Tegnap (2017.01.27) temettük Várnagy Zoltánt, másod unokatestvéremet, anyám nagynénje kisebbik fiát. Nyolcvanöt éves volt, két infarktus után, utolsó idejét már kórházban töltötte. Viszonylag későn találta meg élete párját, Gizit, akivel 2012-ig, Gizi betegsége ellenére is boldogan éltek, mert nem voltak egyedül. Sem neki, sem korábban eltávozott bátyjának nem voltak gyermekei, vele együtt kihalt a Várnagy család.  Nem hiszem, hogy Zoltánnak valaha is voltak ellenségei haragosai. Kiegyensúlyozott lelkű, szép arcú, arányos testű férfi volt, édesapjától örökölt már-már operai szintű hanggal. Mindig emlékezni fogunk rá és családjára valahányszor Balatonkenesére megyünk. Égész éjjel azon gondolkoztam, írjak-e többet, bensőbbet az életéről? Képzeletben magam elé idéztem Zoltánt, és megkérdeztem tőle, örülne-e neki? – Nem, Ferenc, az én életem maradjon az én titkom. Itten lenn együtt vagyok azokkal akiket szerettem, velük megbeszélem. Ami tanulság van benne, az nem mondható el diszkurzív nyelven, ami a te filozófusi műfajod. Had olvassam inkább amit korábban szüleimről írtál. – Legyen így.

*************************

Dáj mi vodú

Feleségem szerint nem kéne effajta történeteket mesélnem, ha valakinek ilyen volt a foglalkozása amiről most szó lesz, arról jobb hallgatni, szégyen az, csak megint fikázni fogják a családomat; meg különben is nagyon elfogult vagyok, és főleg hamis ez az én nosztalgiázásom a régi elsüllyedt világok iránt. Meglehet. Én csak azt írom amire emlékszem a régiek elbeszéléséből. Sem az nem biztos, hogy jól emlékszem, sem az hogy ők elfogulatlanul emlékeznek a múltra. A múltba révedés meg a gyerekkorból jön. Gyerekkoromban kizárólag katonást szerettünk játszani, mindenkit bevettem a csapatba, az ellenség a levegő volt. Időnként eljátszottuk Mohácsot azzal a kis különbséggel, hogy nem sodródtunk a török ágyúk elé, hanem egy gyors hadmozdulattal a lövegek mögé kerültünk, és az ágyúkat megfordítva győztünk. Világosnál sem tettük le a fegyvert, egy frászt. Szabad csapatokat szerveztem, föltaláltam a hátul töltős többlövetű puskát, és ripityára vertük az ellenséget. Viszont enni egyáltalán nem szerettem, nagyon sovány kisfiú voltam, ezért aztán nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy Prince Eugene sem volt egy katonás testalkat, és mégis mindenidők egyik legnagyobb hadvezére volt. Akkor előttem sincs akadály, gondoltam, és nem aggódtam. Szüleim viszont aggódtak, és kitalálták, hogy leküldenek anyukám egyik nagynénijéhez Balatonkenesére, hátha ő csodát tesz. Maca néninek és Sanyi bácsinak zsebkendőnyi telke volt. A telek még megvan, de évek óta senki sem jár oda, a piciny lugas is üres, a régi asztalt is eltűnt.

A lugasban ebédeltünk Sanyi bácsival, aki jókedvre derült tőlünk gyerekektől. Olyan régi dalokat énekelt, hogy „….kis kályhácskám, kis lámpácskám melegítsd be a szobácskám...” Ha megszomjazott mindig azt mondta: dáj mi vodú, és mosolygott amikor hűvös, friss vizet kapott. Örült a víznek. Nem értettem, hogy lehet örülni a víznek? Májustól szeptemberig voltak ottan, Maca néni hajnalban kelt, úszott egyet a Balatonban, utána vásárolni ment a vegyesboltba. Mire mi gyerekek fölébredtünk a lugasban terített asztal várt minden földi jóval. Mikor az utolsó napon anyám értem jött, csehgombóc volt az ebéd. (Az elnevezés tőlünk, gyerekektől származott.) Ez forró vízben kifőzött szilvalekvárral töltött kelt tészta gombóc, cukros dióval és olvasztott vajjal bőségesen leöntve. Nagyon finom. Tizenkét gombócot bevágtam, anyám nem hitt a szemének. De nem is erről akartam beszélni. Sanyi bácsi délceg férfi volt, gyönyörű hanggal, fiatal korában operaénekesnek készült. Kicsit másképp alakult az élete, katonatisztként ő lett a Markó utcai fogház gazdasági igazgatója. Tekintélyparancsoló termete folytán soha nem kellett neki kíséret, ha a rabok közé ment ellenőrizni. Maca nénivel ott laktak a dutyiban. A jó magaviseletű rabnők időnként följártak Maca nénihez krumplit hámozni vagy zoknit stoppolni. Ilyenkor Maca néni mesélt nekik a régi bálokról, akik a történeteket tátott szájjal hallgatták. Sanyi bácsi barátai ügyészek, bírók, ügyvédek és katonatisztek voltak, akik közül páran noszogatni kezdték. „Sanyikám, van nekünk a mostanában kialakított Csikvándi telepen nyaralónk, jó a társaság. Esténként azt játsszuk, hogy egyikünket az ügyész méltóságos úr megvádolja, az ügyvéd nagyságos úr védi, és bíró is van köztünk, aki elítéli. Csak egyvalaki hiányzik: nincs aki a bűnöst bekasztlizza. Sanyikám, vegyél te is telket ott, éppen van egy fél ház piciny telekkel eladó.” Így is történt, Maca néni a következő születésnapjára egy balatoni telket kapott ajándékba. Sanyi bácsi havi fizetése meg egy kis hitel elég volt a rá. Mire kifizették a tartozást fordult a történelem kereke, Sanyi bácsit elvitték egy távoli nagy országba, ahol az egykori börtönigazgatóból rab lett. Úgy mesélte nekünk, fogva tartóik nem sokkal éltek jobban náluk, és nem voltak rossz emberek az őrök, valahányszor csak kérte, dáj mi vodú, mindig adtak vizet.   

Egy télen aztán hirtelenen szedelőzködtek, itt hagytak bennünket. Azóta sem tudom, hogy odafönn a mennyországban Sanyi bácsinak mi a csuda lehet a foglalkozása, és ki segít Maca néninek stoppolni a zoknikat?

Apám vézna kisfiú volt, aki sorra kapta el a gyerekbetegségeket, talán még az angolkórt is. Rossz étvágya volt. Finomabbnál finomabb étkeket hozott neki  Mózes nagyapó – az ő édesapja, aki mint mozgópostás minden jó hentest és kocsmát ismert az országban – de a kisfiú csak belekóstolt az ételbe, és már tolta is félre. Azt gondolta akkor a család, mint később az én szüleim is, hogy le kell küldeni a gyereket vidékre, ott a jó levegőn majd megerősödik, fölszed pár kilót. Így is lett, leküldték Margit mama rokonaihoz Máramarosszigetre, ahol nagy ház volt, háziállatokkal, kutyával, macskával, csirkékkel és veteményes kerttel. És a kert végében folyt a Tisza.

Tibike az Abonyi utcai bérház körfolyosója után, de még a Városliget fái után is idegenül sétált a nagy kertben. Nézte az állatokat, csodálta a kert végében folyó kis folyót, egész nap rajzolgatott és álmodozott.  Egyszer nagy zsíros kenyeret kapott tízóraira. Sétálgatott vele a kertben,  lassan majszolta. A nagykutya meglátta és felé indult. Tibike a háta mögé dugta, de a kutya egy villámgyors mozdulattal mögé került, és elszaladt a kenyérrel. Apám pityeregve szaladt be a háziakhoz, ott azonban először kinevették, majd jól összeszidták, hogy milyen egy nyámnyila fiú.

Máskor a nagyhangú Berta nénikéjét figyelte amint felássa a veteményes kertet. A föld ásása közben kövér giliszták kerültek elő, amit néhány élelmes csirke rögtön fölkapott, a többi ott tekergőzőtt tovább a földön. A kisfiú méla undorral és félelemmel szemlélte a csúnya állatokat. Berta néni ezen elcsodálkozott. Miért fél ez a buta pesti kisfiú a gilisztáktól, hiszen azok nem harapósak? Majd ő megneveli, milyen katona lesz az ilyen. Fölkapott a földről egy pár kövér gilisztát, és Tibike fejére tette, aki a rémülettől percekig mozdulni sem mert. Apám sokszor elmesélte ezt, és közel a nyolcvan felé is amikor idáig ért a mesélésben, az arcára olyan undor és rettegés ült ki, mintha most történt volna. A hízókúra nem sikerült, így a kisfiút visszaküldték, mint reménytelen esetet.

Történt egyszer, hogy valami gyomorbántalom támadta meg Tibikét. Semmi nem maradt meg benne. Először nem vették komolyan, biztak benne, hogy pár napos diéta segít. Majd látva, hogy nem javul, orvoshoz vitték.  Aztán egyik orvostól a másikhoz, de  semmi nem segített rajta. Nagyapó falusi öregasszonyoktól kért tanácsot, de azok teái sem értek semmit. Hiába fizették meg a legjobb orvosokat, a gyerek állapota kezdett kritikussá válni. Végül az egyik orvos jóindulatúan azt tanácsolta nagyanyámnak, hogy próbálja megkeresni a híres gyerekgyógyászt, aki – úgy mondták mogorva ember – már nyugdíba vonult és nem rendel. Margit nagyanyám másnap reggel gondosan felöltöztette Tibikét, és elment vele Bókay professzor úr lakására. Ott bekopogtatott a cselédek ajtaján, akiknek elmondta mi járatban van. Azok átvezették az előszobába és azt  mondták neki:  Kilenc óra tájban a nagyságos úr átjön az ebédlőbe reggelizni az előszobán keresztül.  Maga csak csendben üljön a széken, meg ne szólaljon, bízzon a jó szerencséjében.  Lassan múltak a percek. Kilenc óra előtt kinyílt az ajtó, és a tekintélyes öregúr komótosan kilépett és elindult az ebédlő felé. Úgy tűnt ügyet sem vet a széken ülő asszonyra és gyerekére. Amikor azonban melléjük ért, hirtelen feléjük fordult, hosszan az asszonyra  majd a gyerekere nézett, és ennyit mondott: Mutassa! Margit nagyanyám  kicsomagolta apámat, és válaszolt az orvos kérdéseire, aki nagyon alaposan kikérdezte. Kicsit elgondolkozott, majd ezt mondta: Egyetlen dolog segíthet most már, rizsnyákot kell adni a gyereknek, de azt is csak fokozatosan, kis lépésenként növelve a mennyiséget. Tudja maga hogyan kell rizsnyákot főzni? Mivel „nem” volt a válasz, részletesen elmagyarázta, majd a végén kikérdezte nagyanyámat a javasolt terápia minden csínjáról, binjáról.  Nagyanyám nem győzött hálálkodni, de amikor pénz akart adni, a professzor hidegen közölte vele, lejárt a vizitáció, nincs több ideje.  Nagymama fölnyalábolta Tibikét és távozott.

„Halló, halló, itt Quodlibet blogger, a huszonegyedik századból.” [i] hallja valaki odafönn a hangomat, van Internetetek ott a mennyekben? Kérem adják át az üzenetemet:  köszönöm Bókay János professzor úr, hogy csaknem száz évvel ezelőtt megmentette az apám életét.

[i] „Halló, halló, itt Karinthy Frigyes, költő, a huszadik századból.” rádió felvétel a korból.

Nagyon jó posztot jelentetett meg HaFr a PKP párthoz kötődő blog oldalon. Tökéletesen pontos a helyzetelemzése. A jelenlegi magyar társadalom bármennyire is megosztott a felszínen, a mélyben a többség antikapitalista, utálja a verseny, viszont imádja az atyáskodó államot. Minél többet akar a közös fazékból, de önmaga nem akar változni, teljesen begyepesedett.  Ha a saját életéről van szó a kis stiklik, a bliccelések világában él, és nem látja át, hogy odafönn ugyanez történik, csak nagyobb mértetekben.  Elmondok egy jellemző példát.

Az egyik Fb ismerősöm megosztott egy indulatos, felháborodott posztot, hogy milyen alacsonya a minimál bér, hogy abból nem lehet megélni. Leközöl egy számítást, hogy szinte semmire sem elég – ami persze igaz. És az a vicc, hogy föl sem merül benne, hogy az államnak nem a minimál bér osztogatása a dolga, és hogy talán azért ilyen alacsony, mert ez az ország ennyire képes. Eszébe nem jut, hogy ezen csak újabb kölcsönökkel vagy adóemeléssel lehetne segíteni, vagy egyfajta jövedelem nivellálással amivel az előző rendszer próbálkozott. Mikor ezt elmondom neki megbántódik. Nem érti, hogy miért mondom, hogy a kommunizmus egyszer már megbukott. Gondolj bele, ő a tipikus ellenzéke Orbánnak. Jézus!

Két ideológia van amire a mai magyarság vevő: bal vagy jobboldali antikapitalizmus és romantikus-misztikus nacionalizmus, ami maga a halál, a dögrovás és pusztulás, de mégis szeretik. Idióta antiszemiták szajkózzák, hogy hány Nobel díjasunk volt, miközben ezeket a zseniket apáik üldözték világgá. Egyre terjednek az antiszemita és USA ellenes konteók, tovább élnek a politikai térfél mindkét oldalán a régi reflexek, valójában az emberek mai vallása a politikai hitvallás. De a bal oldal sem jobb. A fő baj a liberális baloldallal, hogy nem hajlandók szembenézni a valósággal, legyen szó akár a cigány kérdésről, akár a muszlim bevándorlókról. A politikai tabuk és ellentabuk következtében a valóság kimondhatatlan, és félelmetes. A politikai térben süketek párbeszéde folyik, a teljes félremagyarázása másik oldalnak. Pl. a kormány rasszista. Mert persze nagyon ostoba és káros a kormányzat menekültek elleni propaganda hadjárata, de marhaság arról beszélni, hogy rasszista volna. Ráadásul a lényegben még igazuk is van: Európa már az eddigi bevándorolt muszlim népességet sem képes integrálni, nem hogy azt a tömeget, ami még jönni akar. De hagyjuk, reménytelen. Csak műveljük kertjeinket.

Ehhez gondolom nem kell magyarázat:

Sokáig azt hittem, hogy csak 63 vagyok, valahogy nem tudatosult bennem, hogy szalad az idő. Szerencsére rengeteg a dolgom, csak a jövőre tudok figyelni.

A Magyar Nemzeti Múzeumban Rejt/Jel/Képek '56 – A forradalom titkos művészete címmel az 1956-os forradalom ihlette korabeli és kortárs alkotásokat, történeti installációkat bemutató kiállítás nyílt.

A bemutatott alkotásokat alkotóik sokáig rejtegették, így volt ezzel apám is, András Tibor. Tőle két festmény és négy grafika szerepel a kiállításon. Mi is kaptunk meghívót a megnyitóra, feleségemmel és lányommal mentünk el. Mikor a bejárat közelébe értem, a neves svéd fotóművész, Anders Engman által készített nagyméretű képen egy kilőtt páncélos előtt kis tábori széken ülő fiatal művészt láttam, amint elmélyülten rajzol.(1)

A forradalom alatt az utcán rajzoló művész jelképe is a kiállításnak, de rejtély is, hiszen nem tudták kit ábrázol a fotó. Valahogy úgy, amire a kiállítás címe utal.

Mikor megláttam, földbe gyökerezett a lábam és hangosan fölkiáltottam: hiszen ez apa! Nem tudtunk erről a képről, köszönet érte. Kár, hogy nem élte meg, csak mi, az utódok. Nagyon fölkavaró volt ez számunkra, napokig erről beszéltünk.

Anyám két kisgyerekkel volt otthon a harcok alatt, az egyik ágyúlövés detonációja megrepesztette a folyosói szoba ajtaját. Nem akarta kiengedni apámat, bezárta az ajtót. De ő kiugrott a körfolyosóra az ablakon, úgy szaladt el. Egy haditudósító még akkor sem maradhat otthon a harcok idején, ha fiatal apa. A nyári cipője van rajta, zubbonya jobb felső zsebében mintha ott lenne az összecsukható Leica fényképező gépe - ő is fényképezett - különös módon ujján ott az egyik gyűrűje, kedvenc kis székén ül, amin olykor én is ültem. Szokatlan a kalap a fején. Vajon mit rajzolhat, hol készülhetett a kép?

A kiállítás nagyon szép, több történeti dimenzióban mutatja be a korszakot, és annak képzőművészeti reflexióit. A kiállító tér egyes szekciói felelgetnek, vitatkoznak egymással. Érdemes megnézni. Kerüli a lapos közhelyeket, amit apám ki nem állhatott.
(1) A fényképet Sümegi György művészettörténész találta meg a történeti fényképtárban.

"Júlia néni két öreg hölgyet hívott meg, és attól fél, hogy elfelejti megkínálni őket kávéval. Várakozás közben ismételgeti: „Megkínálom őket kávéval, megkínálom őket kávéval”. És íme, a két hölgy megérkezik, megkínálja őket kávéval. De feledékenységében egyfolytában ismételgeti: „Megkínálom őket kávéval” – és valóban – másodszor, harmadszor, negyedszer is hozza a kávét. Távozáskor kávés csészék tornyosulnak az asztalon. Ám a két hölgy közül az egyik így szól a másikhoz, miután eljöttek Júliától: „Micsoda vendéglátás! Ez a Júlia még egy csésze kávéval sem kínált meg bennünket!” Mire a másik megkérdi: „És ki az a Júlia?” (Örkény István,  1978)

Az én Júlia nénim 95 éves lesz az ősszel. Éjszaka van, hangokat hallok a szobájából, „sicc, sicc ki, nem mész ki!” Várok, hátha abbahagyja és elalszik, de nem, nem, monoton ismételgeti, sicc, sicc. Nincs mese, fölbotorkálok az emeletre, „Anyuka, mi baj van, bejött a macska?” " Igen, ott van az asztal alatt, zavard ki, tudod, hogy félek a macskáktól." Benézek az asztal alá, de nem látok semmit. Fölkapcsolom a nagy villanyt, fél térdre ereszkedem, de semmi. „Anya, nincs itt semmiféle macska!” „Dehogy is nincs, ott van az asztal alatt, miért mondod, hogy nem látod?” „Anya képzelődsz, nincs ott semmi.” „Dehogy képzelődöm, zavard ki.” – mondja már szinte könyörgő hangon. Felültetem az ágy szélére, hátha onnan jobban lát. „Biztos elbújt, nézz körül, kergesd el!” Magam is elbizonytalanodom, valóban gyakran beszöknek a lábam között a macskák, különösen a fiatalabb, Frici, aki nagyon ügyes. Minden széket kihúzok, asztalokat félretolok, szekrényeket mozgatok, úgy tűnik ez megnyugtatja, visszamegyek aludni, fél három van, még lehetne fél hétig. Majdnem elalszom, amikor újra hangzik: „Sicc, sicc, Ferenc, gyere, zavard el, itt van megint!” Feleségem sem bírja tovább, fölmegy, de mielőtt benyitna, eszébe jut, hogy Fircikét kizárta az erkélyre még kora este. Benyit fiam szobájába, onnan nyílik az erkély, de a macska már ott van a szoba közepén, szemrehányón nyávog rá, bezártál! Követi, amint visszamegy anyukámhoz, aki a macskát meglátva diadalittasan fölkiált: "Na ugye megmondtam, hogy itt van a macska, szólj Ferencnek, mert nem hitte el!" Feleségem fölemeli az aranyos cicát, megmutatja anyukámnak, hogy most kiviszi, és becsukja háta mögött az ajtót.

Csend lesz, tán van még remény, lassan megérkezik hajnal, én kimenekülök a nappaliba, szeretem a nagy tereket, rossz alvó vagyok, hátha. De nemsokára újra fölhangzik: „Sicc, sicc, sicc ki!” Feleségem újra fölmegy, „anyuka, nem tetszett látni, kivittem az előbb?” „Igen, de itt van egy másik.” Le vagyunk forrázva, vesztettünk, és akkor eszébe jut a megoldás: talán keveset itattuk ma, itatni kell, magától elfelejt inni, csak ritkán szól. Sikerül belé diktálni egy nagy pohár gyümölcslevet, és láss csodát, reggelre jobban lesz, nem ijesztik már a macskák, szépen alszik. Nyugodtan mehetek munkába.

Május 14-ig megnézhetitek apám, András Tibor „Történelem és művészet” c. retrospektív kiállítását a Szent István bazilika lovag termében. Érdemes lifttel fölmenni a harmadik emeletre, mert gyalog a mozgólépcső elég fárasztó. A képei előtte a honlapján is megnézhetők: http://tibor.andrasek.hu

Keresztről levétel - 1987, akvarell, papír

Természetesen művei csak egy részét állítottuk ki. Nem vidámak apám képei, de én ezek mellett nőttem föl, így rám másképp hatnak. Pár rajzát már a korábbi NolBlogos posztjaim között is láthattátok, itt most meg lehet nézni élőben. A kiállítás megszervezése nem az én érdemem, hanem lelkes tanítványaié – bár én is sokat dolgoztam azon, hogy minden sikerüljön.

Ökrök Csölösztőn, 1961, olaj, vászon. Csölösztő a Duna egy Somorja közeli kis szakasza volt amit azóta eltüntetett a vízlépcső.

Van már némi sajtó visszhangja is: http://nepszava.hu/cikk/1089014-kepre-vitt-forradalom Illetve a nyomtatott HVG 2016. március 26. száma Stílus rovatában egy rövid ismertető, valamint a 168 Óra, 2016. március 24-is száma, Kultúra rovat, Kései gyöngyhalászat címmel, Jolsvai András írása.

Különben jól vagyok, sziasztok.

Sokat lehet olvasni kettejük kapcsolatáról a neten, néhány morzsát ebből én is fölszedtem, de valójában értetlenül állok. Hogy lehet bántani, és nem imádni egy nőt aki így tud szeretni:

Valakit aki ilyen csodálatosan énekel:

Ugyanez másképp, szerintem ez a jobb:

Miért bántod azt, aki téged így szeret? Nézzétek meg a szemeket, a mosolyokat, valamennyi között ez a régi felvétel a legjobb.

Hogy lehet, hogy két ember akit a sors egymásnak rendelt nem együtt élte le az életét?

Öröm, hogy a pszichopata, egyszerre Orbán és Sztalin hívő, Che-Guevara imádó (aki közönséges gyilkos volt), Konteóval fertőzőtt elméjű – aki még az amerikaiak Holdra szállásában sem hitt – nem írom le a nevét blogger – eltűnt, de vele együtt ment sok olyan blogger is, akit kedveltem. Ki maradt, kit vett át a Népszabi? FSP, Vargag, PUPU, Déana bloggerket.  Nem jut eszembe, hogy kivel is azonos Déana bloggerina. Érdekes módon Pupu bloggernek nagyon sok posztját kitették. Sok sikert nekik!

Ezen az új felületen nem lehet hozzászólni – én legalábbis nem találtam erre módot, és vajon mi olvasható ki abból ami történt?

Szerintem egyfajta balra át történt, amit Pupu blogger átvétele mutat. Csak pár idézet az „Éljen November hetedike” c. posztjából: „Az évfordulón fő és alsenkik próbálják a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelentőségét eltagadni. Pedig ez az első - de nem az utolsó - kísérlet volt arra, hogy a társadalmak sok ezer éves szerkezetét megváltoztassák, hogy az közeledjen ahhoz a felettébb kívánatos állapothoz, melyben az embert képességei és munkája minősíti. … Szilárd meggyőződésem, hogy Lenin eleinte demokratikus szocializmust akart … A kapitalista társadalmak ugyanis semmit nem tesznek a társadalmi feszültségek enyhítéséért, mióta a szocialista világrendszer összeomlott, még annyit se, mint amikor volt bizonyos verseny közöttük. Mióta győztesnek érzik magukat, azóta elpofátlanodtak, a legnagyobbtól a legkisebbig. Megszűnt az ellensúly, ahol kisebb volt a gazdagság, nagyobb a létbiztonság, a társadalmi mobilitás. A világ ma nagyban olyan, mint Magyarország kicsiben.” Amit a mai nyugati demokráciákról ír, meg az egykori szovjet blokk országok hatásáról, az a vicc kategóriájába tartozik, hagyjuk, spongyát rá. (Már a szavak is árulkodóak, ahogy "Kapitalista társadalmak"-ról meg "Szocialista világrendszerről" beszél a régi világ hazug, újbeszél nyelvén.) Maradjunk a címbeli témánál. Pupu bloggernek fogalma sincs arról, hogy a hivatalos nyugati történetírás, ennek részeként a magyar történészek java, mit gondol ama „Nagy októberiről”. (Most Krausz Tamás elvtársat hagyjuk ki a sorból.) Lelke rajta, joga van a régi nótát fújni. Valójában történeti katasztrófa volt a bolsevik hatalomátvétel, és annak fennmaradása, különösen fájdalmas, szomorú fordulat volt ez Oroszország népei szempontjából. Az új rendszer nem hogy csökkentette, hanem fokozta a nyomort, és úgy pusztította el a régi arisztokráciát, hogy helyébe a plebs és bűnözők uralmát ültette. Kicsit ellentmondásos nekem amit a blogger írt. Én azt olvasom ki a soraiból, hogy Pupu blogger szerint a társadalom kísérleti terep, és a hivatásos forradalmárok szimpatikus emberek voltak. Talán nem olvasta Bibó István munkáit, vagy legalábbis nem hatott rá. Leninről is számos újabb tanulmány jelent meg, hogy demokráciát akart volna bármikor, az legalábbis kétséges – az első átnevelő táborok Lenin döntése alapján kezdtek el épülni, nem tudom Pupu mit olvasott erről – a demokratikus szocializmust meg ismerjük, fából vaskarika. Szóval Pupu blogger szemlélete távol áll tőlem, de nem baj, így kerek a világ.

Neki is sok sikert kívánok, nyilván lesznek olvasók, akiknek megfelel. Legalább senki sem vitathatja, hogy a Népszabi egy igazai újbalos orgánum.

Szeretem a havas tájat, pedig van benne valami szomorú. De én a szomorú zenéket is szeretem, csuda tudja miért. És ha megnézed a madarakat, talán nem is olyan szomorú itt minden.

 És a hó a tisztaság jele is, itt nálunk olykor márciusig itt marad a szép fehér hó, nincs rajta korom, nincs rajta szennyeződés. Az pedig, hogy a hó fehér, mint biztos pont, mint cáfolhatatlan igazság, a kortárs filozófusok kedvenc példamondata.

Menjetek szánkózni! (Feleségem képei.)

Most, hogy bezár a NolBlog.hu áthoztam ebbe a környezetbe a megmaradásra méltó posztjaimat. Volt ottan nekem egy sorozatom „Mi a logika?” címmel, annak elemeit ebbe a blogba mozgattam át. Azon gondolkozom, hogy újra elolvasom, újragondolom amiket akkoriban írtam, és kissé átalakítva megjelentetem itten újra. Az mindenképpen zavaró volt a korábbi blogolásomban, hogy egyszerre nagyon különböző nehézségű szövegeket írtam, nem gondoltam jól végig, hogy kik is lesznek az én olvasóim. Másoknak tetszettek az ilyen-olyan politikai beszólásaim, olykor dühöngéseim, és megint másoknak, amikor személyes emlékekről írok, megint másoknak, mikor filozofálok vagy zenéket ajánlok. Most megpróbálom kétfelé bontani a szövegeimet. Ezek a tervek, aztán, hogy mi valósul meg belőle, azt még nem tudom.