„Ha a magyar felvilágosodásról beszélünk, az első három név, amelyet rendszerint és okkal együtt szoktak kimondani, Bessenyeié, Barcsayé és Báróczié. Mindhárman testőrtisztek Mária Terézia udvarában, kezdettől fogva jó barátok, együtt, közös szándékkal indítják el azt a szellemi mozgalmat, amely nemcsak újrateremti a magyar irodalmat, de kiindulópontja minden attól kezdődő haladó hazai szellemi és politikai törekvésnek. Bessenyei a főalak, ő az ösztönző, a műfajok kikísérletezője, a példakép s példamutató, a mozgalom szervezője és filozófusa. Barcsay a megindulás pillanatainak legjobb költője. Báróczi pedig a legjobb stilisztája, a magyar irodalmi nyelv újrateremtője, és a további nyelvfejlesztés ösztönzője.

Erdélyi birtokos nemescsalád fia volt, 1735-ben született. Ifjú éveit a híres nagyenyedi kollégiumban töltötte, ahol hamar kivált rendkívüli tanulni tudásával és ismeretvágyával. A történelmen és az irodalmon kívül a természettudomány is érdekli. Ahogy Bessenyeit izgatja Newton fizikája, Báróczit a kémia igézi meg, sőt hamarosan a végső divatját élő alkímia is, ami majd idősebb korában olykor nevetséges hírbe is hozza. 1760-ban Bécsben megalakul a magyar nemesi testőrség, amelynek sorába minden vármegye két nemesifjút küldhet. Báróczi felismeri, hogy ez a nagy lehetőség: hátat fordítani a kisszerű otthonnak, és eljutni a birodalom fővárosába, a tudományok és művészetek központjába. Mindenáron testőr akar lenni. Ennek pedig akadálya van. A rendkívül művelt fiatalember nem elég magas, testi ügyességben nem válik ki, és kifejezetten csúnya ember. A megyei illetékesek okkal-joggal félnek, hogy Bécsben kinevetik őket, sőt még azt is hihetik, hogy gúnyolódnak a nemesi testőrséggel, ha ezt a testileg merőben alkalmatlan fiatalembert küldik. Báróczit azonban nem lehet lebeszélni. Felkeresi Erdély legmagasabb méltóságait - és meggyőzi őket. Később is sok szó esik arról, hogy Báróczi bárkit bármire rá tud beszélni, oly kellemes hangon, oly okosan és oly szívósan érvel. Végül is a megye felsőbb utasítására küldi az akkor huszonöt éves - tehát a többi ifjúhoz képest már koron túlinak is számító - Báróczi Sándort a nemesi testőrségbe. Ott mindenekelőtt megint csak addig jár a befolyásos urak nyakára, amíg kihallgatást nem eszközölnek ki a királynő férjéhez, Ferenchez, aki a német-római császári címet viseli. Ferenc a történelemben mindig háttérben marad, de hatása sok irányban érezhető, általában üdvösen. A kor igen művelt emberei közé tartozott, rokonszenvezett a haladás mérsékeltebb hirdetőivel, híve és elősegítője volt az iparosításnak, szerette az irodalmat és a zenét. Elég volt egyetlen találkozás, hogy Ferenc el legyen bűvölve a németül, franciául, latinul egyformán jól beszélő magyar fiatalembertől. És ha a császár, a királynő férje akarja, akkor a testőrség parancsnoka sem tiltakozhat: kivételesen felvették a testőrségbe a testi mértéket meg nem ütő Báróczit. És ő hűséges is maradt az udvari szolgálathoz. Bessenyei idővel a testőrségtől átlépett az udvari könyvtárba, Barcsay átment a hadsereghez - Báróczi testőr maradt mindvégig, ezredesi ranggal vonult nyugalomba. Ez az udvari szolgálat nem volt terhes, elegendő időt adott a kultúrához. Báróczi pedig azért igyekezett Bécsbe, hogy a kultúrának éljen. 1761-ben hagyta el Erdélyt, ahová soha többé nem ment vissza, Bécsben halt meg 1809-ben, hetvennégy éves korában.

Amint a testőrséghez került, azonnal összebarátkozott Bessenyeivel és Barcsayval. Közösek voltak az eszméik. Báróczi értette meg a legjobban, hogy az irodalom újjáteremtéséhez irodalmi nyelvet kell teremteni, hiszen az előbbi századok izmos-ízes magyar nyelve feledésbe ment, de nem is lett volna már alkalmas az új fogalmak, új tartalmak kifejezésére. Felismerte, hogy a nyelvcsiszolás legalkalmasabb módja, ha korszerű szöveget fordítunk magyarra. Báróczi nem volt költő, ha nagy néha alkalomszerűen írt is verset; egy költeménye meg is jelent a Bessenyei György Társasága című későbbi antológiában, Bessenyei, Barcsay és Orczy Lőrinc verseivel együtt. De igazi területe az igényes próza volt. Egy Franciaországban akkoriban divatos, bár jelentéktelen regénynek, La Calprenède-nak Cassandrájával kezdett munkához. Ma már merőben érdektelen, hogy ez a hajdani és gyorsan avuló bestseller miről is szól, sokkal fontosabb, hogy Báróczi képes volt a fejlettsége teljében lévő francia nyelv mondatait visszaadni magyarul, méghozzá választékos és közérthető magyarsággal. Közben kénytelen volt új szavakat gyártani, de ezt oly mértéktartással tette, hogy az új szó természetesen illeszkedett a nyelv egészébe. Valójában Báróczi műfordítói munkásságával kezdődik a magyar nyelvújítás. Kazinczyék majd őt folytatják, és Kazinczy úgy is emlékezik vissza Báróczira, mint legfőbb példaképére a magyar nyelv körüli harcokban.

Bessenyei 1772-ben lép fel, ezzel megindul a szellemi mozgalom. Két évvel később, 1774-ben megjelenik a Cassandra, s ezzel készen áll a szellemi mozgalom nyelvi alapvetése. Utána méltóbb feladatot vállalt: lefordította Marmontel Erkölcsi meséit, a francia felvilágosodás fontos és nagy hatású, kritikai szellemű, az új erkölcsről valló művét. Majd egyéb német és francia műveket szólaltat meg magyarul. 1790-ben írta meg a magyar felvilágosodás egyik legfontosabb vitairatát: A védelmezett magyar nyelvet. Alapvető problémához nyúlt. Bessenyeiék indulásától fogva a reakció egyik fegyvere volt a nyelvi kifogás. Kétségbe vonták, hogy a magyar nyelv egyáltalán alkalmas-e irodalom, tudomány kifejezésére. A polgári fejlődéshez nélkülözhetetlen nemzettudat alapját, a nemzeti nyelv létjogosultságát vonták kétségbe. Ez a nyelv akkor valóban igen elmaradott volt, Bessenyeinek kezdetben még igen nehezen sikerült kiformálnia mondatait. Báróczi volt az első közöttük, aki bizonyította, hogy a kor francia és német mondatait el lehet mondani magyarul is. Ő volt tehát a leghivatottabb, hogy elméletileg is kifejtse a nemzeti nyelv létjogosultságát, fejleszthetőségét. Vitairata indítja el mindazt a törekvést, amely rövid évtizedek alatt polgárjogot szerzett hazájában a magyar nyelvnek. Révai Miklós és Verseghy Ferenc nyelvészeti kutatásai, vitái és eredményei ugyanúgy Báróczi nyelvvédelmével kezdődnek, mint a XIX. század elején Kazinczy vezérletével fellángoló nyelvújító mozgalom. Az ezután következő években - ha a fordítói tevékenységet nem is hagyta abba - figyelmét egyre inkább az alkímia kötötte le. Úgy tetszik, ez nála nem szélhámosság vagy mániás aranyszerzési láz volt. A pénz sohase érdekelte, még örökségéről is lemondott húga javára, tisztességesen megélt tiszti fizetéséből. De izgatta az elemek alakíthatóságának lehetősége. Ennek érdekében a fejlődő valódi kémiával is behatóan foglalkozott; jó barátságban volt Born Ignáccal, a kor kiváló vegyészével, aki nagyra becsülte Báróczi tudását, és kísérletezéseit komolyan vette. A történelem azóta bebizonyította, hogy az alkimisták sejtelme az anyag átalakíthatóságáról megfelel a természet törvényeinek. Báróczi tehát itt is az előfutárok közé tartozott, de ugyanúgy nem tudott eredményeket felmutatni, mint a megfelelő technikai fejlettség előtt élt többi alkimista. Közben az egészséges élet titkát is kutatta. Ő maga gyenge testű, sokat betegeskedő ember volt, és tudományosan is érdekelték az egészség előfeltételei. Így jutott el a nagy eszem-iszomok korában a mértékletes evés egészséges voltának felismeréséhez. Gyanította a méz jelentékeny szerepét az emberi szervezetben. Kortársai megmosolyogták tartózkodó életmódjáért és a napjában elfogyasztott öt-hat evőkanál mézért. Magasabb kort is ért el, mint daliás és egészséges testű testőrtársai. A testőr-írók között ő volt a legsokoldalúbban művelt, de a legkevésbé csillogó. Ha beszélt, magyarázott, meggyőzött, akkor mindenki elragadottan hallgatta. Mint barátra mindig számítani lehetett rá. Egyébként azonban társaságban kevés beszédű, elhúzódó, csöndes ember volt. Az irodalom, művészet, tudomány magányos élvezője és kutatója. Folytonos tudatában volt testi hátrányainak, nyilván megkínozta közismert és mindig ismételt csúnyasága. Neki nem jutott része azokból a szerelmi sikerekből, ami a daliás testőrök számára természetes volt. De jobban is alkalmazkodott az udvar követelményeihez, mint a többiek. Meg is maradt testőrnek mindvégig. Hanem ami kívánsága lehetett szellemi téren, azt elérte. Ott akart állni az új szellem első szószólói között, és ott állhatott úgy, hogy társai kezdettől mindvégig elismerték stilisztikai jelentőségét. Vitairata Bessenyei Ágisának megjelenése után a következő fontos állomás a magyar felvilágosodás történetében. És ezt tudták már a kortársak is. Idős korára pedig megérthette, hogy a következő nemzedék, Kazinczyék, őbenne látták a nyelvművelő elődöt, a példaképet, a mindenek kezdetét jelentő Bessenyei-Barcsay-Báróczi-triász feledhetetlen tagját.”[forrás: Internet, Magyar Eletronikus Könyvtár]

Rózsavölgyi Márk (1789-1848) zeneszerző, hegedűművész, a csárdás műzene atyja, Petőfi barátja

*** Akik előttünk éltek ***

„Balassagyarmaton (Nógrád megyében) születtem 1789-ben becsületes, de szegény szülőktől… Így kezdi önéletrajzát Rózsavölgyi Márk, a klasszikus verbunkos muzsika utolsó nagy reprezentánsa, a Csárdás atyja, az Első Magyar Társas Táncz gyönyörű dallamainak megálmodója, az ezernyolcszázas évek első felének híres zeneszerzője.  Nyolc éves korától hegedülni tanul egy helybéli iskolamestertől, tizenkét éves, amikor otthagyja a szülői házat. Nyitrára, Pozsonyba, végül Prágába kerül, ahol megtanulja a kalligráfiát. Szépírás-órákat adott, s az így szerzett pénzen magasabb fokú zenei tanulmányait folytathatta. 1808-ban már Pesten él, ahol egy nagykereskedőnél könyvelő lett, de rövidesen felfedezik kiváló zenei képességeit, virtuóz hegedűtudását, s meghívják a Magyar Színházhoz hegedűsnek, az előadások zenei irányítójának. 1812-ben az Angyal Bandi bemutatójának plakátján már zeneszerzőként olvashatjuk a nevét. 1813-ban nagy hangversenykörútra indul, melynek célja Oroszország, a XIX. század előadóművészeinek az ígéret földje. „El is indultam, de mikor Bajára, Bács megyébe kerültem, s ott a legnagyobb sikerrel két hangversenyt adtam, beleszerettem egy ottani nagyon csinos kislányba, s el is vettem feleségül.” Ezt olvashatjuk önéletrajzában. A csinos kislányt Szlovák Henriette-nek hívták, aki igen magas kort ért el, 104 éves korában halt meg Ószivácon (ma Stari Sivac, Szerbia). A házasságot 1814-ben megkötötték, Baja jónéhány esztendőre otthont adott Rózsavölgyinek. Híre egyre jobban terjed, Dunántúl városai, a magyar zenét támogató mecénások jóvoltából megismerhetik műveit és hegedűvirtuózi képességeit Pécsett, Székesfehérváron, Veszprémben, Balatonfüreden. Sikeres hangversenyei révén, meg a bajai támogatók segítségével anyagilag megerősödött. Megelégedetten és boldogan élt Baján. Ám olvassuk tovább az önéletrajzot: „A mai napig ebből a házasságból egy kislány és két fiú született. Szeretett feleségemmel alig hat esztendeje éltem boldogan és megelégedetten Baján, amikor 1819. április utóján éjjel a tűzvészben minden vagyonomat elvesztettem, 11-től 1-ig ugyanis 375 ház égett le.” Ismét hangversenykörutak következtek, majd a sikerek hatására a temesvári színház szerződtette. Itt töltött két évet. 1821-ben ismét Bajára költözött, ahol zene- és szépírás órákat adott, s Baja városának zeneigazgatója lett. … Hogy a család 1821-ben ismét Baján lakott, bizonyítja egy levél, melyet a zeneszerző Balassagyarmatra írt a rokonaihoz 1821. október 21-én. Vannak olyan feltevések, melyek szerint Rózsavölgyi Márk apja, Mordhele Rosenthal egy ideig a bonyhádi klezmerek (zsidó zenekar) vezetője lett volna. Ez a feltételezés nem bizonyítható írásos dokumentummal, de az sem, hogy a Rosenthal család az Alföldről került volna Balassagyarmatra. 1824-ben Rózsavölgyi kapcsolatba került a Veszprémvármegyei Zenetársasággal.  … A magyar zenetörténet szempontjából nézve a Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből c. sorozat igen jelentős. Veszprém megye különösen alkalmas volt ilyen nagyszabású mozgalom életre hívására. A megyében népszerű volt a magyar muzsika, de a kor nemzetközi művészi muzsikája is. A megyei uraknak volt pénzük a mozgalom támogatására, de mindenekelőtt szellemi igényük is a magyar muzsika megörökítésére. Rózsavölgyi és a Veszprémvármegyei Zenetársaság kapcsolata a független polgári muzsikus-típus magyarországi kialakulásának történetéhez ad értékes dokumentumot. Rózsavölgyi egyike a Veszprémvármegyei Nóták első olyan munkatársainak, akik hangversenyeik és kompozícióik bevételeiből éltek, anélkül, hogy állandó alkalmazásban álltak volna, anélkül, hogy főúri mecénást tudhattak volna hátuk mögött. 1824. június 4-én mutatkozott be Rózsavölgyi a Veszprémvármegyei Zenetársaságnak, de őt eddig Rosenthalnak hívták. A tiszteletére rendezett hangverseny és lakoma végén, nagy lelkesedés közepette ekkor nevezi őt el a Zenetársaság Sebestyén Gábor javaslatára Rózsavölgyire. A bemutatkozásról készült jegyzőkönyvben már Rózsavölgyi név szerepelt. Ez a névmagyarosítás sok öröm és nem kevés gond forrása lett életében. Baja városa 1826-ban kiállított egy nagyon szép bizonyítványt Rózsavölgyi munkásságáról, mely azt bizonyítja, hogy nagyon megbecsülték. Mégis az országos hírnév, a nagyobb művészi ambíciók kielégítése arra ösztönözte, hogy Pestre költözzék. Ehhez nyilván kapott Pestről is bátorítást, a pesti sajtó tüstént pártfogásába vette. A Pesten egyre erősödő nemzeti kultúra iránti igény mágneses erővel vonzza a költészet és irodalom, színjátszás, a képzőművészet, a muzsika és a tánc jeles művelőit és mestereit. Rózsavölgyi is enged e vonzásnak és családostól Pestre költözik. … Ekkor már Ruzitska Ignác halott, az elődök is elmentek: Lavotta (1820), Csermák (1822), Bihari (1827). A klasszikus verbunkos mesterei kidőltek a sorból, egy korszak véget ért. Rózsavölgyi életének legtermékenyebb évei ezután következnek, egy évtizeden keresztül ő az ország leghíresebb, legnépszerűbb hegedűvirtuóz-zeneszerzője. A korabeli sajtó ismeretében azt gondolhatnánk, hogy a pesti letelepedés simán ment. Hiszen híveinek szemében ő volt a nemzeti függetlenségi törekvések zenei szimbóluma. A hivatal, a bürokrácia gépezete azonban Rózsavölgyiben nem a nagy magyar muzsikust látta, hanem a jött-ment idegent. Rózsavölgyi nevének használatát eltiltják, s 1833. november 30-án Pest városából kitiltják. „Mivel egyik helyről a másikra menve hegedűjátékával tartotta fenn magát, és sem saját vagyonnal, sem bevett foglalkozással nem bír, ennek következtében bizonyára a város terhére lesz;... így azonnal ki kell utasítani.” Mindezek ellenére Rózsavölgyi élete végéig Pesten lakott, s a Rózsavölgyi nevet is tovább használta. Megelégelte a megaláztatásokat, újabb kérelmeket nem adott be. Hogy ezt megtehette, azzal lehet magyarázni, hogy egyre több pártolója akadt a városi tanács testületében, akik ezt a kérdést nem bolygatták. Élete vége felé mind a letelepedéshez, mind a névváltoztatáshoz a hivatalos engedélyeket megkapta, de már akkor nem sokat törődött ilyen ügyekkel. Hiába az intrika, a közvélemény benne látja a magyar zene, a magyar tánc éltetőjét. Ereje teljében volt, nem véletlen, hogy a verbunkostól a csárdásig vivő stiláris fejlődés épp az ő nevével függött össze. A nemzeti öntudat harcol a magyar színpad megteremtéséért, sokan a magyar tánc felé igyekeznek a közfigyelmet terelni. Nemzeti ügy lett abból, hogy a báltermekbe bekerüljön a magyar tánc. … Rózsavölgyi járja az országot. 1834-ben Nagyváradon találkozik Ábrányi Kornéllal, 1835-ben Pozsonyban az országgyűlési közönség előtt játszik, közben átrándul Bécsbe, ahol az udvari dalszínházban két ízben is szerepelhetett. Nagy jelentősége van az 1835-ben megjelent Rózsavölgyi lassu csárdás-ának. A csárdás, mint zenei műfaj, nyomtatott kottalapon ezidőtájt jelenik meg először. A verbunkos friss részei kibővülnek, majd önállóvá válnak. … 1836-ban ismét Nagyváradon járt, majd Kolozsvár, Debrecen következett. Itt több hangversenyt adott, többek között vezényelte a cath. egyház hangászkarát, V. Ferdinánd születésnapján, április 19-én. Novemberben Kassán találjuk, 1837. januárjában az eperjesi evangélikus kollégium kebelén belül működő nyelvművelő társaság hangversenyén lépett fel. Itt ismerkedett meg Vahot Imrével, aki később Petőfivel együtt sokszor megvédte Rózsavölgyit. 1837. augusztus 22-én nyílt meg a Pesti Magyar Színház. Nemzeti öröm hangok a pesti magyar színház megnyitásának emlékére c. művét ekkor mutatják be. A műsorban szerepelt egy tánc is, melynek zenéjét szintén Rózsavölgyi szerezte. Egyben ő volt a zenekar koncertmestere. Nem sokáig, mert 1838. januárjában Erkel átvette a zenekar irányítását és már február 11-én Rózsavölgyinek felmondott. Pontosan nem lehet tudni az okot, a fiatal, erőskezű dirigens (28 éves) és az ötvenedik életévéhez közeledő hegedűs nem tudott együtt dolgozni. Bár Erkel eljárását többen helytelenítették (Bónis Ferenc), Rózsavölgyi ismét hangversenyezési körutakat tesz. Úgy látszik, harag nélkül távozott a zenekarból, mert később egy művet (Halljuk) írt Erkel tiszteletére, amit a címzett a Pesti Divatlap hasábjain meg is köszönt Rózsavölgyinek. … 1839-ben Pápán hangversenyezett, Cseresznyés doktor ekkor mentette meg a szemét, de tökéletes látását nem nyerte már vissza. Másik pápai esemény, hogy a pápai casino tiszteletbeli tagjává választotta. Közben a báli híradásokban egyre szenvedélyesebbé válik a sajtó hangja a magyar tánc védelmében. A magyar társastáncért folytatott küzdelem egyik megnyilvánulása a magyar társadalom függetlenségre irányuló politikai törekvéseinek. … A társastánc Rózsavölgyi zenéje nélkül aligha aratott volna ilyen sikert. …Ennél nagyobb társadalmi megbecsülést aligha kapott addig alacsony sorból feltörekedett muzsikus Magyarhonban. 1844-ben egy Rózsavölgyit ért támadással szemben Petőfi Sándor ír cikket a zeneszerző védelmében. A cikk a Pesti Divatlapban jelenik meg, melynek szerkesztője Vahot Imre. Vahot visszaemlékezésében arról ír, hogy Petőfinek legkedvesebb zeneszerzője a társaságuk kedves Márkus bácsija. Megdöbbentő, hogy amikor Rózsavölgyi szerzeményeinek száma egyre szaporodik, műveire a magyar táncművészek hazánkban és külföldön nagy sikerrel táncolnak, az öregedő zeneszerzőnek anyagi helyzete aggasztóvá válik. 1844. december 1-én jelenik meg Vahot Imre tollából Rózsavölgyi Márk életrajza Barabás Miklós Rózsavölgyit ábrázoló kőrajzával. A cikk végén Vahot megrázó szavakkal hívja fel a közfigyelmet Rózsavölgyi sötét anyagi helyzetére. 1845. február 25-én Rózsavölgyi Márk búcsúhangversenye volt a Nemzeti Színházban. Egészsége hanyatlik, de kénytelen tovább hangversenyezni. Olvashatunk arról, hogy Egerben a kispapok milyen nyájassággal fogadták. Sorra jelennek meg a tudósítások zeneszerzői tevékenységéről is. Dallamait Liszt Ferenc is felhasználta több rapszódiájában (I., II., VI., XII., XIII.). 1846. októberében ismét elhagyta Pestet. Baján rosszul lett. Ágynak esett, betegsége alatt csupán néhány tisztelője támogatta. 1848. január 23-án szíve megszűnt dobogni. Szinte minden folyóirat megrendülten búcsúzik az öreg muzsikustól. A Jókai Mór által szerkesztett Életképek így ír: „Rózsavölgyi meghalt! Édes bús szelleme, örökszépségű dalai szívvelbeszélő hangjaiban élni fog. E szép dalokért neki a haza eddig semmit nem adott; most már legalább nyugodni fog, jutalmúl - a' miért fáradott.”  1848. február 20-án jelent meg Petőfi költeménye az Életképekben Rózsavölgyi halálára címmel. Ezzel a híres költeménnyel búcsúzott el Petőfi Sándor öreg barátjától, Rózsavölgyi Márktól” [forrás: Réti Zoltán írása a Rózsavölgyi Márk Alapfokú Művészetoktatási Intézmény honlapjáról. Lásd még: Réti Zoltán: Rózsavölgyi Márk, Athenaeum kiadó]

Petőfi verse: http://www.agt.bme.hu/balassi/petofivers.html

Nagyapám, aki megjárta az első világháborút, mikor 1944 októberében megtudta, hogy fia életben maradt csapatával együtt fogságba esett, megértette, hogy ezt a háborút a németek nem tudják megnyeri, és mi velük együtt vesztettünk. Mondta is nagyanyámnak, aki azonban nem hitt neki, nem hitt neki, a katonaviselt férjének. Aztán apám csodával határos módon megszökött a fogságból még mielőtt Szibériába szállították volna őket, és Budapest ostroma előtt meglátogatta a szüleit. Mondta is anyámnak, hogy ezt a háborút a németek elvesztették. De nagyanyám nem hitt a katona fiának sem, bízott a csodafegyverben, rendíthetetlenül hitt a németek győzelmében. Bízott abban, hogy a győzelemmel visszatérhet a máramarosszigeti szülői házba, lesz újra vidámság, jó élet, eszem-iszom, és gyönyörű tájképeket fog festeni a Tisza parton. Pár évvel élte túl szegény a vereséget. Az utolsó percig hitt valamiben, lázálmokban, csodákban.

Itt van előttem a háború alatt írt Tábori újság, benne apám rajzai. Csak győzelmekről, sikerekről tudósít, még humoros karikatúrák is vannak a hátlapján.  Az egyik írás szerzője Szabó Sándor volt, apám készített hozzá illusztrációt, és ez volt a címe: Érik a jövő, pajtás! Vajon miféle jövőre gondoltak, miben bíztak a vég előtt? Az újság 1944. április 20-i száma a jelenről tudósított: „vitéz Endre László dr. belügyi államtitkár nyilatkozata szerint a budapesti zsidókat gyárépületek, pályaudvarok közelében, - ahol ellenséges repülők terrortámadásaira számítani lehet – zárt lakónegyedekben tömörítik össze.”  Most, 2020. márciusában egy szomszéd országban ismét háború dúl. A mostani hivatalos sajtónak, a királyi TV-nek mennyire hihetünk? Némelyek szerint nincs is igazság, csak vélemények vannak, nézőpontok, nem tudhatjuk ki a jó és ki a rossz, minden relatív. Így azt sem tudhatjuk ki a mai Endre László, talán már itt jár közöttünk.

Nagyobbik unokám még nincs három éves, Németországban él a szüleivel. Édesanyja magyarul, édesapja németül beszél hozzá. A bölcsődében természetesen német meséket, német dalokat tanul, és valahogy érzékeli is a csöppség, hogy milyen nyelvű az a környezet ahol van. A gyerek mindent ért magyarul, de mostanáig alig szólalt meg az anyanyelvén, pár szót mondott csupán. Hozzánk is németül beszélt, ha nem értettük, akkor türelmesen, lassan megismételte amit mondott. Mi a helyzetből próbáltuk kitalálni, hogy mire gondolhat, és persze mivel ért magyarul, tudunk kérdezni: – a kisautót kéred? – hintázzuk? 

Most karácsony környékén hosszabb ideig voltak nálunk. Nagymama könyvekből mesél, nagypapa fejből. Az egyik mesekönyvben a képen búzamező látszik, szép kalászokkal, a távolban hegyekkel, kék az ég, süt a nap a képen.  A kép közepén egy madárijesztő áll, amit nem ért gyerek, nem tudja mi az. Nagymama először is elmagyarázza, hogy mi köze van a búzamezőnek a kenyérhez, amit megeszünk, hogyan lesz a búzaszemekből liszt, és abból kenyér vagy sütemény. A madárkák azonban fölcsipegetik a magokat, és akkor nem lesz, amiből lisztet őrölnek, nem kerül kenyér az asztalra. A madárijesztő egy emberhez hasonló figura, amitől félnek a kismadarak, és elkerülik a búzamezőt. Elijeszti a madarakat, hogy nekünk legyen kenyerünk, ételünk. A gyerek nagyon figyel, mindent megért, bólogat, igen, a kismadarak fölcsipegetik a szemeket, ezért van ott a madárijesztő, hogy ne egyék meg, nekünk jusson, ne nekik. Bólogat, majd megáll, elgondolkodik. És akkor hirtelen megszólal magyarul: – „Nem lesz az így jó!” És rámutat a képen a távoli hegyekre: „Oda kell tenni a madárijesztőt!” De nincsenek is a képen kismadarak – mondja a nagyanyja. „Akkor rajzolni kell!”

Édesapja érdeklődve figyelni a gyereket, megkérdezi tőle németül, hogy miről beszélgetnek a nagyival. Erre a gyerek elkezdi magyarázni a madárijesztőt az apjának magyarul. Szerencsére a papa sokat ért már magyarul, csak a mi németünk nem akar fejlődni.

Az alábbi szöveget nem én írtam, hanem a hagyaték rendezése közben találtam.  Nagynéném írta, de már ő is egy még régebbi levélről másolta.  Tallián Gizella írta az eredeti szöveget, aki nagymamám testvére volt. A szöveg üknagymamám sorsáról szól. Csillaggal jelöltem az én értelmező beszúrásaimat, a sajátos szókifejezéseket meghagytam, csak a nyilvánvaló elírásokat javítottam ki.

--------------------------------------------------------------------------

*Cím, bemutatkozás:* Rapp–ék, 1894 körül *(A Rápp család egy német ajkú család volt)*

Dédnagymama, nagymama vagyok 90 évesen, nehéz évek *a mostani idők*, különösen, ha egyedül kell átvészelni a nehézségeket.

Eszembe jutott anyám *Rápp Jozefa* szülei esete. Rapp Mihály *1839 – ??* és Reisz Julianna *1850 – ??* voltak a szülei, Nagykárolyban laktak. Nagyapám asztalos volt. Mikor anyámat férjhez adták apámhoz, aki Szigeten cipész volt, ők is oda költöztek, szerették nagyon leányukat. *(Jozefa férje Tallián József volt, ők láthatók a fényképen.)* Eladták amijük volt, házuk, stb. és Szigeten vettek egy kis házat a Kamarai úton szép nagy kerttel. De volt egy fiúk is Gyula. A fiú komolytalan volt nem igyekezett tanulni mesterséget, hogy ő is tekintélyes ember legyen. Valahol a budapesti hírhedt csavargók negyedébe kötött ki. Nem volt családszerető, mint anyánk.  

Az öregek nagyon jól megvoltak Szigeten, dolgoztak. A nagyszoba mellett egy kis oldalszobában volt a  műhelye. – Egész héten ott dolgozott, és pénteken vásárkor mindig bementek a piacra eladni. Felpakoltak egy kis szekeret (amit ő csinált) a portékával, sámerli, kisszék, kisteknyő, gyúródeszka, mindenféle gyerekjáték. A nagymama meg az ő produkcióját *árulta* a kertből: gyümölcs, zöldség, virág. Elégedetten tértek mindig haza. Volt pénzük elég, nyugodtan éltek. A szomszédok, ismerősök tisztelettel vették *őket* körül. Anyám velünk, a gyerekekkel illetve unokáival időnként meglátogatta őket. A névnapjukkor verset mondtunk, táncoltunk, énekeltünk, virágot vittünk. Persze ezt mind anyám rendezte, aki szerette a szépet, kultúrát (volt verses könyve is) s szerette a szüleit is.

Múltak az évek … Egy szép napon beállított hozzájuk Gyula (mi nem ismertük mint nagybácsit) nem volt vele kapcsolatunk, züllött életet élt egy külvárosi negyedben (talán Angyalföldön) s addig mind próbálta rávenni az öregeket, hogy adják el amijük van Szigeten, s menjenek vele az ő világába, mindent ígérve, amíg elvitte őket otthonukból, kifosztva a posványba.

Nem sok idő múltán egy szép nyári reggel beállított hozzánk a nagymama parasztkendővel a hátán, dideregve, kisírt szemekkel. Elmesélte, hogy miután útjukba volt a szertelen életben, Gyula hogy megszabaduljon tőle, kivitte az állomásra, jegyet váltott s föltette a vonatra­* ezzel a búcsúszóval:* „Eredj Szigetre!” –

A drága jó nagymama lélekben összetörve, de a lánya és unokái szeretetében élte le hátralevő éveit, megérdemelt tisztelettel kísértük ki a temetőbe. Nevét márványba vésették szüleink. Neve ma is olvasható * a temetőben*: Reisz Julianna nagyanyánk.  A mi Nagyapánk és Gyula nagybácsink végzetét sötét homály fedi.

Ezt az írásomat lemásolta Gizi az én eredeti szövegemről.  – Dedikálom nektek!

Szeretettel nagynénitek Gizi néni. 1988. április 11. Kolozsvár

-------------------------------------------------------------      

A szöveg szerint a fiú, Rápp Gyula elzavarta az édesanyját, Reisz Juliannát, de mi történt az apjával, Rápp Mihállyal, az asztalossal? Ott maradt Budapesten, de miért? Ő nem szállt fel együtt a feleségével a vonatra, magára hagyta a párját. Miért, mi történhetett? Mire utal a „szertelen élet” kifejezés? A szöveg írója, Tallián Margit talán többet tudott erről, mint amit leírt, erre utal a „…végzetét sötét homály fedi” fordulat. Ezt már sosem tudjuk meg. És kétséges, hogy ma is meg van-e az a márványtábla a temetőben. A régi fotó Tallián József (1862 – 1918) cipész mestert és Rápp Jozefát (1874 – 1925) ábrázolja. Jozefa szüleiről, akiről a történet szól, nincsen képem.

…de a földön valósulnak meg. 

Kisgyerekkoromból jutott eszembe egy arc, egy alak a távoli múlt ködéből. Közepes termetű, inkább karcsú, szép arcú nő volt, ritkán, talán évente egyszer, apám születésnapján látogatott meg bennünket. Arca kedvességét elfedte valami mély szomorúság, ami egész megjelenéséből sugárzott. Nem gondok, nem gyötrelmek, nem szenvedés látszott azon az arcon, hanem a bánatnak egy mély, barna árnyalata. Halkan beszélt, nekünk, gyerekeknek mindig hozott valami kicsiny ajándékot. Anyám udvariasan, de alig titkolt ellenszenvvel fogadta, apám viszont udvariasan megköszönte, hogy megemlékezett a születésnapjáról, és a maga szokásos, impulzív módján beszélni kezdett az épp készülő műveiről, és általában a művészetről. A látogatónk csüggött a szavain, de apám önkéntelen gesztusaiban volt valami távolság tartó, hárító jelleg. Ki volt ez a nő? Emlékeim szerint Debrecenből utazott föl, megtörtént, hogy órákig állt a kapu alatt, míg velem véletlenül találkozva megkérdezte, otthon vannak-e a szüleim, mert hozzájuk jött.  (Talán Ibi néninek hívták, de nem biztos.) Aztán nem jött többet. Sok év múlva kaptunk egy gyászjelentőt. „Reménytelenül szerelmes volt belém, soha nem ment férjhez, tudod kisfiam, ő az aki, évente felköszöntött.” - mondta apám szomorúan.

Az ezredfordulón, apám halála után kezdtem el először rendezgetni a hagyatékot. A rajzok, fényképek egy kisebb részéről tudtam csak, hogy kit ábrázol, volt viszont egy fiatal, ülő nőt ábrázoló rézkarc, apám későbbi aláírásával, hogy a rézkarc 1948-ban vagy 1941-ben készült.  Az én nyomozásom szerint az előbbi adat a helyes. A kép nagyon hasonlított anyámra fiatal lány korából, de nem ő volt az. Szerencsére rajta volt a modell neve is, próbáltam utána nézni. Szerepelt a Főiskola hallgatóinak jegyzékében, és a neten azt találtam, hogy alkalmazott grafikus lett, könyv illusztrációkat is készített. Aztán sok év múlva, amikor újra foglalkoztam a hagyatékkal, ismét elém került a rajz. Ki lehet? Anyám még élt, megkérdeztem hátha emlékszik, hátha előjön az egyre romló memóriájából egy emlék. „Ó igen, apa reménytelen szerelme volt a főiskolán – mondta anyám mosolyogva.” Ilyen az élet, az emberi sors,  van, aki belénk volt szerelmes, és van akibe mi voltunk szerelmesek reménytelenül. 

Sok kérője volt anyámnak, volt köztük még református lelkész is. Szegény korán meghalt - „Jó hogy nem hozzá mentem feleségül” mondta anyám a hír hallatán. Jó dolga volt a négy lánynak Somorján, szépen, tisztes jó módban éltek a szülők. Anyám rajongásig szerette édesapját, és talán azért utasította el sorra a kérőket, mert nem akart elszakadni a boldog szülői háztól. Csakhogy a háború után ki akarták telepíteni a családot - vagy „reszlovakizálniuk” kellet volna - miközben a szülők alig tudtak pár szót szlovákul. (Nagyapa németül jobban tudott.) Anyámnak miután befejezte a tanító képzőt a pozsonyi Orsolya nővéreknél, nem engedték, hogy magyarul tanítson. Így ő inkább átszökött a határon, egy révész áthozta a Dunán. Magyarországra kerülvén támogatták az ide szakadt családtagok, de azért elég egyedül érezhette magát.  Egyszer aztán Egerben elvitték egy táncmulatságba, ahol fölkérte egy magas, csinos fiatalember. Keringőzni kezdtek, valahogy érzeték együtt a ritmust, olyan jól, hogy végül a közönség már csak kettejüket nézte. Hamar elértekezett az esküvő is. Debrecenben tartották a polgári és Budapesten az egyházi esküvőt, két különböző időpontban. Anyám Debrecenben tanított, és tanárnőként baja lehetett volna, ha megtudják az egyházi esküvőt. Sajnos az akkori viszonyok között nem engedték átjönni a szülőket Somorjáról, de azért az esküvő jól sikerült. Kivéve hogy a pulyka rágós lett, amit még fél évszázad múlva is újra és újra emlegetett anyám. Szegény Maca néni nagynéném pedig híresen jó szakács volt, de talán az izgalmak miatt egyszer hibázott.  Ötven évig éltek együtt apám és anyám. Apám nyilván a reménytelen szerelmét találta meg anyámban, viszont apám a maga művész mivoltában, nagyon eltért a gyakorlatias gondolkodású anyámtól. De jól kiegészítették egymást, az egyik a földön járt, a másik meg az égben.
(fotó: András Tiborné, Baráth Julianna 1919 - 2016)

Van-e bármiféle tanulsága ennek a történetnek? Ki tudja, talán az, ha megismerkedésünkkor jól együtt perdülünk, fordulunk a zene ritmusára, akkor fél évszázadig is együtt szállhatunk, együtt túljutunk minden gondon, bajon, megpróbáltatáson. Persze, csak ha szerencsénk lesz. 

Anyukámnak még házi varrónője is volt, egy alacsony, csaknem púpos hátú néni, Margit néninek hívtuk. Imádta a szilvalekvárral töltött, cukros dióval és olvasztott vajjal leöntött kelt gombócot, családi konyhánk egyik specialitását, azért aztán mindig ezt főztünk neki, amikor jött. Ennek mi gyerekek nagyon örültünk, mert mi is szerettük ezt a finom ételt. Vénkisasszony volt, egész életében családokhoz járt. Azért járt egész héten házakhoz, mert akkor otthon nem kellett fűteni, és még reggelit is kapott. Nálunk minden reggel, amikor jött, tejeskávét ivott, aztán kapott ebédet és uzsonnát is. Keresztanyáméknál reggelire lekváros buktát kapott, egy ültő helyben ötöt bevágott. Így telt el a napja, egy igazi tündér volt. Mindent megjavított, de ruhát is varrt, mi gyerekek még jobban szerettük őt, mint ő a mi gombócunkat. A hatvanas években ötven forintot kért egy napra az ennivalón kívül. A fiumei úton lakott egy ici-pici sötét, földszintes házban, de volt egy kicsiny virágos kertje is az udvaron.

Már a háború előtt naponta járt házakhoz, egymásnak ajánlották őt a nagyságos asszonyok. Varrt a háború alatt is, amíg lehetett, amíg csak hívták. Aztán jött a háború, jött az éhezés. Az ostrom után az oroszok a Fiumei utat is végig zabrálták, az ő házába is bejött egy mosolygós, szép arcú orosz katona, mindkét karján sok órával, de valamiféle rádiókat is cipelt magával. Kicsit meglepődött a töpörödött, enyhén púpos nőn, aki láthatóan nem félt tőle. A katona sem volt ellenséges, sőt, miután körbe nézett, és látta szomszéd házak lakóihoz képest nagy szegénységet, az egyik rádiót egy hirtelen mozdulattal lette az asztalra, neki adta, hogy neki is legyen valamije, majd odébb állt. Harminc év múlva Margit néni, amikor látta, hogy engem mennyire érdekelnek a rádiók, hogy folyton forrasztok, rádiót próbálok építeni, nekem adta ezt a régi rádiót ennek a történetnek a kíséretében.

Aztán egyszer üzent, hogy nem jön többet, mert fullad, nehéz neki a lépcsőmászás. És mégis egy nap feljött, ott állt az ajtónkban, bejött és dőlt belőle a panasz. Kiforgatták, kisemmizték, lebontották a házát és egy lyukat adtak cserébe! Miért tették ezt vele, kinek ártott ő? Elhittem neki, és elhatároztam utána járok, bemegyek a tanácshoz, ha kell, botrányt csinálok, nem hagyom annyiban a dolgot. Gondoltam azonban előtte meglátogatom az új helyen, hogy tudjam miről is beszélek. Elkértem a címét, egy Rákóczi úti lakás volt az új helye, második emelet, de lift volt a házban. Becsöngettem. Nem ő nyitott ajtót, hanem az egyik testvére, nála sok évvel fiatalabb, régen apáca volt. Elmondtam mi járatban vagyok. „Ó az a Margit!”, mondta szelíd mosollyal. Jöjjön be, nézzen körül. Gyönyörű háromszobás, teljesen felújított lakásban laktak ő és a testvérei, azért költöztek hozzá, hogy vigyázzanak rá. Mindenkinek saját szobája volt, tágas konyha, kamra, nagy, közös nappali, kényelmes előszoba. De Margit néni nem tudta megszokni, megszeretni az új helyet. Hiába néztek az ablakai a forgalmas Rákóczi útra, jobb szerette látni a régi kicsiny kertet, ahol ő ültette a virágokat. Szomorúan gubbasztott a szobájában, nem sokkal élte túl az én látogatásomat. Mindig sapka volt a fején, ezt gyerekként én rajzoltam róla. Bárcsak eszembe jutna a teljes neve.

Egy idő után már nem értette a számokat. Ötszáz vagy ötezer?  - nem fogta föl a különbséget. És ha valaki védtelen, azt kinézik a ragadozók. Akkor is, ha kisgyerek, és még inkább, ha idős, és időnként egyedül van.  Már régen nem kellett főznie, ebédet rendeltünk neki, igaz a felét kidobta, nem ízlett neki. A főzést tiltottuk, mivel a gáz veszélyes. Ügyeltünk arra is, hogy ne legyen nála soha sok pénz, de nem tudtuk lebeszélni arról, hogy fodrászhoz járjon. Kilencven évesen is ő egy nő volt, aki ad magára, rendben kell legyen a haja, és amíg fodrászhoz tud járni, addig vele minden rendben, önálló egzisztencia.  Ezzel nem is volt baj. A Gutenberg tér sarkán volt a kedvenc fodrásza, az aranyos fodrászkisasszony kérés nélkül haza kísérte, egészen a kapuig. Azt azonban nem tudta, hogy ki áll a kapun belül. És ott állt valaki, aki talán épp őrá várt. Egy fiatalember szólította meg, hogy segítheti-e a nénit fölmenni a lépcsőn.  Anyukám rámosolygott, persze, nagyon kedves. Amikor fölértek, megkérdezte, hogy tudna-e adni neki pár száz forintot, most éppen nincsen nála pénz, majd megadja. Már hozta is anyukám a pénztárcáját, és oda adta a benne lévő ötezer forintot. Nem is kellett kirabolni.  Nem szidtuk meg, mikor ezt megtudtuk, hanem eldöntöttük, hogy most már mindenképpen kihozzuk. Korábban is kihoztuk minden hét végén, ünnepnapokon, karácsonykor, de egy idő után mindig kérte, hogy vigyük haza, hiszen ő egy önálló nő, van nyugdíja, sok a dolga, rendet kell rakni a szobában, elmosogatni, vasalni, kimosni az ágyneműt, és persze fodrászhoz is kell menni, van neki egy jó fodrásza, csak abban bízik.

Cselhez folyamodtam.   Anyuka, majd a jövő héten viszlek haza, addig  maradj itt, mert kell a segítséged Borinak a főzésnél  - jó lesz? Persze, jó lesz, majd a jövő héten, csak mondjátok meg hogy mit csináljak,  segítek. És ez így ment hetekig, hónapokig, míg lassanként kezdte elfelejteni a József körúti lakást. De nem teljesen. Már kevesen éltek a rokonai közül, de testvére és sógornője még időnként hívta. Először a pesti lakáson, majd nálunk Pomázon, mert ott nem találták.

- Szervusz Júliám, hogy vagy, hívtalak, de nem vetted föl, megint kinn vagy Ferencéknél? Igen Mandikám, tudod sok a dolgom, hol itt vagyok, hol ott vagyok, most éppen diós kalácsot sütünk, itt vagyok Pomázon. Jó a levegő, segítek nekik. Mandikám, hogy is volt anyukánknak az a híres diós kalács receptje? Bár újabban panaszkodsz, hogy kirepednek a kalácsok, nem jók ezek a mai lisztek.

Aztán ritkultak a telefonok, és egy napon már nem volt senki aki hívja. Külön szobája volt az utca felőli oldalon, ahova besütött a nap. Saját tv-je, rádiója is volt. A rádiót azért szerette, mert közben lehetett nézelődni, és olvasni. Márai naplóját olvasta, de soha nem ért a végére, mert elfelejtette, hogy hol tart, és mindig újra kezdte.  A rádiója programozható volt. Volt rajta egy bekapcsoló gomb, és hat másik, melyek lenyomására különféle adók szólaltak meg. Soha életében nem értette, hogy miképpen működik a rádió. Találomra lenyomott egy gombot. Ekkor két eset történt: vagy megszólalt valami ami tetszett neki, vagy nem. Ha nem tetszett, akkor megpróbált találomra egy másik gombot megnyomni. De sajnos olyan ügyes volt, hogy gyakran valamiképp elhangolta az előre beállított adót, és ilyenkor erős sistergés hallatszott.

- Ferenc, gyere, megint zúg! És naponta legalább tízszer fölmenten beállítani a rádiót.

Havonta járt hozzá a körzeti orvos, ezt valahogy számon tartotta. Ilyenkor a legszebb blúzát kellett ráadni, és természetesen fodrász is jött, hogy a haja rendben legyen. Ekkor már ágyban fekvő volt, de az orvos kérdésére, hogy hogy van a néni, csak mosolygás volt a válasz: jól vagyok, semmim se fáj. És ez így is volt csaknem az utolsó embert próbáló évekig.

De ma reggel, amikor eszembe jutott a hangja, hogy „hol itt  vagyok, hol ott vagyok” mégsem a szomorúság fogott el, hanem a belenyugvás, hogy mind ott leszünk egykor.

Az alábbi képen látható faház a hatvanas években épült, u.n. csehszlovák faház. Talán 25-30 ezer Ft lehetett az ára – már nem emlékszem biztosan – és szétszerelve szállították ki. Nem rendeltük meg az összeszerelését, az összerakást Baráth Benjamin nagybácsikám csinálta, fia és apám segítségével. Én kevésbé voltam ügyes, mint unokatestvérem, aki szorgosan segített aranykezű asztalosmester apjának. Én csak tébláboltam, néztem hogy mi történik. Apám dolga az volt, hogy a földön célszerű rendben összekészített deszkákat, léceket föladogassa. Meleg volt a tetőn, sütött a nap, nem volt idő lazsálni, haladt is ütemesen a munka. Apám jókedvű volt, mert látta, hogy Béni bácsi hihetetlen gondossággal, precizitással dolgozik, annál is jobb lesz a ház, mint ahogy tervezői megálmodták. Apám szokása szerint jókedvében operaáriákat énekelt, de egy idő után elfáradt, lankadt a figyelme, nógatni kellett, hogy adja föl amit kell. Pontosabban egyáltalán nem lankadt a figyelme, csak más irányt vett. A tetőn serénykedők is fáradtak, én is másfelé figyeltem, amikor egyszer hangos kiabálásra kaptam föl a fejem.

• Tibikém nem hallasz, add már föl végre azt a nyavalyás deszkát, mi a csudát csinálsz.

Apám kis idő múlva, mint akit álmából költenek fel válaszolt:

• Bénikém ne haragudj, de olyan csodálatos felhők úsznak az égen, azokban gyönyörködöm, nem tudom, hogyan tudnám ezt a csodát lefesteni... És ezután föladta a deszkát.

Mondd kedves olvasóm, neked volt időd már rácsodálkozni a felhők szépségére?

Ezt kisfiam kérdezte egyszer, amikor mentünk valahova. Arról jutott ez eszembe, hogy a napokban több szomorú, vagy szerencsés kimenetelű történetet olvashattunk az interneten magára hagyott gyerekekről. Ilyenkor én is, más is fölháborodik, hogy lehettek a szülők ilyen felelőtlenek. Aztán eszembe jutott a saját történetem.

Talán másfél éves lehetett az első gyerekünk, szőke kisfiú, mindannyiunk szeme fénye. Már tudott járni, föl alá szaladgált a lakásban. Apám egyfolytában rajzolta, mesélt neki olyan meséket, amit a gyerek tátott szájjal hallgatott, de a történetből semmit nem értett. Mi együtt laktunk szüleimmel. Miénk volt a kisszoba, apámék a nagyszobában laktak, amely műterem gyanánt is szolgált. Szép koranyári nap volt, a nap besütött a nagy ablakokon.  Apám jó kedvű volt, egy olajképen dolgozott jó ideje. A munkának ebben a fázisában már csak néhány ecsetvonás hiányzott, de ezek annál fontosabbak voltak. Tudnotok kell miképpen alkot egy festő. A kép festőállványon a szem középmagasságában, vagy egy kicsit följebb van elhelyezve. A művész palettája a kezében, a festékek, kikevert színek, olajok több méterre a képtől egy kis széken voltak elhelyezve, úgy, hogy a hosszú ecsettel álló helyzetben éppen elérje a kívánt színt. Apám megállt két-három méterre a képe előtt, hosszan nézte, aztán a palettájára vagy a kisszékre nézett, keresve az alkalmas színt. Ha megtalálta odament a képhez, húzott egy leheletnyi vonást, majd visszatért a kiinduló helyzetbe. És ez így ment órákon át. Hosszas nézés, gondolkozás, színkeverés, séta a képhez, egy javítás a képen, majd vissza a hokedlihez. Előre, hátra, festék keverés, és így tovább vég nélkül, amíg a kép el nem készült.

Egyik délelőtt feleségemnek el kellett mennie valahova, ahova nem vihette magával a gyereket. Én munkában voltam, csak a nagypapa volt otthon. Ki másra hagyhatta volna a gyereket, mint a nagyapapára, aki örömmel válaszolta: menj csak nyugodtan, majd én vigyázok Petikére. Így is lett. A kisfiú el nem mozdult volna a nagyapja mellől, akit csodálattal nézett. Egy idő után ő is a nagyapjával együtt sétált oda-vissza a kép és a hokedli között. Apám időnként ránézett, és boldogan mosolygott.  A maga módján figyelt ő a gyerekre, csak egy volt a bibi, ott volt a kép is. Namost amikor apám alkotott, akkor csak látszólag volt itt közöttünk a való világban, valójában valamilyen másik dimenzióba került át, a művészet földön kívüli dimenziójába, ahova nem ér el a valóság. Így hogy mi történik közvetlenül mellette azt egyáltalán nem érzékelte, nem is látta. A következő történt. Kisfiam vele együtt odatotyogott a képhez, majd amikor apám visszatért a festékekhez, ő is vissza-hátrált. De neki nem volt ecsete, márpedig valamit neki is csinálni kellett. Ő azt választotta, hogy miután apám egy színt kikevert, ujjacskájával ő is odanyúlt az olajfestékekhez, egy kicsit fölvett, és jóízűen megette.  Mindig ugyanazt az egy színt érte el, ami a legközelebb volt hozzá. 

Nemsokára feleségem hazatért, és rémülten látta, hogy a gyerek arca, keze, ruhája, tiszta kék. Rohant a telefonhoz és engem hívott a munkahelyemen, én meg a gyermekkórházat.

-- Kedves apuka, először is próbáljon megnyugodni, nem minden festék veszélyes, persze van ami igen. Milyen színt evett a gyerek?

-- Kéket.

-- Ó az finom, egészségére, nem lesz baj, akkor lenne baj, ha cinóbert eszik.

És igazuk lett a jó doktoroknak, Peti még hetekig kéket kakilt, minden ruhája kék lett, de egyéb baj nem történt. Leszámítva, hogy apám miután elmúlt az ijedtsége, jól összeszidta feleségemet, a történtek miatt.

Az un. pedofília törvény rossz, betarthatatlan, értelmetlen és legfőképpen fölösleges. Semmi köze az államnak ahhoz, hogy a nemiségről, nemi szerepekről, az emberi lényegről és emberi természetről melyik iskolában mit tanítanak. Nyilván más szemléletű egy katolikus iskola, és más mondjuk egy alternatív iskola. Ne szóljon ebbe bele az állam, bízzon meg a tanárok lelkiismeretében, jó ízlésében, erkölcsi érzékében, bízzon meg az iskolák szellemiségében, az iskolák vezetőiben. Vissza kéne vonni ezt a törvényt. De ettől még nem lesz a törvény hangos bírálóinak igaza.

Azért nem lesz igaza, mert félremagyarázzák a törvényt, és alaptalanul vádaskodnak. Az Orbán rezsimnek nagyon sok baja van, leváltása kívánatos, de arról szó nincs, hogy O.V. félne, rettegne (ezt jelenti a homofóbia) vagy ellenszenvezne a homoszexuális emberekkel. Egyébként magánemberként neki és bárki másnak is joga van irtózni bármitől, pl a pókoktól, nőktől (mint pl. Aquinói Szent. Tamás irtózott a nőktől), kutyáktól (mint Angela Merkel) bárkinek joga van nem szeretni pl. az olaszokat, belgákat vagy más népeket, bárkinek joga van kerülni a más vallásúakat vagy éppen a hozzám hasonló ateistákat.  Amíg nem követsz el erőszakot vagy más törvénybe ütköző cselekedetet, jogod van előítéletesnek lenni, persze el kell viseljed mások esetleges rosszallását. Épp így emberi jog a homofóbia is ameddig magánvélemény. Elfogadhatatlan számomra a homofóbia váddal való lebunkózás az un. liberális oldal részéről.

Elborzasztó, hogy a magukat liberálisnak képzelők, mennyire illiberálisak, elfogultak, fafejűek más világnézetekkel szemben. Magyarországon nagyon sok olyan hívő ember él, aki bűnnek tekinti a "másságot".  (Én nem tekintem annak.) Nem kéne ezeket az embereket lehülyézni, kigúnyolni. El kéne fogadni a sokszínűséget a világnézet terén, ez sokkal fontosabb, mint a "másság" elfogadása a szexuális szokások terén. A Mancs egyik cikke egyébként díszpéldánya a logikátlan, elfogult, előítéletes LMBTQ gondolkozásnak. Íme a példa:

A cikkíró ezt írja: „A bővebben nyilatkozó Semjén Zsolt, a KDNP elnökeként például arról értekezett, hogy „a keresztény tanítás a természet rendjére és a kinyilatkoztatásra épül”, a kinyilatkoztatás pedig feketén-fehéren kimondja, hogy a megvalósult homoszexualitás bűn. (Tegyük hozzá, a természet rendjének nem mond ellent a homoszexualitás, amit bizonyít, hogy léteznek homoszexuális állatok is).”

Értem. A természetben előfordul kétfejű borjú, három lábbal született kutya, beteg szívvel született elefánt stb. A cikkíró szerint, mivel ezek előfordulnak a természetben, tehát természetesek.  A cikkíró szerint tehát pl. a kétfejű borjú természetes. Gratulálok, ide vezet a radikális LMBTQ gondolkozás – ez már elmebaj. 

Az un. liberálisoknak el kéne fogadni, hogy a társadalom jó része (szerintem többsége) azt gondolja a családról, amit gondol, és nem szeretné megváltoztatni a gondolkozásmódját. Elképesztő, hogy ebben a kérdésben az un. liberális oldal mennyire intoleráns. És abban sincsen a társadalomban egyetértés, hogy betegség-e a természetellenes hajlam, vagy csak adottság, mint pl. a balkezesség. Számomra felfoghatatlan, hogy a génsebészet korában, miért tabu az ilyen hajlamok gyógyításáról beszélni? 

Térjünk vissza törvényhez. Mi a baj ezzel?

A baj ott kezdődik, hogy a törvény nem magánvélemény, de mégcsak nem is egy egyház vagy párt álláspontja, hanem a sokszínű politikai közösség minden tagjára vonatkozik, minden tagjára érvényes. Éppen ezért nagy körültekintéssel és világossággal kellett volna megfogalmazni. Valamilyen párt vagy egyház követőjeként egyetérthetsz vele, de vajon elfogadható a társadalom széles spektruma számára? Idézem a törvény vitatott passzusát:

„6/A. § E törvényben foglalt célok és gyermeki jogok biztosítása érdekében tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.”

Minden szöveget, még az Orbán kormány törvény szövegét is jóhiszeműen kell értelmezni. Odáig rendben van, hogy a törvény óvja a kiskorúakat a káros, pornográf tartalmaktól. Kérdés azonban, hogy hol kezdődik a pornográfia? Melyik vers, regény, film jelenti a határt? Vajon minden akt rajz pornográf? És hol a határ a pornográfia és a természetes erotika között? Mi a helyzet a szexuális neveléssel? Ezek megválaszolatlan kérdések, illetve világnézettől függően más-más válsz adható ezekre a kérdésekre.  Még homályosabb a szövegnek ez a része: „a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg”. Ha jól értem a szöveg elítéli a népszerűsítést, azaz elítéli a homoszexualitás vagy a nem megváltoztatása népszerűsítését. Rendben, de nem csak ezt mondja, elítéli a megjelenítést is. Most akkor mégse értem. Szabad beszélni az ilyen jelenségekről igen vagy nem? Hallgatni kell írók, költők, hadvezérek és mások életrajzi adatairól a történelem vagy irodalom órán? Komolyan gondolta a törvényalkotó, hogy a serdülő gyermek nem hall ezekről a témákról ezer más helyen? Miért baj, ha ezeket az olykor fals információkat a tanára a helyére teszi? A törvény valóban nem tiltja ki a közalkalmazottak köréből, vagy a katedrákról a homszexuálisakat, nem fenyegeti börtönnel őket, de olyan emberekként határozza meg a őket, akiktől óvni kell a kiskorúakat.  Ez azonban így sértő, megalázó. Végig gondoltátok ezt az egészet, normálisak vagytok? (András Tibor rajza: Akt tükör előtt)

Ez a történet az első csavartól az utolsó forrasztásig igaz. Akkoriban (nyolcvanas évek) az egyik országos szerviz hálózattal rendelkező vállalatnál dolgoztam a műszaki osztályon. Jól felkészült, nagy gyakorlattal rendelkező mérnök kollégáim voltak, kiterjedt kapcsolatrendszerrel. Szinte minden lehetséges és lehetetlen alkatrészt be tudtak szerezni, szinte minden hibával találkoztak már legalább egyszer. Így is volt ez rendjén, hiszen többek között az is volt a dolgunk, hogy segítsünk egy kollégának, ha valamelyik készülék javításával nem boldogul. Kollégáink a szervizekben javítással keresték a kenyerüket, ezért ha túl sok időbe telt egy hiba behatárolása vagy kijavítása, arra nem volt idejük. Nehéz pálya ez a javító-szerelő munka, ha tisztességesen csinálod, könnyen éhen halsz. Elég jól fölszerelt laborunk volt, ha nem is voltak a legdrágább műszereink, de jól karban voltak tartva, ismertük a korlátaikat és lehetőségeiket, és néhány olyan fogást – mérési eljárást – amivel a rafináltabb hibákat is fülön lehetett csípni.

Tudnotok kell, hogy egy szerelő munkája sokban hasonlít az orvoséhoz – bocsánat a profán párhuzamért. Bejön a beteg, akarom a mondani egy ügyfél. Elmondja a maga módján, hogy mi a baj a géppel, majd mi a szakértők, kérdések sorozatával próbáljuk kihámozni abból amit elmondott, hogy valójában mi lehet a baj. (A jó orvos is ilyen.) A lényeges különbség, hogy az orvos nem mondhatja, sőt eszébe sem juthat az gondolni, ezzel a beteggel nem érdemes vesződni, fájjon neki tovább, ha nagyon fáj, majd levágjuk. A javító szerelők világában ez másképp fest. Az nem szívesen pocsékolja az idejét egy régi, ócska vacak javítására, amikor ott sorakoznak előtte a javításra váró drága és bonyolult készülékek.

Jó hírünk volt, bár mi magunk nem szerviz voltunk, hanem inkább egyfajta tanácsadó szolgálhat, ahova a zűrös, vitás ügyek is befutottak. Azért a környékről sokan be-benéztek hozzánk kisebb gondjukkal, bajukkal, pl. a Patrona Hungariae gimnázium apácáinak rádióit, TV-it ingyen javítottuk, meg egy fiatal papét – Lajos atyának hívták, fiatalon meghalt agydaganatban, türelemmel viselt szörnyű fájdalmak között – és egy nagyon idős papét, Laci bácsiét, akinek az arany miséje hangfelvétele elkészítésében is segítettünk. Jut eszembe, Laci bácsi szeretett nálunk üldögélni, ilyenkor megtisztelt azzal, hogy elmondta min gondolkozik, mi lesz az arany mise témája. Előfordult abban a gondolatmenetben a „szubsztancia” szó, amit szeretett volna valahogy magyar szóval helyettesíteni, „Mit mondanál helyette” nézett rám, és én nem tudtam segíteni, pedig akkoriban végeztem a filozófia szakot. Vajon mi lett vele?

Történt egyszer, hogy péntek délelőtt egy meglehetősen szakadt kinézetű öregúr nyitott be hozzánk. Látásból mintha ismerős lett volna, de mindegy, nem volt szokásunk elküldeni az embereket. Az ajtóban megállt, és így szólt: András urat keresem! Azt hallottam András úr mindent meg tud javítani, András úrnak minden csak egy forrasztás!

Fölkaptam a fejem, félretettem az asztalomon lévő méreg drága HIFI kütyüt, odamentem hozzá. „Köszönöm a bizalmat, tessék mutatni a hibás gépet.” Erre elővett egy hattranzisztoros zsebrádiót, és így szólt: „időnként recseg, már több helyen is próbálták megjavítani, de nem sikerült. Magát ajánlották.” „Köszönöm, délután megnézem, biztos valami érintkezési probléma, tessék visszajönni négy óra körül, addig van a munkaidőnk.” Ebéd után szétszedtem a kisrádiót, megtisztítottam a kapcsolókat és érintkezőket, átnéztem a NYÁK lapot, hogy nincs-e rajta forrasztási hiba vagy törés, de semmi hibát nem láttam. Összeraktam, bekapcsoltam, öt perc múlva előjött a recsegés. Újra szétszedtem, elővettem a legerősebb nagyítónkat, de mivel azzal sem láttam semmit, megpróbáltam mérőjelet adni a bemenetére, és különféle műszerekkel detektálni a recsegést. Nem segített. Ekkor odajött hozzám a szemben ülő kollégám, hogy segítsen. Elkezdtünk kicserélni pár gyanús alkatrészt, ami nem volt könnyű, föl kellett túrjuk a láda fiát egyforma alkatrészt találandó. Miután a hiba ezek után sem szűnt meg a másik két kollégám is odajött, immáron a teljes műszaki osztály a kisrádiót javította. Közben lejárt a munkaidőnk, a bácsi is visszajött a rádiójáért. „Még nincs kész, tessék benézni hétfőn.” „De akkor én mit hallgatok a hét végén?” Volt az elszontyolodott válasz. „Jó, tessék leülni, megkínálhatjuk egy teával?” Akinek volt telefonja az hazaszólt, hogy „szívecském, később megyek haza, valami bonyolult problémába ütköztem.” Tudnotok kell, hogy egy ilyen zsebrádió egyszerű jószág, ha álmomból fölkeltenek, akkor is föl tudom rajzolni egy ilyen átlagos szerkezet kapcsolási rajzát. A kisrádióban semmilyen szokatlan megoldás nem volt, így elkezdtük az összes lehetséges alkatrészt kicserélni benne egy újra. A bácsi elszunyókált, öreg esete lett mire végre győztünk, a kiszerelt alkatrészeket sűrű átkok közepette gyorsan a kukába dobtuk. A bácsi fölébredt és így szólt: „Köszönöm szépen, tudtam én jól, hogy András úrnak, csak egy forrasztás.”

Több mint harmincöt éve szolgál engem ez a hűséges szerszám. Nézd meg jól, alig látsz rajta sérülést, nem görbült el, nem csorbult ki a hegye, pedig minden lehetetlen beragadt rozsdás csavart ezzel tekertem ki, főleg ha már semmi nem segített.

Ez nem az a  fajta,  egyszer használatos vacakság amit a barkácsboltokban vehetsz, büszkén hirdeti rajta a felírat az anyagát: CHROME VANADIUM. Ez nem kopik, túl fog élni engem. Még a műanyag nyele sem átlagos, nem tört el, pedig de sokszor nyomtam teljes erőmből! Mostanában el-el tünedezik, a helyére valamilyen ocsmányság kerül. Mindig valamelyik fiamtól veszem vissza. „Ne vedd el kisfiam, nekem ez emlék.” Magyarországon ebből a csavarhúzóból 25 db van,  mindenki más is féltve őrzi.

Az úgy volt, hogy a szerviz központban ahol dolgoztam, föl voltak osztva a készülék típusok , de volt egyfajta felosztás a gyártók szerint is. Az Aiwa kütyük az enyémek voltak. Ez a cég a 70-es évektől 2000-ig gyártott népszerű audió termékeket, többek között volt egy oda-vissza játszó kazettás magnójuk is,az AD-R450. Jó kis magnó volt, nem volt rá sok panasz, bár hamar kiderült, hogy van egy típus hibája. Időnként a magnófej vezérlő elektronikája megbolondult, és magától átkapcsolt – nem tudtunk rájönni miért. Sokkal több időt kellett volna rászánnom, de nem volt rá időm, viszont támadt egy mentő ötletem. Megkerestem egy műszaki főiskolát, ahol beleegyeztek, hogy a hibajelenséget kiírjam diploma témaként, ahol én lettem a témavezető. És lőn. Egy tehetséges, szimpatikus végzős mérnökhallgató megkeresett, hogy érdekelné a probléma, mondjak róla többet. Elkezdtünk közösen gondolkozni,  végül a fiatal kolléga találta meg hiba okát. Ráadásul egy egyszerű, de mégis hatékony javítási módot is talált. Ezt aztán rögvest körlevél formájában megküldtük a szervizeknek. A dologról az akkor még jól menő japán cégnél is tudomást szereztek. Kaptam tőlük egy nagyon udvarias köszönő levelet, és hogy a továbbiakban számítanak rám. A külügytől is jött valaki beszélgeti. Sok évvel később fölmerült, hogy esetleg márka szervizet vezetnék a részükre, de közben ez a piac lejtmenetbe került, és a dolog kútba esett.

Pár hónappal később viszont bejött egy magnós rádiójuk, amiben volt egy  csavar, amit a szerelőink csak gányolással tudtak kicsavarozni. Írtam  az Aiwanak egy levelet, hogy megfelelő csavarhúzó kellene, mert nekünk nincs, és nem is kapható. (Akkoriban még hiánygazdaság volt;-) Hamarosan kaptam két dobozban gyönyörűen becsomagolva 25 db piros csavarhúzót, hogy osszam szét a szervizek között.

Így is tettem, Nyíregyházától Sopronig minden szervizbe jutott, az átvételről természetesen papírt írattam alá. A csavarhúzók elfogytak, viszont híre ment, hogy a Knézich utcában ingyen csavarhúzókat osztogatnak. Nosza jöttek is hozzánk annyian, hogy pár nap múlva már nagyon idegesek lettünk. Üzentünk mindenhova, hogy csavarhúzó már nincs, ne gyertek, de hasztalan. Végül az ajtóra nagy betűkkel kiírtuk:

Az AIWA csavarhúzó elfogyott, ne zavarj, dolgozunk!!!  

Két napig nem jött senki, míg a harmadik napon nyílik az ajtó: tudjuk, hogy Aiwa csavarhúzó nincs, de Akai vagy Sony nem volna?

  Jobb szeretem a meghitt, kis baráti társaságokat, mint a versengő csapatokat. Vezetői ambícióm sem volt soha, mégis úgy hozta az élet, hogy nyugdíjazásomig középvezető voltam. Szerencsém volt, mert nagyon jó kollégáim voltak, többnyire közös gondolkozással oldottuk meg a problémákat, az időnként fölmerülő ellentéteket pedig sikerült elsimítanom. A cég többi középvezetője is szimpatikus ember volt, így a hivatal egészen az utolsó évekig jól működött. Az ilyen nemzetközi cégeknél azonban az volt az elvárás, hogy egy vezetői csapat soha sem elég jó, azért időnként csapatépítő tréningeket szerveztek, hogy fejlődjünk. Ezek közül mesélek el egyet.

Valahol a hegyekben jártunk, ott voltak kialakítva a próba pályák, melyeknek meg kellett felelni. Ezek kezdetben könnyűek voltak, gyaloglás, kötélhúzás, nem túl magas pallón való átjárás. Akkor se volt baj, ha mellé léptél, leszédültél, visszamásztál és folytattad. Lehetett kötélen himbálózni, létrára mászni, ezek nem okoztak nehézséget. Csakhogy a próbák egyre nehezedtek, és végül elértünk az utolsó próbához.      

Egy kis tó két partján magas, széles törzsű fák állottak. Azok két teteje között volt kifeszítve egy kötél, amelyik a közepén erősen belógott a víz felszíne fölé. A fák tetejére korláttal ellátott létra segítségévek lehetett fölmászni, ottan bekötöztek, biztosító kötéllel is elláttak, majd a kötélen csüngve át kellett jutni a tó egyik partjáról a másikra. A másik parton a másik magas fa tetejére érkeztél meg. Fiatalabb kollégáim lelkesen, hangos kiabálás, kacarászás közben sorra átjutottak a tó felett. Volt, aki gyorsabban, volt aki lassabban, végül már csak hárman maradtunk, két ötven fölötti férfi és egy hasonló korú nő. Toporogtunk, vajon melyikünknek lesz bátorsága megindulni, de miközben ezen gondolkoztunk, hölgy kollégánk megindult a létra felé, és lassan, nagyon óvatosan mászni kezdett fölfelé. Tudnotok kell, hogy sok-sok dioptriás szemüvege volt, valószínűleg nem látta át a helyzetet, a magasságot. Végre fölért, óvatosan kiegyenesedett, és akkor lenézett a mélységbe. Hatalmasat sikoltott: Jézus, azonnal vigyetek le innen, szédülök! Amint leért, én elszántam nekiindultam, semmivel sem törődve fölmásztam. Ottan bekötöztek, majd elmagyarázták, hogy legjobb, ha mindig csak a következő mozdulatra figyelek, és nem állok le, folyamatosan haladok. Lesz, ami lesz, gondoltam, mivel ki voltam kötve nagy bátran megindultam lefelé. Csak az eget néztem, és egy ideig nem is volt semmi baj, jól haladtam. Amikor azonban közeledtem a tó közepe felé, egyre jobban éreztem, hogy ez a buta kötél kileng, hol jobbra, hol balra, és az hagyján, hogy kileng, de én is rajta vagyok. Szédülni kezdtem, megálltam, hogy hátha a kötél is megáll. De az a buta kötél, talán a szél miatt, vagy, mert én magam is mozogtam, nem állt meg, hintázott velem. Gondolkozni kezdtem, talán próbáljak meg visszafelé mászni. A partról hangos kiabálást hallottam: „Feri ne add föl, már a felénél vagy, menj tovább!” Végül már nem is tudom hogyan, de átjutottam a túlsó partra, a fa tetejére. Mikor lemásztam, és visszamentem a kiindulási pontra, szembe találtam magam japán kollégámmal, ő maradt utolsónak. Fal fehéren nézett rám, majd megindult a létra felé.

Nyolcan voltak testvérek, egy fiú és hét lány. A legfiatalabb, akiről most szó van, 1921-ben született. Akkoriban, a matyóknál az volt a szokás, hogy az ilyen nagy családoknál egy fiút papnak vagy egy leányt apácának adnak, úgy mondták „Istennek adnak”. Az egyetlen fiú a világháborúban megbetegedett, tüdőbajt kapott a lövészárokban, később meg is halt. A többi lányt szép sorjában férjhez adták, kivéve a legkisebbet, aki ugyancsak szemrevaló, élénk, jó eszű kislány volt, a szerzetesi élet a legkevésbé sem illett a természetéhez.

A gyereknek akkoriban nem volt apelláta, sem a párválasztásnál, sem hogy akar-e apáca lenni. Pannikát addig verték a síkálóval, amíg belenyugodott a sorsába, szerzetesnek adták. Az eskütételre a szülők és a legidősebb leány gyönyörű népviseletbe öltözve feljött Budapestre. Úgy mesélik megfordultak a lány után az utcán, ő volt a legszebb, a feleségem nagyanyja. Sok-sok évvel később próbáltam faggatni, hogy tetszett-e neki az ország fővárosa. (Tudnotok kell, hogy soha máskor nem hagyta el Mezőkövesd határát.) Csak ennyit mondott, „Nem láttam én bíz semmit a sok magas háztól.” De térjünk vissza a húgához. A háború után a rendet szétkergették, állás után kellett néznie a kedves nővéreknek, így a legkisebb lánynak is. Hiába számolt jól, hiába írt gyöngybetűkkel, mindenhonnan elküldték, míg végül egy banknál jelentkezett, ahol átment a többszörös válogatáson. Amikor beszélgetni kezdtek vele, ő szólt. A személyzetis elmagyarázta neki, hogy ne is próbálkozzon, osztályellenségként semmi esélye, viszont van esélye a vendéglátósoknál, ott fölvehetik a kétes egzisztenciákat is. Így is lett, a Zsóry-fürdő éttermében kapott állást. Egy idő után ő lett a fizető, mert benne megbíztak a többiek, később üzletvezető helyettes. Zárás előtt szigorúan ellenőrizte a raktárt, olykor a zsebeket is kiforgatta, elvette a lopott boros üveget, volt amikor éjszakára benn aludt, mindent nyilván tartott, számolt, föllelendült a bolt. A főnök később teljesen rábízta az irányítást. Jó híre volt a vendéglőnek, itt rendesen mérik a felest, és amit főznek abba minden van ami kell. Csak időnként volt baj a részegekkel, ezeket többnyire leteremtette a százhatvan centi magassághoz képest hihetetlen erős zengő hangjával, nem mert szembeszállni senki sem vele az ottaniak közül. Ha idegen volt a részeg, az első szó után megértette a rá szegeződő tekintettekből, hogy jobban jár, ha lecsendesedik.

Egyszer egy jólöltözött középkorú férfi jött több öltönyös ember társaságában. Ettek, ittak, a hangulat emelkedett, és elért egy pontot, amikor ő már figyelmeztetni szokta a kedves vendéget. Először csendesen szólt a kompánia vezetőjének, aki igencsak kapatos volt, nem bírta az italt. Az nyeglén visszaszólt neki, csakhogy erre fölment benne a pulykaméreg, teli tüdőből jó hangosan lehordta a sárga földig az öltönyös férfit. Síri csönd lett, a társaság sértődötten elment. „Tudod te mit csináltál, tudod ki volt ez? – szóltak neki a többiek. Ő a megyei párttitkár, neked véged.” Azért másnap még bejött. Ebéd után megjelent egy nagy fekete autó, hátul ült benne a tegnapi vendég. Beüzent a kíséretében lévő egyik férfival, hogy hívják ki. Mikor kijött, az öltönyös kiszállt az autóból, és mosolyogva egy nagy csokor virágot adott át neki. „Bocsásson meg, és csak továbbra is tartson rendet!” Mivel házat is örökölt Mezőkövesden, a pénzét mi másra költhette volna, megtanult vezetni és autót vett. Sokan csapták neki a szelet, és hogy leállítsa őket, férjhez ment, pedig már negyven éves elmúlt. Sajnos gyerekük nem született, a férje is hamar meghalt.

A rendszerváltozás után visszament a szerzetesrendbe, egyszer nálunk is járt, dicsérte feleségem főztjét. Most temettük, a századik évében hagyott itt bennünket, engem valamiért kedvelt.

„Kecskeméti Vég Mihály (? - 1562), XVI. századi énekszerző. Egy éneke maradt fenn a protestáns énekeskönyvekben, az 1592-i Gönczi-féle ének gyűjteményektől korunkig. Az 55. zsoltár nyomán készült ének a korabeli zsoltár átdolgozásokkal szemben hű parafrázis, tehetséggel, méltó módon van átdolgozva. A szerző nevét a versfejek mutatják: Michael Veg Keckemeti. Liládi a szerzőt „Végkecskeméti”-nek írja, de a „Vég” szó inkább az énekszerző neve, mint a városnév jelzője. Mihály életéről alig tudunk valamit. Nem maradt fenn róla ábrázolás, nem ismerjük az arcát, nem tudjuk magas volt-e vagy inkább alacsony termetű, testes vagy inkább sovány. Egy adat szerint Vég Mihály az éneket 1535-ben szerezte. Egy másik adat szerint annyit tudunk, hogy 1521-ben, egy „Michael de Kectemety” nevű magyar ifjú tanult a krakkói egyetemen, s egy harmadik adat szerint 1564-ben egy „Végh Mihály” nevű ember volt Kecskemét város főbírája, aki a kőtemplom vitás ügyében

 Kass János rajza

egyességet szerzett a kecskeméti katolikusok és protestánsok közt. Hihető, hogy e három adat ugyanazon egy emberre vonatkozik, és Mihály a reformációnak egyik első terjesztője volt szülővárosában. (V. ö. Régi M. Költők Tára, V.)” [Forrás: Pallas Nagylexikon nyomán]

Alig tudunk Kecskeméti Vég Mihályról valamit, de amit tudunk, az méltó arra, hogy emlékezzünk, ne feledjük. Egy verse maradt fenn, de az akkorát szól, hogy Kodály Zoltánt is megihlette.

„Kodály Zoltán a Psalmus Hungaricus (magyarul: Magyar zsoltár) című művét Budapest Székesfőváros Tanácsa felkérésére komponálta Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójára. (1923. november 19.) A mű szövegét Kecskeméti Vég Mihály Könyörgés hamis atyafiak ellen -- vigasztalódás Istenben, című zsoltárfordítása képezi, mely a zsoltárok könyvében szereplő 55. zsoltár (a héber számozásban az 54.) szabad fordítása. A mű egyszerre reflektál a Dávid korabeli eseményekre, a Kecskeméti Vég Mihály idejében zajló török ellenes háborúkra, illetve az első világháború elvesztésére és a trianoni békeszerződésre.”[Forrás: Kislexikon nyomán]

Kodály zenéjének a szövege miközben gyönyörű, egyszerre elkeseredett, tragikus, csak halvány remény dereng fel benne. Ne feledjük a nagy háború után, Magyarország feldarabolása után írta. Most boldogabb korban élünk, mind 1923-hoz, mind a XVI. századhoz képest. Hallgassuk meg a verset Mádi Szabó Gábor szép, értő előadásában. Régi magyar nyelven van, de érthető. Vajon van-e ma is aktualitása, üzen-e nekünk Mihály a távoli múltból? Gondolkodjunk, mi keserítette el a költőt?

Kecskeméti Vég Mihály: Könyörgés hamis atyafiak ellen, vigasztalódás Istenben

Apám (András Tibor) sok képéhez kapcsolódik valamilyen történet. Az alábbi kisméretű olajkép történetét többször elmesélte. Somorján járt a hatvanas években anyám családjánál, amikor már szabad volt átmenni. Mint mindenütt ott is, akkor is rajzolt, festett. Azt mesélte, hogy meglátott az utcán (vagy a kocsmában) egy karakteres arcot, ő úgy mondta „jó magyar arcot”, és szerette volna lefesteni. Nem ismerte az illetőt, nem tudta a nevét, de próbálta megtudakolni, hogy szólítsa meg a középkorú, alacsony férfit. „Hát Dadacsnak” – mondták apámnak. Talán meg akarták viccelni, talán ki akartak tolni a pesti úri fiúval, nem tudjuk. Az történt, hogy apám mosolyogva odament az illetőhöz, és megkérdezte:

• Ne haragudjon Dadacs úr, hogy ismeretlenül megszólítom, festőművész vagyok, le szeretném festeni, ha megengedi.

Az illető rámeredt apámra, majd kést rántott, és ha apám nem ugrik el, baj történik. Egy ideig haragos kutyaként üldözte apámat, aki rádöbbent, hogy a gúnynevét mondták neki. Egy idő után az üldöző megállt, apám meg türelmesen várt egy kicsit, majd valahogy megbékítette, talán pár fröccsöt is fizetett neki. A lényeg az, hogy a kép elkészült, itt látható:

 A történetet apám többször is elmesélte, a modell valódi nevét is megmondta, amit azonban én elfelejtettem.

Az ilyen családi történeteknek meg van az a tulajdonsága, hogy hajlamosak kiszíneződni, megszépülni, vajon mi igaz ebből történetből? Már senki nincs az élők sorában, aki emlékezne a történtekre, aki igazolná apám meséjét. 

Aztán a napokban húgom szólt, hogy a somorjai emlékek, régi képek Fb fórumán valaki Dadacsról írt, és húgomnak ismerős volt a név, mintha apámtól hallotta volna. Ez jelent meg az interneten: „Közel húsz év utáni találkozás a bank sarkán, magáért beszél. A kedves ismerős "Dadacs"némán hallgatja Kanadából hazalátogatott Tibor szavait.1987-ben.” Alatta egy fotó Dadacsról.

 Húgon megosztotta a fórumon apám Dadacsról készült képét, erre dőlni kezdtek az emlékek. Egy somorjai az édesapjától hallott a különös pásztorról:

„Apám szerint Dadacs a háború után került Somorjára Magyarországról, kb. 1947 körül, amikor a lakosságcsere zajlott. Mellékesen meg kell említenem, hogy ebben az időben néhány esetben jöttek át hozzánk Magyarországról olyan emberek, családok, akik szlováknak vallották magukat ugyan az áttelepítési bizottság előtt, de valójában magyarok voltak, akik főleg a jobb megélhetés miatt  települtek át. Ilyen volt Dadacs is, aki talán azért jött, mert elhitte, hogy az otthoninál jobb körülmények közé kerülhet Csehszlovákiában, mert a magyaron kívül más nyelven nem beszélt. Mivel gyerekkorától tehénpásztorkodott, itt is folytatta a mesterséget az áttelepülés után ugyanúgy, legalábbis a 40-es években mindenképp. A gyerekek furcsa kinézete miatt rengeteget csúfolták, féltek tőle, sokan "idegen" mivolta miatt kiközösítették, ehhez még ha hozzászámítjuk, hogy beszédhibás is volt szegény, el lehet képzelni, hogy hányszor bánthatták. Mogorva ember lett belőle, de csak látszólag, mert aki kedvesen szólt hozzá, annak megnyílt, és barátságosan el lehetett vele beszélgetni. Általában a pásztorok különös emberek voltak mindig is, mindenféle ősi és titkos tudással. Valószínűleg Dadacs  is ismerhetett valamit ebből, mert épp a csúfolódással kapcsolatban említette apám, hogy ha szemtelen gyerekek és fiatal suhancok nagyon kihozták a sodrából, akkor elővette a parittyáját (ami több ezer éves fegyver), azt megforgatta a feje fölött, és abból öklömnyi köveket lőtt ki olyan sebességgel, hogy ezek a kövek süvítettek a levegőben. Ráadásul halálpontosan tudott lőni. Így aztán, azok közül, akik ezt saját szemükkel látták, vagy csak hallottak róla, sokan féltek tőle, így soha többé nem csúfolták.”

Majd később egy újabb bejegyzés:

 „Ezt a történetet hallottam róla: egyszer felkereste Őt valaki, hogy lefestené, vagy lefotózná, de a csúf nevén szólította, Dadacs úr! Mert azt hitte, hogy az a rendes neve, az meg az illetőt jól megkergette�”

Ez pontosan az a történet, amit apám is mesélt, tehát igaz a történet! És most már oda írhatom a kép alá a modell valódi nevét is: Takács Ferenc tehénpásztor, alias Dadacs.

Jelentem hogy helyzetünk egyre sötétebb, a kilátások nem túl biztatóak, mindazonáltal, sikerült a téridő félreeső részén egy porfészekben találnom két lényt, akik nem panaszkodnak a hideg miatt, sőt az egész projectről jó véleménnyel vannak. Javaslom a velük készült interview-et továbbítani a donorok felé, hogy megkapjuk a következő esedékes forrásokat. (A fekete lyukak mohóságáról inkább hallgassunk.)

Első megkérdezettünk csak imént érkezett a lehetséges világok egyikéből a négydimenziós térbe, de megjegyezte, hogy a koszttal-kvártéllyal teljesen elégedett, és ha az események így folytatódnak, a maga részéről felnővén aláírja project célunk teljesítési igazolását, miszerint a világ a lehetséges világok legjobbika.

Második interview alanyunk szintén jó véleménnyel volt projectunkról feltéve, hogy sör mindig kapható, hűvös és telik rá.

Ugyanakkor bizalmasan tájékoztatjuk a marketing osztályt, hogy a személyzeti osztály kétezer évvel ezelőtti korrekciója nem sikerült, az ismert problémák, mint gonoszság, kegyetlenség és mohóság továbbra is

fönnállnak, ezért kénytelen vagyok kritikával illetni a project egyik célját: a szabad akarat létének igazolását.

Legutóbbi információink szerint ráadásul a kísérleti alanyok egy része arcátlan módon minden felelősséget project director úrra akar kenni, mondván, hogy ő a történelem ura:

"Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni"... és a többi. Így kezdődik a legújabb, új típusú törvényjavaslat, Semjén Zsolt jegyzi.

Project neve: Big Bang

Project logo: égő csipkebokor

Készítette: Gabriel

Egy hóbortos művész házaspár némi pénzhez jutott. Történt ugyanis, hogy a férj lefordította Dante Alighieri Isteni színjátékát. A fordítást némely távoli vidéken elolvasták, és úgy ítéltek, jutalmat érdemel. Kapott is némi pénzmagot a költő, melyből több szép ruhát is vehetett volna hitvesének, de nem. Tudnivaló, hogy az ilyen költő félék, meg a kivagyiságra hajlamos feleségeik – mely fehér személyekről lesz még szó a későbbiekben – csak a jambusokhoz értenek, a pénzről és a telkek értékéről fogalmuk sincsen. Ez a magyarázata annak, hogy a fejükbe vették, házikót vesznek ebből a pénzből Magyarország valamely kies tájékán. Különösen az ifi asszony „..erősködött, hogy nem kell ruha, ház kell! Magyaráztam nekik, hogy két-három ruha árából nem lehet házat venni, még kis vityillót sem. Nem tágítottak. Nekik ház kell! Majd még kerül talán valahonnan, mindenesetre el akarják kezdeni a gyűjtést. Tegyem el nekik a pénzt, úgy hogy ne romoljon. Akkor már mindenki tudott a pénzromlásról, még ők is. (!) Húzódoztam a kényes feladattól, de nem tágítottak, nem térhettem ki. Elvittem a pénzt a bank tőzsdeosztályának vezetőjéhez, megmagyaráztam neki, hogy kié, hogy az milyen szent pénz és hogy venni kellene valamit pénzromlás ellen. De a világért sem valami játékpapírt! Nem tőzsdézni akarunk, csak vegyen valamit, ami megőrzi a pénz értékét, már amennyire ez lehetséges. Jó, mondta, majd megveszi ezt meg ezt a papírt, keresni nem fog rajta, de nem is veszthet, meglesz a pénz. Csakhogy akkor nagyon bolond idők voltak!” Az én forrásaim szerint egészen másról volt szó. Mint mondottam valamely távoli vidéken olvasták a költő fordítását, amely elnyerte tetszésüket, és imigyen szólottak. „Menj le Gábriel oda a Duna partjára, abba szép fővárosba, aztán csinálj valamit, hadd legyen azért némi örömük az életben.” Így is lett. Az események a következőképpen alakultak. „Amint megvette a költő számára a tőzsde legszolidabb papírját az egyszerre megbolondult és olyan hosszt produkált ”kiugrott!" - mondta ámulva a tőzsdés, hogy két hét múlva a vételár dupláját érte. Persze módfelett idegesített bennünket a dolog ilyen fordulata. Nem tőzsdézni akarunk! -mondtam mérgesen az osztályvezetőnek. Jó, mondta, hát eladjuk a papírt, és veszünk neki dollárt. Megvette a dollárt, másnap a dollár ugrott ki – az eladott papír azonnal visszaesett, mihelyt a költő eladta, és újabb két héten belül már olyan összeget ért, hogy gondolni lehetett házvételre! Később a dollár is visszaesett, csak addig emelkedett, amíg nekik használhatott. Közben ők már javában kerestek, nézegettek házat. Olyan erős volt a vágyuk, hogy nem voltak hajlandók semmiféle józan okoskodásra. Majd lesz valahogy, meg kell lenni! Lett is valahogy.” (Az idézetet itt-ott átírtam.)

(Babist Mihály háza Esztergomban az Előhegyen, Babits Mihály utca 11.

Nyitvatartás:

Május 1 - Október 31: 11-17 óráig (hétfőn zárva) Június 13. Pünkösd hétfőn nyitva, 14-én kedden, zárva.)

Említettem korábban bizonyos fehér személyeket, akik akkoriban nem akartak szolgabíró vagy éppen református lelkész feleségek lenni, hanem csakis művész feleségek. Nem volt elég nekik, hogy így szólították őket abban a korban: nagyságos asszonyom. Nem és nem, fejükbe vették, hogy olyan ember társául szegődnek, kiket születésükkor egy angyal jelölt meg. Hohó, csakhogy beavatkozni az időnek folyásába nem veszélytelen! Még akkor sem, ha ezek az asszonyok maguk is kaptak a sorstól talentumot. Mert így szólt a történelem ura: „Látom asszonyok be akartok kerülni a történelembe. Jól van, de előtte tegyünk egy próbát.

Lássuk Böhm Aranka, Harmos Ilona és Tanner Ilona, mennyire lesztek jók mint betegápolók, mint nővérek egy nagyon beteg ember mellett. Gyógyíthatatlan betegséget küldök az uratokra. Sokat fognak szenvedni ők is és ti is mellettük. Aranka, te egy második próbán is megmérettetel, tudod jól miért.” Így is történt, és az asszonyok a próbát kiállták. Babits Mihály még a halála előtti utolsó napon is a kis hegyi házikóban feküdt, negyven kilóra lefogyva, ám az utolsó percig alkotva, mély hittel abban, hogy szenvedése nem lesz hiábavaló – bizonyítékot lásd alább. Ő is, Kosztolányi is, Karinthy is elmentek még az újabb nagy háború előtt, mikoron az Úr elfordította tekintetét a mi planétánkról, mert egy másik galaxis ügyeivel volt elfoglalva.

Babits Mihály: Ősz és tavasz között

Elzengett az őszi boros ének.

Megfülledt már hüse a pincének.

Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.

Ludbőrzik az agyagos domb bőre,

elomlik és puha sárrá rothad,

mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték

álnokul mint a tolvaj öregség

mely lábhegyen közeledik, halkan,

míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!

Nem tudjuk már magunkat megcsalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,

talán csak hogy csúfságát befödje.

Most oly fehér mint szobánkban este

fekhelyünk, ha készen vár megvetve,

puha dunnánk, makulátlan párnánk:

s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem

akaródzik lefeküdni szépen,

sétálnak az ágy tetején, ringva,

mig jó anyjuk egyszer meg nem unja

s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:

elfogy az ó, most kezd fogyni az új,

s mint unt homokját a homokóra,

hagyja gondját az ó év az ujra.

Mennyi munka maradt végezetlen!

S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,

mint az őr ha tudja már váltását.

Idegesen nyitunk száz fiókot.

Bucsuizzel izgatnak a csókok.

Öreg öröm, nem tud vigasztalni:

óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.

Mit tudom én, mi szeretnék lenni!

Pehely vagyok, olvadok a hóval,

mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.

Mire a madarak visszatérnek,

szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.

Csak az én halálom nem halandó.

Akit egyszer én eleresztettem,

az a madár vissza sohse reppen.

Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,

akikkel jót tettem, megtagadtak;

akiket szerettem, nem szeretnek,

akikért ragyogtam, eltemetnek.

Ami betüt ágam irt a porba,

a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:

nekem már a tavasz is ellenség!

Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,

mint a letört karóra a rózsák,

rémült szemem csókkal eltakarni...

Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Egyéb érdekes webhelyek:

http://bezzeganya.postr.hu/csak-feleseg-vagyok-semmi-egyeb-torok-sophie-elete

http://szomorufuzike.freeblog.hu/categories/Torok_Sophie/

http://beszelo.c3.hu/cikkek/egy-ferfi-szerelmenek-fenyeben-es-arnyekaban-torok-sophie

Meghallgattam a Pomáz TV fölvételét a trianoni béke-diktátum megemlékezéseiről. A Pilisi Nemzeti Keresztény Egyesület keretében Óváryné Herpai Dóra mondott beszédet, és idézte – egyetértőleg – Az országos református lelkészi egyesület lapjának vezércikkét, 1920. június 12-ből, „…a körülöttünk lappangó apró–cseprő nemzetek, kiket a történelem csak az árulások és király gyilkolások krónikájából ismer, ezek az állammá terjeszkedett ledér asszonyok, csapodárságuk jutalmául, megígértették az Antant hatalmakkal Magyarország fejét.” Súlyos szavak egy nyilvános rendezvényen. Ez teljesen érthető volt akkor, közvetlenül a tragédia után. Apám sok évvel később is mondott ilyeneket, ha valami fölzaklatta, ha vitába keveredett és elragadta az indulat. Néha meggondolatlanul félig-meddig nyilvános helyen is. De higgadt állapotban, nyugodt lélekkel mások előtt ilyet soha nem mondott. Azért nem mondott, mert vannak szlovák és román rokonaink, akikkel szerettük egymás, apám együtt énekelt velük hol magyar, hol román népdalokat. Nem akarta őket megbántani, ahogy ők sem hoztak föl olyan témákat, amivel minket bántottak volna meg. Apám nagyon jól tudta, hogy a nacionalizmus egy mértéken túl halálos méreg, pusztító veszedelem.

Apámat egész életében két nyugtalanító gondolatkör foglalkoztatta: a magyar nemzeti sorskérdések, és alapvető vallási, filozófiai problémák. Sokat beszélgetett nagyapámmal arról, hogy segíti-e az erdélyi magyarok fennmaradását a vallási sokszínűség.

Apám gyűjteményében szerepel a Miatyánk a környező népek nyelvén is, azaz románul, szerbül és szlovákul. Abból ugyanis, hogy egy az Isten, az is következik, hogy a szlovákok, románok vagy szerbek is ugyanahhoz az Istenhez imádkoznak, akihez mi magyarok. Ugyanannak az Istennek a segítségét kérik, akihez mi is fohászkodunk. De Isten egyformán szereti a népeket, és nem elfogult semmilyen irányban. Amiből az következik, hogy egy túlzó, elfogult nacionalizmus ellentétes az egyetemes isteni szeretettel. Ezért aztán egy szélsőséges hazafiság csak pogány lehet vagy ateista. Azt hiszem ez az amire apám rádöbbent élete alkonyán. És ez az, amit némelyek ma sem értenek.

Mózes nagyapám szerint a legjobb a háború előtt volt Ferenc Jóska idejében, amikor néhány fillér volt egy kispörkölt, minden más is nagyon olcsó volt, és még Fedák Sárit is lehetett látni a színházban. Apám szerint a legjobb a 30-as években volt, amikor ő a Városligetben akvarellezett. Csinos, fiatal olasz turista lányok odamentek hozzá megnézni, hogy mit fest, apám meg elénekelte nekik az ’O sole mio-t olaszul, mire a lányok össze-vissza csókolgatták. Az idős szomszéd bácsi szerint - akivel néha beszélgetek a régi időkről - a legjobb Kádár idején volt, mert akkor a munkásnak volt becsülete. Cseh Tamás (dalénekes) a hetvenes években volt a legboldogabb. Szerintem mikor volt a legjobb? hmmm… Szerinted?

 András Tibor: Városliget ősszel, akvarell, 42 X 27

Magyarország stockholmi nagykövetsége a 2019 Október 23-i hivatalos megemlékezésre meghívta a híres sajtó fotóst, Anders Engmant (1933- ) és feleségét, ahol az ő apámról készített ikonikus fotóját is kiállították. A képen felesége, Inga-Britt Liljeroth művészeti-grafikai tervező és szerkesztő áll mellette.

Sümegi György írása a képről:

http://fotomuveszet.net/korabbi_szamok/201603/anders_engman?PHPSESSID=

Apám - András Tibor festőművész (1921-2000), a harcok szünetében járta a várost, rajzolt, fényképezett. Az Egmont nyitányt hallgatva még sok évvel később is eleredtek a könnyei. Ugyanis folyton ez a zene szólt akkoriban a rádióból. Én sokáig nem szerettem ezt a zenét, mert nem szerettem ha apám sír. A forradalom idején négy éves voltam. Arra emlékszem, hogy a pincében voltunk, meg anyám veszekszik apámmal, hogy ne menjen ki az utcára, kicsiny gyerekei vannak. Láttam egy vérző embert a szomszéd lakás ablakából, kiabáltunk neki a szomszéd nénivel, hogy menjen be a kapu alá. Az első ágyúlövések után apámék az összes ablakot leszedték és a szoba közepére nagy falapokat helyeztek. Így is megrepesztette a légnyomás az egyik ajtót.

András Tibor még megélte, hogy az '56-os rajzai megjelentek a Magyar Nemzetben és egy kisebb kiállítást is szerveztek neki. A róla szóló könyvet nem élte meg, de testvére igen. Találkoztam az a harcok közben apámat lefényképező svéd fotóssal, Anders Engmannal.

A róla szóló könyvet az Argumentum kiadó adta ki 2017-ben: Történeti festő a XX. században.   

Feleségem szerint nem kéne effajta történeteket mesélnem, ha valakinek ilyen volt a foglalkozása, mint amiről most szó lesz, arról jobb hallgatni, szégyen az, csak megint fikázni fogják a családomat; meg különben is nagyon elfogult vagyok, és főleg hamis ez az én nosztalgiázásom a régi elsüllyedt világ iránt. Meglehet, ne olvassa ezt itt tovább akit zavar, vagy utál. Én csak azt írom, amire emlékszem a régiek elbeszéléséből. Sem az nem biztos, hogy én jól emlékszem, sem az hogy ők elfogulatlanul emlékeznek a múltra. A múltba révedés meg a gyerekkorból jön. Gyerekkoromban kizárólag katonást szerettünk játszani, mindenkit bevettem a csapatba, az ellenség a levegő volt. Időnként eljátszottuk Mohácsot azzal a kis különbséggel, hogy nem sodródtunk a török ágyúk elé, hanem egy gyors hadmozdulattal a lövegek mögé kerültünk, és az ágyúkat megfordítva győztünk. Világosnál sem tettük le a fegyvert, egy frászt. Szabad csapatokat szerveztem, föltaláltam a hátul töltős többlövetű puskát, és ripityára vertük az ellenséget. Viszont enni egyáltalán nem szerettem, nagyon sovány kisfiú voltam, ezért aztán nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy Prince Eugene sem volt egy katonás testalkat, és mégis minden idők egyik legnagyobb hadvezére volt. Akkor előttem sincs akadály, gondoltam, és nem aggódtam. Szüleim viszont aggódtak, és kitalálták, hogy leküldenek anyukám egyik nagynénijéhez, hátha ő csodát tesz és fölhizlal. Maca néninek és Sanyi bácsinak zsebkendőnyi telke volt Balatonkenesén. A telek még megvan, de évek óta senki sem jár oda, a piciny lugas is üres, a régi asztal is eltűnt.

A lugasban ebédeltünk Sanyi bácsival, aki jókedvre derült tőlünk gyerekektől. Olyan régi dalokat énekelt, hogy „….kis kályhácskám, kis lámpácskám melegítsd be a szobácskám...” Ha megszomjazott mindig azt mondta: dáj mi vodú, és mosolygott amikor hűvös friss vizet kapott. Örült a víznek és én nem értettem minek örül. Májustól szeptemberig voltak ottan, Maca néni hajnalban kelt, úszott egyet a Balatonban, utána vásárolni ment a vegyesboltba. Mire mi gyerekek fölébredtünk a lugasban terített asztal várt minden földi jóval. Mikor az utolsó napon anyám értem jött, cseh gombóc volt az ebéd. (Az elnevezés tőlünk, gyerekektől származott.) Ez forró vízben kifőzött szilvalekvárral töltött kelt tészta gombóc, cukros dióval és olvasztott vajjal bőségesen leöntve. Nagyon finom. Tizenkét gombócot bevágtam, anyám nem hitt a szemének. De nem is erről akartam beszélni.

Sanyi bácsi délceg férfi volt, gyönyörű hanggal, fiatal korában operaénekesnek készült. Kicsit másképp alakult az élete. Katonatiszt lett, utóbb ő lett a Markó utcai fogház gazdasági igazgatója. Maca nénivel ott laktak a dutyiban. A jó magaviseletű rabnők időnként följártak Maca nénihez krumplit hámozni vagy zoknit stoppolni. Ilyenkor Maca néni mesélt nekik a régi bálokról amit szegények ámulva hallgattak. Sanyi bácsi barátai ügyészek, bírók, ügyvédek és katonatisztek voltak, akik közül páran noszogatni kezdték. „Sanyikám, van nekünk a Csikvándi Telepen nyaralónk, jó a társaság. Esténként azt játsszuk, hogy egyikünket az ügyész méltóságos úr megvádolja, az ügyvéd nagyságos úr védi, és bíró is van közünk aki elítéli. Csak egyvalaki hiányzik: nincs aki a bűnöst bekasztlizza. Sanyikám, vegyél te is telket ott, éppen van egy fél ház piciny telekkel eladó.” Így is történt, Maca néni a következő születésnapjára egy balatoni telket kapott ajándékba. Sanyi bácsi havi fizetése meg egy kis hitel elég volt a rá. Mire kifizették a tartozást fordult a történelem kereke, Sanyi bácsit elvitték egy távoli nagy országba, ahol az egykori börtönigazgatóból rab lett. Úgy mesélte nekünk, fogva tartóik nem sokkal éltek jobban náluk, és nem voltak rossz emberek az őrök, valahányszor csak kérte, dáj mi vodú, mindig adtak vizet. Sanyi bácsi erős ember volt, túlélte, hazajött, a hajógyárban lett segédmunkás. (Később a nehéz fizikai munkától agyvérzést kapott, de felépült. Két fiuk született, de egyiknek sem lettek gyermekei, így kihalt a család.)

Egy télen aztán hirtelenen összeszedelőzködtek, itt hagytak bennünket. Azóta sem tudom, hogy odafönn a mennyországban Sanyi bácsinak mi a csuda lehet a foglalkozása, és ki segít Maca néninek stoppolni a zoknikat?

Elmondok egy tipikus beszélgetést köztem, és egy rendelést fölvevő kedves, udvarias hang között. A hang gyakran változik, majd minden nap más fiatal, energikus hang. Én lassan, hangosan beszélek a vonalas telefonba, a vonal jó, a hangminőség kiváló.  

- Jó napot kívánok, András Ferenc vagyok, és kettő két adagos menüt szeretnék rendelni a … címre.

- Menüt? Válaszolja meglepett hangon?

- Igen, menüt szeretnék rendelni két adagot.

- Értem. Hány adagot tetszik kérni?

- Kettőt.

- Két vagy háromfogásosat?

- Kétfogásosat.

- Tessék mondani a nevet.

- Megismétlem.

- És milyen címre?

- Megismétlem.

Előfordult már, hogy próbaképpen egyszerre több napra rendeltem. Természetesen másnap már nem hozták. Betelefonáltam a két adagért. Egy adagot hoztak ki. És ez így megy nap-nap után, amikor tőlük rendelek. Egyébként jól főznek és nem is drága. Valamiért Örkény István jut az eszembe, meg az elektronikus kütyük elbutító hatása.