződik”.

Zichy Antónia politikai szerepét nem túlzás férjével együtt említeni. Egy 1839 végén született titkosrendőrségi beszámoló szerint gyakorta tartott ebédeivel és estélyeivel Batthyányné biztosította az ellenzéki élet legfontosabb színtereit, és összehozta egymással a főurakat és a köznemesi származású alsóházi politikusokat. De nemcsak ő, hanem a húga is meghatározó egyénisége lett a pozsonyi és pesti közéletnek. Látszólag háziasszonyként, valójában ügyes politikusként mindketten sok hívet toboroztak az ellenzéknek. Zichy Antónia az ülésteremben is képes volt alakítani az ügyek menetét. Persze csak a karzatról: az ellenzéki beszédek után tapsot kezdeményezett, hogy érezhetővé tegye a reformpárti hangulatot, a felszólalni vágyó konzervatív politikusoknak pedig kezét az ajkára téve jelezte, hogy ha ott akarnak lenni az estélyén, jobb, ha hallgatnak. Nem véletlen, hogy az arisztokratákat nem különösebben kedvelő Petőfi Sándor egy versében a hon hű leányainak és tündérvirágoknak nevezte a Zichy-nővéreket.

Az aktív társasági élet mellett – a kor normáinak megfelelően – mindketten sok gyermeket szültek. A két Zichy-lány és férjeik családi életét mégsem lehet szokványosnak nevezni: Batthyány Lajos és sógornője valamikor az 1840-es évek elején titkos szerelmi viszonyba keveredtek egymással. Kapcsolatuk jóval több volt futó kalandnál. Széchenyi 1842-ben arról írt naplójában, hogy ő tartotta keresztvíz alá barátja gyermekét. Csakhogy a Batthyány-házaspár egyetlen gyerekének sem ő volt a keresztapja. Karolina viszont két hónappal korábban őt kérte fel harmadik gyermeke keresztapjának, Széchenyi tehát Batthyányt tartotta a gyerek édesapjának.

Batthyány és sógornője titkos körülmények között találkozgattak, de legkésőbb 1846-ban a pletyka így is elindult kettejükről. Zichy Antónia innentől kezdve szintén tudott mindenről, s bár botrányt nem csinált, minden bizonnyal sokat szenvedett húga és férje viszonya miatt. Széchenyi halála után naplójából titkára kihúzta vagy kitépte azokat a részeket, amelyek magánéleti titkokat érintettek. Az azóta azonosított húzások egy része a „Batthyány Louis két hölgyeként” emlegetett testvérpárra vonatkozott. Széchenyit nem véletlenül foglalkoztatta a téma: szintén erősen vonzódott Zichy Karolinához. A többnyire csak „kicsi grófnőként” vagy „édes kis királynőként” emlegetett asszony a hiányzó sorok ellenére is gyakrabban szerepel a napló oldalain, mint Széchenyi felesége.

Nem sokkal ezután Károlyiné váratlanul néhány hónapra Itáliába ment pihenni. Nem lehet véletlen, hogy Batthyány ekkor nem Széchenyit, hanem egy másik barátját, Teleki Lászlót kérte meg egy levelében, hogy biztosítson számára alibit, míg ő a szeretője után utazik: „Feleségemnek mondd, hogy Lipcséből írtam neked, hogy 12-én jövök, mondd neki, hogy hivatkoztam e levelembe egy előbbimre, és hogy ebbül azt következteted, hogy az első elveszett, hogy panaszt teszek, miszerint én se tőled se őtőle nem kaptam levelet...” Hogy Zichy Antóniát sikerült-e megtéveszteni, nem tudható, de annyi biztos, hogy Batthyány Lajos Bergamóban volt, amikor ugyanott megszületett Zichy Karolina lánya, Pálma, aki öt bátyjához hasonlóan a Károlyi családnevet kapta.

A király 1848. március 17-én bízta meg Batthyányt az első felelős magyar kormány megalakításával. A következő hónapokban hosszú heteket töltött Pesten felesége nélkül – a sógornőjével. „Tony B. egészen meg van ijedve...  holnap Ikervárra megy!”  – írta áprilisban naplójában Széchenyi. „Lajos szeretne szabadulni tőle. – Képes ilyen pimaszságra.” Batthyány kormánya fél évet élt meg, hiszen sem ő, sem minisztereinek egy része nem támogatták a trónfosztást. Október 2-án Bécsben lemondott, csalódottságában Svájcba akart emigrálni, de mivel nem kapott hírt a családjáról, Sopronban maradt. Nem támogatta a magyar honvédek ausztriai hadműveleteit sem, a szabadságharc kitörésekor azonban a félig horvát Batthyány fegyvert fogott a horvátok ellen, és közkatonaként nemzetőrnek állt. 1848. június 13-án a Vas megyei nemzetőrség zászlaját Antónia avatta fel. Férjével tartott Pestre is, ahol a nép sáncokat épített a közelgő Windischgrätz ellen, és maga is velük dolgozott.

1849. január 2-án reggel osztrák katonák szállták meg az ikervári kastélyt, Batthyány Lajost keresték. Zichy Antónia ismét egyedül tartózkodott otthon. A házkutatás után a katonák magukkal vittek egy Batthyány iratait őrző ládát. Végül nem találtak benne politikailag kompromittáló papírokat – Batthyány Lajos személyes jellegű leveleit viszont igen. Zichy Antónia csak később tudta meg, hogy „ezen levelek mulatságra szolgáltak a bécsi társaságban, hol a felsőbb tisztek közül némelyek felolvasták, sőt némelyek még kereskedést űztek, vagy akartak velők űzni”. Férje és testvére szerelmi viszonya intenzívebben lángolt, mint valaha.

Batthyány Lajos 1849. január 8-án is a sógornőjénél töltötte az éjszakát, másnap innen, a mai Petőfi Irodalmi Múzeum épületéből vitték el az osztrák katonák. A letartóztatásról Zichy Karolina értesítette nővérét, aki azonnal Pestre utazott. Amikor április 20-án a tavaszi hadjárat sikerei miatt Pestet kiürítették az osztrákok, Batthyányné azt tervezte, hogy megszökteti férjét. Inasnak öltözve kellett volna felesége társaságában elhagynia a várost, de ő elutasította ezt a lehetőséget. „Jó lovon, karddal a kézben”, ezt szívesen vállalná, mondta a feleségének, de „asszony mögé bújva” nem.

Amikor a grófot szállító rabkocsi elindult, Antónia keresztülverekedte magát a tömegen és a katonaságon, hogy beszélhessen a férjével. „Szegény Lajos! (…) Talán most is élne, ha akkor hallgatott volna rám, talán hazánk sorsa más fordulatot vett volna” – emlékezett vissza sok év múlva. Batthyányt május 7-től a laibachi fellegvárban tartották fogva, kezdetben jó körülmények között, még inast és könyveket is tarthatott. Felesége és sógornője is meglátogathatta, és a gyermekeivel is találkozhatott. A volt miniszterelnököt augusztusban Olmützbe vitték, a korábbinál jóval szigorúbb feltételek közé, ahol senki sem látogathatta. Itt ítélték halálra 1849. augusztus 30-án.

Kegyelmi kérvényét még a hadbíró is támogatta, akinek azt ígérték, hogy ha példát statuál a szigorú ítélettel, az elítéltnek megkegyelmez majd a császár. Bár családja reménykedett, Batthyány nem bízott a kegyelemben. Megalázónak érezte a kötél általi kivégzést, és elhatározta, hogy inkább öngyilkos lesz. Megüzente Antóniának, hogy juttasson be neki mérget. Ezt nem sikerült megszerezni, ezért csempészett be utolsó találkozásukkor a feleség egy papírvágó kést a siralomházba.

Batthyány aznap éjjel azt írta búcsúlevelében, hogy nem találkozhatott feleségével és a tőr már régóta nála volt. „Hiába reménykedtünk az emberségesség utolsó szikrájában, amikor azt véltük, hogy még egyszer látjuk egymást, ezt is megtagadták Tőled. (...) ha akad férfi, aki méltó a te szívedre, akkor az önfeláldozásnak rád oly jellemző túlzásával ne taszítsd el őt magadtól. Elnézéssel és szerelmünk első éveire gondolva emlékezzél rám. (...) Hagyd el ezt az országot a gyerekek kedvéért; az ő jövőjük csírájában volna megfertőzve. (…) A te szeretett, szegény jó nővéred! Menj mindjárt hozzá. Kölcsönösen szükségetek lesz egymásra. (…) Isten Veled! Úgy halok meg, hogy csak a Te képed van a szívemben, a Te neved az ajkamon! Viszontlátásra! Lajosod.”

A nővéreknek már másnap szükségük volt egymásra, hiszen komoly szervezést igényelt, hogy a kivégzett miniszterelnök holtteste ne tömegsírba kerüljön. Titokban vitették a ferencesek pesti templomába, ahol egy rejtett kriptába helyezték. A családi legenda szerint sógora koporsójánál Zichy Karolina megátkozta Ferenc Józsefet, hogy neki is hasonló körülmények között kelljen elvesztenie legszeretettebb családtagjait. Erzsébet királyné és a trónörökösök erőszakos halála után sokan idézték fel ezt a történetet. Zichy Antónia pedig egyenesen arra készült, hogy megöli Haynaut, majd öngyilkos lesz. Gyerekeivel együtt azonban rögtön elhagyta az országot. Svájcba költözött, de az osztrák titkosrendőrök itt is figyeltették. Otthonát rendszeresen látogatták ugyan a magyar emigráció vezéralakjai, az emigrációs politikában szándékosan nem vett részt. Amikor 1853-ban nagyapjától tekintélyes vagyont, egymillió forintot örökölt, a császári hatóságok megpróbálták rávenni, hogy az örökség átvétele miatt hazatérjen. Inkább nem kellett neki.

Húga, Zichy Karolina csak 1850-ben emigrált, miután férjével megegyezett abban, hogy végleg külön költöznek, hiszen a válás egy katolikus főrendi családban lényegében lehetetlen volt. Előbb Genfben majd Velencében, Vicenzában és Genovában élt. Aktív formálója lett a magyar emigráció politikai életének. Az ő genfi „házában lakott a magyar emigráció krémje, úgy szólva a magyar forradalom arisztokráciája” – emlékezett Teleki Sándor. Magánélete is másként alakult, mint nővéréé. Svájcba érkezése után nem sokkal összeköltözött Klapka Györggyel, a komáromi vár korábbi parancsnokával, s egyes források szerint közös gyermekük is született. Bár szerelmi kapcsolatuk a 60-as évek elején megszűnt, Zichy Karolina továbbra is aktív szervezője maradt a Klapka nevével is fémjelzett politikai mozgalmaknak.

Zichy Antónia 1856 elején tért haza, örökségéből vásárolt magának egy kisebb kastélyt Dákán, hatalmas elkobzott vagyonából férje akaratának megfelelően nem kért vissza semmit az osztrák államtól. A mindig gyászruhát viselő, de soha sem panaszkodó özvegy hamarosan a passzív ellenállás élő jelképének számított. Tüntetésszámba ment, ha megjelent egy-egy társasági eseményen. „Batthyányné ellenséges indulatot táplál és terjeszt a felséges uralkodóház ellen, izgatásainak már meg is van a szemmel látható hatása” – fogalmazott egy titkosrendőri jelentés.

A 60-as évek elején Damjanich János özvegyével közösen egyesületet alapított, amely az elesett honvédek családtagjainak és árvaházaknak juttatott segélyeket. Zichy Antónia a kiegyezés után sem változtatott nézetein. Amikor 1867. június 8-án, a koronázás estéjén fényárban úszott a főváros, csak egyetlen palota ablaksora volt sötét: az övé.

Három évvel később valódi tömegdemonstrációnak számított Batthyány újratemetése. A mártír miniszterelnök holttestét csak 1870-ben emelték ki a titkos kriptából, és temették el méltóképpen. A koporsót kétszázezres menet kísérte utolsó útjára. Ez volt egyben a nemzeti ellenállás korszakának utolsó nagy eseménye is. Zichy Antóniát hiába nevezték a sajtóban kissé patetikusan a „nemzet özvegyének”, a többség legszívesebben maga mögött hagyta volna október 6-a emlékét.

Zichy Antónia soha nem fogadta el a kiegyezést, ahogy azt sem, hogy a férjét kivégeztető Ferenc Józsefből szeretett király lett. Inkább szép lassan visszavonult a nyilvánosság elől, de nem tett semmilyen erkölcsi engedményt a hatalomnak. Amikor fia megismerkedett Erzsébet királyné unokahúgával, és feleségül akarta venni, levelében ennyit írt neki: „A gyilkos családba nem nősülünk!”. Fiát megfenyegette: ha elveszi a lányt, házasságuk napján öngyilkosságot fog elkövetni. A tervezett házasság meghiúsult. Egy barátnőjének írt soraival búcsúzott a közügyektől: „Akkor az egész ország szenvedett, és az én hangom szimpátiát gerjesztett, és minden ember sietett vigasztalni, most az ország örvend, meg vannak elégedve az emberek, az én szomorú hangomat nem szívesen hallják, mert mintegy szemrehányás hangzik!" 1888-ban, a pákozdi csata 40. évfordulóján halt meg. Utolsó kívánságának megfelelően Batthyány Lajos búcsúlevelével együtt tették a koporsóba.

Zichy Karolina csak férje 1882-ben bekövetkezett halála után tért vissza Magyarországra. A mai Parádsasváron telepedett le, ahol egyik fia kastélyában élt. Nem tudjuk, milyen kapcsolatban volt nővérével, a két visszavonultan élő testvér mennyit találkozott. Amikor élete végén unokája, Károlyi Mihály arra kérte, hogy írja meg emlékiratait, ő csak ennyit mondott: „nem tehetem, mert az igazat nem írhatom meg, hazudni pedig nem fogok.” 1903-ban halt meg, 85 éves korában.”[forrás: Nyáry Krisztián] Kiegészítés a Wikipédiából: „Zichy Antónia 1844-ben családjával gőzhajóval hazafelé tartott Bécsből, amikor egy arab férje tenyeréből jósolva, megjövendölte annak halálát.”

Barabás Miklós képe

Miközben Ukrajna és Izrael honvédő háborút vív, sokakat megtévesztenek a béke szólamok. Jól emlékszünk még a béke papokra, emlékszünk a „béketáborra”, a feliratra a transzparensen, hogy „Sztálin a világbéke őre!”. És arra is, hogy a harmincas években Nagy-Britanniában a Hitlert támogató pártot, „Béke párt”-nak hívták.  Rafinált és hatékony volt a hitleri, sztálini és a későbbi kommunista propaganda. Az agresszort áldozatnak állította be, és ezt sikeresen elhitette sok vezető, nagy hatású értelmiségivel, gondolkozóval. És milliók imádták az Antikrisztusokat.  Aztán eljött a vég, de úgy tűnik a kijózanodás csak a németeknél történt meg. Az oroszok nem adták fel a birodalmi szemléletet, újra fényezik az egyik legnagyobb tömeggyilkos emlékét. Nosztalgiával gondolnak vissza az egykori Szovjetunióra. És ebbe a sodorba került Magyarország is. A magyar lakosság több mint fele hisz az orosz propagandának, és nem támogatja az ukránok szabadságharcát. Szégyen és gyalázat a székelység orosz-pártisága. Ebben társai vagyunk a szlovákok egy részének is, aki leköpik 1968 és a Prágai tavasz emlékélt, és Putyin pártiak. (Mindezek mögött egyfajta ostoba, szemellenzős nacionalizmus rejtőzik. Azt remélik, ha Putyin szétszaggatja Ukrajnát, akkor a véres cafatokból nekik is jut.) Úgy tűnik, a népek nem tanulnak a saját történetükből.

Fogalmam sincs, hogy mit hoz az újesztendő. De én nem a békét, hanem az agresszorok, a diktatúrák bukását óhajtom. Putyin, a Hamasz és Irán vereségét, a mai Orosz Birodalom fölbomlását.