Ehhez gondolom nem kell magyarázat:

Sokáig azt hittem, hogy csak 63 vagyok, valahogy nem tudatosult bennem, hogy szalad az idő. Szerencsére rengeteg a dolgom, csak a jövőre tudok figyelni.

A Magyar Nemzeti Múzeumban Rejt/Jel/Képek '56 – A forradalom titkos művészete címmel az 1956-os forradalom ihlette korabeli és kortárs alkotásokat, történeti installációkat bemutató kiállítás nyílt.

A bemutatott alkotásokat alkotóik sokáig rejtegették, így volt ezzel apám is, András Tibor. Tőle két festmény és négy grafika szerepel a kiállításon. Mi is kaptunk meghívót a megnyitóra, feleségemmel és lányommal mentünk el. Mikor a bejárat közelébe értem, a neves svéd fotóművész, Anders Engman által készített nagyméretű képen egy kilőtt páncélos előtt kis tábori széken ülő fiatal művészt láttam, amint elmélyülten rajzol.(1)

A forradalom alatt az utcán rajzoló művész jelképe is a kiállításnak, de rejtély is, hiszen nem tudták kit ábrázol a fotó. Valahogy úgy, amire a kiállítás címe utal.

Mikor megláttam, földbe gyökerezett a lábam és hangosan fölkiáltottam: hiszen ez apa! Nem tudtunk erről a képről, köszönet érte. Kár, hogy nem élte meg, csak mi, az utódok. Nagyon fölkavaró volt ez számunkra, napokig erről beszéltünk.

Anyám két kisgyerekkel volt otthon a harcok alatt, az egyik ágyúlövés detonációja megrepesztette a folyosói szoba ajtaját. Nem akarta kiengedni apámat, bezárta az ajtót. De ő kiugrott a körfolyosóra az ablakon, úgy szaladt el. Egy haditudósító még akkor sem maradhat otthon a harcok idején, ha fiatal apa. A nyári cipője van rajta, zubbonya jobb felső zsebében mintha ott lenne az összecsukható Leica fényképező gépe - ő is fényképezett - különös módon ujján ott az egyik gyűrűje, kedvenc kis székén ül, amin olykor én is ültem. Szokatlan a kalap a fején. Vajon mit rajzolhat, hol készülhetett a kép?

A kiállítás nagyon szép, több történeti dimenzióban mutatja be a korszakot, és annak képzőművészeti reflexióit. A kiállító tér egyes szekciói felelgetnek, vitatkoznak egymással. Érdemes megnézni. Kerüli a lapos közhelyeket, amit apám ki nem állhatott.
(1) A fényképet Sümegi György művészettörténész találta meg a történeti fényképtárban.

"Júlia néni két öreg hölgyet hívott meg, és attól fél, hogy elfelejti megkínálni őket kávéval. Várakozás közben ismételgeti: „Megkínálom őket kávéval, megkínálom őket kávéval”. És íme, a két hölgy megérkezik, megkínálja őket kávéval. De feledékenységében egyfolytában ismételgeti: „Megkínálom őket kávéval” – és valóban – másodszor, harmadszor, negyedszer is hozza a kávét. Távozáskor kávés csészék tornyosulnak az asztalon. Ám a két hölgy közül az egyik így szól a másikhoz, miután eljöttek Júliától: „Micsoda vendéglátás! Ez a Júlia még egy csésze kávéval sem kínált meg bennünket!” Mire a másik megkérdi: „És ki az a Júlia?” (Örkény István,  1978)

Az én Júlia nénim 95 éves lesz az ősszel. Éjszaka van, hangokat hallok a szobájából, „sicc, sicc ki, nem mész ki!” Várok, hátha abbahagyja és elalszik, de nem, nem, monoton ismételgeti, sicc, sicc. Nincs mese, fölbotorkálok az emeletre, „Anyuka, mi baj van, bejött a macska?” " Igen, ott van az asztal alatt, zavard ki, tudod, hogy félek a macskáktól." Benézek az asztal alá, de nem látok semmit. Fölkapcsolom a nagy villanyt, fél térdre ereszkedem, de semmi. „Anya, nincs itt semmiféle macska!” „Dehogy is nincs, ott van az asztal alatt, miért mondod, hogy nem látod?” „Anya képzelődsz, nincs ott semmi.” „Dehogy képzelődöm, zavard ki.” – mondja már szinte könyörgő hangon. Felültetem az ágy szélére, hátha onnan jobban lát. „Biztos elbújt, nézz körül, kergesd el!” Magam is elbizonytalanodom, valóban gyakran beszöknek a lábam között a macskák, különösen a fiatalabb, Frici, aki nagyon ügyes. Minden széket kihúzok, asztalokat félretolok, szekrényeket mozgatok, úgy tűnik ez megnyugtatja, visszamegyek aludni, fél három van, még lehetne fél hétig. Majdnem elalszom, amikor újra hangzik: „Sicc, sicc, Ferenc, gyere, zavard el, itt van megint!” Feleségem sem bírja tovább, fölmegy, de mielőtt benyitna, eszébe jut, hogy Fircikét kizárta az erkélyre még kora este. Benyit fiam szobájába, onnan nyílik az erkély, de a macska már ott van a szoba közepén, szemrehányón nyávog rá, bezártál! Követi, amint visszamegy anyukámhoz, aki a macskát meglátva diadalittasan fölkiált: "Na ugye megmondtam, hogy itt van a macska, szólj Ferencnek, mert nem hitte el!" Feleségem fölemeli az aranyos cicát, megmutatja anyukámnak, hogy most kiviszi, és becsukja háta mögött az ajtót.

Csend lesz, tán van még remény, lassan megérkezik hajnal, én kimenekülök a nappaliba, szeretem a nagy tereket, rossz alvó vagyok, hátha. De nemsokára újra fölhangzik: „Sicc, sicc, sicc ki!” Feleségem újra fölmegy, „anyuka, nem tetszett látni, kivittem az előbb?” „Igen, de itt van egy másik.” Le vagyunk forrázva, vesztettünk, és akkor eszébe jut a megoldás: talán keveset itattuk ma, itatni kell, magától elfelejt inni, csak ritkán szól. Sikerül belé diktálni egy nagy pohár gyümölcslevet, és láss csodát, reggelre jobban lesz, nem ijesztik már a macskák, szépen alszik. Nyugodtan mehetek munkába.

Május 14-ig megnézhetitek apám, András Tibor „Történelem és művészet” c. retrospektív kiállítását a Szent István bazilika lovag termében. Érdemes lifttel fölmenni a harmadik emeletre, mert gyalog a mozgólépcső elég fárasztó. A képei előtte a honlapján is megnézhetők: http://tibor.andrasek.hu

Keresztről levétel - 1987, akvarell, papír

Természetesen művei csak egy részét állítottuk ki. Nem vidámak apám képei, de én ezek mellett nőttem föl, így rám másképp hatnak. Pár rajzát már a korábbi NolBlogos posztjaim között is láthattátok, itt most meg lehet nézni élőben. A kiállítás megszervezése nem az én érdemem, hanem lelkes tanítványaié – bár én is sokat dolgoztam azon, hogy minden sikerüljön.

Ökrök Csölösztőn, 1961, olaj, vászon. Csölösztő a Duna egy Somorja közeli kis szakasza volt amit azóta eltüntetett a vízlépcső.

Van már némi sajtó visszhangja is: http://nepszava.hu/cikk/1089014-kepre-vitt-forradalom Illetve a nyomtatott HVG 2016. március 26. száma Stílus rovatában egy rövid ismertető, valamint a 168 Óra, 2016. március 24-is száma, Kultúra rovat, Kései gyöngyhalászat címmel, Jolsvai András írása.

Különben jól vagyok, sziasztok.

Sokat lehet olvasni kettejük kapcsolatáról a neten, néhány morzsát ebből én is fölszedtem, de valójában értetlenül állok. Hogy lehet bántani, és nem imádni egy nőt aki így tud szeretni:

Valakit aki ilyen csodálatosan énekel:

Ugyanez másképp, szerintem ez a jobb:

Miért bántod azt, aki téged így szeret? Nézzétek meg a szemeket, a mosolyokat, valamennyi között ez a régi felvétel a legjobb.

Hogy lehet, hogy két ember akit a sors egymásnak rendelt nem együtt élte le az életét?

Öröm, hogy a pszichopata, egyszerre Orbán és Sztalin hívő, Che-Guevara imádó (aki közönséges gyilkos volt), Konteóval fertőzőtt elméjű – aki még az amerikaiak Holdra szállásában sem hitt – nem írom le a nevét blogger – eltűnt, de vele együtt ment sok olyan blogger is, akit kedveltem. Ki maradt, kit vett át a Népszabi? FSP, Vargag, PUPU, Déana bloggerket.  Nem jut eszembe, hogy kivel is azonos Déana bloggerina. Érdekes módon Pupu bloggernek nagyon sok posztját kitették. Sok sikert nekik!

Ezen az új felületen nem lehet hozzászólni – én legalábbis nem találtam erre módot, és vajon mi olvasható ki abból ami történt?

Szerintem egyfajta balra át történt, amit Pupu blogger átvétele mutat. Csak pár idézet az „Éljen November hetedike” c. posztjából: „Az évfordulón fő és alsenkik próbálják a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelentőségét eltagadni. Pedig ez az első - de nem az utolsó - kísérlet volt arra, hogy a társadalmak sok ezer éves szerkezetét megváltoztassák, hogy az közeledjen ahhoz a felettébb kívánatos állapothoz, melyben az embert képességei és munkája minősíti. … Szilárd meggyőződésem, hogy Lenin eleinte demokratikus szocializmust akart … A kapitalista társadalmak ugyanis semmit nem tesznek a társadalmi feszültségek enyhítéséért, mióta a szocialista világrendszer összeomlott, még annyit se, mint amikor volt bizonyos verseny közöttük. Mióta győztesnek érzik magukat, azóta elpofátlanodtak, a legnagyobbtól a legkisebbig. Megszűnt az ellensúly, ahol kisebb volt a gazdagság, nagyobb a létbiztonság, a társadalmi mobilitás. A világ ma nagyban olyan, mint Magyarország kicsiben.” Amit a mai nyugati demokráciákról ír, meg az egykori szovjet blokk országok hatásáról, az a vicc kategóriájába tartozik, hagyjuk, spongyát rá. (Már a szavak is árulkodóak, ahogy "Kapitalista társadalmak"-ról meg "Szocialista világrendszerről" beszél a régi világ hazug, újbeszél nyelvén.) Maradjunk a címbeli témánál. Pupu bloggernek fogalma sincs arról, hogy a hivatalos nyugati történetírás, ennek részeként a magyar történészek java, mit gondol ama „Nagy októberiről”. (Most Krausz Tamás elvtársat hagyjuk ki a sorból.) Lelke rajta, joga van a régi nótát fújni. Valójában történeti katasztrófa volt a bolsevik hatalomátvétel, és annak fennmaradása, különösen fájdalmas, szomorú fordulat volt ez Oroszország népei szempontjából. Az új rendszer nem hogy csökkentette, hanem fokozta a nyomort, és úgy pusztította el a régi arisztokráciát, hogy helyébe a plebs és bűnözők uralmát ültette. Kicsit ellentmondásos nekem amit a blogger írt. Én azt olvasom ki a soraiból, hogy Pupu blogger szerint a társadalom kísérleti terep, és a hivatásos forradalmárok szimpatikus emberek voltak. Talán nem olvasta Bibó István munkáit, vagy legalábbis nem hatott rá. Leninről is számos újabb tanulmány jelent meg, hogy demokráciát akart volna bármikor, az legalábbis kétséges – az első átnevelő táborok Lenin döntése alapján kezdtek el épülni, nem tudom Pupu mit olvasott erről – a demokratikus szocializmust meg ismerjük, fából vaskarika. Szóval Pupu blogger szemlélete távol áll tőlem, de nem baj, így kerek a világ.

Neki is sok sikert kívánok, nyilván lesznek olvasók, akiknek megfelel. Legalább senki sem vitathatja, hogy a Népszabi egy igazai újbalos orgánum.

Szeretem a havas tájat, pedig van benne valami szomorú. De én a szomorú zenéket is szeretem, csuda tudja miért. És ha megnézed a madarakat, talán nem is olyan szomorú itt minden.

 És a hó a tisztaság jele is, itt nálunk olykor márciusig itt marad a szép fehér hó, nincs rajta korom, nincs rajta szennyeződés. Az pedig, hogy a hó fehér, mint biztos pont, mint cáfolhatatlan igazság, a kortárs filozófusok kedvenc példamondata.

Menjetek szánkózni! (Feleségem képei.)

Most, hogy bezár a NolBlog.hu áthoztam ebbe a környezetbe a megmaradásra méltó posztjaimat. Volt ottan nekem egy sorozatom „Mi a logika?” címmel, annak elemeit ebbe a blogba mozgattam át. Azon gondolkozom, hogy újra elolvasom, újragondolom amiket akkoriban írtam, és kissé átalakítva megjelentetem itten újra. Az mindenképpen zavaró volt a korábbi blogolásomban, hogy egyszerre nagyon különböző nehézségű szövegeket írtam, nem gondoltam jól végig, hogy kik is lesznek az én olvasóim. Másoknak tetszettek az ilyen-olyan politikai beszólásaim, olykor dühöngéseim, és megint másoknak, amikor személyes emlékekről írok, megint másoknak, mikor filozofálok vagy zenéket ajánlok. Most megpróbálom kétfelé bontani a szövegeimet. Ezek a tervek, aztán, hogy mi valósul meg belőle, azt még nem tudom.